Okos férfi, akiben egykor égett a tűz azzal kapcsolatban, hogy jobb életet biztosíthasson magának és a családjának. Az iskolában rendszerint jó tanuló volt, aki szerette a rendet, hallgatott a szüleire, aztán hétéves korában elveszítette az édesapját és a maga sajátos módján dolgozta fel ezt az esetet. Azóta is az egyik kötelességének érzi azt, hogy vigyázzon az anyukájára, akivel New Yorkba költöztek, miután a kanadai otthonukat nem tudták fenntartani. Itt egy nagyon kreatív, kínai éttermet nyitottak a panellakásuk alatt, amiben még mindig együtt élnek. Mikey-t az anyukája annak ellenére támogatta a továbbtanulásban, hogy a képzési félévek felét sem fedezte a megtakarításuk. A fiatal kínai fiú mindig arról beszélt, hogy ha majd ügyvéd lesz, akkor vesz az édesanyjának egy pici, tóparti lakást, amire mindig vágyott és nyugodt élete lehet. A jogi karra annak idején nem jutott be, de ennek ellenére sem engedte el az álmát és elvégezte a jogi asszisztensi szakot, amit üzleti tanulmányokkal kötött egybe. Azóta se cégvezető – vagy éppenséggel cégi alkalmazott – se jogász nem lett belőle. A diplomája elévült a tapasztalat hiányában, ami miatt kénytelen volt fizikai munkát végezni.

27 éves volt, amikor a barátnője bejelentette neki, hogy terhes. Nyilvánvalóan bepánikolt, és nem igazán tudta, hogy mihez fognak kezdeni azon kívül, hogy folyamatosan azt hajtogatta, hogy majd megoldják és felnevelik a babákat. A nő kezdetben lelkes volt és várta az ikreket, a szülés utáni depresszió miatt viszont nagyon sokat veszekedtek és a kapcsolatuk teljesen tönkrement. Mikey segítőkész volt, de egy idő után már nem tudott mit kezdeni a nővel, aki szabályosan utálta a babákat és azzal vádolta a férfit, hogy elvette tőle az életét. Micheal türelmes és szelíd jellemű férfi, de amikor elveszítette a türelmét, akkor kidobta a nőt az összes cuccával együtt és közölte vele, hogy soha többé nem akarja látni. Mivel nehezen viseli mások elvesztését, sokáig gyászolta a zátonyra futott kapcsolatát és nem akart új barátnőt, amihez máig tartja magát. Az anyukája javaslatára ugyan regisztrált a tinderre, de nem igazán foglalkozik a platformmal. Minden szabadidejét igyekszik a gyerekeivel tölteni, akik az elmúlt években annyira a szívéhez nőttek, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül tudnak hülyét csinálni belőle. Mindent megvesz nekik, mindenről képes lemondani azért, hogy boldoggá tegye őket. Mindig azt mondja, hogy őt maga az apaság tudata teszi boldoggá, valójában viszont a két kisgyerek miatt vált családcentrikussá karrieristából. Jelenleg megelégszik annyival, ha a szerettei kényelmesen élnek még akkor is, ha neki étkezéseket kell kihagynia.

Az élete hullámvölgyekből, nehéz és boldog időszakokból tevődik össze, amivel összességében ki van békülve. Ez azért van, mert mindig azzal próbálja nyugtatni magát, hogy a boldogság nem élvezhető szenvedés nélkül és ha eleget ismételgeti magának, hogy a vihar után mindig kisüt a Nap, akkor már ő maga is képes elhinni ezeket a közhelyeket. Általában, amikor rossz napja van, mindig elmondja, hogy ez azért következett be, mert másnap valami jó fog vele történni. Nem hisz a horoszkópokban vagy a vonzás törvényében meg a manifesztálásban, realista típus, mégis jellemző rá az álmodozás. Ez a dolog tartja életben és emiatt tudja megőrizni az ártatlan, de szerethető jellemét, ami miatt az emberek bájosnak gondolják. Makacs, ezért soha nem lenne hajlandó ebbe belegondolni, de az anyukája szerint alkalmatlan az ügyvédi pályára, mivel túl jámbor és szerethető természetű, aki képtelen lenne a légynek is ártani. A nő nem szidta le azért, mert megpróbálta és felemésztette a pénzüket az, egyetemre járt, titkon örül neki, hogy nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, mert ezzel megkímélte magát egy csalódástól. Mikey kiskora óta olyan személy, aki attól tart, hogy ha a saját terheit másokra rakja és igazán elgyengül, akkor azzal szomorúvá teszi az embereket. Emiatt a legtöbbször egyedül sír és nem vállalja a könnyeit mások előtt. A gyerekei egyszer lebuktatták és azóta mindig elmegy otthonról, ha nem érzi magát teljesen jól, mert bűntudata volt, amikor a kicsiknél is eltörött a mécses.

Mikey felnőttként nem nagyon különbözik a gyerek jellemétől. Könnyű vele kijönni, amiért tiszteletteljes és nem firtat olyan dolgokat, amik talán érdekesek lehetnek az emberek számára, de közben kényelmetlenséget okoznak az elbeszélőknek. Megértő, jó fiú volt egész életében, aki nem szégyelli, hogy közel áll az édesanyjához és próbálja segíteni, amiben csak tudja. A gyerekeit abban a szellemben nevelni, hogy jobb szeretetet adni másoknak az utálkozás helyett. Nem túl szigorú és szabálykövető a természete, persze betartja a fontosabbakat, de túl szeleburdi. Általában elhányja a dolgait, és bár életképesnek mondható, azért rendszeresen elfeledkezik az étkezésekről, otthon felejti a kulcsát és különböző zoknit hord. Folyamatosan aggódik valamin, ami miatt egy jósnő egyszer azt mondta neki, hogy ez fiatalon a halálát okozhatja és oda kell figyelnie arra, hogy ne legyenek szívproblémái. Neki ebből annyit sikerült kihámoznia, hogy mindegy mennyire akar jóképű lenni, a szerelem hajó már elment, így nem nagyon próbálkozik a nőkkel. Nem nagyon foglalkozik gender problémákkal, ezért úgy gondolja, hogy két gyerekkel már sokkal kevésbé kelendő a „húspiacon”, mint a kortársai. Egyszer szeretne egy kutyát, mert Mark és May is vágynak rá. A legtöbben könnyen kijönnek vele, ugyanakkor olyan magas elvárásokat társít saját magával szemben, amit sokszor képtelen megugrani, emiatt folyamatosan arra gondol, hogy nem tette elég büszkévé maga körül az embereket. Túlságosan érdekli, hogy mások mit gondolnak róla, emiatt kicsit szorong szociális helyzetekben.

Ahogy a bevásárlókocsi tartalmát igyekeztem átnézni és a telefonommal számolgattam a költségvetésünket, bele se gondolta abba, hogy mint az utakon, úgy itt is figyelnem kellene a közlekedésnek, pont ez volt az oka annak, hogy hangos csattanással ütköztem neki egy másik kocsinak. Ennek ellenére úgy pillantottam fel, mintha legalábbis nem én lettem volna az okozója a balesetnek, gyakorlatilag kutyaszemekkel néztem a… Az egykori szaktársamra? Nem volt teljesen igaz a dolog, mivel kettőnk közül ő tényleg nagyon sikeres lett, és ezt egyetlen pillantás alapján fel tudtam mérni, hiszen a kabátja lazán lógott a kocsira hajtogatva és egy elegáns garbó volt rajta, miközben a haja minden szála tökéletesen be volt állítva. Ezzel ellentétben tőlem mindössze egy lyukas és szürke melegítőnadrág telt egy oversize pulóverrel, a hajamról pedig valószínűleg azt tudták megállapítani az emberek, hogy három napja nem fésültem ki, pedig nem ez volt az igazság. Ha valaki áttapogatta volna a sötétbarna tincseket, akkor minden bizonnyal talált volna benne különböző waxdarabokat és ha jobban megnéz magának, akkor az álláshirdetéses újságot is megtalálja a kocsiban, amire pár dolgot ugyan rádobáltam, de határozottan látszott rajta, hogy bizonyos telefonszámok be voltak karikázva, míg másokat egy egyenes vonallal húztam át. Munkát kerestem, a probléma pedig csak az volt, hogy nem találtam. Anyának már rég be kellett volna zárnia az éttermet és nyugdíjas életet élnie, de amióta Mai és Ming óvodába jártak, nem igazán volt lehetőség arra, hogy ezt megtegye. Abban mind a ketten egyetértettünk, hogy nem dolgozhatok nála, mivel bőven elég az egy szem alkalmazottjának kifizetni a bérét. Én sem hittem volna, hogy forgalmasabbá tenném a kis büfét főleg nem úgy, hogy egy utcával arrébb két fiatal és jóképű fiú üzemeltet a miénkhez hasonló éttermet. Ha nő lennék, én is inkább oda mennék szívesen, nem a miénkbe.
- Szia, Tristen – egy olyan mosolyt varázsoltam az arcomra, mintha az ég világon minden rendben lenne jelenleg az életemben és nem azon kellene gondolkoznom, hogy mi ketten, hasonló alapokkal hogyan váltunk ennyire különbözővé. Nehezemre esett volna beismerni a felelősségemet, ami miatt a gombóc folyamatosan nagyobb és nagyobb lett a torkomban, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy én voltam az, aki eltolta a dolgot.
- Hogy vagy? Ezer éve nem találkoztunk – volt pár közös projektmunkánk és sok esetben foglaltam el a mellette levő helyeket, mégsem mondhattam volna azt, hogy annyira közel álltunk egymáshoz, hogy odamenjek megölelni. Akkor engedtem fel egy kicsit, amikor megpillantottam az arcán a feszült mosolyt. Úgy néz ki akkor sincs minden rendben, ha minden jel arra mutat.
- Jól vagyok, köszönöm a kérdésed. Veled mi a helyzet? – nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy velem ellentétben az ő pillantása a kocsira tévedt, amibe alig tettem valamit. Minden bizonnyal közös beszédtémát keresett, de azt egy plüssmackóban és nyusziban, illetve pár gyerekvitaminban és édességben nehezen találtuk volna meg. Azt feltételeztem, hogy ebben a korban valószínűleg neki maximum kisbabája lehet – A tesódnak születtek gyerekei?
Sosem álltunk egymáshoz annyira közel, hogy megbeszéljük ezt a témát, én viszont nem vagyok egy olyan ember, aki könnyen a szájára tudna ülni, ezért is nevettem el magam kínosan és válaszoltam a következőt – Nem, ez a gyerekeimnek lesz. Egyke vagyok.
Annak ellenére, hogy pontosan tudtam, hogy milyen reakciót mutat majd, kimondtam ezeket a szavakat. És most ott tartunk, hogy a három x közelében, vöröslő fülekkel meredünk egymásra, mintha legalábbis azon kapott volna rajta, hogy valami becstelen dolgot készülök vásárolni, miközben az ő kocsija dugig van pakolva étellel. Halkan sóhajtottam fel és csupán pár udvarias szót váltottunk még, aminek következtében a kapcsolatában én is mellé lőttem és feltéptem azokat a bizonyos sebeket, amik a válását illették. Ennek ellenére a saját kétségbeesettségem miatt nehezen nyeltem vissza azokat a szavakat, amik már rég kibuktak belőlem, mikor azt észrevettem – Figyelj csak… Nem tudnál pár jó szót szólni a főnöködnél az érdekemben?

- Mai! Ming! Apa megjött – olyan robajjal rontottam be az óvodába, mintha legalábbis Amerika Kapitány lennék, bár annak valószínűleg túl húzott szemű és sárga vagyok, de a mai pc világban ki tudja, hogy ez mennyire jelentene problémát. Azt hittem, hogy elkések majd, de az volt a helyzet, hogy a legtöbb gyerek még ott volt, és jelenleg értetlenül néztek rám, ami miatt én az övükéhez hasonló pillantással meredtem rájuk. Elgondolkoztam azon, hogy volt-e a közelmúltban olyan óraátállítás, amit elfelejtettem, de mivel nyár közepe volt, ennek nem sok értelmét láttam volna. Ilyenkor kevés gyerek jár oviba, csak azok, akiknek a szülei nem tudják megoldani a felügyeletet. Sajnos én mindig ezek közé tartoztam még annak ellenére is, hogy nincs munkám. A reggel belőtt hajam mostanra kicsit szétesett az olcsó waxtól, amivel igyekeztem megrendezni, mivel a mai nap folyamán összesen hat különböző interjún voltam. Mindegyiken próbáltam eladni magam az ideális jelöltnek, a lehető legkülönbözőbb pozíciókban. Ugyan pincér képzettségem nincs, de egy barátom mondta, hogy manapság már mindenkit felvesznek annak és inkább betanítják, mert jobban megéri, így nyolckor minden vágyam az volt, hogy ebben a szakmában dolgozhassak, aztán továbbmentem bérszámfejtőnek, ahol ugyan előnyt jelentett a korábbi tapasztalat, de nem ragaszkodtak hozzá. Ezek után egy adatrögzítő állásra jelentkeztem, de szerintem elbukhattam a monotonitást tűrő tesztem. Jó hír volt a napban, hogy a semmiből találtam egy húszdollárost a zakóm zsebébe, ami egyenesen rám rohadt a mai nap alkalmával, ez pedig azt jelentette, hogy a gyerekeket el tudom vinni fagyizni az ovi után.
Amikor az óvónőjük is felém fordult, akkor a mosolyom akaratlanul szélesebb lett, mivel kedveltem a nőt. Jól bánt a gyerekeimmel, szívesebben bíztam rá az ikreimet, mint bárkire a lépcsőházban és anya is mindig azzal jött, hogy egy olyan nőt kellene találnom, mint Luna. Én pedig határozottan állítottam neki, hogy biztosan van párja, mert az ilyenek sosincsenek egyedül. Soha nem volt merszem megkérdezni a dologról, most is csak elindultam felé, mert váltani akartam pár szót vele. Két óvónő is volt jelenleg rajta kívül – gondolom műszakváltás lesz – ami miatt arra gondoltam, hogy a húsz dollár pont elég a fagyira akkor is, ha őt is visszük magunkkal. Ismerek egy olyan fagyizót, ahol három ember elég nagy gombócokat adnak öntettel és ostyákkal együtt. Nem a fagyi alapvetően ennyire nem drága, csak az én kincseim torkosak nagyon.
Soha nem figyelek oda eléggé a környezetemre. Ha így tennék, akkor minden bizonnyal nem kellene minden alkalommal attól tartanom, hogy elnyalok az óvodában, ahol halmozottan szanaszét vannak szórva a játékok. Tisztában voltam vele, hogy volt egy mélyedés az épület kialakításában, amit azért hoztak létre, hogy a gyerekek a fal mögé bújva tudjanak bújócskázni. Én pedig gyakorlatilag rajta hagytam a lábnyomomat egy olyan plüssdinón, ami a szokásosnál csúszósabbnak tűnt és a hatalmas testemmel – csak a viszonyítás miatt hatalmas – Luna felé dőltem. Pontosan olyan volt, mintha lassított felvételen vettünk volna részt, én pánikolva ragadtam meg a nő vállát és próbáltam fordulni a saját testemmel annak érdekében, hogy ne sodorjam el. Ezzel gyakorlatilag annyit értem, el, hogy a gipszkarton falat elvittem a hátammal és az majdnem beszakadt, ő pedig úgy megfejelte a mellkasomat, hogy egy pillanatra azt hittem, hogy el fog ájulni. Ijedten kaptam a tenyerembe az arcát, viszont amikor realizáltam, hogy mennyire közel van hozzám szinte elvörösödtem. A fal takart minket, mégis úgy éreztem, hogy az egész óvoda engem bámul.
- Nem ütötte meg magát Ms. Park? – a hangom alig volt több suttogásnál, a hüvelykujjam finoman simított végig a bőrén. Egy pillanatra megszűnt létezni a világ én pedig csak azon tudtam gondolkozni, hogy tényleg egy ilyen nővel kellene randiznom még akkor is, ha szinte biztos, hogy már van párja. Nem voltam hajlandó azt kívánni, hogy nekünk kettőnknek előbb kellett volna találkoznunk, mert az egyet jelentene azzal, hogy lemondtam a gyerekeimről, akik végül pont úgy maradnának egyedül, mint ahogy én éltem most.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A legnagyobb kihívás a gyermeknevelésben rejlik. Megadni nekik mindent, ami a szülőnek nem adatott meg, jobb életet teremteni, felkészíteni az életre egyáltalán nem könnyű feladat. Mégis, minden nehézségben ott van a szépség, amikor csak rájuk nézel. A tekintetükben, a pajkosságukban, a mosolyok mögött megbúvó huncutságban, és ezek a pillanatok adnak erőt arra, hogy soha ne add fel. Még akkor se, ha fáradtnak és meggyötörtnek érzed magad, akkor sem, ha kevesebb étel jut neked, vagy le kell mondanod az álmaidról. A nagyságod mindenképp abban rejlik, hogy bármit képes vagy feláldozni és megadni a gyerkeidnek.   Nagyon szerencsések, hogy az apukájuk egyedül is képes helytállni a legnehezebb pillanatokban is.
Ahogyan te is megfogalmaztad, az élet olyan, mint egy hullámvasút, lehet, hogy most úgy érzed igazán mélyen vagy, hogy beleszorultál a hurokba és csak körbe-körbe mész, de ez a dolog csak átmeneti. Talán csak egy kis lökés kell ahhoz, hogy újra a sarkadra állj és rendeződjenek a dolgok, egy jól fizető munka, egy stabil kapcsolat és újra a magasságokban találod magad
Kívábom neked, hogy minden terved és elképzelésed valórá váljon, és, hogy a véletlen kis baleset Park kisasszonnyal újra reményt adjon arra, hogy még helyed van azon a bizonyos piacon, a te szavaiddal élve.
Nincs más hátra, mint a foglalók, majd vesd be magad a játéktérre. Szokás szerint színt és rangot admintól kapsz majd.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!