Soren and Maëlys

Nehéz dolog volt röviden összefoglalni azt, hogy mit is jelent számomra a modellkedés, vagy hogy épp milyen munka ez. Megvoltak a maga szépségei és hátrányai is, amiket lehetett szeretni, vagy nem szeretni, de épp a saját szüleimen láttam azt, hogy annyira otthon érezték magukat ebben a világban, hogy el sem akarták engedni. Nem tudtam mérlegelni és eldönteni azt, hogy vajon engem mennyire fertőzött meg ez az egész és vajon öt vagy tíz év múlva is ugyanennyire fogom-e élvezni azt, amit csinálok. Valójában egyáltalán nem akartam magamat ilyen kérdésekkel stresszelni, mert úgy éreztem nincs túl sok vesztenivalóm. Kifejezetten semmi másban nem éreztem magamat tehetségesnek, ami egyrészt nyomasztó is lehetett volna, ha nem lett volna már annyi pénzem és ismeretségem, hogy jól eléljek néhány évig akár az egyetem után is, amíg kötelező nem lesz kitalálnom, hogy mit kezdjek magammal, ha már nem hívnak munkákkal.
Emiatt persze nem kellett még aggódnom, valójában olyan jó ügynököm volt, hogy nem számított hol vagyok, épp New Yorkban, vagy Párizsban, mindig hívott engem valami izgalmassal. Voltak tervezők és kollekciók, akiket már kitéve-betéve ismertem és szerettem, vagy épp hordtam a mindennapjaimban és olyanok is, akik teljesen új megkeresések voltak, akik nem is feltétlenül ruhákat akartak szimplán bemutatni, hanem egy teljesen egyedi elképzelésük volt. A mostani is inkább az utóbbi kategóriába tartozott, ráadásul nem én voltam az egyetlen New York-i modell, csak annyi előnyöm volt, hogy Párizsban már elég otthonosan mozogtam és nem kellett külön hotelszobát foglalnia nekem senkinek, mert használtam apa lakását, aki volt, hogy még csak otthon sem tartózkodott. Ezt a részét teljesen megértettem, mert én magam is annyira megszoktam már, hogy állandóan utazom valahová, hogy ha túl sokáig kellett volna egy városban lennem, egyszerűen eluntam volna magamat és megőrültem volna.
Amikor elkészült a sminkem és a hajam, úgy ítéltem meg, hogy ideje megkeresnem a mai fotózáson esedékes partneremet, akivel látásból talán már ismertük egymást, de túl sok időt nem töltöttünk még együtt. Viszont úgy terveztem, hogy ezen változtatok valamelyest és legalább azt felajánlom neki, hogy szívesen megmutatok neki néhány izgalmas és turistákkal nem tele lévő helyet. Sőt, még azt is szívesen felajánlottam volna neki, hogy ne költsön hotelre és aludjon apa lakásában. Amikor megpillantottam, úgy közelítettem meg hátulról, mintha az egyébként százhatvan centimmel meg tudnám őt ijeszteni.
- Szia! Soren, ugye? - Mosolyogva dobtam le magam a mellette lévő székre, és nyújtottam oda a kezemet, habár nem hittem túlságosan az efféle formalitásokban. - Javíts ki, ha rosszul emlékszem, de mi már láttuk egymást valahol, igaz? Te is New York-i vagy? - Utóbbit nem tudtam teljes biztossággal állítani, mert attól, hogy találkoztunk valahol, még nem biztos, hogy New Yorkban volt, szimplán csak ott töltöttem a legtöbb időt manapság és könnyű volt erre a városra tippelni. Másrészt meg köztudott volt, hogy rossz vagyok a nevekkel és arcokkal - főleg az arcokkal -, mert annyi emberrel találkozom, hogy lassan listát kellene vezetnem róluk.
- Mikor érkeztél meg a városba? - Ez leginkább azért érdekelt, mert voltak olyan ismerőseim, akik épp ezeket az alkalmakat használták ki arra, hogy egy-két napot ráhúzzanak és kicsit megismerjék a helyet, ahová érkeznek. Mondjuk Párizs már elég mainstream volt ahhoz, hogy akár ne ez legyen az első alkalma itt. - Jártál már Párizsban korábban? - A legegyszerűbb az volt, ha most kielégítettem a kíváncsiságomat és feltettem a kérdéseimet. Nem mintha bárkinek is tovább adtam volna, szimplán csak úgy gondoltam lehet értelme, ha már közös fotózásunk lesz.
- Láttad már a teljes koncepciót? A szomszédos folyosón ki van rakva minden, én már meglestem - halkan nevettem fel, mintha titkot közöltem volna vele. Akár a fotóst is megkereshettem volna, de az majd egy következő kör lesz.