Mint a vízfelszín, amely nyugalmát megzavarják a magukon kívül senkire sem tekintettel lévő emberek. Mintha csak vég nélkül dobálnák a kavicsokat bele. Éppen mikor elnyugodna a felszín, újra fodrozódni kezd. Soha nem nyugszik el, soha nem simul ki, újra és újra felzavarják, miközben a felszín alatt csak gyűlnek az odadobált kavicsok. A zavaros felszín pedig torz mód tükröz vissza mindent és mindenkit, aki a mélyébe néz.
Nem az, amit vár az ember. Ártatlannak tűnik, de nagyon is veszélyes, kedvesnek és ugyanakkor izgalmasnak hat, de kiszámíthatatlan és kegyetlen. Ösztönös, kaotikus és vad. Ez az embereknek többnyire imponál és érdekesnek találják, akinek azonban van vele tapasztalata inkább tartja Aslit olyan embernek, akitől jobb pár lépést távolságot tartani. Mintha a bőröd alá kúszna és mikor tenni próbálsz ellene, fenyegetve érzi magát. Ha pedig fenyegetve érzi magát, Asli olyan, mint a sérült vad.
Hedonista jellem, falja az élvezeteket az élet minden terén. Az életét nagyrészt korlátok és következmények nélkül tölthette, a felette gyakorolni próbált kontrollt fenyegetésként éli meg, ami ellen tennie kell. Egyébként is dacos jellem, szinte mániákusan meg van győződve a saját igazáról. Nehezen viseli, ha nem veszik őt komolyan, bosszúálló természet, akit csak veszélyesebbé és kiszámíthatatlanabbá tesz az, hogy nem foglalkozik az erkölcsi normákkal. Nem tiszteli a határokat, legyen azok a társadalom által megköveteltek, vagy az egyén által felállítottak. Szórakoztatja, hogy átlépheti őket, játszhat velük, és elégtétellel tölti el a számára ellenszenves emberek fájdalma.
Nagyra van magával, a túlzott magabiztosságát pedig jó érzékkel használja ki, rátudja beszélni az akaratát másokra és így érvényre juttatni azt. Szeret fölényeskedni, mindig többnek mutatni magát, mint ami éppen, így folyamatosan keresi a lehetőségét is, hogy több lehessen, de sosem elégedett. Gyakran nézik gyerekesnek és butának, ami miatt szokása az embereknek lebecsülni őt, de egyáltalán nem ostoba.
Paranoid, szélsőséges a hangulatingadozások jellemzik, kényszeres, könnyen a rögeszméjévé válnak dolgok és hiperaktív. Bizonyos dolgokhoz másként áll, mint a legtöbb ember, máshogy nézi a dolgokat, máshogy éli őket meg. Labilis jellem, amikor pedig elveszti a kontrollt ”ámokfutásba” kezd, hogy azt visszaszerezze. Az első pillantásra kissé olyan, mint valami újgazdag, feltűnési viszketettségben szenvedő liba, aki mindig többnek gondolja magát és előszeretettel kérkedik, hogy meg van mindene. Ez azonban nem igaz.
Asli törékeny, ingatag. Időnként ő maga sem tudja, hogy mi valódi és mi nem. Előfordul, hogy ellentétes dolgokat mond magáról és észre sem veszi. Hat embernek alighanem két-három féle mód is elmondaná az élettörténetét és még csak nem is feltétlen venné észre. Az életében fontos emberek mind eldobták őt vagy elfordultak tőle, magára hagyva. Ha boldog is volt és megkapott mindent, akkor is azt éreztették vele, hogy nem elég jó, hogy önmagában kevés. Lemondtak róla, elhagyták, elgáncsolták. Ha segítséget is kért, hogy felállhasson, ellökték, vagy éppen lecserélték. Sokszor sírt és fordult magába, sötét zugok után keresve az elméjében, ahol magára hagyva a gondolataival csak még inkább izolálódott.

- A nevem Sally.
Nem mindenki köszön. Rájuk szólnak, így már páran pótolják. Körbe pillantok, de csak kevesen néznek a szemembe. Kivéve a tetőtől talpig fehérbe öltözött orvost, aki úgy néz engem, mintha tőlem várná a megoldást minden gondjára. Akár hízelgőnek is találhatnám.
-  Áldozat vagyok – ahogy ezt kimondom, látom a szemem sarkában az orvos száját, ahogy rosszallóan megrendül. – És különleges. Túlélő. Kihagytam valamit?
Az orvos nem felel semmit, csak jegyzetel. Mindig csak jegyzetel. Mostanra már ki is adhatta volna mindazt, amit lekörmölt oldalakon át a kérdéseire adott válaszaimból.
-  Kis híján meghaltam egy autóbalesetben. Újra kellett éleszteni, van néhány sebhelyem is. Azt mondják, hogy egyedül ültem az autóban, de … ez hazugság – oda se kell néznem, hallom ahogy a tol serceg a papíron. – A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az emberek hazudnak… és az orvosok is emberek.
Érezhetően nem nyeri el a hozzáfűzött kommentárom az orvos tetszését, de ha arra vágynék, már mindenre igent mondtam volna neki. Sajnos nem az esetem.
-  De mesélhetek valamit. De vigyázz, mert hazudhatok. Nem direkt teszem, csak … azt mondják, hogy megőrülhettem…
-  Senki nem mond ilyet – szól közbe az orvos felnézve a jegyzeteiből.
-  Helytelen a feltételezés. Ha itt vagyok, annak kell lennem, igaz? Ettől még mondjuk kicsit sértő – mosolyodom el oldalra pillantva az orvos felé. – Ha őrült is vagyok … hogy mondod el egy őrültnek, hogy őrült? – pillantok a másik oldalra egy nő felé, aki kissé zavartan pislog rám, majd megvonja a vállát. – Mélyen egyetértek. Kész téboly, igaz?
-  Maradj kérlek a tárgynál – szólít meg az orvos.
-  Igaz, végül is fontos, amit mondok ugye? Csak férjek bele az öt percembe – a jutalmam rosszalló sóhaj. – Szóval, mesélek valamit. Aztán majd eldönthetitek, hogy vajon mi igaz belőle.
Szürke felhők gyülekeznek.
Ha látom őket tudom: vihar közeledik. Régen elfutottam, elbújtam, hogy biztonságban érezzem magamat, de rá kellett jöjjek, hogy a biztonság csak illúzió, önkéntelen védekező mechanizmus. Mint a fehérvérsejtek a testben, amik megtámadják a fertőzést. Az illúzió azonban a fejünkben születik, a veszélytől, a bizonytalanságtól való félelmünk kelti életre és meg sem kérdőjelezzük, mert látjuk, halljuk, érezzük. Valóságosnak tűnik. De mi van akkor, ha valaki tudja: valóságnak csak azt hívjuk, amit érzékelünk, amit képesek vagyunk felfogni. Csukd be a szemed és a valóság már is bármi más lehet. Képlékeny szövet, amin néhányan átlátnak időről-időre, mások pedig gondtalanul húzzák magukra és bújnak meg alatta álomra hajtva a fejüket. Mi történik, ha megkérdőjelezed a valóságot, ha nem mered elfogadni? Menekülnél, biztonságot keresnél.
Tudod, hogy mi van a vihar közepén? Úgy hívják, a vihar szeme. Ott nyugalom és békesség honol, míg körülötte szélvihar tombol, ami fákat tép ki gyökerestül, autókat dobál ide-oda és eső mossa el az utcákat. Erőt veszel magadon és futsz, ha el is esel, felküzdöd magad és mész tovább, a vihar szeméhez, mert ott biztonságban leszel. Egy picike édenre vársz a szeles pokolban. Mikor azonban odaérek és már megkönnyebbülnék, felpillantok.
A vihar én vagyok. Ez is csak én vagyok..
Talán nem hiszed el, de nem mindig volt ez így.
Nem sok mindenre emlékszem régről. Ha lehunyom a szemem látok emlékfoszlányokat, hallok hangokat és felsejlenek bennem érzések, de csak távolról, filmszerűen, mintha nem is a sajátjaim volnának. Nem tudom, hogy azok-e. Ha próbálok is jobban koncentrálni csak azt hallom, amit meséltek.
Hogy elhagytak, többen is, egymás után.
Hogy nem voltam elég jó. Hogy találtak mást.
Hogy mégis hálásnak kell lennem.
Az voltam. Elhittem, hogy annak kell lennem. Nem volt egyszerű velem, de nekem sem volt egyszerű. Emlékszem a kis lakás dohos és penészes falaira, ahol éltünk, hogy szinte mindig üres volt, ha hazaértem. Hogy nem volt senki, akinek elmesélhettem volna, hogy mi történt. A felettünk lévő lakásból hallatszódó zajokra, a környék és a helyi emberek kellemetlen és visszataszító szagára. A delíriumban úszó nőre, aki, ha egyedül ért haza, összevissza beszélt, kimerült volt és sérült. Ha pedig társasággal, másnap találtam így az ágyában. Ápoltam, gondoztam. Megtettem, amit kért, remélve, hogy jobban lesz majd. Bíztam benne.
Egy idő után jobb lett. Hirtelen elköltözhettünk, szebb ruhákban járhattam, több helyre mehettem. Jobb iskola, jobb környék, kellemesebb emberek. Anyám azt mondta, hogy minden jobb lesz. Igaza volt.  Egy Evrim Ozcan nevű férfi neve volt a csekkeken, amelyekkel az iskolát fizették. Ritkán láttam, kérdeztem róla, de nem kaptam semmi konkrét választ. Csak, hogy ő törődik velünk. Anyám időnként eltűnt egy időre, sose tudtam mikor jön vissza, de olyankor mindig elhalmozott ajándékokkal. Találkozni szerettem volna Evrimmel, de nem engedte. Azt mondta, hogy elfoglalt ember, de tudtam: neki se vagyok elég jó. Nem, rosszabb. Nem ismer engem, tehát nem is lennék elég jó.
Idővel hozzászoktam. Az érzéshez, hogy akitől mindenem függ, nem kíváncsi rám. Hogy egyedül hagynak, nem figyelnek rám. Ha már elviselhetetlen volt a valóság és bírtam tovább, kiléphettem az ajtón, hogy találjak valamit, amit annak hihettem, vagy valakit, aki elhitette velem, hogy a világ most szép és én biztonságban vagyok benne, hogy számítok. Megtanultam így élni, használni mások erejét, tekintélyét, mintha az a sajátom lenne. Fölényeskedhettem, uralkodhattam, végre győzedelmeskedhettem, erősnek éreztem magam. Ha kételkedsz, elsétálnak melletted. Senkit sem érdekelsz, ha sérült vagy, ha gyenge. Aki viszont tisztában van magával, aki alakítani tudja a környezetét azt észreveszik az emberek. Engem észrevettek. Bora Demir. Ben. Az érzés, ami eltöltött megmagyarázhatatlan volt. Magabiztossá tett és energiával töltött fel. Ha tükörbe néztem különlegesnek éreztem maga, ha pedig körbe néztem, csak irigy pillantásokkal találkoztam. Élveztem, mintha fentről pillanthatnék le rájuk. Figyeltek rám, követtek, kíváncsiak voltak. Én pedig szépnek láttam a világot, biztonságban éreztem magam benne. A valóság sosem volt még ennyire felhőtlen. Ha láttam is a felhőket, nem éreztem, hogy menekülnöm kéne, csak átvészeltem, könnyedén.
Szilaj gyönyörnek vége is szilaj…
Ha valami túl szép, hogy igaz legyen, az nem is lehet igaz. Mindennél jobban hinni akar benne az ember és rendre nem elég erős, hogy ellent mondjon neki. Az elme gonosz, sötét hely. Tudja, hogy mire vágyunk és felhasználja. Megmutatta, hogy milyen lehetne a világ. Szép, gondtalan, tele élvezetekkel. Láthattam volna, mikor megjelentek az első repedések, de inkább félrenéztem. Láttam a felhőket. Éreztem, hogy közeledik a vihar, de úgy gondoltam biztonságos helyen vagyok, végre nem kell menekülni.
Talán emiatt büntetett meg. Én egy helyben maradtam és nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a dolgok változhatnak megint. Túl szépnek hatott, túl igaznak, hogy elengedjem. Anyám elment. Evrim elhagyott. Csak egy ügyvéd jött a nevében, aki elárulta: minden, amit biztosított egy hiba miatt volt. Egy hiba miatt, amit az anyám felismert és felhasznált ellene. Én azonban már nem tudtam. Egyedül maradtam, és ami rosszabb: újra az a kislány voltam, aki a dohos kis lakásban némán és magányosan számolta a perceket, idegesen pillantva fel az égre, hogy mikor pillantja meg a felhőket. Tudta, ha látja őket, futnia kell. A vihar szemébe nézni.
Rettegtem, hogy elvesztem ezt a valóságot, amiben élhettem. A kényelmet, az idillt, a biztonságot. Egyre távolibbnak tűnt minden Bennel töltött percben. Hiába voltam ott vele, kívülállónak éreztem magam, láttam rajta, hogy menni akar. Ő is, elhagyna engem. Én azonban kapaszkodtam belé, ahogy a fuldokoló ember próbál kapaszkodót találni a viharos tengeren. Nyújtottam a kezem, de Ő csak félre lökte, hagyva, hogy elnyeljen a vihar.
-  Mi történt?
-  Kiengedtek – hazudtam. Inkább csak kidobtak. Nem volt elég üres hely és szelektáltak. Én a feláldozhatók közé tartoztam.
-  Mondtak valamit?
Felé fordultam. Az érdekli vajon biztonságban van-e velem. Hogy tényleg megőrültem?
-  Félsz? – kérdeztem a kormányt fogó kezeire pillantva. Nem remegett, de szorosan markolta a kormányt, kapaszkodott belé.
-  Nem – felelte. Túl gyorsan. – Csak … aggódtam érted.
Mégsem látogatott meg egyszer sem. Háromszor kellett felhívjam, hogy értem jöjjön. Netán a bűntudat? Igen, az lesz az. Az erősebb, mint a józan ész.
-  Kedves tőled. Elhoztad?
-  Hátul a táskában. – mutatott hátra.  - Biztos ezt akarod?
Sose voltam semmire sem ennyiben biztos. Megkértem, hogy menjen el anya lakásába. Senki se járt ott mióta meghalt. Néha elmentem oda, de … nem tudtam bemenni. Ő még sose járt ott. Tizenöt éves volt, mikor elhagyott minket, nem sokkal apa előtt ment el. Mikor kórházba kerültem a balesetet követően, ő volt az egyetlen élő rokonom, akit megtaláltak, így értesült egyáltalán arról is, hogy élek még, létezem. Talán addig el is felejtette, hogy léteztem. Néha meglátogatott, nem túl gyakran. De mikor sokadszorra hívtam fel, beadta a derekát. Elment anya lakásába és összeszedte az irataimat és néhány ruhát.
-  Miért ne? Tiszta lap, új lehetőségek. Vagy talán … befogadnál? – fordultam felé, mire láthatóan nagyot nyelt.
-  Én … nem is tudom…
-  Nem várok választ, nyugi – ráztam meg gyorsan a fejemet. – Tudom, mit gondolsz rólam.
-  Asli, én nem …
-  Ne hazudj! – csattanok fel, majd valamivel nyugodtabban folytatom. – Nem érdekel. Azt hiszed ismersz. Úgy gondolod, hogy gyenge vagyok és törékeny. Hogy megpróbáltam végezni magammal, hogy könnyebb legyen. Mondtam már. Nem egyedül voltam.
Tényleg nem. Lehunyom a szemem, próbálom elcsitítani a fülembe folyamatosan suttogó bosszús hangokat. Dühös voltam, elmondhatatlanul. Éveken keresztül azt mondták nekem, hogy csak én voltam ott. Nem hittek nekem, elhitették velem, hogy … megőrültem, hogy minden, amit mondtam csak egy hazugság volt, egy megálmodott világ amit elfogadtam a valóságnak. Mert nekem tetsző volt, mert biztonságban éreztem magam benne, örömet okozott. Én pedig lassan, de kezdtem elhinni, hogy valóban becsaptam magam, hogy elfelejtettem: valóságnak csak azt hívjuk, amit érzékelünk, amit képesek vagyunk felfogni. Vagy amit annak fogadunk el.
-  Az orvosok…
-  Az orvosok hazudnak! – vágtam közbe. -  Nézd, nem kell hinned nekem. Már megszoktam. Csak vigyél a reptérre, aztán … nem látjuk többet egymást. Feloldozlak – mosolyodtam el.
-  Csak nem szeretném, hogy bajod essen… megint.
-  Már nagyon régóta bajom esik – billentettem felé a fejem. – Ez pedig régóta nem érdekel senkit.
-  Mihez fogsz kezdeni majd ott? – váltott inkább témát. Talán csak nem akarta, hogy az utolsó beszélgetésünk vitatkozva teljen.
-  Még nem tudom. Valahogy majd elboldogulok, mint mindig – vonom meg a vállamat.
Nem voltak terveim. Mikor utcára tettek egyből felhívtam őt, mert nem volt hova menjek. Amíg vártam rá, bementem egy kocsmába a hideg elől. Ott láttam meg a tv-ben. Abban a néhány pillanatban több évnyi seb szakadt fel, és több évnyi fájdalom nyelt hirtelen értelmet. A fájdalom őrjítő volt, de a tudat, hogy igazam volt felszabadított. Eszembe jutott, ahogy a kormány felé nyúltam. A megváltásra gondoltam akkor. Arra, hogy minden rossztól, fájdalomtól, bizonytalanságtól megszabadulhatok most. Évekkel később, mikor megláttam Őt a tv-ben, a megváltás pillanata inkább tűnt a kárhozaténak. Ahogy beszélt … mintha sosem léteztem volna. Elhagyott. Hagyta, hogy elhitessék velem, megőrültem. Az sem érdekel, ha az ölebei intézték. Sosem érdeklődött felőlem. Az elmúlt évek fájdalma, szenvedése, a sok kétely és kín, amit okoztak, önmagam megkérdőjelezése … ez mind az ő hibája. Ezért pedig szenvedni fog, úgy ahogy én is szenvedtem. Meg fogja tapasztalni milyen érzés, ha nem tud különbséget tenni majd valóság és képzelet között. Nem csak én kárhoztattam el aznap a balesetkor. Velem együtt Ő is.
-  Megígéred, hogy vigyázol magadra?
-  Nem - rázom meg a fejemet. Őszintén szólva … nem is érdekelt a biztonságom. Már nem. Sok mindent túléltem már és rájöttem: akkor vagyok igazán elememben, ha nem tompítja el a gondolataim a sok gyógyszer, ha egyszerűen csak ... magamat adom. Tettek és következmények. Itt az ideje, hogy ne csak én legyek a következmények rossz oldalán. – De megígérem, hogy mostantól változnak a dolgok. Mostantól ... - kezdek bele, majd az autóból kiszállva még visszanézek rá. - Többet nem fog senki sem bántani. Nem hagyom - mosolyodom el.
Közeleg a vihar, ennek pedig a vége nagyon messze jár még. Épp csak gyülekeznek a felhők, de többet nem szaladok el.
Én vagyok a vihar. Az eleje és a vége is.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, amikor valaki már annyi traumán ment keresztül, mint te magad. Ennek egy részét neked okozták, egy jó részét viszont te okoztad másoknak.
Nem egyszerű karaktert ragadtál meg és "tettél magadévá", de nagyon jól sikerült visszaadnod ezt a megcincált, sérült, szinte non stop sikító lelkivilágot.
Gyerekként sok olyan dolgot láttál, amin egy felnőtt sem tudná magát ép ésszel túltenni. Töménytelen mennyiségben láttad és kaptad a negatív impulzust, a környezeted fittyet sem hányt rólad egészen egy pontig, amikor anyád úgy döntött, kihasznál egy férfit. Azt hiszem, egyértelmű, kitől örökölted a manipuláció megkérdőjelezhetetlenül hatásos képességét.
Egész életedben azt a visszaigazolást kaptad, hogy nem vagy elég jó, vagy csak szimplán nem vagy elég, ennyi sérelem és seb pedig nem csoda, ha nyomot hagyott rajtad. Amikor egy kicsit jobb lett volna minden, akkor jött az újabb pofon, aztán még egy és még egy, de ez sem mentség arra, amit tettél. A rengeteg felgyűlt traumát nem tudtad feldolgozni, sosem kaptál megfelelő segítséget, ami sokat torzított a személyiségeden. Ettől függetlenül az, hogy másokat bántasz, másoknak szenvedést okozol, ráadásul szánt szándékkal, nem elnézendő.
Segítségre van szükséged, szakszerű segítségre, hogy végre megakadályozzák az ámokfutásodat a te és a környezeted érdekében. Őszintén remélem, hogy megkapod ezt valamilyen formában, és az a valaki, aki felkarol, be tudja gyógyítani annak a kislánynak a sebeit, aki a dohos kis lakásban próbált túlélni.  

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de én addig is utadra engedlek.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!