Elégedett vigyorral az arcomon szállok ki Logan öléből, aki éppen az előbb villantott meg előttem egy szemmel jól látható összeget. A pénzt gondolkodás nélkül kapom ki a kezéből. Hátat fordítok neki és az ágy felé indulok, ahol vörös köntösöm árválkodik. Egy egyszerű mozdulattal belebújok, a pénzt pedig a zsebébe teszem. A férfi egyelőre a fotelban ülve zihál, homlokáról törölgeti az izzadtságcseppeket. Egy pillanatra lehunyja szemeit és mély levegőt vesz. Logan azok közé a vendégek közé tartozik, aki nem szeretné, ha a felesége rájönnek, hogy ilyen helyekre járkál a férje. Állítása szerint boldog házasságban él, de valami mégis hiányzik a kapcsolatukból, amit nem tud megofgalmazni ő sem. Viszont érzi. Rendszeresen együtt vannak a feleségével, akit csak Annie néven emleget, de sosem érzi azt, hogy tökéletes lenne. Van valami, ami mindig hiányzik. Szereti a feleségét, az elmúlt tíz év alatt egyszer sem csalta meg. Mégis eljön egy ilyen helyre, rendszeres vendég a VIP szektorban. Nem, össze nem feküdne pénzért más nővel sosem. Még csak hozzánk se szokott érni ÚGY... Egy utolsó mély sóhajtás után feltápászkodik. Enyhén őszülő hajába túr, megigazítja ingjét, visszagombolja a legfelső gombot és felveszi a zakóját. Szó nélkül, a rá jellemző „viszlát legközelebb” vigyorral az arcán távozik. Nem szoktunk beszélgetni. Ő nem szeret beszélgetni más nőkkel, csak a feleségével. Egyedül akkor beszélgettem vele, amikor beszámolt a feleségéről. Azóta nem. Még csak köszönni sem szokott. Jön, fizet, megy.
Megigazítom magamon a köntösömet és elhagyom a szobát. Még visszanyúlok, hogy lekapcsoljam a világítást. Ő volt mára az utolsó privát vendég. Lassú léptekkel indulok vissza a szobám felé. Fáradt vagyok. Három lány is elment az elmúlt egy hónapban, úgyhogy Carlos rengeteget dolgoztat minket. Nem panaszkodom, mert szép összeget kapunk érte, amiből tudok is félretenni az egyetemre, de hiába takarja el a smink, mind fáradtak és kimerültek vagyunk. Az alapozó és a pirosító elfedi a sápadtságot, amint belépünk a bárhelyiségbe vagy a privát szobák egyikébe, magunkra öltjük a szerepünket, amiért fizetnek minket, de a munka végeztével nem vagyunk többek, mint fáradt, kimerült lányok. Egyszerű lányok, akik mind valamilyen céllal vannak itt. Vannak, akik szeretnek táncolni, élvezik a férfiak társaságát, ezért szeretik, amit csinálnak. Vannak, akik a pénz miatt vannak itt, akárcsak én. Jól fizet, jó ugródeszka. Van olyan, akit a férje elhagyott, nem fizet gyerektartást és valamiből fenn kell tartania magát és a gyerekét. Sokan tárgyként kezelnek minket, de az összes itt dolgozó lánynak megvan a maga története.
A szobámba érve magamra csukom az ajtót. A pénzt lerakom az asztalon lévő dobozba. El kell még számolnom vele, mert aki nem számol el tisztességesen a pénzzel, az egy sikátorban térhez magához reggel, mint az a lány is, aki tavaly volt itt nagyjából három napig. Carlosnál a bizalom nagyon fontos. Aki nem tartja ezt tiszteletben, az megjárja. Lerúgom a magassarkúmat és leülök az ágy szélére. Felhúzom az egyik lábamat és finoman masszírozni kezdem a talpam. Nagyon fáj. Csupán pár perc nyugtom van, mikor Regina nyit be kopogás nélkül.
- Problémás vendég a bárban. Már a negyedik lányt cseréli le. Elég zaklatottnak tűnik.
- Megyek, megyek – válaszolom sóhajtva. Visszabújok a cipőmbe. Még mindig nagyon fáj a lábam.
Próbálom magamra varázsolni legmegnyerőbb mosolyomat, de minél fáradtabb az ember, annál nehezebben megy.
- Hátul a legénybúcsúsok mögött – mutatja Regina, merre is keressem a delikvenst.
Ahogy elindulok hátrafelé nagyon könnyen kiszúrom a férfit. Egy boxban ül, a kezében egy sörös üveg, az asztalon pedig legalább hat másik. Arckifejezése dühös, zaklatott, ideges, mérges, ingerült és zavarodott egyszerre. Valami nagyon nincs rendben a fickóval. Amint látótávolságba kerülök és rám pillant, féloldalas mosoly kúszik arcomra. Orrát arrogánsan felemelve mér végig, de én ezzel mit sem foglalkozom. Dühít, de nem foglalkozhatok vele. Menet közben ledobom a felsőtestemet fedő vörös szaténdarabot, mire az arca kicsit ellágyul. Hívogatóan néz, kezével is int, hogy üljek az ölébe. Általában ilyet a VIP szobában szoktunk csak csinálni, de valószínűleg nem engedheti meg magának a fickó. Legalábbis a kinézetéből ítélve: ápolatlan frizura, egy egyszerű fehér póló, aminek az alja el van szakadva és még foltos is, világoskék farmer, aminek a térde nem gyárilag fehér, hanem a sok mosástól kopott ki, és fekete cipő, aminek a talp része jól láthatóan le van válva. Mindezek ellenére szófogadóan az ölébe ülök.
- Szia – suttogom a hajamba túrva. – Hogy hívnak? – kérdezem, kezemet pedig a nyaka köré kulcsolom. Nem azt a reakciót kapom, amire számítok. A hajamba erősen belekapaszkodva néz rám.
- Kussolj és csináld a dolgod! – szinte sziszegi a szavakat alig hallhatóan. Néhány másodpercig még nem enged el, mintha meg akarna győződni róla, hogy felfogtam-e, amit mondott. Arcovnásaimat erős koncentrációval sikerül csak uralnom. Miután ismét fel tudok egyenesedni, csípőmet szorosan az övéhez nyomom, mellkasomat kidomborítom. Nem tudom, mire számítsak. Csak azt akarom, hogy vége legyen, fizessen és elmenjen végre. Egy darabig úgy tűnik, minden rendben megy, de pár perc után a férfi arca komor lesz. Látszik, ahogy pillanatról pillanatra egyre vörösebb lesz. Épp csak nem robban fel. Aztán mégis felrobban. Dühösen lök le az öléből és pattan fel. Pont meg tudtam kapaszkodni az asztalban, hogy ne landoljak a földön. A sörösüvegeket ordibálva kezdi el széttörni az asztalon. Hirtelen minden szempárt magunkon érzem. Az asztalba rúg, majd az üvegek szilánkjait tiszta erőből lesöpri az asztalról, ahogyan az épen maradtakat is. Reflexszerűen elfordulok, de érzem, ahogy két nagyobb üvegszilánk is az alkaromba fúródik. Hátrálok pár lépést. Kétségbeesetten fordulok meg, és tekintetemmel Alejandrot és Enricot keresem, akik éppen sietős léptekkel közelednek felénk. A férfi közben tovább őrjöng. Ijedten nézek a karomra, ahol a két jókora üveg díszeleg. Az egyik a csuklómba fúródott, egész közel a vénához, a másik az alkarom közepébe. A következő pillanatban, mikor felocsúdok a fiúk már el is vezették a férfit. Regina rögtön mellettem terem. Olyan gyorsan történik minden, olyan fáradt és tompa vagyok, hogy oda se tudok figyelni arra, amit mond.
- ...úgyhogy ne mozdulj, hívom Leonardot!
Leonardo Carlos orvosa, akit bármikor hívhatunk, ha történik valami. A bökkenő csak az, hogy ma városon kívül van, ha jól emlékszem, ami azt jelenti, hogy legalább egy-két óráig ne nagyon mozduljak innen. Az üvegszilánkokon lassan, óvatosan átlépdelve leülök egy üres boxba. Ép kezemmel a sérült csuklómat az ölemben tartom, fejemet pedig hátradöntöm. Észre sem veszem, hogy könnycseppek potyognak végig az arcomon. Egy darabig bámulom a plafont, aztán lehunyom a szemeimet. Csak teljen el hamar az az egy-két óra...  

Hiába dübörög a zene és beszélgetnek az emberek körülöttem, a leghangosabban mégis a saját szívverésemet hallom. Szinte a torkomban dobog. Csak most eszmélek rá, hogy remegek. Próbálom mély ki- és belégzéssel megnyugtatni magam, de elég gyenge próbálkozásnak mutatkozik. A könnycseppek lassan végigfutnak az államon, le a nyakamig. Nem foglalkozom velük. Hallom az üvegszilánkok ropogását, amint közelít valaki. Reménykedem benne, hogy Regina az, és pont közölni akarja velem, hogy pár perc és itt van Leonardo. Vagy esetleg Leonardo maga. Neki még jobban tudnék örülni. Sosem gondoltam volna, hogy előnye van annak, ha a főnököd alvilági fazon, de mégis! Van saját orvosa, aki szükség esetén Carlost és Carlos alkalmazottait látja el. Nyilvánvalóan a két említett kategória – Carlos és Carlos alkalmazottai – közül én utóbbiba tartozom. Nyilvánvaló...
Lassan kinyitom szemeimet, ahogy egyre hangosabban hallom a lépteket. Csak a fejemet fordítom oldalra. Meglepetésemre nem a kollégám, hanem egy idegen férfi áll nem messze tőlem. Elnyúzott arccal nézek rá, majd a karomra. Azt nekem is sikerült megállapítanom, hogy nem néz ki jól. Ha pedig varrni kell, Leonardo képes rá.
- Igen – vágom rá szinte azonnal. – Mármint nem – csóválom a fejem összevont szemöldökkel. – Mármint... ismerünk egy orvost és.. – még be se fejezem a mondatot, Regina tűnik fel a láthatáron. Az arca nem sejtet semmi bíztatót. Egy pillanatra megtorpan és gyanakodva néz végig a férfin, majd mintha nem is érdekelné legyint, és közelebb jön.
- Felhívtam Leonardot – kezdi egy nagy sóhajtással. – Nagyon szívesen, mellesleg – jegyzi meg cinikusan. Nem lepődöm meg, Regina ilyen. Mintha azért is hálával tartozna neki az ember, hogy reggel kikel az ágyból. Érezzük mi megtisztelve magunkat, hogy a társaságában lehetünk. – Háromszor kellett hívnom, mire végül felvette. Képzelheted, mennyi kedvem volt hozzá – húzza el a száját, mintha olyan nagy megterhelés lett volna háromszor rányomni a telefonjára.
- Regina... – szólok rá egy kicsit erélyesebben, hátha veszi az adást és a lényegre tér.
- Szóval, városon kívül van.
- Tessék? – kérdezem vissza meglepetten.
- Városon kívül van – ismétli meg.
- De ezt mégis...
- Városon. Kívül. Van – vág a szavamba, még mielőtt végig tudnám mondani. Hangja kemény, arckifejezése szigorú. Egyből megértem. Tehát Carlos-szal megint valami „jóban” sántikálnak, amiről mi nem akarunk tudni, de valószínűleg veszélyes, ha Leonardo is vele van. Ugyanis Leonardo csak akkor van városon kívül, ha Carlos is városon kívül van. Sóhajtok és bólintok. Erőltetett mosollyal fordulok az idegen férfi felé.
- Még szerencse, hogy az úr orvos, ugye? – kérdezem kissé félrebiccentett fejjel. Kicsit arrébb csúszok a boxban jelzésképpen, hogy örülnék, ha leülne és megnézné a vágásokat.
- Én már itt sem vagyok – jelenti ki Regina és elindul. – Ja, jut eszembe – fordul vissza hirtelen. – Így nem dolgozhatsz, azt ugye tudod? – kérdezi szinte szemrehányóan, majd kacsint és elviharzik.
Sajnos tisztában vagyok vele...

Leonardo városon kívül van, ami azt jelenti, hogy csakis Carlosszal lehet valahol. Valószínűleg a drogügyleteit intézi, amihez szerencsére nekünk semmi közünk nem szokott lenni. Leonardo csak akkor van városon kívül, ha Carlos is. Mindig ott van, ahol Carlos. Városon kívül pedig általában valami cseppet sem veszélytelen üzletet bonyolítanak le. Már annak sem örülök, hogy ennyit tudunk, mert legszívesebben ennyi tudomást sem szerettem volna a főnököm piszkos ügyleteiről. De Carlos úgy érezte, ennyit minden lánynak tudnia kell, ha valami történne vele. Érthető, de nem akarom, hogy elővegyenek valamiért, ha lebukik. Én csak azért vagyok itt, mert jól fizet és kell a pénz a tanulmányaimhoz. Semmi többért. Nem élvezetből, nem azért, mert szeretem magam mutogatni. Csak kell a pénz.
Csalódottan tudatosítom magamban, hogy Leonardo-t ma nélkülöznöm kell. Kedves fickó, ráadásul jó szakember. Nem szokott kérdezősködni, ismeri a diszkréció fogalmát. Ha valakivel történik valami, mindig ő lát el minket, persze, most a főnök élvezi a prioritást. Szerencsémre, a fickó, aki idejött orvos. Miután Regina eltipeg a magassarkújában, óvatosan előre nyújtom a kezem, hogy rá tudjon pillantani a férfi.
- Azt – felelem röviden. Felszisszenek, amikor megfordítja a karomat. Érzékeny, ahogy húzódik a bőr. Óvatosan végigtapogatja a sebek mentén. Visszatartom a lélegzetem. Csak akkor fújom ki a levegőt, mikor elveszi a kezét.
- Érzem – válaszolom a figyelmeztetésére. Érzem a leheletén a sör szagát, ha bár nem olyan erős. Az egyetlen alkoholos ital, aminek a szagától is bukfencezik a gyomrom. A többit sem szeretem kifejezetten, de a sörtől a hideg is kiráz. – De jelenleg nincs más lehetőségem, úgyhogy hálás lennék érte – sóhajtok körbenézve. Leonardo nincs itt, más orvosról nem tudok néhány méteres körzetben, úgyhogy a férfi a legjobb esélyem most arra, hogy ne tátongó sebekkel lófráljak a bárban.
- Lena – árulom el neki a nevem. - Persze, hátra tudunk menni – válaszolom, majd felállok jelezvén, hogy akkor induljunk. Hátul Carlos irodája mellett van Leonardo szobája, ami mindig nyitva van. Csöndes, tiszta és sokkal több a fény, mint idekint. Átvergődöm az üvegszilánkokon és lassan elindulok. A pultnál megvárom a férfit, amíg kimegy a kocsijához. Miután visszaérkezik a hátsó folyosó felé veszem az irányt. Az alagsorba vezető lépcsőn sorra járkálnak fel s alá a lányok, akik folyamatosan váltják egymást. A lépcső mellett elsétálva jobbra fordulok a folyosó végén. Itt már sokkal csöndesebb. Minden ajtó között őrök állnak. Az egyik ki is lép elénk. Dante az. Egy pillanatra sem veszi le a tekintetés a férfiról.
- Orvos – jegyzem meg röviden és megmutatom neki a karomat. Egy darabig habozik, majd félreáll az útból. Nem hibáztatom, amiért nem bízik meg idegenekben. A helyében én sem tenném. A folyosó végén van az orvosi szoba. Ép kezemmel lenyomom a kilincset és előre engedem a férfit. Mielőtt belépnék, hátra pillantok a vállam fölött. Dante még mindig figyel. Becsukom az ajtót. Beljebb lépve kiráz a hideg. A szoba teljesen fehér, tele orvosi műszerekkel. Még a kórházak is megirigyelnék a felszereltséget. Carlos komolyan veszi az emberei biztonságát, amihez hozzátartozik az orvosi ellátás is.
- Szóóóval... csak néhány öltés és jobb leszek, mint fénykoromban, ugye? – kérdezem lehuppanva a vizsgálóágyra. Remélem, hamar végzünk, mert fázom.

Nagyon nem így terveztem az estémet. Elvileg nem is dolgozatam volna. Nyilván számítottunk rá, hogy betéved egy nehéz eset. Szinte minden estére jut egy nehéz eset, de a mostani felülmúlta az elvárásainkat. Általában a nehéz esetek csak válogatósak szoktak lenni. „Nem elég magas. Nem elég vékony. Nem elég szőke. Nem elég barna. Nem elég kedves. Nem elég barátságos. Nem elég beszédes. Nem elég csöndes.” A nehéz esetekre jellemző, hogy valami nem eléggé olyan, amilyennek ő azt szeretné. Viszont a mai nehéz esetet elég nehéz lenne besolorni bármelyik kategóriába is. Neki semmi nem volt jó. Valószínűleg már alapból rossz hangulatban tért be hozzánk, hiszen az ember annyi sört, amennyit ő legurított, ok nélkül nem fogyaszt el. Amikor már egyik lány sem tudott mit kezdeni vele, hívtak engem. Csodát én sem tudok tenni, pedig a fickónak most valószínűleg az kellett volna. Bár... lehet, az sem lett volna elég jó. Eddig még néhány kék, zöld, lila, fekete vagy barna folton kívül komolyabb sérülés még nem ért. Olyan nem, amit ne lehetett volna eltakarni egy kis alapozóval és púderrel. A vágások okozta sebek viszont ki fognak vonni a forgalomból kis időre.
Nagy szerencsém, hogy Leonardo hiányában is akad orvos a közelemben. A bárban lévő félhomályban egészen apró dolgok – mint például üvegdarabok egy vágott sebben – valóban nem láthatóak, ezért hátravezetem a férfit az orvosi szobába. Dante egy kis fennakadást okoz a zökkenőmentes haladásban, de szerencsére hamar átenged minket. Carlos számára nagyon fontos a diszkréció, az idegenek kívülhagyása, a hátsó folyosó pedig szinte sérthetetlen. Akadnak azonban kivételes esetek, mint a mostani. A fiúknak is tisztában kell lennie Leonardo távollétével. Hiába tűnnek csak izomnak, semmi agynak, nem buták. Carlos nagy igényességgel válogatja meg, milyen emberekkel veszi körül magát. Az ostobaságnak ebben a bizniszben – és az egyéb alvilági dolgaiban – nincs helye, amit teljesen meg tudok érteni. Vásárra viszi a saját és mások bőrét. Egy hülye csak púp lenne a hátán, aki valószínűleg golyóval a szemei között végezné egy héten belül.
- Igen – értek egyet a férfival. Az orvosi szoba tényleg nagyon jól felszerelt. Szerencsére még nem töltöttem itt sok időt, ezért még nem volt alkalmam alaposan körbenézni, de az már korábbani s feltűnt, hogy a doki nagyon modern eszközökkel és nagyon felszerelt környezetben dolgozik.
Lehuppanok a vizsgálóágyra. Sérült kezemet az ölemben tartva nézegetem a vágást. Néhány apró szilánk egészen mélyre fúródott.
- Sajnos megesik – válaszolom szinte azonnal. - Elég gyakoriak az erőszakosabb vendégek, akikkel sajnos nem tudunk mit kezdeni. - ez nem igaz. Ilyen esetek nem sokszor történnek. Néhány éve itt vagyok már, de összesen egy esetre emlékszem, amikor annyira eldurvult a helyzet, hogy vér folyt. Apróbb sérülések szoktak jellemzőek lenni. De mégsem mondhattam azt, hogy nem, csak a főnököm veszélyes bizniszben utazik, néha meglőnek egy-egy emberét, hasba szúrnak párat, meg hasonlók. Szó nélkül teljesítem a kérését és felé nyújtom a karomat. Figyelem, ahogy a nagyítón keresztül silabizálja ki az apró szilánkokat.
- Hát ez igazán boldoggá tesz.
A spray hirtelen nagyon hideg és nagyon csíp. Reflexszerűen elrántom a karomat. Arcom eltorzul, ahogy az érzéstelenítő marja a sérült területet. Szerencsére csak néhány pillanat az egész. Lassan bizseregni kezd a seb körül, aztán pedig teljesen elzsibbad. Ép kezemmel megnyomogatim a seb mellett. Tényleg nem érzek semmit. Amint meggyőződöm róla, hogy érzéketlen a vágás és környéke, visszanyújtom a karomat.
- Gondolom nem gyakran történik, hogy egy sztriptízbárban karokat varrogat össze – jegyzem meg ironikusan, de felnevetve. – Köszönöm – lejjebb hajolok kicsit, hogy a férfi szemébe tudjak nézni. Hálás vagyok, amiért rám fordítja az idejét, ahelyett, hogy sörözne vagy azokkal lenne, akikkel érkezett.

Akalulhatott volna jobban is ez a mai este, hiszen a legkevésbé sem számítottam arra, hogy vérző karral fogok kikötni az orvosi szobában, ráadásul Leonardo helyett egy másik orvossal. A vizsgálóágyon ülve válaszolok a kérdésére.
- Nem, dehogy – vágom rá szinte azonnal. – Ez elég extrém eset. A legtöbbször az első hangos szóra már ott teremnek mellettünk, vagy hátul, ha hívjuk őket. Egy-egy fenyegetésnél, kisebb zúzodásoknál tovább nem szoktak jutni. Ezen kívül egy kirívó alkalomról tudok, de nem jellemző – fejezem be. Na meg persze jellemző, hogy néhány lőtt sebet is el kell látnia Leonardo-nak, hiszen Carlos-nak ez a bár a legtisztességesebb és leglegálisabb üzlete, amit vezet, de ez már nem tartozik idegen fülekre. – És a fiúk jó munkát végeznek – fűzöm oda sugdolózásdt színlelve. Tény, hogy ma hibáztak, amit az ő pozíciójukban nem engedhetnének meg maguknak, de ők is csak emberből vannak. Egy pillanatra lefagyok. Hogy megéri-e itt dolgozni? Lesütöm a szemeimet, de nem válaszolok. Ezt ő egyrészt úgysem értené meg, másrészt nem szeretek erről beszélni, harmadrészt nem is akarok.
A spary hideg és csíp, de csak néhány pillanat erejéig. Hamar elmúlik, így visszanyújtom a karomat.
Halkan felkuncogok.
- Mindenkinek kell egy hobbi – vetem oda ironikusan. A továbbiakban nyugodtan viselem, ahogy ellátja a karomat. Tudomásul veszem, hogy tegezhetem, mret elég, ha a kórházban tartják vele a három lépés távolságot a páciensei. – Nehezen tudnád összevarrni a karomat, ha három lépés távolságra lennék tőled – viccelek mosolyogva. Néhány gyors, rutinos mozdulattal ölti össze a sebet, amiből valóban nem érzek semmit, hála az érzéstelenítőnek. Bólogatva hallgatom az orvosi utasításokat, mikor hirtelen az ajtó kicsapódik és a főnököm lép be rajta, arca vörös a dühtől. Ijedtemben felpattanok a vizsgálóasztalról, azt azzal a mozdulattal, akaratlanul hátrébb tolom. Rögtön nekem szegezi a kérdéseit, magyarázatot vár. Lélegzetvisszafojtva pislogok. Tanácstalanul nézek Dave-re, majd vissza a főnökömre, aki ismét hangosan kiabálni kezd.
- ¡Espero que tengas una buena explicación para esto! – felénk közeledve vágja hozzám a spanyol szavakat, én pedig reflexből teszek hátra egy lépést.
- Meg tudom magyarázni – kezdek bele annyira nyugodtan, amennyire csak tudok. Érthető az idegessége, nem tűri el, ha idegenek járkálnak olyan helyekre, ahova csak egy szűk réteg teheti be a lábát. Néhány méterre tőlem megáll, de még szinte itt is érezni, ahogy kifújja a levegőt. – Egy vendég miatt akadt egy kis problémánk – kezdek bele felvéve a szemkontaktust. – Okozott némi gondot – folytatom a magyarázatot felemelve a frissen ellátott karomat. Összevont szemöldökkel vizsgálja a kötést.
- ¿Qué paso? – kérdi közelebb lépve hozzám. A kezemért nyúl. Felemeli és közelebbről is megvizsgálja.
- Dühös volt, összetört néhány üveget, néhány szilánk pedig eltalált – válaszolok a kérdésére. Lassan elengedi a karomat, de nem szól semmit, úgyhogy folytatom. – Próbáltuk elérni Leonardo-t, de Regina azt mondta, városon kívül van. Szerencsére pont a közelben volt Dave, aki orvos, így segített – mutatok a férfira. Carlos némán méregeti az orvost, majd vesz egy mély levegőt. Ismét rám néz. Az arca nem sejtet semmi jót.

Carlos jelenléte egyből megtöri az idilli kis beszélgetésünket. A főnököm feje vörös az idegességtől, látszólag mindkettőnket a pokolra kíván, vagy valami még rosszabb helyre. Gyorsan magyarázkodni kezdek, miért foglaltuk el az orvosit. Nem szereti, ha csak úgy járkálnak a hátsó helyiségekben az emberek, főleg az idegenek. Még a saját embereitől sem tűri el, a lányoktól meg pláne nem. Alaposan szemügyre veszi a karomat és a kötést. Meglepő óvatossággal forgatja jobbra, balra, majd engedi el. Dave bemutatkozása után alaposan végigméri az orvost, tetőtől talpig. Nem szól semmit, mintha tőle is magyarázatot várna, vagy inkább megerősítést. Miután ez megtörténik, tekintete ismét rám siklik. Ellentmondást nem tűrő arccal várja a válaszomat a férfi felajánlására.
- Ez csak természetes – válaszolom magamra erőltetve egy mosolyt, és Dave mellé lépek. Carlos bólint.
Elsőnek lépek ki az ajtón, de vállam fölött hátranézek, hogy megbizonyosodjak, valóban követ-e Dave. A főnököm elég kiszámíthatatlan fickó, sosem lehet tudni, mit lesz a következő lépése. Az is lehet, hogy egyszerűen elengedi, de az is elképzelhető, hogy megszorongatja. Szemeimmel követem Dave tekintetét. Éppen egy sérültet hoznak befele, Leonardo az egyik oldalról támasztja, a másik oldalán nem látom, ki van. Dave keze után kapok és finoman megrántom jelezve, hogy forduljon előre minél gyorsabban. Dante figyelmét nem kerüli el egy pillanatra sem a tény, hogy láttuk, amit láttuk. Finoman mindkettőnket meglök.
- A bár a másik irányban van – közli érzelemmentes hangon.
Hirtelen elönt az aggodalom. Dante biztos közölni fogja Carlos-szal, mit láttunk. A folyosó végén ahelyett, hogy mennénk egyenesen a bárba, balra fordulok magammal húzva a férfit.
- A bár a másik irányban van – ismétli magát Dante, mintha csak egy felvételt játszana le.
- De a privát szobák erre – pillantok rá a vállam fölött. Nem hallok magunk mögött további lépéseket, valószínűleg megállt. Amint kicsit messzebb kerülünk a hatalmas fickótól, sietősre veszem a lépteket. A leghtásó ajtónál megállók és beterelem a férfit. A folyosó végére pillantva látom, hogy Dante még mindig ott áll. Dave után én is belépek és gyorsan becsukom az ajtót magam mögött.
- Nem kertelek, szarban vagy – török egyből a lényegre. – Az orvosi miatt még nem lenne nagy gáz, de amiatt, amit láttál, igen. Carlos nem szereti, ha idegenek is belelátnak az itteni dolgokba, pláne nem, ha előtte pont tilosban jártak. Ráadásul elég kiszámíthatatlan a fickó, lehet, hogy egy ejnye bejnyével elenged, de az is, lehet, hogy nem.

Ez az este ennél bizarrabbul nem is alakulhatna. Alapból nem is kellett volna ma dolgoznom, lehetett volna egy szabad estém, de természetesen ilyenkor állít be egy nehéz eset, akit kezelni kell. Persze, annyira részeg volt, hogy egy lány sem volt jó neki, aminek következtében lakberendezőnek csapott fel hirtelen. Ennek meglett a következménye, a következménynek pedig követkzeménye lett Carlos dühe. Elfoglaltuk az orvosi szobát, amit nyilván nem szabadott volna – csak úgy, minden szó nélkül pedig pláne nem. Egy érdekes szóváltás után végül ép bőrrel elhagyhattuk a szobát. Nem is értem, miért mosolyog Dave. Semmi mosolyognivaló nincs a mai estén. Azt pedig, hogy látta, amint egy sérültet cipelnek be ketten, akinek minden bizonnyal lőtt sebe van, felteszi az i-re azt a bizonyos pontot. A férfi egyáltalán nem úgy tűnik, mintha aggódna amiatt, amit az előbb látott, vagy hogy következménye lesz. Márpedig rohadtul kéne aggódnia. Carlos nem szeret szemtanúkat hagyni, ha úgy véli, hogy még visszanyalhat a fagyi.
- Figyelj, nem ismered a főnökömet – kezdem viszonylag higgadt hangon. – Fogalmad sincs, mire képes, ha valaki olyat lát, hall, csinál, amit ő nem akar. Carlos nem fog szarozni, ha arról van szó, hogy valaki ne köpjön. Nem érdeklik más emberek. Az istenért, még a saját embereit is képes lenne feláldozni, ha úgy hozza! – fakadok ki végül. Bosszant, hogy Dave ennyire lazán veszi az egészet. Bosszant, hogy nem érti, amit mondok. Nem azért figyelmeztettem, mert szeretem feleslegesen járatni a számat. Feleslegesen nem szoktam és nem is szeretek beszélni. – Szerintem jobban tennéd, ha fognád magad és elmennél – fejezem végül be már sokkal nyugodtabban. Komolyan gondolom, amit mondok. Nem akarom, hogy baja essen azért, mert éppen rosszkor volt rossz helyen. Ahogy befejezem a mondókámat, belém is szorul a szó. Képtelen vagyok válaszolni a férfi kérdésére. Szeretnék ellenkezni, azt mondani, hogy ez nincs így, de minden egyes szó igaz. Azt sem mondhatom, hogy információkat adok át egy rendőrnek védelemért cserébe. Tátott szájjal pislogok Dave-re.
- Én... – épphogy belekezdenék a válaszadásba, az ajtó hirtelen kivágódik. A főnököm áll ott, sarkában pedig Dante és egy másik kétajtós szekrény. Tekintetem Dave és a főnököm között cikázik ide-oda.
- Ne! – indulok meg kétségbeesetten a még nyitott ajtó irányába, ám az egy pillanat alatt becsapódik. Dante áll velem szemben.
- Te itt maradsz, kussolsz és lerakod az ágyra a seggedet! – közli velem fenegető hangnemben.
- És ha nem, akkor mi lesz?
- Nem akarlak bántani, Lena, de tudod, hogy te húzod a rövidebbet – egy darabig egy mást bámuljuk, majd vérig sértetten fordítok neki hátat és leülök az ágyra. Az agyam kattogni kezd. Mi az istent akarhat Carlos Dave-től? Bántani fogja? Ugye nem... Carlos kiszámíthatatlan és bármire képes. A gyilkolás nála már szinte hétköznapi program. Előszeretettel mocskolja be a kezét, hiszen a piszkos üzleteihez ez elengedhetetlen. Az ajtó irányába nézek, de Dante még mindig ott áll – valószínűleg sejtették, hogy megpróbálnék kilógni. Nem vagyunk kifejezetten egy súlycsoport, úgyhogy nincs mit tennem. Várok, amíg ki nem engednek. Csak remélni tudom, hogy Dave-nek nem esik baja...

Dante szoborként áll az ajtó előtt. Egyenesen maga elé néz, csak akkor pillant rám, amikor mászkálok. Egy kósza gondolattól vezérelve az ajtóhoz stálok és a kilincs felé nyúlok, de még mielőtt lenyomhatnám azt, Dante erős szórítással adja az értésemre, hogy ez nem jó ötlet. Egészen addig szorítja a csuklómat, amíg vissza nem engedem magam mellé a karomat. Nem kell mondania semmit, szavak nélkül is megértem a célzást. Itt kell maradnom, nem mehetek el. Hangos sóhajtással fordítok hátat a férfinak. A szoba túlsó végében található kanapéhoz sétálok. Leülök, de nem bírok sokáig egy helyben maradni, úgyhogy ismét járkálni kezdek. Folyamatosan azon jár az agyam, hogy vajon mit akarhat Carlos Dave-től. Remélem, nem bántja. Semmi rosszat nem csinált, azt leszámítva, hogy engedély nélkül elfoglaltuk az orvosi szobát, utána pedig olyat látott, amit nem szabadott volna. Oké, talán mégis csinált olyan dolgokat, ami okot adhat Carlosnak arra, hogy „elhallgattassa”. Kínomban leülök az ágy szélére, de ott sem bírok néhány másodpercnél tovább megmaradni. Körbe-körbe járkálok a szobában. Idegességemben kezeimet tördelem folyamatosan.
- Ülj le! – szól rám határozottan az ajtóban álló férfi. Feltehetőleg idegesíti a mászkálás. Nem válaszolok, csak tovább járkálok. Néhány perc elteltével elém láp, a két vállamnál fogva tol az ágy felé, ahol lenyom a vörös szatén huzatra.
- Ülj le és maradj ott! – hangjából ingerültség hallatszik. Néhány pillanatig a szemembe néz, majd hátat fordít nekem és visszaáll az ajtó elé. Ismét maga elé réved, a szoba túlfelére. Mintha semmi nem járna a fejében. Nem mondom, hogy filozofálgatnia kellene magában az élet nagy kérdéseiről, mert nem biztos, hogy az ő intelligencia-hányadosával rendelkező emberek erre alkalmasak, de hogy valaki ennyire bután nézzen maga elé... Ehhez rendkívül egyszerűnek kell lenni.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el azóta, hogy Dave elhagyta a szobát, de rendkívül soknak tűnik. A valóság viszont egész biztosan teljesen más. Valószínűleg nagyon kevés idő telt el. Ez tipikusan olyan, mint amikor azt hiszed, már eltelt legalább egy óra, aztán ránézel az órára és alig mozdult el a percmutató. Rendkívül frusztráló és zavaró érzés. Nem bírom megállni, ismét járkálni kezdek, mire Dante egy hatalmasat sóhajt. Feltehetőleg a magssarkúm kopogása zavarja a legjobban, úgyhogy lerúgom magamról a cipőt, ezzel is enyhítve azt a borzalmas zajt, ami a szobában van. Rendkívül lassan telik az idő. Már szinte fájdalmasan lassan. Már éppen magamban kezdem számolgatni a másodperceket, mikor kinyílik az ajtó. Azonnal arra pillantok, és óriási megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, amikor feltűnik Dave. Néhány gyors lépéssel átszelve a kettőnk között lévő távolságot ugrok a nyakába és szorosan átölelem. Ez egészen bizarr, mivel szinte nem is ismerem, csak néhány órája találkoztunk, de egy hatalmas szikla esett le a szívemről, amikor megláttam egy darabban, épségben. Pár másodperc múlva elengedem a férfit és hátrébb lépek.
- Igen, én jól – bólintok, majd végigmérem a velem szemben állót. – Veled minden rendben? Nem bántottak? Nem csináltak semmit? – bombázom gyorsan a kérdésekkel, csak ezután veszem észre, hogy mennyire fáradt is lehet. Bólintok és követem, majd mellé ülök. Az ajtó feltárul és Briana lép be rajta. Új lány. Kevés ember van, akit nem kedvelek, de őt kifejezetten nem kedvelem. Ő élvezetből csinálja ezt az egészet. Látványosan végigmér mindkettőnket, de szerencsére hamar távozik.
- Nem szabad – csóválom meg a fejemet. – Carlos nem szereti, ha az alkalmazottai munka közben alkoholt fogyasztanak – válaszolom nehéz szívvel, hiszen most tényleg nagyon jól esne egy pohár... akármi igazából, csak jó erős legyen, minél több és minél kevesebb emléket hagyjon a mai napról. – Mi történt? Mit akart Carlos? – teszem fel végül az ominózus kérdéseket, amik már akkor foglalkoztattak, amikor Dave eltűnt egészen hosszú időre.

Megkönnyebbülve lazítok a szoros ölelésen. Aggódtam, hogy Carlos valamit tenni fog vele. Nem is az orvosi szobás kis malőr miatt, inkább a látottak miatt. Sűrűn bólogatva lépek hátrébb és mérem alaposan végig tetőtől talpig. Saját szemeimmel is meggyőződöm róla, hogy valóban minden rendben van vele. Hiába állítja, hogy nem történt semmi... olyan... azért szerettem volna biztosra menni. A kanapénak túl kicsi, de egy fotelnél nagyobb ülőalkalmatosságon foglalunk helyet. Briana lép be az ajtón, aki egy üveggel és egy pohárral a kezében közelít felénk. Egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét, csak akkor erőltet magára negédes mosolyt, mikor mellénk ér. A gesztust viszonozva, én is minden mozdulatát követem. Nemrég kezdett Carlosnak dolgozni, de már most nem kedvelem. A gyors látogatást követően végre kettesben maradunk a férfivel a szobában. Kedves a felajánlás, de én nem ihatok. Hiába vagyok összefoltozva, és valószínűleg egy darabig dolgozni nem dolgozhatok, de nem kockáztatok. Kell ez a munka. A fedél miatt is, az információk miatt is, meg a pénz miatt is.
- Orvosi ajánlásra? – vonom fel kérdőn szemöldökeimet, majd elnevetem magam. – Hát, ha kapok igazolást is mellé... – nevetgélek halkan.
- Amikor az utolsó vendég távozik – válaszolom sóhajtva. – Vagy ki nem dobják – forgatom meg szemeimet. Már előfordult párszor, hogy egy-egy vendég egészen reggelig itt akart szórakozni, de Carlos emberei az ilyen alakokat úgy dobják ki, mint macskát szarni. Hiába egy tuskó a főnököm, ő sem dolgoztat minket halálra. Tudja, hogy kell pihennünk valamennyit ahhoz, hogy rendesen tudjunk dolgozni. Ráadásul nem egy egyetemistát is alkalmaz.
Ledöbbent arccal hallgatom végig Dave meséjét. Carlos unokaöccsét meglőtték? Franco nem sokkal fiatalabb, mint én. Jó gyerek, be szokott járni a klubba. Ő a legközvetlenebb a lányokkal, amit Carlos gyakran szóvá is tesz neki. Kedves fiú, aki nem ezt érdemli. Nem kéne piszkos alakokkal üzletelnie. Okos srác, sokra vihetné. Tovább akar tanulni, amihez pénz kell. Carlos pedig pénzt ígért neki. Gondolom azt nem közölte vele a nagybátyja, hogy egy-két golyót is be kell kapnia, de akár meg is halhat. Fejemet csóválva nézem a földet. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy Carlos képes lett volna feláldozni az üzletért a saját vérét is.
- Franco-nak hívják. Huszonegy éves, azt hiszem. Ő nem olyan, mint Carlos – emelem tekintetemet Dave-re. – Csak naiv és bízik a családjában – sóhajtok lemondóan. Vajon tisztában volt vele, hogy a nagybátyja mivel üzletel? Vagy vakon próbált szerencsét?
Dave ismét felteszi a kérdését, amire korábban sem szerettem volna válaszolni. Szerencsére akkor pont félbeszakítottak minket, most azonban kénytelen vagyok mondani valamit. Kerülöm a tekintetét egy darabig. Hajamat a fülem mögé tűzve próbálok egy-két másodpercet nyerni, hogy annyival is később kelljen bárminemű választ adnom.
- Elhiheted, hogy nem élvezetből – töröm meg végül a ránk telepedő csendet. – Kell a pénz és a lakhatás. De nem félek – nyögöm ki tömören. A fizettség fedezi a tanulmányaim egy részét, nem az egészet, de Aaron segítségével igen. Amiért persze ő is elvár némi „segítséget” információk formájában. Lakásom meg nincs, de Carlos mellett nem is lehetne, hiszen szereti szem előtt tartani a portékáját. A veszély akár Carlos középső neve is lehetne, de egyrészt megszoktam, másrészt Aaron-ra számíthatok.
Érdeklődve figyelem, miért nyúl Dave a dzsekijébe. Végül egy kis papírt húz elő, amit a kezembe nyom. A névjegykártyán a neve és a telefonszáma áll. Nem igazán tudom, mit is mondhatnék. Azt hiszem, kicsit meghatódtam a gesztustól. Néhány órája találkoztunk csak, mégis rendesebb, mint páran, akiket évek óta ismerek. De ki tudja, az is lehet, ha napokkal később felhívom, már nem is fog emlékezni.
- A., mint Arthur? – vonom fel egyik szemöldökömet. – Nem, nem. Esetleg August? Vagy Alfred? – döntöm oldalra fejemet. – Igen, az Alfred illik rád – bólogatok színlelt komolysággal, de végül elnevetem magam. – Köszönöm – suttogom halkan, elcsukló hangon. A szoba túlsó végén lévő képhez indulok. Sokszor előfordul, hogy a lányok megadják bizonyos vendégeknek a telefonszámukat, amiről Carlos persze nem tud, hiszen világosan kijelentette, hogy tilos. De a pénz az pénz. A kép keretének alját elcsúsztatva egy toll pottyan a tenyerembe. Dave mellé visszaérve a whiskeys pohár alatt lévő szalvétára felírom a mobil számomat és a nevemet. Szó nélkül becsúsztatom a dzsekije zsebébe, ahonnan elővette a névjegyét.
- Ha csak beszélnél valakivel... vagy szüskéged lenne egy barátra... – mosolyodom el végül. A tollat gyorsan visszarejtem a titkos üregbe, mielőtt még elfelejteném és lebukás lenne a vége. Ahelyett, hogy visszaülnék Dave mellé, megállok előtte.
- Egy magadfajta mit keres ilyen lebujban? - teszem fel neki a kérdést. - A rendes emberek ritkák erre, mint a fehér holló - ülök le végül.

Mosolyogva hallgatom Dave válaszát. Kész lenne valóban igazolást adni. Mintha gimnáziumban lennék megint... Csak akkor nem olyanokat írtak rá, hogy az illető másnapos és a világáról nem tud, hanem valami valós betegséget. Feltéve, ha valóban volt bajom, nem pedig csak pihenni szerettem volna, ezért előadtam a dokinak, hogy mennyire rosszul vagyok.
- Nem lehet, holnap suliba kell mennem – válaszolom fejemet csóválva. Akármennyire is jól esne egy kicsit lazítani, elengedni magam, nem foglalkozni azzal, mi lesz holnap, nem tehetem meg. Carlos szabályai miatt sem, de magam miatt sem. Végre eljutottam oda, hogy tudok suliba járni, nem áll szándékomban keresztbe tenni saját magamnak egy ilyen hiba miatt.  
Megrántom a vállamat. Az élet nem igazságos, Carlos nem igazságos, de az üzletet a pénz viszi. Amíg fizető vendégek vannak, addig dolgozunk. Én sem vagyok oda érte, ahogyan senki se, csupán persze Carlos. Minden bejövő dollár az ő zsebében végzi, egy töredékét pedig nagylelkűen fizettség címszó alatt az alkalmazottainak szenteli.
- Franco – ismétlem Dave után halkan. Az arcát fürkészve hallgatom, amit mond. Teljesen igaza van. Carlos a saját unokatestvérét küldte frontvonalba, aki csupán egy gyerek még. Ha a családjával képes volt megcsinálni, bárkivel képes. Ráadásul nem csak a klubon kívül üzletel. Gyakran ide is betérnek a kétes alakok, akikkel egyezkedik. Nem rest feláldozni az embereit, viszont az emberei pedig képesek érte meghalni.
- Ha nem lennék biztonságban, már kiszálltam volna – mondom halkan, a földet bámulva. Nem tudok a szemébe nézni, hiszen én is tudom, hogy ez nem teljesen igaz. Hiába számíthatok Aaron segítségére és védelmére, ez nem jelent teljes biztonságot. A felajánlott névjegykártyát egyből elfogadom. Úgy érzem, ennek még hasznát fogom venni.
- Igen, az Alfred kifejezetten illene hozzád. Az Andrew olyan... snassz – válaszolom komolyságot színlelve. Nem sokáig tudom tartani a komoly arcot, végül elnevetem magam. – Nem, igazából az Alfred borzalmas. Az Alfred tipikus öreg nagybácsis név. Az Andrew sokkal jobb – bólogatok mosolyogva. Nem emlékszem, hogy valaha is elbeszélgettem volna valakivel ilyen jól ezen a helyen. Kevés az olyan vendég, akik akarnak egyáltalán beszélgetni. Általában csak annyit mondanak: „Tedd a dolgod!” vagy „Nem azért fizetek, hogy beszélj.” Egy pillanatig sem volt kérdéses számomra, hogy én is megadjam a saját elérhetőségemet.
- Legénybúcsú? – kérdezem oldalra biccentett fejjel. – A tied? – szegezem neki a kérdést minden finomkodást, köntörfalazás vagy puhatolózás nélkül. Valóban nem ritka errefelé egy legénybúcsú, általában minden hónapban van egy-kettő. Kisebb társasággal jönnek általában, de akkor szinte az egész klub tudja, hogy legénybúcsú van. A házasodni készülő férfiak barátai már a küszöböt átlépve rögtön felhívják a lányok figyelmét, hogy valószínűleg utoljára látjuk itt a hverjukat, mert nemsokára házas ember lesz. – Remélhetőleg jól szórakoznak annyira, hogy nem hiányolnak túlságosan – jegyzem meg mosolyogva. Ha eleget ittak, a lányok pedig kellő mértékben lekötik a figyelmüket, akkor feltehetőleg jól érzik magukat, és nem azzal foglalkoznak, Dave merre lehet.
- Ott? – mutatok a kép felé. Sóhajtok egy mélyet. – Mindig vannak páran, akik szeretnének hamarosan lelépni innen. Vannak, akik többet is vállalnak, mint táncot – vetek egy jelentőségteljes pillantást Dave-re. Remélem, érti mire gondolok. – Saját zsebre dolgoznak. Sok gazdag fickó jár ide, úgyhogy nem nehéz – vonom meg a vállam. - De elég hülyén néznénk ki, ha tollal a kézben mászkálnánk, vagy itt heverne egy egész jegyzettömb az asztalon. Képzelheted, mi történne, ha rájönne a főnökünk, hogy egyesek pluszóráznak a tudta nélkül – forgatom meg a szemeimet. Legutóbb Hannah hagyott itt minket. Amikor elkezdetm Carlosnak dolgozni, utáltuk egymást, aztán mégis ő lett az, akivel a legközelebbi barátságba kerültem itt. Mivel idősebb már, kevesebb volt a törzsvendége, kevesebb pénzt hozott a kasszába. Érezte, hogy meg vannak számlálva a napjai, de amennyi pénzt tudott, összeszedett még egy új élet elkezdéséhez. Sikerült is neki lebukás nélkül. – Nekünk is megvannak a saját trükkjeink, különben tényleg esélytelen lenne innen valaha is lelépni.

Nem igazán lep meg a reakciója. Nem tudom, mit gondolt, miért csinálom ezt az egészet. Talán ő is csak egy a sok közül, és azt képzelte, mindenk lány, aki ezt csinálja, élvezetből vállalja.
- Reggel suli, este meló – vonom meg a vállam. – Fárasztó... – de a pénz motivál, persze ezt már nem teszem hozzá. Ezzel valószínűleg ő is tisztában van, hiszen mindenki pénzből él. Kivéve, aki annyira szerencsés, hogy eltartják. Akármennyire is nehéz összeegyeztetni a tanulást és a munkát, akármennyire is csak aludni lenne kedvem néha napokig, muszáj csinálnom, ha azt akarom, hogy a jövőben jobb legyen. Nem tervezem itt leélni az életemet, úgyhogy nem fordíthatok hátat se a sulinak, se a munkahelyemnek.
- Miért, most olyan kicsi vagyok? – kérdezem félrebiccentett fejjel. – Nővér – válaszolom végül. – Remélhetőleg – teszem hozzá halkan megjegyezve. Az egy dolog, hogy végigcsinálom a sulit, de utána még le is kéne vizsgázni. Ahhoz pedig rengeteget kell tanulni. Gyakorlatban is, illetve elméletben is. De addig még hosszú az út, van időm, ha nem havazom el magam teljesen, nem hagyok mindent az utolsó pillanatra, akkor akár még sikerülhet is.
- Megkérdezheted – bólintok a kérdésére válaszolva. – De nem biztos, hogy válaszolok – fejezem be a válaszadást. Akármennyire is rendes fickónak tűnik, nem árulhatom el neki, hogy a rendőrséget segítem. Aaron kinyírna. Ráadásul a főnököm is benne van a buliban, úgyhogy duplán szívás lenne ezt kikotyogni. – Fogalmazzunk úgy, hogy van egy őrangyalom – válaszolom végül cselesen, amiből remélhetőleg érzi, nem fogom elárulni neki a teljes igazságot. A legénybúcsút felemlegetve észreveszek valamit az arcán. Nem tudom megfogalmazni, mi az, de mintha egy rövid időre elveszne a saját gondolataiban. Érdeklődve figyelem az arcát, hátha le tudok szűrni belőle valamit, hátha látok valamit a tekintetében, de hamar összeszedi magát. Szavaiból viszont, tréfálkozós stílus ide vagy oda, az jön le, hogy kicsit ő is vágyik erre: hogy megtalálja az igazit, legyen mellette valaki. Együtt tudok érezni vele. Ezen még sosem gondolkodtam így el, de ahogy ezen tűnődöm, fojtogató érzés fog el. Nem mintha aggódnom kéne, hiszen fiatal vagyok, nem kellene az agyamnak a kapuzárási pánikon járnia. De egyszer szeretnék én is olyan szerencsés lenni, mint az a Peter nevű fickó. Hiába vagyok balszerencsés alkat, valamikor nekem is lehet szerencsém. A hangsúlyból, ahogy felteszi a kérdést, sejtem, mire gondolhat. Igenlő válaszra számít. Mik járhatnak a fejében? Mennyire ítél el? Tekintetem a földre siklik: arckifejezésem pillanatok alatt változik: dühös vagyok, de kiszolgáltatottnak is érzem magam. Kicsit csalódott is vagyok, hiszen ezek szerint azt a benyomást keltettem benne, hogy szoktam „többet vállalni”.
- Tudom, mire gondolsz – emelemre Dave-re végül a tekintetemet. Komoly arccal nézek rá. – Mit nekünk már egy kicsit több, nem? – szegezem neki a mondandómat. – Úgyis a testünkből élünk, akkor már miért is ne használnánk ki teljesen? – folytatom felemelve a hangomat. Tovább akarom mondani, de egy hang sem jön ki belőlem. Semmi okom nincs dühösnek lennem rá. Ő semmiről nem tehet. Legfeljebb magamra lehetek, amiért elvállaltam ezt a munkát. Saját magamnak köszönhetem a rólam kialakult képet. – Nem – fejezem be végül alig hallhatóan. Ismét a földet bámulom. – Nem szoktam. De sosem lehet tudni, mikor jön el az első alkalom.