Kitartásra nevelték,
édesanyja kemény kézzel viseltetett a nevelése iránt, legyen szó a háztartásról, vagy a balettról. Gyermekkorában ő is erre a pályára készült, ám egy baleset derékba törte a karrierjét, így mindazt a hírnév utáni sóvárgást és karriervágyat, amit megsavanyított de el nem halványított a lábtörése a kislányba plántálta, vasököllel és vasszigorral tolva a színpad felé a vöröskét. Hajnali kelés, kíméletlen nyújtás, a tartás és a pózok gyakorlása és fejlesztése a végkimerülésig, majd épp annyi étel, hogy ne haljon éhen, aztán persze otthon az asszonyi teendők megtanulása, s besegítés az anyjának, aki korlátozott mozgása miatt egyedül képtelen volt ellátni a házimunkát – ebből álltak Lizveta mindennapjai. Az iskolát sem hanyagolhatta el, így a jól megérdemelt alvás sem korán jött el, mint ahogy a korabeli társaié, s ami egészséges lett volna, hisz a lecke nem írja meg magát, és ha csak egy jeggyel rosszabbat is hoz haza, mint kiváló, várta a nádpálca.
                                                                 

Jólelkű maradt,
hiába volt a tánciskola mélye maga a kígyóverem, mintha Fortuna vette volna a keblére, termete és korosztályánál precízebb és kecsesebb mozgása gyakran segítette előnyhöz a tanárainál, de igazán a lénye volt az, ami a korabeli fiúknál - s később a férfiaknál is-  előnyhöz juttatta. Képtelen volt olyan fúria módon viselkedni a másik nemmel szemben, mint a többi lány, mindig volt egy kedves szava, s optimizmusa és életkedve ragadósan hatott a többiekre is, így kedvelték. Ám anyja sosem engedte, hogy bárki túlságosan is megkedvelje, vagy fordítva. Hisz egy ostoba döntés, egy rózsaszín ködfelhőben úszó éjszaka derékba törte volna a karriert, amit tervezett a gyermeke számára. Terhesen repült volna az iskolából, szégyent hozott volna a családjára. Az anyja pedig valószínűleg agyonverte volna. Szó szerint.
                                                           

Megfelelni vágyása átalakult,
amikor is beválogatták az Amerikába induló előadók közé, s úgy igazán kinyílt számára a világ. Elszabadult a szülői szigor mellől, s ugyan nyelvtudása hagyott némi kivetnivalót maga után – egy túl intelligens lány nem irányítható, ezt tudta az anyja -, rettentő módon élvezte a másik kontinens adta újdonságokat. Rácsodálkozása a kultúrára, a szabados éjszakai életre és a még szabadosabb viselkedésre, amit a társulat táncosai az előadások után megengedtek maguknak... Annyira nem volt viszont sosem naiv, hogy ne tudta volna, egy-egy lány, akik profi karrierben nem reménykedhettek, a fogadásokon és a szponzori estélyeken miért voltak olyan kihívóak, és kacérak a férfiakkal. Ám gyerekkora sokáig hagyta azt a bizonyos karót benne, s amikor felé próbáltak közeledni, a pánik és a belé nevelt tiltás kitartott.
                                                                         

Kecses mivolta kivirágzott,
amikor megismerte Jeffreyt. Az első férfi, az első szerelem olyasmit művel egy félénk nővel, amitől az anyja óva intette. Csapdába esett, s erről akkor még nem is tudott, mert ha Lizveta szeret, akkor nagyon szeret. Csontig hatoló ragaszkodása, és hűsége van, s olyan vak hite, ami kívülálló számára vagy túl hihetetlen, vagy taszító. Huszonöt évesen érett teljesen nővé, naivitását nem dobta el, de viselkedése nem volt többé gyermeki. Kacér, felszabadult nő lett Jeffrey mellett, aki lassan, és tudatosan hámozta ki a kis buborékjából, amibe soha többé nem kívánkozott visszamenni.
                                                                         

A törött babák is élhetnek,
mert a lelkükben csak elfojtották a tüzet, a mélyén még ott a parázs, s csak az oxigénre vár. Addig pedig betartja a szabályokat, csak annyira makacs, annyira lázad, hogy élőnek érezze magát, hogy érezze a törött részek összeforrhatnak. De az ennyire meggyötört babák mint a lepkék a fénnyel úgy vannak a gazdáikkal, akik nem vigyáznak rájuk. Szívük egy kis szeglete reméli, hogy ha újra leveszik őket játszani, akkor nem törnek el újra, s a régi sebek is összeforrnak, kapnak szép új ruhát, szeretni és becsülni fogják őket. Így nem mennek el.
                 

Volt idő, amikor azt kívántam, bár ne ismertelek volna meg, máskor a pillanatnyi hiányodtól is darabjaimra hullottam. Bizonyos dolgokra örökké akarok emlékezni, s vannak, amiket sosem szeretnék viszont látni a gondolataimban, de az elme kiszámíthatatlan. Úgy dobálja elénk a kéretlen képeket, a múlt kockáit, egy-egy mondatot vagy jelenetet, mintha horrorfilmet néznénk. A semmiből dobja ránk az atomot, mi pedig mást sem tudunk, csak ijedten összerezzenni, vagy verejtékben úszva riadni fel álmunkból. Egy-egy illat, zaj vagy tárgy is feleleveníti azt, amit úgy hisszük már feldolgoztunk vagy elfelejtettünk.


Fehér rózsa;
- A leglenyűgözőbb balerinának, akit valaha láttam. - nyújtod felém a fehér rózsát, orosz kiejtésed szörnyű, s csak sejtem, hogy igazából ezt szeretted volna mondani, de értékelem, hogy megpróbáltad. Mosolyt csal az arcomra, és egy leheletnyi pírt zavaromban, testem minden porcikája menekülni kíván, anyám nevelése egészen eddig nem kopott ki, hisz szerinte a férfiak a táncosok bukásának oka, s nem kéne szóba állnom egyel sem. De ő most nincs itt, te pedig le sem veszed rólam a pillantásod, amivel csak még inkább zavarba hozol. Meg kellett volna már szokjam a mustráló tekinteteket, s míg ez a színpadra korlátozódik, megy is. Még akkor is, ha valaki udvarolni óhajt de te...te egészen más vagy. Hisz nem ez az első rózsa, amit látok, mióta Amerika szerte fellépünk. Láttam, ahogy állsz a tömeggel, és felém nyújtod, majd rózsa várt az öltözőmben, a hotelszobámban. És most itt van egy az ujjaim közt, amiről gondosan letördelték a tüskéket. Megérdemelnéd, hogy ne meneküljek, de annyira keveset tudok angolul! A szégyen szorítja a torkom, a pánik fojtogat, de halkan kipréselek egy köszönömöt. Bátorításnak véled, és elhívsz vacsorázni, és az igenre elbűvölő mosollyal jutalmazol.
[…]
- Ébredj galambom.... - érintésed minden izmomat görcsbe rántja, elmém az álmok sötétjéből kitépve is menekülésre mozgósítja a testem, de a fájdalom észhez térít, arcom megrándul, és erőtlenül hullok vissza a lepedőre, te pedig birtoklón simítasz végig a járomcsontomon, ami az öklöd nyomát viselve lila foltokban pompázik, és lüktetve kínoz az érintésed nyomán. A levegő karcosan jut csak a tüdőmbe, hisz a rúgásaid bizonyára megroppantották a bordáim, de ezt egy röntgen híján csak sejthetem, nem ez az első alkalom, s egyszer már voltam diagnosztizálva – a feltűnés kerülése érdekében sejtem, többször nem leszek, így csak magamban mérem fel a károkat. A bokám sem az igazi, bánatodra -hacsak nem egy botladozó szerencsétlenséget akarsz az oldaladon az estélyre vinni -, csak laposabb sarkút fogok tudni felhúzni, és a visszafogott sminket is elfelejtheted, elvégre valamivel el kell fedni a nyomaid.
Egy fehér rózsa tűnik fel a látóteremben, de a sérüléseim számbavétele, és a pánik leküzdése ami automatikus menekülésre késztetne – de az téged csak ingerel, így tudom, nem szabad- elodázza a pillanatot, míg agyam feldolgozza, mit is látok. Türelmetlenül mozdítod meg, jelezve átvehetném már. Elvégre bocsánatkérésed jeléül hoztad. Régen még mást jelentett, minden szállal boldogabb és elvarázsoltabb lettem. Most csak automatikusan ragadom meg, ujjaim vékony bőrét átszúrják a tüskék, amitől ugrásszerűen kelek ki az ágyból. Nem szereted a vért a friss ágyneműn, tegnap este óta újat húztam, nem akarok ismét a mosással bajlódni. - Sajnálom a tegnap estét. - zársz a karodba, mielőtt megbotlanék, ajkaid tolakodóan keresik az enyéim, törődsz is te vele, hogy a felhasadt rész újra vérezni kezd..! Mintha ez lenne a bátorítás lenyalod a kifakadó nedűt, érzem ahogy mohón megszívod, mert belenyilall a fájdalom, ám nem merek nyögni, csak a testem rándul meg. Tűröm az ostromod, ami lassan visszatol az ágyra, kezemből kiveri a rózsát, ami immár vérfoltosan hullik a padlóra. Végig azt nézem, míg feltolod a hálóingem. Ki akarok menekülni a helyzetből. Gyáva vagyok küzdeni, hogy fizikálisan tegyem, így csak mentálisan barikádozom el magam. Érzéketlenné válok, tudatom bezárkózik, látom a rózsát, látom ahogy a karmazsin pettyek csodaszép mintát rajzolnak a szirmokra. Ha időm engedi, meg kell metszenem a kinti bokrokat is, különben jövőre nem hajtanak majd ki, s színkavalkád helyett jellegtelen levelek és tüskék kazla lesz az egész.


The Old Russo-Baltique Vodka;
- Gyerünk, csak kóstold meg! - mosolyogva nyújtod az üveget, s bár úriember vagy, akit még sosem láttam üvegből inni, ezen az estén nem én leszek az, aki erre emlékeztet. Hisz velem jössz Oroszországba! Álmaimban sem gondoltam volna, hogy a rajongásod, amit felém mutatsz, ennyire mély. Minden találkozásunkkal csak egyre jobban rettegtem, mikor lesz az a pont, amikor ráeszmélsz, nem maradhatok itt Amerikában, mert a tánc, a karrierem fontos, és az vissza szólít Európába. Féltem, hogy hogyan viseled majd, abba pedig nem akartam belegondolni, én hogy fogom. Elbűvölsz, minden nappal csak egyre jobban. Anyám riogatása, a nádpálcája suhogása feletti áriái, miket művelnek a balerinákkal a tehetős férfiak....mind-mind csak hazugságnak tűnik, mikor velem vagy. Megbecsülsz, óvsz, és megmutatod nekem a világod, emiatt ostobának és buborékban élőnek érzem magam, amiért hónapokkal ezelőtt annyiszor elutasítottalak. Most is, ahogy rám nézel, mogyorószín szemeid vidámsága rám is átragad, és megadón, halk nevetéssel veszem át az üveget, és kóstolom meg a vodkát, amit mikor felkérettél a szobába, és megláttam az árát kerek perec csomagolni akartam, és elmenni. Nem érek ennyit. Tudom, hogy vagyonos családból származol, és nem csak azért követed városszerte a fellépéseim, mert ennyire kitartó vagy, hanem mert te is üzleteket kötsz. Megteheted. Mindig ezt mondod, és amíg úgy érzem viszonozni tudom amit adsz, jól is érzem magam de ez...ez már sok. Most mégis lecsúszik a torkomon, égeti a bensőm, és még engem is, aki az anyatejjel szívta magába az alkoholt megköhögtet. De igazad volt, mennyei.
- Beismerem, nyertél. - az angolom sokat fejlődött, amin néha még élcelődsz, de megérdemlem.
- Nyertem? Mit nyertem? - határozottan húzol magadhoz, amire sikkantok, mert az üveg vészesen meginog, félő, ki fogom önteni.
- El fogom ejteni...Jeff... - neved már csak egy fojtott sóhaj, forró leheleted a nyakam csiklandozza, fogaiddal jól ismerve a reakcióim marsz a bőrömbe, mire elejtem az üveget. Megfeszülve távolodsz el, és nézel a szilánkokra majd rám. - Mondtam, hogy el fogom.... - suttogom bűntudatosan, de sötét mosolyodtól egészen összeugrik a gyomrom, és sejtem, miben fogom megfizetni az árát. Örökké nem húzhatom. De miért is kéne? Velem jössz!
- Ha rajtam múlik, akkor jó pár ilyet el fogsz még, galambom....! -
[…]
- Igyunk akkor egy újabbat az üzleti megállapodásunkra! - csendül folyékony orosz nyelven a hangod mellettem, és könyököd a bordáimba ágyazódik egyértelműen a tudtomra adván, hogy ez nem kérdés, bármennyire is forog velem a helyiség. Újonnan az a véleményed, hogy egy balerinához képest nem vagyok elég vékony, így a mai napom kalóriáit csak ez a halom feles adja, ami, bár bírom az alkoholt – erről gondoskodtál -, hamar a fejembe száll. A gyomrom forog, de felemelem a poharat, mert tudom, hogy akikkel ma este leültünk a bárban, azok az üzleti partnereid. Már otthon leszögezted; ne merjek rád szégyent hozni. Próbálom tartani magam, és miután lecsapom a poharam az asztalra, elnézést kérve szabadulok el a mosdóba, hogy az ujjam segítségével könnyítsek magamon. Taktikai hányás. Hála neked, már ennek a nevét is megtanultam, és ahogy már kint a mosdón támaszkodom, lényegesen könnyebbnek, és józanabbnak érzem magam.
- Gyere ide madárka! - húz az ölébe Sergio, mielőtt még lehuppanva melléd viszonylagos biztonságba érnék. Nevetségesen hangzik a két szó egymás mellett, de az elmúlt heteink jól teltek. Most pedig egy dohányszagú mellkashoz simulok, és a csípőmet markoló kéz pont ott szorít rám, ahol a tegnap estétől az ujjaid nyomán kék foltjaim vannak. Elfog az undor, de a gyomrom hiába bukfencezik, nincs már mi feljöjjön belőle, így csak a kétségbeesett pillantásom van, amivel a tiéd keresem, hátha közbelépsz. - Csodaszép vagy...gondolom minden nap hallod ezt ettől a szerencsés fasztól, de az Istenekre.... - a csípőmről a combomra csúszik a keze, a szívem pedig a torkomban dobog a félelemtől, mert a tekintetedben nem látok mást, csak számító hidegséget.
- Akkor áll az a plusz, amit megbeszéltünk? - látom a mozgó szád, de ahelyett, amiért szinte imádkozok, hogy kiejts, teljesen más szavak formálódnak rajta. Az árulás érzése a kétségbeeséssel együtt csavarja a bensőm, telepszik a mellkasomra, akár egy elefánt, kiszorítva a levegőt a tüdőmből. Képtelen vagyok tudatosan felfogni, ami történik, az agyam lekapcsol, és csak akkor ébred fel ebből a katatón állapotból, amikor órákkal? később a kanapén az öledbe húzol, és dicsérő szavakat suttogsz a fülembe. Gyengéd vagy. Régen voltál az, hetek is elteltek már, én pedig darabjaimra robbanok. Könnyeim az inged áztatják, de te simogatsz, és csitítasz. Akár régen. Szeretem, amikor olyan vagy mint régen.


Cutting Crew – Died In Your Arms;
Az elmúlt napok kifárasztottak, de kellemes értelemben. Elutaztunk, sok idő óta először, ketten. És sok idő óta először kelek fel ismét mosolyogva, s bár a foltjaim még nem tűntek el teljesen, olyan odaadással kened a bőrömbe a krémet, masszírozod az érzékeny csuklómon miközben dúdolsz, hogy könnybe lábad a szemem. Hiányzott ez az éned, a gondoskodásod, a bókjaid, és az érintésed. A lejátszási lista újabb számra gördül a háttérben, a felcsendülő dallamokra pedig felkapod a fejed, és kacéran húzva a szemöldököd csúszol le a kanapéról, engem is magaddal vonva, kezed a csípőmre simul, és dúdolásod énekléssé durvul, ahogy a zene ütemére mozogsz, s mozgatsz engem is. Láttam, hogy kiosontál a fürdőbe a zacskóddal. Tudom mi van benne, de amíg ezt az éned hozza elő, addig csendben maradok. Sőt! Nevetve fonom a nyakad köré a karom, és veled énekelve pörgök végig a szobán, csak hogy a szemközti falon puffanjon a hátam, a súlyoddal pedig egészen oda szegezz. Még mindig énekelsz, amikor az ajkaid végigszántanak a nyakamon, csuklómat a falnak szorítod a fejem felett, testemben felrobban a fájdalom, de nem érdekel. Ez most jó. Most boldog vagyok.
[…]
Az eső erőszakosan kopog az ablakon, miközben látom, ahogy leparkolsz a kocsival. Kint állsz meg. Csak akkor állsz meg kint, ha nem bízol a képességeidben a piától, vagy amikor az ereidben száguldó anyagtól nem akarsz a garázs nyitójával szórakozni. Árgus szemekkel figyelem, épp melyik opció a nyerő, hogyan kell viselkednem, hogy az mindkettőnknek jó legyen. Mostanában úgy is vagy A vagy B van a palettán. Az üzleteid sorra dőlnek be, ordítozol, hogy ne törődjek vele, az nem az én dolgom, de el-el kapok egy-egy beszélgetést amit telefonon folytatsz, vagy amit a dolgozóban, amikor a partnereid jönnek hozzád. A családod is észleli, persze szerintük minden az én hibám, én tettelek ilyenné, és meg sem érdemlem a zöldkártyát, ami a jövő héten érvénybe lép.
A felhajtón botladozol, de az eső függönyön keresztül is látom; nem vagy egyedül. S hacsak valamelyik társad nem hord vörös ruhát, kétlem, hogy egy férfival állítanál haza. Remegni kezdek az érzéstől, amit képtelen vagyok beazonosítani, mert a felemben hirtelen akkora hangzavar támad. Kérdések özöne áraszt el, akar rád zúdulni, pedig még be sem léptél az ajtón. Léptetek. A kulccsal szórakozol, káromkodva, röhögve, és hallom a vékony hangot; gondolom felajánlja, hogy segít, mert máris a helyére talál a kulcs, és nyílik az ajtó.
- Ó hellóóóó galambom! - üdvözölsz, hogy észreveszel. Ugyan ott állok, ahonnan a parkolásod figyeltem, lábaim odakövültek, képtelen vagyok csak egy lépést is tenni. Üvölteni akarok, kikaparni annak a kurvának a szemét, de csak állok, megbénulva és hagyom, hogy a támasz helyét a vörös ruhás helyett én vegyem át, mert átkarolsz, csurom víz vagy, átitatja a ruhám, és ahogy az ajkad az enyémet keresi, az arcomra is rákenődik. - Ma a vendégünk lesz Helen.... ha szeretnél csatlakozz, bár ha nem, az se baj, több jut nekem! - csettintesz a nyelveddel vidáman, és eleresztve engem, derékon ragadod a láthatóan ugyan olyan állapotban lévő nőt, és a korlátba kapaszkodva elindultok felfelé.
Én meg mint egy birka, egy ostoba picsa hagyom. Ez egyszerűen nem történhet meg. Képtelenség. Biztos hallucinálok. A legutóbb durván bevertem a fejem, ahogy leestem a lépcsőn, biztos annak a maradéka. Nem teheted ezt velem.
Nem teheted ezt velünk.
Bénultságomból a fenti hangok rángatnak ki, pontosabban a zene, a szívem olyan hevesen zakatol, hogy szinte átüti a bordáim, és hallom a fülemben a pulzálását.
Nem teheted ezt velünk.
A konyha felé veszem az irányt, szürreálisan tompának érzem magam, ahogy kihúzom a fiókot, majd megfordulva felrántom a konyhaszekrényt és leemelem a két poharat.
Nem teheted ezt velünk.


– az ajkába harapva, tépelődve nézi a monitort, mikor felugrik mellé Pitypang, és erőszakos nyávogással és bucizással adja tudtára, hogy bármennyire is szakadt el a valóságtól azalatt a pár óra alatt, amíg ujjai mániákus megszállottsággal verték a klaviatúrát, a reggeli nem szolgálja fel magát. Illetve a száraz táp igen, de az alutasak a lényeg, és azt bizony a vöröske kecses kis ujjai kell a tányérjáig elszállítmányozzák, és egy minutumnál többet sem hajlandó várni már annak megtörténtére. Az automatikusan a fejére és a hátára simító kézre is csak nyávog, és támadást indítva a vékony csukló ellen, egy fájdalmas harapással zökkenti ki végleg a tulajdonosát a merengésből.
-Auh! Jó...bocsánat, igazad van. - sóhajt Lizvet, és végül bezárva a szövegíró programot – nem mentve el a változtatásokat, bár az ujja megremeg, ahogy az utolsó sorokat olvassa, amiket még legépelt... – indul a konyhába, ahol a másik két puha tappancsú haramia várja. A szekrény nyíló hangjára, a tasakok zörgésére és a tálkák kerámia koccanására még kettő szőrgombóc beérkezik, és hamarosan nyammogó hangok töltik meg az étkező eddigi csendjét. Nem gondolta volna, hogy az elmúlt évben ekkora változások forgatják fel az életét és végül házi macskaszitterként, egy idegen házaspár lakásában tervezi majd a jövőjét, felmondott a munkahelyén, és már csak pár hét választja el attól, hogy a megvásárolt repülőjegyével besétáljon a terminálra, és maga mögött hagyja ezt a várost.
Nem bír ott élni, ahol Jeffery meghalt.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A történeted egészen olyan volt, mintha együtt ülnénk egy szobában, Te pedig egy kellemes ital - vagy ha már igazán jól akarjuk érezni magunkat, egy pár koktél - társaságában mesélnél. Mindegy miről, a lényeg valójában nem is a kimondott szavakban rejlik, hanem a szoba hátsó sarkában az ajtókeretről leomló fátyolon, ami mögé annyira szeretnénk betekintést nyerni, de vagy a saját félelmünktől vezérelve, vagy mert a hetedik érzékünk figyelmeztet, tudjuk hogy jobb, ha valójában nem is tudjuk mi van a másik helyiségben.
Azt gondolom van az a típusú ember, aki a történeted megismerése után azt mondaná, "na tessék, anyád megmondta, hogy ne ismerkedj meg férfiakkal, velük mindig csak a baj van". Mások inkább azt az belőled, mint nőből fakadó természetes és mégis egyben természetfeletti erőt csodálnák, ami túlélésre késztetett. Hiszen gyerekkorod óta túléltél és talán ez a kitartás az, ami nem engedte, hogy olyan mély sebeket szerezz - nem csak fizikaiakat, hiszen egy balett művész élete korántsem a kényelem netovábbja, hanem épp lelkieket -, amelyek kitörölhetnék belőled azt a szívósságot és kitartást, ami kezdetektől fogva ott volt, öröklődött és munkálták.
Kalandos történetet, fájdalmas emlékeket, apró pici örömfoszlányokat kaptunk tőled, mindezt pedig olyan választékos és kreatív formában, amitől öröm volt Téged olvasni. Így hát köszönöm az élményt, és nem is tartalak fel tovább. Jó játékot kívánok Neked!
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!