Az ember azt hinné, hogy ha a játékokban jól tud célozni, akkor bizony a valóságban is menni fog neki. Ezt a tévhitet akkor cáfoltam meg, amikor hagytam, hogy a srácok „csapatépítés” címszóval elrángassanak paintballozni. A fene se gondolta volna, hogy ott nekem ennyit kell majd futkosnom, fetrengenem és vetődnöm. Az biztos, hogy erre a hónapra már megvolt a kívánt mozgás mennyiség, úgyhogy most hetekig csak a Dignitastól kapott gamer székemben fogok a gépem előtt pöffeszkedni. Sajgott minden tagom, ahogy felmásztam a hatodikra, mert hát ugye minek is kellene működnie annak a rohadt liftnek… Jelen pillanatban teljesen felesleges volt a létezése is. Nem csoda, hogy meg akartam halni, mire elmásztam a bejárati ajtóig. A kúszás, szaladgálás, gurulás és a jó pár bekapott festéklövedék jóvoltából nem vágytam másra, minthogy vegyek egy forró zuhanyt, és átaludjam a fél napot. Már a kulcsaimmal babráltam, amikor egy pillanatra hangos nevetést hallottam az ajtó túloldaláról. Beleborzongtam a hangba, sőt, kifejezetten rossz érzésem támadt, és ha nem szorultam volna sürgős fetrengésre, akkor bizony lehet, hogy a gamerházban éjszakáztam volna. Akkor még csak a titkos hatodik érzékem sugallta, hogy be ne tegyem a lábamat a lakásba, azonban sajnos a lustaságom felülkerekedett rajtam, így amikor benyitottam, azonnal már-már sokkos állapotba kerültem a fivérem hangja hallatán. Mert hát ki más dumált volna olyan gyorsan, hogy két mondat között levegőt se vett? Arról nem is beszélve, hogy ilyen borzasztóan irritáló nevetéssel is csak ő rendelkezett. Nagyon ritkán bukkant fel itt, így aztán pláne nem értettem, hogy mégis mi a jó életet akart tőlem, hiszen Clyde-dal ellentétben én nem pénzeltem a testvéreimet, és szívességet is nagyon kivételes esetben tettem nekik. Sóhajtozva bújtam ki a kabátomból és a cipőmből, mindent szépen a helyére téve, és csak imádkozni tudtam, hogy ne legyek tiszta festék. A kezemen csak halvány foltja maradt, mert korábban megpróbáltam lesikálni az undorító sárga színt magamról, de mintha a srácok egyszer mintha a hajamat is megszórták volna vele. Mindenesetre különleges lopakodási képességeimet használatba véve Oliver mögé sétáltam, amíg ő hevesen magyarázott az egyik szobatársamnak. Az isten tudja miért tűrték meg őt, azt pedig végképp nem értettem, hogy ki volt ekkora idióta, hogy beszabadította őt az otthonunkba. Még szerencse, hogy mindenre felkészülve a saját szobám ajtaját is zártam, amikor elmentem itthonról, pontosan az ilyen esetek végett. − Oliver… Minek köszönhetem a látogatásodat? – szólítottam meg, remélve, hogy: 1. Halálra rémül majd, elájul, és anyáék majd hazaviszik. 2. Végre befogja a száját egy pillanatra, és levegőt vesz, mielőtt megfulladna. Mégis hogyan magyaráztam volna meg anyáéknak, hogy az öcsém kicsinálta magát a lakásomban? Bár, Oliver így is nagyon törekedett arra, hogy szétcsessze az életét, de értékeltem volna, ha nem éppen a kanapénkon pöffeszkedve leli a halálát. − Pénzt nem adok továbbra sem semmire, azzal Clyde-ot nyaggasd – jegyeztem meg, miközben a fejemmel intettem a szobatársamnak, hogy egy privát testvéri beszélgetés következik, szóval kopjon le. – Otthon minden rendben? – érdeklődtem, hiszen azért már nem lógtam a szüleim nyakán, Courttel meg nagyjából annyira tartottam a kapcsolatot, mint Oliverrel: ha éppen fontos beszélnivalónk akadt, akkor beszéltünk telefonon, de a családi ebédeken kívül senkivel nem szerveztem közös programokat.
Mostanság eléggé rám járt a rúd. Kezdtem teljes letargiába esni, amiért rohadtul semmi sem akar összejönni és működni. Először Clydeddal összeszólalkoztunk az egyetem kérdésén, és azóta is szorongok az igazságtól. Még mindig nem jelentettem be a mélyen tisztelt publikumnak az ebédlő asztal körül, hogy felhagytam felsőoktatás nyűgjeivel. Azóta talán a levesem is egy kissé csendesebben lapátolom, mint amúgy szoktam, kezdem azt hinni, hogy a szüleink is gyanút fogtak. Most meg letartóztattak emberrablás vádjával. Pont ez hiányzott a hetemből, hogy bilincset tegyenek a csuklómra, és megríkatsam ezzel anyát, hogy a nyomozó vádjai pánikot ébresszenek bennem. Azóta se tudom, hogy mi van Lollyval. Néha éjszakánként arra riadok fel, hogy vele álmodtam. Megelevenedik előttem, látom magam előtt finom vonásait, csak egy karnyújtásnyira áll tőlem, és hirtelen ismét szertefoszlik minden, mikor felébredek. A telefonom után nyúlok, és a rendőrség nyilvántartását nézegetve mély letargiával konstatálom, hogy még mindig az eltűntek listáján virít kellemesen csengő neve, Lolita Romarov. A hajamba túrok, és hosszasan szívom be a tüdőmbe a levegőt, majd egy hirtelen mozdulattal préselem ki az összeset. Hajnal kettő, mégis képtelen vagyok lehunyni a szemem. Egy jó fél órán keresztül csak fekszem, és a sötétben elvesző plafont bámulom. Az agyam pörög, de közben a testem tétlen, nem tudok semmit tenni. Utálom, mikor nem tudok semmit tenni. Felpattanok, leülök az asztalom mellé, és a lámpám gyér sárgás fényénél kezdek rajzolni. Először a vázlatfüzetem kezdem megtölteni Lolly arcával, emlékével. Hol csak egy futó mosolyt ábrázolok, ami mélyen a fejembe égett, hol pedig egy kecses mozdulatot teljes alakkal, amit a balett tudása ihletett. Hosszú órákig koptatom a ceruzám, míg be nem telik a félig üres füzetecske. Mikor már az utolsó lapra is szinte megszállottan vésem bele Lolita arcát, egy pillanatnyi nyugalom önt el. Ő mindig szerette, ha rajzolok. Szerette… Múlt idő, ami azt jelzi, hogy talán már halott. Ismét pánik fog el. Neki muszáj tovább élni. Ezt megfogalmazva kapom elő a digitális rajtáblám, de nem akar bekapcsolni. Próbálkozom a ki-be húzós dologgal, a gép újraindításával, de semmi se működik. Egy kicsit felhúz a dolog. Ennek is a legjobb pillanatban kell elromlania. Fáradt sóhajjal hajtom a fejem az asztal lapjára. Arra ébredek fel, hogy agya cirógatja a fejem, hogy így keltsen fel. Még félálomban aligha tudom kivenni a szavait, de valami olyasmiről magyaráz, hogy így el fog gémberedni a nyakam. Így kerülök ismét vízszintesben az ágyamba, miközben arról motyogok neki, hogy megadta magát a rajzpadom. Ő pedig azt tanácsolja nekem, mielőtt elhagyja a szobám biztonságot nyújtó négy falát, hogy vigyem át délután Connienak, biztos megcsinálja nekem. Hát így történt, hogy késő délután a bátyám lakásánál ácsorgok, és már harmadjára kopogok az ajtón, mire valaki ajtót nyit. - Conrad itthon van? – érdeklődöm, de nemet int a fejével. Ennek ellenére a hónom alatt az elromlott cuccal átlépem a küszöböt, és helyet foglalok a kanapén. Sose esett nehezemre bárkivel is szóba elegyedni. Könnyen találtam meg az összhangot az emberekkel, így hamar közös témára akadok a bátyám lakótársaival is. Kezdetben csak csendben várok, de az túl nyomasztó, és túl nagy teret hagy az agyamnak a gondolkodásra, így inkább elkezdek beszélgetni a számomra ismeretlen tagokkal. Ebből nővi ki magát az a szituáció, hogy kézzel-lábbal hadonászva mesélek egy számomra irtózatosan izginek tűnő témáról, ami a többieket is megnevetteti. Meg se hallom, hogy a bátyám megérkezik szerény társaságunkba. Továbbra is lendületesen vezetem a történetszálat, amit elég jól elkaptam, így egy szívinfarktus közeli állapotba keveredek Connie hangjától. - Te nem emlékszel arra, mikor anya arról beszélt, hogy nem vágunk más szavába? – vonom fel a szemöldökömet kérdően nézve rá. Ezeket a szabályokat mindig ő vágta jobban, de ezúttal egy elégedett mosoly terül el az arcomon, hogy most én hányhatom a szemére. - Ne aggódj nem kell a pénzed – milyen kicsinyes, hogy egyből arra gondol, hogy a zsebét akarom megmetszeni kicsit. Nyilván nem haragudnék meg rá, ha egy tízessel gazdagítaná a pénztárcám, de nincsenek ilyen követeléseim. A végszükséglet kasszám amúgy is Clyde, ahogy ő is említette. – Aha, minden király – válaszolok félvárról. -, bár ez elromlott. Anya azt mondta, te megcsinálod – nyújtom felé a rajztáblát. – Nem akar semmire reagálni, pedig ki is húztam, meg aztán visszadugtam – ez általában az élet több terén megoldás a problémáimra, de ezúttal nem jött be. Úgyhogy ez az igazán udvarias kérés arra utal, hogy szeretném megjavíttatani vele.
Kétségtelenül az öcsém volt a legnagyobb mumus az életemben a hülye vihogásával, a nyughatatlanságával, azzal, hogy állandóan járt a szája, akkor is, ha éppen senki nem volt kíváncsi rá, így aztán meglepő, hogy enyhén lesápadtam, amikor a lakásba érve meghallottam a hangját. Nem volt gyakori vendég nálam, így aztán a lakótársaim gyanútlanul engedték be őt, de úgy éreztem, ezután a találka után új szabályt kell majd belevennem a házirendbe: Az öcsém a küszöbön állva hiába néz rád utcára dobott kiskutyaként, nem engedheted be a lakásba, amíg nem vagyok otthon. Viszont szerencsém volt, amiért annyira elmélyedt a saját kis történetében, hogy észre sem vette, amikor megálltam mögötte. − A kivételt erősíti a szabályt, Oliver – feleltem higgadtan, majd vállat vonva hozzátettem: − Melletted amúgy sem lehet megszólalni, így az ember kénytelen a szavadba vágni, ha szóhoz szeretne jutni. Azt hittem, ezzel te magad is tisztában vagy. Hogy a viharba ne lett volna tisztában az állandó feltűnési viszketegségével, amivel most éppen az én lakótársaimat bosszantotta. Nem voltak neki barátai, akiknek rombolhatta az agysejtjeit? − Nagyszerű, mert nem állt szándékomban a félretett pénzemet hülyeségekre elverni – válaszoltam, hiszen jelenleg elsődleges céljaim között szerepelt, hogy az ösztöndíjból, az esportolói karrieremből, és a maszek javítói munkákért kapott pénzből idővel autót vegyek majd, és ez a terv egyáltalán nem passzolt sem Oliver, sem pedig Court pénzkunyerálási szokásához. Felvont szemöldökkel mértem végig. Erősen kételkedtem benne, hogy minden rendben volt, de… Csak kinyögi majd, amit akart. Sóhajtva átvettem tőle a rajztáblát, aztán intettem neki, hogy kövessen. Átvágtam a nappalin, majd a szobám ajtaja elé érve előkotortam a kulcsaimat, hogy kinyithassam a zárat. Oliver jóvoltából mindent zártam, hogy soha ne jussanak hozzá a cuccaimhoz. − Korábban is csinált már ilyesmit? Nem ejtetted le, működik a töltője, nem terhelted túl, van elég tárhely rajta, vagy memória benne? – faggattam, miközben belöktem az ajtót, és beléptem a szobámba. Szerencsére, odabent olyan rend uralkodott, ahogy mindent hagytam. A fal mentén egy egyszemélyes heverő állt szépen megágyazva, mellette az asztalomon ott volt az asztali gépem és a laptopom, előtte a fekete-sárga, baglyos lógóval ellátott Dignitas gamerszékem, szekrények, könyvespolcok, és végül egy másik asztal, amin a bütykölni való cuccok és a szerszámaim sorakoztak. A szobámban lévő cuccok ára vélhetően túltett Oliver és Court holmijaiaknak az árán. Az asztalra tettem a rajzpadot, mielőtt nekifogtam volna a szétszedésének, ismét az öcsém felé fordultam. − Szóval, azért csak ezért jöttél. Isaac barátod is megjavíthatná, nem? – Mondjuk, nem tudtam, hogy a srác mennyire volt ügyes, de azt hallottam, hogy hasonlóképpen kocka volt, legalább is, a gépekhez értett. Csodálkoztam, hogy nem rábízta ezt a feladatot, hanem a nagy és gonosz bátyjára. Mondjuk, nagy és gonosz akkor lettem volna, ha nem lettem volna tekintettel a vérszerinti kötelékre, és a javításért pénzt kértem volna tőle.
Voltak szép közösen eltöltött perceink Connie-val, ez akkoriban lehetett, mikor én még csak magazati korban voltam, ő meg nem tudott beszélni. Abban a kilenc hónapban mi voltunk a létező legjobb fivérek, habár anya visszaemlékezései alapján én állandóan futóbolondot játszottam a hasában, ha Conniet az ölébe fogta. Szóval még ez az időszak is megkérdőjelezhető ilyen szempontból. Az, hogy szeretünk egymás agyára menni, viszont sose jelentette azt, hogy nem szeretném feltétel nélkül őt is, ahogy Clydeot és Courtöt. Ha véletlen kórházba kerülne biztos benne lennék a top háromban a látogatói között, mert nyilván anya mellette lenne éjjel-nappal, Clyde meg sürögne-forogna, és intézkedne, ahogy mindig szokta, így én lecsúsznék a dobogó harmadik fokára, vagy negyedikre, ha apának nincs sok munkája. Mind ennek dacára sose fogom nyugton hagyni, mert titkon úgy is élvezi a szeretetem, és én is az övét, még akkor is, ha az olyan, mintha citromba harapna az ember. Pont ezért egy bájos mosollyal viszonzom színtelen szavait. Ebből tudom, hogy örül nekem legbelül, még ha magának se meri beismerni. - Ez esetben én jó sok szabályt megerősítettem már - rögtön fel tudnék sorolni vagy öt dolgot, amire anya mindig is azt mondta, hogy ne csináljuk. Ennek a listának az élét vezeti minden tudatmódosító szer, a cigi, az extrém sportokból fakadó veszélyes szituációk, Connie basztatása, Clyde basztatása és nem utolsó sorban Court ösztönzése a társadalmilag megkérdőjelezhető dolgok fogyasztására, művelésére. Ilyen például a múltkori szituáció, ahol igyekeztem felelősségteljes lenni, és elvenni tőle a nikotint, de végül azt is csak együtt szívtuk el. – Vagy, csak te vagy kellőképp türelmetlen, drága bátyuskám – nem véletlen használom ezt a titulust jelző szót, aminek hangzása egy óvodás dialektusára hajaz. Mivel már az első pillanatban kelően lekezelve érzem magam, így hajlok rá, hogy ehhez hűen viselkedjek, vagy ellenkezőleg, és megmutassam micsoda felnőtt vagyok. Még nem döntöttem el teljesen, hogy melyik színjátékot szeretném ma élesben produkálni, úgyhogy egyelőre a felszín kapargatásával el is engedem a témát. - Nem mintha valaha is megszántál volna egy dollárral is – ha volt is olyan, hogy pénzt adott a kezembe, az csak azért lehetett, mert nem volt kedve elsétálni a botba, és engem küldött rang idősként maga helyett. Bár ebben se vagyok egész biztos, többnyire inkább személyesen anya nyomta a kiszámolt összeget és a bevásárlólistát a kezembe. Persze már kicsiként is nagyon ment ilyen helyzetekben a matek. Valahogy mindig összehoztam magamnak egy plusz csokit, nyalókát azok mellett a dolgok mellett, amiket be kellett szereznem. Sokszor megsajnáltattam magam az öregnénikkel, de volt, hogy a legolcsóbb fajtát vettem le a polcról az előírt helyett, hogy pont kijöjjön egy Skittles az én javamra. Az utóbbi esetben mindig megkaptam a fejmosást otthon, mert anya szeret minőségi alapanyagokból főzni annak ellenére, hogy nem mi vagyunk a leggazdagabb család. Miután átnyújtom neki a rajztáblát, követem a szobájához. Egy alig látható szemforgatással reagálom le, mikor a kulccsal babrál. Elég szórakoztató, mikor ennyire félti a gonosz, gonosz világtól a holmijait. Mindig ezt csinálta, pedig csak az esetek felében nyúltam le bármijét is otthon, ha véletlen nyitva hagyta az ajtaját. - Néha indokolatlanul lefagy az elmúlt időben, de a töltője működik, és a memóriával is minden rendben van. Azt viszont nem értem teljesen, hogy mire szeretnél a „túlterheléssel” utalni – csak a szokásos módon használtam. Elővettem a fiókomból, és rajzoltam rajta néha órák hosszát, ha kellőképp belemerültem. Ezen felül persze sok mindent átélt, ami jól látszik a megkopott fekete borításon. Fürdött már kólában és kávéban is, dobtam már le aszfaltra, mikor a sétálás közbeni alkotással próbálkoztam, és ejtettem már rá teljesen véletlenül vajas kenyeret is -, nyilván pofával lefelé találkozott az érzékelő felülettel a zsíros felület. Ezek mégse ártottak neki, mert mindegyik után csodák csodájára újra éledt, most viszont, hogy rendeltetésszerűen használtam, feladta a szolgálatot. Lehet le kéne hajítanom az emeletről, és az megoldaná a problémát. Belépek Connie szobájába, és levágódok a szépen elrendezett ágyra. Egy pillanatra sem lepődők meg azon, hogy egy Ikea katalógusban él a bátyám, a rendmánia nála egyfajta betegség. Az én zugomban olyan kupleráj van, hogy már anya szemét is gyakran annyira szúrja, hogy inkább rendet tesz helyettem, mert nem bírja tovább. Pedig annyiszor megmondta már, hogy nekem kell rendet tartanom a saját szobámban, és ő azt inkább nagyívben el fogja kerülni, mégis mindig betéved összeszedni a földön hagyott szennyest. - Persze, de ő nem mondhatná el, hogy kivel chateltél olyan lelkesen vasárnap – felelem az arcát fürkészve, nehogy lemaradjak a reakciójáról. Ugyan volt barátnője már Connienak, de azt olyan régre datálják a régészek, hogy ők is kételkednek a lelet valóságában. Én meg jó testvér révén a szívemen viselem a család szerelmi életét. Nincs olyan, hogy én ne tudjak arról, hogy valakinek aktuálisan új párja van. Ez főként akkor éleződik ki, mikor nekem sincs senkim, akkor mindig hirtelen nagyon kíváncsi leszek. Ráadásul Conniera meg amúgy is ráfér néhány tipp a csajokkal, sose nézett ki úgy, mint aki után döglenének nők. Szerencsére nem veszett ügy, mert a genetikánkban vannak egyezések.
Annak idején még próbálkoztam azzal, hogy jó testvére legyek Olivernek: segítettem volna a tanulásban, az iskolai projektekben, meghallgattam volna őt, és a helyes útra tereltem volna őt, ami egyet jelentett volna azzal, miként ne hozzon szégyent a szüleinkre. De nem, ő makrancos volt, állandóan drámázott, hogy mennyire megnyomorítottuk az életét, továbbá imádta beleütni kicsiny orrát olyan dolgokba, amik nem tartoztak rá. Szóval, igen hamar eljött az az idő, amikor eltávolodtunk egymástól, legfőképpen azért, mert az agyamra ment, másodlagos okként pedig az szerepelt, hogy a bátyjai árnyékában kellett felnőnie, és ez mekkora traumát okozott az életében. Így aztán csak családi ebédek alkalmával, anyánk által kikényszerített találkozók során, és igen ritka esetek kapcsán szívtam vele egy levegőt. − Úgy érted, jó néhány szabályt hágtál át? Valóban, Oliver, szeretsz a saját fejed után járni – fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt. Ő lehet büszke volt a hülyeségeire, én annál kevésbé. Szívbaj nélkül tagadtam volna le, hogy közünk volt egymáshoz, ha a helyzet a saját jóhíremet veszélyeztette volna. Ettől függetlenül titkon mégis reménykedtem benne, hogy egyszer csak kinövi a gyerekes hisztijét, és értelmes ember válik belőle. Nagyon mélyen reméltem csupán, hiszen tisztában voltam ennek az esetnek a valószínűségtelenségével. − Nem volt okom arra, hogy megszánjalak. Volt olyan eset, hogy valaha is hasznos dologra költsed el a kapott pénzt? Az ivás és az agysejtjeid pusztítása, a cigaretta és társai nem tartoznak ehhez, drága öcsém – ráncoltam össze a homlokomat, hiszen Oliver kezéből köztudottan kifolyt a pénz. Semmi értelme nem lett volna pénzelnem őt, ha képtelen volt a saját életét normális keretek közt felépíteni. Nekem pedig minden dollár számított, hiszen terveim voltak a jövőt illetően. Elvettem hát tőle a rajztáblát, és intettem, hogy kövessen a szobám felé, ha már egyszer itt volt, akkor semmi kedvem nem volt a lakótársaim előtt kiteregetni a családi szennyest. −Lehet, hogy kicsináltad az akksiját, lehet, hogy csak frissíteni kellene… Muszáj szétszednem, ahhoz, hogy tudjam mi a baja. Mondd csak, nem öntötted le mostanában semmivel? Az ilyen cuccok igen kényesek, ha beléjük folyik valami – találgattam, de látatlanban semmit nem mertem mondani. Amilyen régi kacat volt, lehet, hogy egyszerűen már nem bírta tovább a nyüstölést. A helyében én is kicsináltam volna magam. Arra az asztalomra tettem, amelyen bütykölni szoktam, de még nem álltam neki szétkapni a szerkezetet, ugyanis félszemmel láttam, hogy Oliver igen kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon. Felvont szemöldökkel pillantottam rá, és bíztam benne, hogy nem fog mindent összetaperolni a koszos kezével. Épp annyira számítottam a megjegyzésére, mint az ágyamon való terpeszkedésére. Flegmán megvoltam a vállamat. − Nem értem mi problémád van azzal, hogy a barátaimmal beszélgetek. Tudom, a tieid javarészt képzeletbeliek, mert nem sikerült még kinőnöd azt a kort. Ettől függetlenül, felesleges féltékenynek lenned, mert velem szóba állnak az emberek, anélkül, hogy meg akarnának fojtani, Dandelion– feleltem hűvösen, hiszen már Wendynek is említettem a beszélgetésünkben, hogy Oliver látta, hogy egy lánnyal beszélgettem. Na, nem mintha ez annyira hihetetlen dolog lett volna, mégis az öcsém úgy fel akarta fújni az ügyet… − Szeretnéd, hogy megnézzem a vackodat, vagy még tovább hablatyolsz hülyeségekről?− intettem az asztalon fekvő rajzpad irányába, hiszen ő szorult az én segítségem. Azt is megtehettem volna, hogy a kezébe nyomom a firkagépét, aztán az útjára engedem. Mégsem tettem ki azonnal, így minimum azt vártam el tőle, hogy normálisan viselkedik. Tudom, túl nagy kérés volt a részemről.
Sose izgattak különösebben a tanulmányi eredményeim. Nem éreztem súlyát, avagy jelentőségét annak, hogy tisztában legyek egy halom kortás költővel, vagy hogy fejből tudjam a másodfokú egyenlet megoldóképletét. Mind fölösleges tudásnak bizonyult, ami csak kiszorítaná a helyet azoknak az információknak, amit Youtube tutorial videókból sajátítottam el a grafika és az animálás területén. A szüleim nyomása se hatott rám, bármilyen erősen is próbálkoztak a könyvek előtt tartani. Még anya ijesztően szigorú tekintete se tudott a seggemen tartani, ha a leckéről volt szó. Emlékszem olyan esete, mikor hosszú órákon keresztül szenvedtem egy környezetismereti példa fölött kisiskolás koromban, mert valami mindig elvette a figyelmem, ami miatt megakadt a tanulási mechanizmus. Márpedig anya nem hagyta, hogy felálljak az asztal mellől, míg meg nem írtam a házit. Szóval hosszú órákat loptam el anya életéből aznap, miközben ő főzött, én pedig az ebédlőasztal mellett lóbáltam a lábamat, és feltűnően tiltakoztam a rendszer ellen. Ez azóta se változott. Szeretek feltűnően tiltakozni a rendszer és a szabályok ellen. Nem véletlen voltam benne egy halom Facebook csoportban, ahol tüntetéseket szerveztek a fű legalizációja mellett. Néhány ilyen rendezvényen meg is jelentem, bár főként kicsiben feküdt minden jellegű demonstráció. Talán a család van a leginkább tisztában azzal, hogy micsoda színészi alakításokat tudok produkálni, ha valamit igazán el szeretnék érni. - Ugyan – csettintem össze a nyelvem a szájpadlásommal, miközben számon kérően pillantok a kisebbik bátyámra. – Ezt mindannyian tudjuk. Valami újdonsággal rukkolj elő – nincs ezen mit tagadni, valóban többnyire a saját fejem után megyek. Ha kedvem tartja, vasárnap hajnali négykor indulok el bulizni, mert épp nem jön álom a szememre, pedig pontosan tudom anya ezt utálja a legjobban. Lelépek egy teljesen lehetetlen időben, haza esek egy váratlan pillanatban, jobb esetben még a vasárnapi ebéd tálalása előtt, rosszabban valamikor a desszert környékén, de kivétel nélkül minden ilyen alkalommal úgy nézek ki, mint a mosott szar. Néha az alkoholtól bűzölgök, bár az esetek túlnyomó részében ezt egy nagy adag dezodorral elnyomom, máskor pedig csak üres tekintettel meredek előrre, ami azt jelenti, hogy Connie lelketlen szemeit bámulom. Legalább minden kritikusom örülhet, mert ezeken a napokon annyi lélekjelenlétem sincs, hogy kipréseljek magamból egyetlen egy szót. - És amikor a végzős bálra kellett volna öltönyt kölcsönöznöm? – már majdnem teljesen felháborodok, de végül lenyelem a kioktatást. Valóban kellett volna némi pénz az öltöny kölcsönzésre tavaly ilyenkor, mert az anyáéktól kapott jelképes összeg, sajnos a bálra való hangolódás folyamán egyszerűen köddé vált. Volt. Nincs. Én meg nyilván nem tartok otthon öltönyt, mert hát minek, és a bátyáim nyurga karjára megfelelő méret rám már rég kicsi volt. Ezért lett volna szükségem öltönypénzre, de végül megoldódott. Már nem is emlékszem pontosan hogyan, de a lényeg, hogy aznap este is csúnyán szétcsaptam magam. – A cigit meg kikérem magamnak. Nem dohányzom -, mert füzek és ugyebár a kettő nem egyenrangú. Én nem dohányzom, max alkalmi szinten, bulikon meg hasonló helyeken. Connie a láncdohányos húgúnkkal kever, aki a füstfelhővel maga körül még egy tucat ember küld kemoterápiára tíz éven belül. - Két éve öntöttem le utoljára zero kólával – a zero nyilván fontos információ, mert az azt jelenti, hogy nem cukros, szóval kevésbé káros az én és a rajztáblám egészségére is. – De lehet, hogy múltkor belefolyt egy kis sör – morfondírozok el az elmúlt két hét történésein. Próbálkoztam a szemem fényénél is jobban ügyelni erre az érzékeny készülékre, de mivel mindenkinek vannak hibái, én se vagyok tökéletes, úgyhogy lehet történt vele egy kis baleset. Bár nem rémlik pontosan a szituáció. Valaki fellökött egy pohár sört az asztalunknál, amin ott pihent a drágaságom, és lehet kicsit elázott. Egészen eddig meg mertem volna rá esküdni, hogy ez nem lehet befolyásoló tényező. Egy kis komló még senkinek se ártott. Eldőlök az ágyán, és a fejem felpolcolom a párnájával, pont úgy, hogy rálássak a geek asztalára. A lábam, nyilván cipőstől, az ágykereten támasztom meg, egyik kezemmel a földön matatok a másikkal a telefonomon pötyögök egy életbevágóan fontos üzenetet. - Én is mindennél jobban szeretlek téged – vágom rá úgy, hogy még csak felé se pillantok, csak tovább görgetem az Instagram feedem. Elszórok néhány szívecskét az ismerőseim között, és csak utána nézek rá, mikor felteszi a következő kérdést. – Bocs, hogy érdekel, mi van veled. De akkor kussolok – nyilván a segítsége nélkül is rá fogok jönni kivel chatelget, de ennél most mégis fontosabb, hogy legyen mivel dolgoznom. Tovább basztatom az érintőképernyőt, miközben leperegnek előttem a semmitmondó hírek és a célzott hirdetések. A másik kezemmel eközben a már félig az ágy alatt nyúlkálok. Nem célirányosan vagy szándékosan keresek bármit is, csak szükségem van valamire a túlmozgásosságomból adódóan, hogy matassak, buzergáljak tárgyakat, így találnak rá ujjaim egy jég hideg kis fémdobozkára. A kíváncsiságom ekkor emelkedik meg. Kihúzom az ágy alól, és a hasamra téve tanulmányozom. Szomorúan konstatálom, hogy Conrad minden cuccához hasonlóan, ez is zárva van.
Olivernek különleges tehetsége volt rá, hogy pontosan akkor bukkanjon fel, amikor egyáltalán nem kellett volna. Mintha valami különleges hatodik érzékkel lett volna megáldva, hogy engem nyaggasson a butaságaival. Mégsem küldhettem haza, mert attól függetlenül, hogy rengeteg alkalommal az agyamra ment, még a testvérem volt. − Tudod, Oliver, se időm, se kedvem, de még kapacitásom nincs felidézni azt a temérdek ostobaságot, amit életed során elkövettél. Csak remélem merem, egyszer megjön majd az eszed, és belátod mennyire hülyén kezelsz dolgokat – sóhajtottam fel, miközben a mutatóujjammal és a hüvelykujjammal összecsippentettem az ornyergemet. Az öcsém valóban hajlamos volt a hülyeségre, azonban Clyde-dal ellentétben én lemondtam a terelgetéséről. A saját hasra eséseiből kellett megtanulnia a leckét, ha már nem engedte, hogy megóvjuk. − Nem hat meg a számonkérésed, drága öcsém. Szeretnélek emlékeztetni, hogy ha lett volna megtakarított pénzed, akkor nem lett volna problémád a kölcsönzéssel sem. Mit is csináltál azzal a pénzzel? Elittad? Elbuliztad? Vagy hülyeségeket vettél belőle? Ne rám akard kenni a saját ostobaságodból fakadó kellemetlen helyzeteket – fontam össze magam előtt a karjaimat. Ha mindenáron ki akarta provokálni, hogy teljesen betámadjam, hát tessék. Szándékosan az ilyen esetek miatt nem adtam neki pénzt. Tanulja meg kezelni, és majd ha egyszer az életben nem veri el az összes pénzét az utolsó garasig, akkor majd leülhetünk beszélgetni ilyen dolgokról. Felvont szemöldökkel pillantottam rá. Nem akartam elhinni, hogy nem akadt semmi, amivel ne vágta volna tönkre magát. − Nyilván van más, amivel a szervezetedet pusztítod, de ez nem az én dolgom. Ha rákban, vagy egyéb betegségben akarsz meghalni, nem állok az utadba – engedtem le a karjaimat, hiszen már túl régóta próbáltam magam azzal győzködni, hogy Oliver egyszer a helyes irányba tér. De nem, ő makacs volt, egy igazi drámakirálynő, aki azért is a tékozló, szegény meg nem értett szerepet választotta magának, amikor annyi minden lehetett volna belőle. Rosszalló pillantást vetettem rá, miközben elmesélte, hogy szerencsétlen rajzpadot miknek tette ki az évek során. Az én gépeim körül pontosan az ilyen esetekre uralkodott rend és tisztaság. Nem engedtem, hogy bármi is befolyjon az érzékeny alkatrészek közé. − Ez esetben, nem biztos, hogy meg tudom csinálni. Szétszedem, megnézem, de sokat ne várj attól a rajzpadtól – jegyeztem meg, hogy Oliver tudja, én sem voltam mindenható. Ha annyira firkálni szeretett volna, akkor előbb-utóbb úgyis be kell majd szereznie egy újat, amelyre úgyse volt pénze… Szegény Clyde… Előreláttam, hogy hozzá fog menni kuncsorogni. Leültem az asztalomhoz, magam elé húztam a rajzpadot, megkerestem hozzá a megfelelő csavarhúzót, és el kezdtem szétszedni. Néha oldalpillantásokat vetettem az öcsémre, aki továbbra is igencsak otthonosan érezte magát az ágyamon. − Ja, képzelem mennyire szeretsz. Csak akkor, ha szükséged van valamire – morogtam magam elé, miközben egy apró tartóba helyeztem a csavarokat, nehogy elguruljanak. Azonban nem tudtam megállni, hogy ne horkantsak fel a következőkre. Letettem a csavarhúzót az asztalra, és Oliver felé fordultam. − Még te sem gondolod komolyan, hogy igazán érdekel mi van velem. Ugyan, öcsém, tudom, hogy csak be akarod bizonyítani magadnak és a családnak, hogy én is ugyanolyan hülyeségeket csinálok, mint te. De… − Ennél a pontnál ismét a kezembe vettem a csavarhúzót, és a fetrengő fivéremre böktem vele. – Én nem vagyok olyan, mint te vagy Courteney. Ezzel visszafordultam az ostoba firkászgépéhez, mert úgy voltam vele, minél hamarabb halottnak nyilvánítom, vagy megcsinálom, ő majd békénhagy. Nem is néztem felé addig, amíg nem hallottam az ágyrugók panaszos nyöszörgését a fivérem teste alatt. Felvont szemöldökkel pillantottam hátra a vállam felett, és bizony, ha tartottam volna attól, hogy Oliver ki tudná nyitni a dobozt, akkor lesápadtam volna, így viszont csak felálltam a kezemről, és kikaptam a kezéből a gondosan elzárt emlékeimet rejtő fémdobozt. − Látom, nem bírsz nyugton maradni a seggeden. Ezesetben, remélem, nem bánod, ha a legközelebbi ebéd előtt alaposan átkutatnám a szobádat – sziszegtem, miközben a rajzpad mellé csaptam a dobozt. A csavarok megugrottak a tartóban, a csavarhúzót pedig az utolsó pillanatban kaptam el, mielőtt belevetette volna magát a mélyre.
Kezdőlap
