“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

A harmincas éveit taposó barna hajú nőnek a haja úgy lobogott annak tempójától, hogy futás közben szinte még az arca sem látszott. Nem a liftet használta, hiszen most túltengett benne az adrenalin, a tenni akarás, most képtelen volt arra várni, hogy a lift gombnyomásra hozzá érkezzen.
Tehát úgy rohant lefelé a lépcsőn, úgy vette a kanyarokat, mintha szabályosan  az életéért futna. Igaz, most is egy életért futott, de nem a sajátjáért.
Amikor a parkolóhoz ért, szinte feltépte az oliv szürke Koenigsegg Gemera egyik előre billenő ajtószárnyát.
Ezután behuppant az autóba és a közlekedési szabályokkal és sebességkorlátokkal nem törődve suhant szélsebesen a kitűzött cél felé - már amennyire ez New York forgalmas utcáin megvalósítható volt. Ugyan ki állíthatta volna meg, hiszen rendőrnyomozó és emellett egy hírhedt maffiózó família család tagja? Most nem számított neki semmi. Bárcsak ezt az énjét elő tudta volna venni akkor is, amikor az ingatlanügynökkel beszélt, de képtelen volt.
Útközben bekapcsolja a kocsiban a telefon kihangosítót és sürgősen tárcsázni kezd...
Az autó versenynek akkor van vége, amikor a nő eléri célját, azaz a Hamilton-villát. Szintén futólépésben teszi meg az utat befelé menet. Tudja, hogy az, akit keres, csakis a dolgozószobájában lehet, s mikor elérkezik az adott helyiségig, ott is találja a férfit, John Hamiltont, az édesapját.
- Elintézted? - emelte a lányra szigorú, sötét lélektükreit a tölgyfa asztalnál ülő, papírhalmokba merülő ötvenes éveiben járható férfi.
- Nem - hangzik a határozott válasz, mely a lányból jövő lihegés hallatán talán nem olyan célratörő, de csak egy kicsit ki kellett fújnia magát. - A pasas nem adja nekem, mert konkurencia vagyok. Egy seggfej.  - forgatta meg szemeit jelentőségteljesen. - Ugye, nem küldtél még oda senki mást?
- Mi az, hogy nem? Brooke, megmondtam... - kezdett bele elkerekedett szemekkel a férfi félig megrökönyödés, félig a harag miatt.
Senki nem beszélt így vele, senki nem mondott neki ellent, sem a két fia, sem a beosztottai, egyedül Brooke volt az, aki ellen mert neki szegülni.
- Szóval a BARNES pincsije, nagyon meg akar felelni...Még nem küldtem senkit, de mondj egy jó okot rá, hogy most azonnal ne tegyem meg! - felelte a férfi dühösen miközben bal kezével már az asztalon helyezkedő vezetékes telefonért nyúlt.
- Te pedig mondj egy okot arra, hogy miért akartál gyilkost csinálni belőlem! - válaszolt szinte ugyanolyan stílusban és hangnemben a lányt. Amennyire félt tőle ott, abban a Hell"s Kitche-i lakásban, most annyira eltökélt volt vele szemben.
- Megígérted, hogy ilyet nem kell tennem soha. Belementem, hogy a spiclid, hogy a besúgód legyek, hogy a saját elveim ellen menjek. Ne száradjon már egy ember élete az én lelkemen! És amúgy is van más megoldás. - Hangja most már kitisztult, arca kisimult volt, magabiztos, szemei csillogtak miközben leült az apja asztalával szembeni bőrfotelbe.
- Sürget az idő. Jövő héten már itt vannak. – Volt John válasza arra, hogy vajon miért akart a lányából gyilkos szörnyeteget faragni.
- Miféle más megoldás? - kérdezett vissza vontatottan az öreg, de hangjából azonnal érezhető volt, hogy a lánya arcát látva kezdett megenyhülni. A nő volt az egyetlen egy személy, akinek nem kellett fegyver hozzá, hogy megváltoztassa a döntéseit, hogy legyőzze. Illetve Brooke-nak más fegyvere volt ellene, méghozzá az egymás iránt érzett szeretet mindenek ellenére.
- Apa, az a lakás, amit kinéztél, egy egérlyuk. Az egész berendezést, a stílusa nem méltó hozzád. Tudom, hogy elvegyülni akarsz, nem akarsz feltűnést, de azért ennél jobb hely kell, ha meg akarod győzni az ügyfeleket - magyarázza a nő olyan meggyőződéssel, hogy még maga is elhiszi. Persze, szavaiban van némi féligazság, hiszen valóban nem tetszett neki a lakás.
- Ugyanebben az épületben a tetőtér. Na, azt már el tudom képzelni az üzleteid lebonyolítására. Sokkal nagyobb, kinézetre is illik hozzád. Igaz, hogy többe fájna, mint a másik, de legalább imponálna az üzletfeleidnek - hadarta tovább a barnaság, hogy az apja még csak véletlenül se tudta félbeszakítani.
- És ezt a...”hozzám méltó” lakást gond nélkül meg tudod szerezni?  - tette fel végül a kérdést megadva magát a hatalmas íróasztalszék támlájának támaszkodva.
- Már meg is szereztem. Csak a jóváhagyásodra vártam, de akkor intézem - kelt fel nagy lendülettel ültő helyéből, közben pedig a vele szemben ülő férfire mosolygott. Egy puszit küldött felé, majd azonnal megindul elintézni azt, amivel megbízták.

Végül mindent el sikerült intéznem és immáron papíron annak a Hell"s Kithen-i lakásnak tulajdonosa vagyok, amely alatt helyezkedik el az a bizonyos másik lakás, amit a kedves Whitlock ingatlanügynök volt szíves visszatartani tőlem.
Igazából még mindig bosszant a dolog, hogy így, ilyen formán, jóformán hülyének nézve utasított vissza. Nem sok ember - főleg férfi - létezik a Földön, aki visszautasította volna bizonyos ajánlatomat, de ezt a pasit még faltörővel se lehetet volna eltántorítani a meggyőződése és döntése felől. Na, jó, talán valahogy mégis, de arra az útra én még nem léptem rá.
Pont ezen kellemetlen emlékekkel a fejemben szállok ki immáron a liftből a földszinten, és veszem célba a kocsimat. Őszintén nem szándékozok mostanság erre a környékre - pláne ebbe az épületbe - visszatérni, azonban amikor elérem a gépjárművet és beülök,  rájövök, hogy bizony az új lakásban hagytam a telefonom. Ezért tehát egy újabb kör várna rám.
Éppen kiszállnék az autóból, amikor szemtanúja leszek egy újabb autó érkezésének a mellettem levő parkolóhoz. Ennek nem lenne különösebb jelentősége, ha nem egy kellemetlenül ismerős arc szállna ki abból a négykerekűből. Azt hiszem, egy ideig nem fogom elfelejteni ezt a fejet.
- Ilyen nincs, ez is csak velem történhet meg! - morfondírozok magamban, miközben húzni próbálom az időt, de a pasas telefonál vagy mi, ezért nem mozdul.
Nagyon nem szeretnék vele újra találkozni, nem vagyok kíváncsi az önelégült és diadalittas képére, amiért úgymond jobb volt nálam, nem vagyok kíváncsi semmilyen epés megjegyzésre sem tőle, mert van egy olyan érzésem, hogy nem bírná ki, hogy ne tegye azt. De főleg azért nem akarok vele találkozni, mert látott engem a leggyengébb, legtehetetlenebb pillanatomban, ahogy még nem sokan, és nem akarom, hogy bárki ilyen sebezhetőnek lásson.
Hirtelen döntök: úgy vagyok vele, hogy míg az ipse telefonál, addig én gyorsan beszaladok az épületbe, felsuhanok a lifttel a mobilomért a legfelső szintre, úgyhogy mire ő beér a földszintre nekem már nyomom sem lesz. Így is teszek, ahogy elképzelem, többször egymás után megnyomom a felvonó hívó gombját, de az a rohadt lift még mindig várat magára. Elhatározom, hogy nem várok tovább, helyette gyalog teszem meg felfelé az utat, azonban már késő, amikor megfordulok, ott találom valakivel szemben magam...
Vajon mennyi az esélye annak, hogy nem ismer fel engem? Azt hiszem, eljátszok még a gondolattal is, hogy úgy teszek, mint aki nem veszi észre a másikat. Sőt, nem is csak játszom, hanem egyszerűen szó nélkül megindulok a lépcsőfeljáró irányába.

unpleasant encounter

- Tehetnék fel egy kis pirosítót is…
- Jaj, hagyj már! -kézfejemmel hessegetem el Mia az arcom körül legyeskedő, ecsetet, pamacsot, szivacsot, tégelyt, minden vacakot tartó kezeit. Mégis hányféle kurvaanyját használnak a nők ahhoz, hogy ne úgy nézzenek ki, mint akik éppen most jöttek le a hegyről, vagy léptek ki a mocsárból?... Emlékszem, annak idején Jennie-nek is legalább két, a fürdőszobában elvert órára volt szüksége ahhoz, hogy a végén az ajtón kicsattogva, nagy párafelhővel kísérve megkérdezze, hogy „na?”, mintha bármi említésre méltó történt volna aközött, ahogy bement, és ahogy kijött. Talán egy kicsivel több szemöldöke volt, meg volt egy-egy fekete csík a szemhéján, lehet közben meg is fésülködött, de… lássuk be, férfi szem sose fogja tudni ezt igazán értékelni. Ez, a sminkelés meg a frizura a nők farokméregetése. És akkor még a ruhákról nem is beszéltünk. Meg a cipőkről! Ékszerek! Igen sarkalatos kritériumok…
- De komolyan! Cal, hidd el, sokkal természetesebbnek hatna tőle a bőröd!
- Tudod mitől hatna természetesebbnek? -a levegőben kapom el a kezét, és hajolok el a felém tartó nagy, pufi, rózsaszín ecset elől. – Ha a kávé, amit hoztál, nem lett volna koffeinmentes! Talán kisimította volna három espresso, de ez... -lögybölöm fel lesajnálóan a papírpohár falára a kihűlt, barna folyadék utolsó két kortyát.
- Arról nem én tehetek, hogy félreértettek a kávézóban! -haragosan dobbant a lábával, és kasztanyetta-szerűen csapja össze a, joggal feltételezem, pirosítót. – És az az arcod színén nem változatott volna… mit is mondtál, mi történt? -biccent a fejével, és elfordul, hogy elpakolhasson a bőrönd méretű neszesszerébe. Most már azt is kezdem érteni, miért járkálnak akkora táskákkal, amibe én a fél életemet gond nélkül bele tudnám pakolni.
- Azt nehéz lenne megmagyarázni… -az igazságot egészen biztosan. Mégis milyen fényt vetne rám az alkalmazottam előtt, ha felvállalnám, bedrogozva, az alkoholtól teljesen lealjasodva paroláztam, és belekötöttem egy, még nálam is vagy kétszer nagyobb pultosba? Az utólagos elmesélések alapján legalábbis így volt… a videók pedig csak arról tanúskodnak, ahogy ide-oda ráncibál és ütlegel, mint egy semmirekellő rongybabát. Azt semmi nem igazolja, hogy én kezdtem! Nem mondhatnám, hogy életem legbüszkébb megjelenését köszönhetem 2022. szilveszterének -még most, majd egy héttel később, bár gyógyulófélben, de a szivárvány igen változatos színskáláját felsorakoztatva ad tanúbizonyságot arról a képem, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni. A kapuzárási pánikot pedig egyszeriben el kell engedni, nem családos apukának való vidék az, amit az Arabian-ben megengednek maguknak. – Maisinél beütött a gyerekpezsgő. Bedurvult a kölyök játék közben, és bemosott egyet, ez minden -igen, ez az alibi. Csúnya dolog, tudom, hogy a gyerekemmel mentegetőzök, de… ha már van, akkor szolgálja néha az én érdekeimet is!
- Markos lány lesz, az már egyszer biztos. Isten óvja a jövendőbeli fiúit…
- Na! -förmedek rá, végignézve, ahogy a vállait a füléig húzva, de nevetve fordul el. Ja, rohadt vicces! – Inkább add a dossziét, hadd menjek, ha már az időpontot se tudtat átszervezni -pirítok alá, de tudhatja -biztos tudja, neki tudnia kell-, hogy nincsen valós düh a szavak mögött. Legalábbis… már nincsen. Kezdetben azért bosszúsabban vélekedtem efelől, mára azonban nem maradt más, mint a -nem annyira- csendes beletörődés.
Amint a kezembe nyomja a vaskos, a lakás paramétereiről szóló dokumentumot, valamint az adás-vételi formanyomtatványok halmát, azzal szalutálva felé már perdülök is az ajtó irányába, amikor is…
- Mia!... -az üvegfalon visszaköszönő képmásomra bökök a barna köteggel. – Hogy nézek ki?!
- Egy pillanattal se rosszabbul, mint eddig… de nem úgy volt, hogy sietsz, hm? Vagy hívjam be Maisie-t, hogy pirítson ő alád? Úgyis ő hordja a nadrágot odahaza…
- Szia!... -tartom fel a vállam felett a kezemet, intve neki -hogy közben kitartom-e a középső ujjamat, vagy nem, csak ő láthatja, ám alapos lehet a gyanú az előbbire.
A lift előtti megannyi elhelyezett asztal, hangozzék bármilyen csúnyán, a cég „kisembereinek” birodalma. Mia egyik kebelbarátja próbálja épp egy elbaltázott kártyatrükkel lenyűgözni Maisie-t, aki részleges figyelemmel viseltet az ipse irányába -jobban lefoglalja a forgósszék, és őszintén, nem tudom nem megérteni a kölyköt.
- Pattanj! -adom ki az ukázt, ám, mielőtt teljesen megállítanám a széket, én is bepörgetem azt egyszer, megmosolyogva Maisie csilingelő nevetését.
- Még egyszer!
- Nem, indulunk. Köszönj el szépen! -és meg is teszi, torkaszakadtából rikkantva el magát. Végül is, nem tárgyaltuk meg, hogy ki szerint kell szépnek lennie a köszönésnek, szerinte vagy szerintem.
A kocsiba bekötözés manővere mindig macerásabb, mint amire számítok, de sikerrel, anélkül, hogy beletenyereltem volna a homlokába, vagy lábbal próbáltam volna beleszögezni az ülésbe, megoldom a helyzetet, és csak a cél előtti utolsó elágazásnál teszi fel a kulcsfontosságú kérdést: „mikor érünk már oda?”, úgy elnyújtva az a-t, hogy az szinte kitart a parkolás pillanatáig. Én nem korlátolom a gyerekemet, ez egy szabad ország; szabadon szétcincálhatja a hangját, annál kevesebb problémát okoz nekem.
- Most! -felelem, és behúzom a kéziféket, azzal a lendülettel pedig pattanok is ki, megigazítva az orrnyergemen egyensúlyozó napszemüveget. – Ide figyelj, kincsem… -kinyitom az ajtaját, és fölé hajolva vezetem a kezemet az ülésre, okkal nem csatolva még ki azt. – Apa most dolgozni fog, jó? Egy-két dolgot el kell intéznem, mielőtt…
- De azt mondtad, hogy a játszóházba megyünk!
- Igen… ha engednéd, hogy folytassam... -várok pár pillanatot, kivárva, hogy valóban csendben marad-e. – Szóval van pár feladatom, amit meg kell csinálnom, utána megyünk a játszóházba. Addig is, hozzuk a táskádat, amibe ügyesen becsomagoltad a színeződet, a zsírkrétákat, ceruzákat. Játékot is tettél el?
- Tettem!
- Szuper -mintha ez lett volna a kulcsszó, amire vártam, kioldom a szíjat, és kiveszem a kocsiból, csak akkor téve le, amikor a felnyitott csomagtartóból kikapom a hátizsákját, és a vállára akasztom a két pántját. A magam csomagját is felnyalábolom, és lezárva a kocsit, Maisie kezét fogva, amit a ház aulájában természetesen kitép a tenyeremből, megindulok. Első ízben állapítom meg, mikor a recepciós hölggyel kezd kokettálni, hogy lesznek még problémák a túlzott közvetlenséggel, de… akaratlanul is elvonja valami, vagyis valaki a figyelmemet. A szemöldökömet felhúzva, némileg előre biccentve a fejemet lesek ki a napszemüveg felső pereme mögül. Ez most komoly?...
- Maga aztán megéri a pénzét! -cövekelek le, mikor elfordul a lifttől, és a lépcsők irányába szegődik. Ekkor válik ugyanis nyilvánvalóvá, hogy ténylegesen Ms. Hamiltonnal van dolgom. – Hát köszönni se köszönne? Pedig ugyanoda tartunk, nem? -kérdezem meg mellé lépve, oldalvást fordítva a fejemet, hogy jóízűen rá tudjak vigyorogni. Sejtettem, hogy nem akkor láttam utoljára…
Végigmérem, mintegy reflexként, és a lobbi közepén felállított pulthoz sétálok, kikérve a lakás kulcsát, amit zsebre is vágok, megkocogtatva utána Maisie feje búbját, jelezve, hogy vége a teadélutánnak. A lift csengőjével kísérve fordulok, újfent szemközt kerülve a hölgyeménnyel biccentek a kinyíló ajtó, és az a mögül kiáramló fény felé.
- Megérkezett a fuvar -közlöm, és a feje felett elnyúlva a sportzakóm alját markolászó Maisie vállához érintem az ujjbegyeimet. – Gondolom nincs akadálya, hogy együtt menjünk, ugye?

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Mindig is gyűlöltem a drogokat és viszolygok tőlük a mái napig is. Gyűlölöm azt is, amit a családom művel velük jelenleg. Istenem, hányszor próbáltam őt, a nagyfőnököt lebeszélni arról, hogy kábítószert vásároljon fel az olasz maffiától, majd dupla áron eladja azt Távol- Keleti dúsgazdag "üzletembereknek". Igaz, hogy apám szervezete nem árulja ezt a szemetet az utcán, nem ad el közvetlenül ártatlan embereknek, csak egy összekötő csatornát képeznek a kezei, de akkor is, így is eljut olyan emberekhez, fiatalokhoz, gyerekekhez, akiket ez meg fog ölni.
Nem hiába akartam annak idején az Orvosi Egyetemre járni és nem ok nélkül van az, hogy soha életemben nem voltam hajlandó kábítószerhez nyúlni, pedig számtalan alkalmam lett volna rá.
A hirtelen jött viselkedésváltozás, a hangulatingadozás, először a túlzott öröm és boldogságérzet, majd az azt követő ingerlékenység és agresszió mind biztos út a szervezet leépülése, esetleges halála felé. A vegyi hatásairól meg ne is beszéljünk!
Tehát haragszok apámra, amiért rám bízta ennek a lakásnak a megszerzését, rosszul vagyok, ha arra kell gondolnom, hogy milyen ügyleteknek biztosítottam én helyszínt. Mégis egy bizonyos szinten talán mégis csak jobb, hogy rám bízta ezt a feladatot, hiszen így legalább megmenekült egy emberi élet. Egyetlen emberi élet. Milyen kis porszemnek tűnik a manhattani alvilág látószögéből, és milyen sokat a számomra.
Nem hiába éreztem magam rosszul első ízben is ebben az épületben, hiszen ugyanilyen érzésekkel tekergek is többedik alkalommal is. Azt hiszem, a lelkiismeretem az, ami nem hagy nyugodni.
Eltökélt szándékomban áll még csak az objektum közelébe se tévedni, de a sir valahogy mégis úgy hozza, hogy folyamatosan vissza kell térnem.
Talán még egy utat kibírok, aztán még csak rágondolnom se kell erre helyre, azonban, amikor meglátok egy kellemetlenül ismerősnek ható személyt ugyanitt, az már egy kicsit túlzás számomra.
Mindenek ellenére nem szeretem az érzést, amikor elbukok, vagy valamit nem kapok meg, és ez a pasas élő és lélegző bizonyítéka a nem régi kudarcomnak. Minden egyes felsőbbrendűnek ható mozdulata, minden egyes gúnyos vigyora, minden szarkasztikus és lekicsinylő megjegyzése ezt a negatív érzést sugallja felém. Az már egy másik téma, hogy nem csak elbukni látott, de egy pillanatnyi képzavaromba is belátást engedtem neki, így hát az csak természetes, ha nem bántam volna, ha a soha a büdös életben nem, találkozok vele többé.
Akárhogy is próbálom elkerülni a szemtől szembeni találkozást, olyan érzésem van, mintha minden összeesküdne ellenem - az idő, a lift, még ez a nyavalyás lakóépület is - és nem tudom elkerülni a belátható időn belüli összecsapást.
Igen gyerekesnek mondható a tettem, amikor megpróbálok láthatatlanná válni és egy bizonyos egérútra lépni, de én valóban egy lehetőségnek találom azt is, hogy a férfi talán nem ismer fel engem.
Már majdnem meg is van az a szóban forgó kiút, amikor az utolsó pillanatban mégis csak megszólítanak.
Ettől első körben talán összerezzenek, de utána ismét csak felkerül rám a pajzsként szolgáló álarc és egy alig látható maliciózus vigyor is megjelenik az arcomon, de csakis azért, mert lebuktam, és már csak azért sem akarom kimutatni, hogy kellemetlenül érint ez  a találkozás. Nem még véletlenül se akarom megadni ezt az örömöt neki.
- Hogy mondta? - kérdezek vissza meglepődött hangon, amikor a férfi kijelenti, hogy én aztán megérem a pénzem, vagy valami ilyesmit vet oda, mert igazából fogalmam sincs, mire gondol. Sejtésem van róla, de ugye, az nem lehet, hogy azt hiszi, visszajöttem hozzá kuncsorogni. pedig amilyen nagyképű fazonnak jött le nekem elsőre, teljesen elképzelhető róla, hogy azt képzeli. Viszont úgy vagyok vele, hogy ha már előre meghozott véleménye van rólam, akkor még egy kicsit meghagyom ebben a hitben, hagy örüljön. Ahogy mellém lép és kajánul rám vigyorog, szinte biztos vagyok benne, hogy jók a megérzéseim.
- Ó, Mr. Whitlock? - folytatom ismét csak ugyanabban a megilletődött stílusban.  
- Micsoda meglepetés! Elnézést, jó napot! Nem gondoltam volna, hogy itt még összefutunk - köszönök neki, ha már ez az elvárása felém - nem mintha ő ezt megtette volna elsőnek.
Amikor a pult felé indul, még mindig azzal az elhatározással vagyok, hogy lépcsőn keresztül teszem meg a felfelé vezető utat, de akkor egy furcsa jelenet tárul a szemem elé, amit akaratlanul is kénytelen vagyok végignézni, a szemem csak úgy vonzza az útját egy kislány irányába.
Mi a fene? Mit keres ez az ember és kisgyerek, egy kislány társaságában? Valahogy nem tudom kinézni belőle, hogy bébiszitterkedik valaki más gyerekével, de mégis csak ezt találom legkézenfekvőbb magyarázatnak. Vagy a kislány talán a recepciós hölggyé, és mivel - feltételezem - az ingatlanügynök napi szinten ide jár, valamiféle ismeretséget ápol a lánykával, habár valahogy nem tiszta számomra még a kép.
Mikor a lift is megérkezik egy csilingelő hang kíséretében, éppen akkor érkezik meg a férfi és a kislány is mellém, s talán ezért is van az, hogy én még mindig ugyanott táborozok, ahol az előbb megálltam.
- Nem, miért lenne? - felelek kérdéssel kapásból, amikor a másik megállapítása szerint akár együtt is felmehetnénk a felvonóval a felsőbb szintekre. Talán azt kellene mondanom, hogy én gyalogszerrel közelítem meg a célomat, de a kislány látványa és jelenléte nem engedi meg számomra a túlzott modortalan viselkedést.
Mielőtt beszállnék utánuk a liftbe, megpillantok egy plüss nyuszit a padlón heverve, amit automatikusan felkapok és már csak az utolsó, pillanatban, az ajtó zárulása előtt ugrok be a liftbe.
- Tessék. Azt hiszem, ez a tiéd! - nyújtom át  egy mosoly keretében a kis szőkeségnek a játékot, hiszen kizárásos alapon csak ő veszíthette el. Nem hinném, hogy Whitlock kedvenc kabalája lenne.
Mindig is kedveltem a gyerekeket, de sosem nyomultam rájuk túlzottan, mindig megvártam, amíg ők közelítettek felém vagy legalább jelét adják annak, hogy szeretnének diskurálni velem.
Ezután fejemmel csak a lift kapcsolópanelja felé bökök, ezzel megadva az úrnak a lehetőséget, hogy válasszon emeletet, ha már annyira azt hiszi, hogy egy helyre érkeztük. Úgyis, amint ők kiszállnak, én tudom folytatni egyedül az utamat.
Ha elfogadja az előzékenységemet és megnyomja az adott szintet jelző gombot, akkor az elevátor lassan megindul felfelé, én pedig első körben a fémszerkezet falát bámulom.
Közben kicsit zavarban is vagyok a hármasunktól, főleg, hogy még mindig képtelen számomra ez az egész „gyerekkel vagyok" szituáció.
Azt sem értem, mi a fenének van a férfi szemén még mindig a napszemüveg, sosem értettem az ilyesmit, de végül is belőle ezt is simán kinézem. Talán túl magasak a fényviszonyok mindent látó szemének vagy bizonyos nem megfelelő égőkkel rendelkezik a lift.
- Nem mondja, hogy még mindig nem adta el a lakást! - Végül is nem bírom ki, hogy ne kezdjek el egy kicsit piszkálódni, de csak finoman a gyermek miatt. - Vagy tudom már! Maga vette meg igaz? - teszem hozzá csillogó szemekkel, és olyan hangnemben, hogy az enyhe gúnyt csakis egy felnőtt ember értheti meg.
- Apa, mikor megyünk a játszóházba? - szólal meg hirtelen angyali hangján a kislány, nekem pedig szó szerint tátva marad a szám a megnevezés hallatán.
Pillantásom csak oda-vissza cikázik, hol a kislányra, hol pedig az APJÁRA vetülve, nem tudnám megmondani hányszor, annyira le vagyok döbbenve.
- Apaaa? Maga...ő a maga kislánya? - Ennél sokkal több megjegyzésem és mondanivalóm lenne, és azt hiszem még egy bizonyos fokú nevetésben is kitörnék, ha csak ketten lennénk a pasival. Most komolyan, ennek az embernek gyereke és ezek szerint felesége van? Őszintén azt néztem volna ki belőle, hogy ennek a munkáján kívül nincs más az életében, azt gondoltam, hogy ez a munkáját ölelgeti, szeretgeti, azzal álmodik és még azt is el tudtam volna róla képelni, hogy bent alszik az irodájában. Vagy például ebben a lakásban, amit nem akart nekem eladni, miután elszívott egy stekk cigarettát...
- Miért gondolja, hogy egy helyre megyünk? - szegezem neki a kérdést, amikor egy kicsit felocsúdtam a meglepettségemből és a lift is megáll a kiválasztott emeleten.