Kicsit volt egy visszatartó erő bennem a mai estével kapcsolatban, tudtam, hogy nem lesz a legjobb, tudtam, hogy nem is szeretem a zenekart, ahova elrángatnak, na jó ez túlzás, nem nagyon ismertem őket, mert olyan kamaszos dolognak hitem őket hallgatni. De ahogy itt állok, a kezemben egy gin tonikkal hallgatva a zenét, és a zene ritmusára mozogva már kezdem érteni mit szeretnek ebben a nálam is fiatalabbak, mert sosem vallom magam idősnek. - Na milyen? - káltja a fülembe a kérdését, megijesztve ezzel engem, hirtelen kinyitom a szemem. Lory az a lány aki valamiért mindig visszatalál az életembe, pedig én nem kapálózok, mondjuk oshe senki után nem szoktam. A családommal sem nagyon tartom a kapcsolatot, ez nem az ő hibájuk, tök normális családom van, nem vertek, nem éheztettek, nem voltam félárva, nem volt csonka a családom, csak egyszerűen nem vágytam arra az összetartó erőre, ami a családomból sugárzott, a bátyámból sugárzott, de belőlem elveszett. Rengeteg rokonom van a nagyvilágban, akikről nem is tudom boldogulnak e, jól vannak e, és ez a karácsonykor igencsak feltűnik bár nem nekem, sokkal inkább anyámnak, aki csak küld egy csomó üzenetet, hogy hol lesz éppen a karácsonyi vacsi abban a sok napban, amikor mindenki ünnepel. - Nagyon jó. - vigyorgok vissza hangosan kiabálva, hogy túl kiabáljam a zenét, de nem akarom, bár nem az az igazi, ami nekem való, ami a mindennapjaimat feldobja, de egyszer teljesen hallgatható és már annyira nem állok ellen neki. A csávó a színpadon nagyon dumálni kezd valamit, mindenki elkezd őrjöngeni, akkor jön a közös össznépi tánc, vagy ugráljunk amikor a színpadon álló srác mondja, általában benne vagyok, de a hólyagom olyan kicsi, hogy mielőtt ugrálni kezdenék inkább kimegyek, mielőtt olyan baleset lenne, amire nem lennék büszke. - Kimegyek mosdóba, amint sikerül visszavergődnöm jövök. - szólok Lory-nak de ő már szerelmesen tekint felfelé és készül teljesíteni a parancsot. Elindulok kifelé, de a tömeg nem várja meg, hogy kiérjek, amint megszólal a gitár mindenki egyszerre kezd megbolondulni, amit egészen mókásnak is éreznék, ha nem látnám meg az ismerős vörös loboncot azokkal a kétségbeesett szemekkel, akinek amúgy itt sem kellene lennie. Kellett nekem a családra gondolni és máris megjelenik egy szellem a múltamból és úgy kísért, hogy ne tudjam elkerülni, mert látva az arcát, és hogy az egész tömeg össze vissza lökdösi, veszem felé az irányt. - Hells bébi, mi az istent csinálsz itt? - kérdezem miközben megfogom a kezét és próbálok vele kimenni a tömegből.
Ritka alkalom volt, amikor engem is bulizni hívtak és nem feledkeztek meg rólam a „barátaim”. Igaz, erről talán kicsit én is tehettem, hiszen olykor inkább csendessé és megfigyelővé váltam, mintsem aktív tagjává a társaságnak, de olykor nehéz úgy tenni, hogy jó helyen vagy, ha valójában pont az ellenkezőjét érzed. Gyakran nem érdekelt az, amiről beszéltek, ahogyan a megannyi parti se, amiket a szüleik távollétében rendeztek. Nem voltam a bulik királynője, ahogyan az alkohol mámorban úszok táborát se szerettem erősíteni, nem csak azért, mert nem bírtam, hanem mert egyszerűen nem vonzott. Nem voltam igazán lázadó és talán soha nem is leszek, mert esélyesen még most is hamarabb le fogom verni a bennem ébredező felkelőt, mintsem igazán érvényre tudná juttatni azt, hogy ideje lenne meghallanom azt, amire valójában vágyom. Most viszont nem akartam egyáltalán a bennem dúló harcra koncentrálni, ha évekig nem foglalkoztam azzal, ahogyan szép lassan lázadást kezdeményezett a vágyaimat követelő szívem, úgy talán képesek leszek elnyomni a következő pár órában, napban, hétben vagy akár hónapban is. A koncert gondolata pedig egészen kecsegtető volt abból a szempontból, hogy elvonja a figyelmemet az egészről és kicsit talán végre megpróbáljak én is lazítani. - Hells? Hallasz, vagy megszakadtunk? – a gondolataim teljesen elnyeltek, totálisan elfeledkeztem arról, hogy Cel ott van a vonal túlsóvégén, mert együtt akart készülni a bulira. Sietve intettem neki vissza. – Azt mondtam, hogy azt a fekete topot vedd fel a szereléshez és nincs ellenkezés. Hamarosan tali, szia! – azzal bontotta is a vonalat, én pedig a fekete topra pillantottam, ami talán még soha nem is volt rajtam. Nem is rémlett, hogy mikor vettem vagy mikor is vettem ki a szekrényből. A szüleim biztosan kiakadnának, ha megtudnák hova készülök és mit is fogok viselni, ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy ne is adjak teret az ellenkező oldalnak, hogy miért is nem kéne viselnem egy ennyire apró és kivágott felsőt, vagy ahhoz, hogy végül lemondjam az esti koncertet valami mondvacsinált okkal. Jó lesz. Nem lesz gond. Ennek nagyon nem így kellett volna alakulni, talán hallgatnom kellett volna az első megérzésemre, de akkor lemaradtam volna egy remek élményről, ami szép lassan kezdett rémálommá válni számomra. Miért is hagytam magamat meggyőzni erről a buliról? Celeste szerezte a jegyeket és ő intézte azt is, hogy beengedjenek minket. Én nem igazán ismertem a bandát, de ő rajongott értük, és ahogyan a számok egymást váltották úgy kezdett egyre inkább beszippantani engem is a hangulat, de aztán valahogy a tömegben sikerült elsodródnunk egymástól. A tömeg megindult és könnyedén sodortak magukkal, mintha csak egy pihét fújnának arrébb, miközben a buli egyre inkább tetőfokára kezdett hágni. Most kicsit utáltam azt, hogy ennyire picike vagyok, mert úgy tűnt, hogy a legtöbben észre se veszik azt, hogy ott vagyok és úgy löknek arrébb, mintha nem is érző emberilény lennék. Sietve pillantottam körbe, de teljesen felesleges volt, hiszen én általában csak az emberek hasával-mellkasával vagyok egy szinten, még ebben a bakancsban is. Az ijedtség egyre inkább átjárt, ahogy a tömeg egyre inkább körbezárt, én pedig nem láttam ismerős arcokat. Úgy kezdtem érezni magam, mint egy csapdába sétált préda, akinek esélye se lesz innen kijutni épségben. Kicsit felszisszentem, ahogyan újabb ember könyökölt belém. Gyerünk Hell! Csak meg kell találnom a kezük alatt az átjárót, lehetőleg anélkül, hogy fejbe nyomnának a könyökükkel, vagy éppen más testrészükkel. Mielőtt viszont még inkább pánikba eshettem volna, vagy neki vághattam volna a lehetetlen küldetésnek meghallottam a nevemet. Sietve pillantottam a hang irányába, majd egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy megpillantottam a régóta nem látott ismerős arcot. - Lin?! - Amikor megfogta a kezemet, akkor a másikkal ráfogtam a csuklójára, mintha attól félnék, hogy a tömeg képes lehet arra is, hogy elszakítson tőle. Én pedig nem akartam újra elveszni. - A barátaim hoztak el. – bár azt hiszem nem igazán a barátaim, de ezt már csak magamnak állapítottam meg. Úgy kapaszkodtam belé, mintha csak ő lenne a mentőmellényem, amikor pedig sikerült kijutnunk a tömegből és beterelt a mosdóba, akkor pár másodperccel később a nyakába ugrottam, ami a méreteimet tekintve lehetetlen, de szorosan megöleltem őt. – Köszönöm. Azt hittem, hogy soha nem jutok ki. – egy-két testrészem sajgott az őt ért támadások miatt, de nem volt annyira vészes, mint amiket az eséseket követően éreztem, amikor gördeszka trükköket gyakoroltam. - Egyébként te hogy keveredtél pont erre a koncertre? – miután elengedtem őt meglepetten csendült a hangom, mert lehet régóta nem láttuk a másikat, de úgy rémlett, hogy ez a zene nem annyira rá jellemző. - Nem akarlak feltartani, de esetleg a kijáratig nem kísérnél el? Jobb lesz, ha hazamegyek, téged meg biztosan várnak a barátaid. – nem hiszem, hogy a többiek keresni fognak, ha eddig se tették. És egyáltalán nem vágytam arra, hogy visszamenjek „verembe”. Jó lett volna kicsit együtt lógni, hiszen ezer éve nem láttuk a másikat, de valahogy még se tudtam feltenni a kérdést, mert nem akartam azt se, hogy miattam ejtse azokat, akikkel eljött ide.
introverted because she really liked being alone, but it turns out she just liked being at peace, she is very extroverted when she's around people who bring her peace.
Kezdőlap
