Bő másfél hét telt el azóta, hogy a The New Yorker életében eddig betöltött szerepem   a főszerkesztőnek és Freyának köszönhetően némileg megváltozott, hiába, hogy a változatosságra eddig se lehetett panaszom. A rá, és egy szabadon választott gyakornokra bízott ügy, – vidd magaddal Eagleton-t! épp csak ennyire volt szabad – több pontban is gyanús. Szokták mondani, van itt minden, mint a búcsúban, így mindenki választhat magának szimpatikusat a felhozatalból… korrupció gyanú, vesztegetés, megfélemlítés, kenőpénz felajánlása- és annak elfogadása, de ha ez nem elég, terítéken vannak az etikai kérdéseket is boncolgató sztorik is, miszerint kilakoltathatunk-e úgy egész negyedeket, még ha szegénynegyedről is van szó, hogy a házak, lakások értékének csak a töredékét ajánljuk fel az addig ott lakóknak? Szerencsétlenek meg, bár örülnek a hirtelen jött pénznek, abba bele se gondolnak, hogy abból új házat aligha fognak venni.
Sok újságírónak lehetne ez az ügy „egy tökéletes lehetőség” a bizonyításra és egyfajta ugródeszka, hogy kitűnjenek a tömegből, de ezzel együtt a karrierjének a vége is, ha minden borulna. A politikai kérdések, márpedig ebben jócskán van az is, mindig kényesek és rizikósok, nem mindegy, hogy kinek a háza tájékán tapogatózunk. Ha engem kérdeznek, bár nekem nem sűrűn osztanak lapot, nem kedvelem a politikát vagy az effajta hatalmi játszmákat. Egyrészről nem igazán értek hozzá, másrészről soha nem kellemes az állásfoglalás. Ami pedig magát a melót illeti, még mindig kételkedek és nem vagyok teljesen biztos abban, hogy én vagyok a megfelelő „társ” és munkaerő egy ekkora volumenű ügyben, ami sokkal inkább zsaruk, nyomozók és állam szintű kivizsgálás után kiált, minthogy egy-két újságíró, főleg egy friss gyakornok üsse bele az orrát.
És bevallom, jelen percekben jobb szeretném, ha semmi közöm nem lenne nemcsak, hogy ehhez az ügyhöz, de önmagában az újságíráshoz sem, mint jelenséghez. Én nem erre jelentkeztem, nem a terepmunka az én asztalom...
„SOS”… „Declan?!” „Asszem’ baj van…” „Nagy szarban vagyok!” – és ehhez hasonló üzenetek egész sorát küldtem már el írásos formában, és biztos, ami tuti indítványoztam néhány telefonhívást is, hátha valamire előbb, mint utóbb, de felkapja a fejét. Hangüzenetek egész sorában ismertetem vele a helyzetemet, tartózkodási helyemet és pillanatnyi kilátásaimat... amik jelenleg elég szarok, és bár én magam se vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy egy-egy üzenet alkalmával éppen melyik sarkon fordultam be, vagy melyik gyárépület ajtaján próbáltam bejutni, csak bízni tudok benne, hogy a rendőr énje hamarabb szagot fog és rám talál, mielőtt még kinyírna valaki.
A sárgás fényű villámot egy hangos, csattanó dörrenés követi, s bár eddig nem foglalkoztam a fejünk felett cikázó, vihar közeledtét jelző jelenségekkel, most, hogy vetek egy pillantást a körülöttem magasodó vas- és fém oszlopokra… minden addigi „mit nekem egy kis vihar?” hozzáállásom szerte foszlik. Ha nem valamelyik foghíjas rosszarcú, akkor a villámok fognak kinyírni, ez már egészem biztos.
- Ez most… - lábbelim csoszogó hanggal vet zajt az omladozó épületek falai között, mikor lelassítok, majd a göröngyös, pocsolyás, itt-ott feltört és ki tudja, hogy milyen ismeretlen eredetű anyaggal borított úton megállok. Merész tett, a nyakamba kellene kapni a virgácsaimat, de a magas kerítés előttem zsákutcát jelez, és jelen állás szerint nem látom a lehetőséget arra, hogy egyszerűen csak átlibbenjek rajta. Szar láb, semmi fogódzkodó. - … most komolyan? – Nyüszítek. Nem elég, hogy az egyre sűrűbben hulló esőcseppek két szemvillanás alatt teszik csatak vizessé a hajamat, áztatják el a ruháimat, ezek ellenére is meg kell győződjek arról, hogy tényleg esik és nem csak képzelődök. Bár így lenne, de legalább itt a tökéletes magyarázat arra, hogy miért sajog második napja úgy a lábam, mint egy reumás öregemberé… Karomat magam elé kinyújtva, tenyeremet az ég felé tartva gyűjtök össze egy kis marékra való vizet. Végtére is, ennél szarabb már nem lehet. Az lett volna kész csoda, ha az eddigiek után minden rendben zajlik… Edmund kis híján a bús picsába száműzött a fél magazin előtt, majd hagyott ott mindennek a közepén szégyenszemre egyetlen kis ballépésem miatt. De lássuk be, minden joga megvolt hozzá, ráadásul figyelmetlen is voltam, így a vádjai nem koholt agyszülemények. De mit tesz, ha az ember ide, meg amoda is dolgozik? Információk jönnek és mennek, néha azt se tudom, hogy épp melyik feladatomon ülök, miközben a nap nagy részét az egyetemen töltöm, olykor-olykor félálomban nyúlva el a padon. És, ha ez nem lett volna önmagában is elég kellemetlen, Freya beteget jelentett. Valami kór ágynak döntötte, és bár ő maga ragaszkodott ahhoz, hogy ezek ellenére is jön velem, mert nehogy már, én a lelkére kötöttem, hogy maradjon, mert nem fogom a hasznát venni, ha a magas láz földre viszi. Aztán cipelhetném a hátamon, amire viszont nem vagyok kiképezve. Épp elég, ha egy-egy sarkon megtámasztva a falat vagy a térdeimre nehezedve erőt tudok gyűjteni és képes vagyok vonszolni magamat a ki tudja már, hogy mióta tartó futást, egy-két pofont és mászást követően. Igaz az is tény, hogy hasonló mutatvány nem volt a mai tervek között...
De ha valami szar, akkor legyen már még ennél is szarabb! A vélt és remélt kameráknak nyoma sincs, ellenben két kutya már megkergetett, egyik a farmeromat is megcibálta, nyomomban liheg néhány furcsa, rosszarcú fazon, az eső szakad, a telefonom korábban a vízben végezte. Abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán jó lesz még bármire is, pedig elég gyanús, hogy ha nem kerítek valahonnan segítséget, holnap már a hullámat fogják keresni az épületek kiöntött beton aljzatában.
Viharos széllökések hozzák egyre közelebb a kurjongató hangokat, és ez még a jobbik eset, már rég egy-egy irányból püfölhetnének, kiindulva azok fizikumából, hát még az én, hozzájuk mérten nyeszlettnek mondható kis testemből. Zihálva, kapkodó levegővétellel fordulok ismét menetirányba ahelyett, hogy a továbbra is a hátam mögé nyújtogatnám a nyakamat… a számban még mindig érzem a kellemetlen, fémes ízt, amiről nem tudom eldönteni, hogy a korábban kapott maflás miatt eleredő orrom vérét mossa bele az eső, vagy elharaptam a nyelvem? Bármelyik is legyen, gyomorforgató, undorító, de nem újdonság... a nagyapám is adott már egy-két olyan átszállóst, aminek ez lett a vége.
Az enyémhez csapódó testtel viszont nem számolok. Lepattanok róla, mint gumilabda a falról. A lendület a földre visz, a legnagyobb problémám mégse az, hogy a tenyeremet vagy a seggemet a betonhoz verem, sokkal inkább a tüdőmbe szoruló levegő, mikor a pánik uralma alá hajt: eddig jó esélyem volt meglépni... de mi lesz ezután?

Flynn

“All lies lead to the truth / Nature abhors a vacuum. / I could drop dead any moment. / Aging is not for cowards/ Every dog is a lion at home.”

Reagálni elsőre a fenyegetésre. Reagálni elsőre a veszélyre. Reagálni az SMS-re és megvétózni más munkáját. Helyes cselekedetek, rossz döntések az élet vele járója. Akármennyi idős is vagy, mindezekből nem bújhatsz ki. Soha. Felelősség. Kitartás. Védelem. Bújjak ki a felelősségem alól? Soha sem tennék ehhez hasonlót, még akkor sem, mikor mélyen benne vagyok az ügyemben. Igaz kicsit szétszórt vagyok ma, ezt meg is jegyezték a negatív tagok, persze kivágtam magam azzal, hogy alig aludtam bármit is az almúlt napokban. Ami persze részben igaz, hiszen túl sok dolog történt mostanában körülöttem és az ügy körül. Azonnal nem tudtam felvenni a hívást. Szemtanú és fültanú lett volna azonnal, hogy mit akarnak tőlem pont most. A srác pedig tudja a dolgát. Tudom, hogy ő az. A hívását beállítottam egy adott zenére, így ha nem is olvasom a hívó félt is tudom, ki keres. Neki pedig fontos lennék. Pont most. Már a második hívás is sürgető lenne, ebből is tudom, hogy nem tartózkodik az otthonában, így a mobiljának jelét kell követnem. Nem okoz gondot. Ám nem rám volna szüksége Flynnek. Nem. Ez egy bonyolult sztori, az övé, meg az enyém. Ám ha van olyasmi, amire Flynnek most szüksége van, azok a hasonlóan erős akarattal és elszántsággal rendelkező emberek, akik hajlandók tovább menetelni mellette. Vagy épp a családja, amiben nem igazán büszkélkedhet. A családja egész távolinak tűnik száméra, a nagyszülei pedig szintúgy. Szóval maradnak a csekély számú barátok és jó magam. Elégnek tűnik? Nem igazán. A kívánságaim felé nem igazán akarnak valóra válni, miszerint a barátai többségben lesznek és lesznek, akik megóvják őt a ballépésektől. De ezekre itt vagyok én, addig, míg ő nem jön rá arra, hogyan is kerülje el a bajt. Főleg ha most is benne van egy hasonló slamasztikában. Egyszer még a sírba visz, főleg a hangüzenetét hallgatva. Végre úton vagyok és az üzenet alapján melyet hagyott - nem, az alapján biztos nem - inkább GPS-t kapcsolok és a mobiljára kérek egy keresést odabentről. Pikk pakk megteszik, amit követelek azonnal kérek, ezért legalább hálás lehetek, ha már másért nem. Mivel egyedül vagyok, így senki sem szól rám, milyen zene is megy a civilnek álcázott kocsimba, így irányba állítva nyomok a gázpedálra. Ha megállítanak gyorshajtásért, hát van mit felmutatnom, de szerencsére senkinek sem állt rám a micsodája, hogy megtegyék mindezt. Időben érkezem a helyszínre, remélhetőleg, szóval kiszállok a kocsiból, magamhoz veszem a fegyverem, az autó zárást követően indulok meg be az épület tágas belterébe. Elhelyezem a helyére a pisztolyt, kényelmesebb máris...  Újra meg kell hallgassam Flynn üzenetét, hogy a kanyarok, a felíratok által besaccoljam, vajon mely irányba fordulhatott. Nehéz nyomon követni nah, ezért is beszéltük meg ezt a stratégiát kettőnk között első szerbuszra. Az első felvonás sem volt könnyed sétagalopp. Nem álok neki a nevét kiabálni, nem akarom a helyzetemnek bárki másnak felfedni. Elég, ha én tudom, itt vagyok és a kölyök is biztos tudni fogja... persze nem dobtam vissza SMS-t és szinte semmi mást sem, de tudja, hogy mindig a sarkában lihegek. Nem eshet baja. Ezzel áltatom magam? Nem. Tudom, hiszen vigyázok rá. És mi lesz ha nem tud a baj során üzenetet küldeni, hogyan fogja megoldani a segélykérést? Ezen agyalhatok majd... de nem most, hiszen ismeretlenek hangja üti meg a fülem...szóval óvatosabbra veszem a figurát. Elolvasom az utolsónak hagyott hangüzenet szerinti helyszínt és a lábnyomokból ítélve jó helyen járok. Szóval pár méter megtétele után már be is érem a fiatalabb srácot. Mivel háttal van nekem, nem szólhatok, épp eléggé parás helyzetben van, megfogni a vállát sem lenne helyes döntés... szóval átkarolom a válla fölött és torka alatt, hogy megállásra késztessem. A másik szabad kezemmel pedig ajkaira tapasztom tenyeremet, hogy egy nyikkanást se ejtsen ki.
- Elég gáz helyre tolakodtad be magad. - ejtek meg ennyit síri hangon, majd engedem is el lassan, ennyiből már felismerhet, főleg, ha alább hagyott a stressz szintje is, jó ember érkezett érte. Szerintem elég a morcos ábrázatommal közölnöm, hogy nem tetszik a hely, ahová bejött, megszólalnom sem kellene, de megfogom tenni. Úgysem tudom szó nélkül hagyni ezt az egészet...mint általában sosem, ha róla van szó.  

„Ha az én dolgaimmal végeztél, tőlem azt csinálsz, amit akarsz. De ha bajba kerülsz, rám ne számíts!” Edmund hangja a cipőm csattogása, a zakatoló levegővételem és az egyre sűrűbb eső ellenére is úgy visszhangzik a fejemben, mintha itt állna mellettem és üvöltve próbálna mantrával hatni rám. Akkor is tudtam, hogy mi nem tetszik neki, amikor karba tett kezekkel végig hallgatta az ügy mellett szóló érveket és az ellenérveket is. „Járulékos veszteség… egy gyakornokkal kevesebb, majd jön a következő.” Ez ő. Edmund, akit egy percig nem érdekel más sorsa, más testi épsége, csak legyen elvégezve a meló, amit egyedül nem tud vagy szimplán nem akar megcsinálni, mert büdös a kávéfőzés vagy leslattyogni a sarokra és kávét venni magának. Nyilvánvalóan attól egy percig se kellett tartanom, hogy ő, pont ő lesz az, aki majd aggodalmát fejezi ki egy politikai balhé miatt. Nem az a fajta, de talán egy aprócska bizonytalanság mintha mélyebb barázdákat vájt volna a homlokába… „Biztosak vagytok ti ebben?” Kérdezte… „Egy gyakornokot?!” Folytatta, hiszen ez volt a számára lényegesebb: gyakornokot megbízni egy ekkora melóval. Nem értette… én pedig nem voltam meglepve.
Míg a „nagyok” ott ültek előtte, keresztbe tett lábakkal, oldalukon Freyával, én az iroda perifériájára szorulva, mint egy kisgyerek, csak ácsorogtam és toporogtam, hogy a legmegfelelőbb választ adjam akár a fel nem tett kérdésekre is. Nem tudtam, hogy kinek szeretnék imponálni azzal, ha esetleg mégis azt mondom, hogy márpedig csinálnám. A vezetőségnek, vagy Edmundnak? Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy ez miféle ráhatással lesz majd a jövőmre, akar-e majd később foglalkozni velem ugyan úgy, mentoromként és „felettesemként”, mint ez idáig? „Ezzel most elvágom magam nála?” Aggódtam. Edmund miatt jogosan, mert mondjuk ki, én nem ezért vagyok az újságnál.
És, mint mindig mindenkor, megint neki lett igaza, mert most is nekem kell szednem a lábaimat és teszem mindezt azért, hogy nagyjából egészben mehessek vissza holnap az irodába bátran jelezve, hogy túléltem! Bár jól jönne egy kis segítség, egy kis közbenjárás, hogy a fejemet ne a hónom alatt kelljen becipeljem és tálcán kínálni a vezetőségnek, mintegy a létező legnagyobb hibájuk bizonyosságaként.  
Előzetes egyeztetések alapján az nem szerepelt az elképzeléseim között, hogy ennek majd futás, menekülés és rettegés lesz a vége. Kezdem unni! Mert nem elég, hogy minden nap így megyek haza, kérdésekkel és aggodalommal, hogy mi vár majd rám a négy fal közé zárva; hogy a nagyapám megint mit fog rám zúdítani, hát pofont fog lekeverni, minek leszek én az állítólagos okozója? Minden egyes nap számot kell vetnem, hogy mit tettem megint, ami ellene ment az ő elveinek és terveinek, mi miatt fogok kapni? És ha ez nem lenne elég, most még egy bűnbandával is farkasszemet kell néznem egy rám bízott munka miatt… kutyákkal… vascsövekkel… harcedzett öklökkel. Hogy szokták mondani a nagyok? Én nem erre esküdtem fel! Hiába, hogy itt nincs szó semmiféle esküről, de csak egy egyszerű, mezei kis gyakornok vagyok, aki talán túl nagy fába vágta a fejszéjét és ment bele valamibe csak azért, hogy meglássák benne a lehetőséget és ténylegesen elkönyveljék a jövő egyik alkalmas munkatársának.
Ennek a mezei kis gyakornokoknak az asztalnál lenne a helye, nem pedig holmi halálfélelemmel terepen, főleg nem egy arctalan, hangtalan ember karjával a nyakam körül, számon a tenyerével, hogy belém fojtsa az esetleges feltörni kívánkozó riadalom zaját. Rosszabb térdem megbicsaklik, egy pillanatra mintha megfeledkezne arról, hogy tartania kell, nehogy a földön végezzem, így reflexből kapok a karja után, mintha megváltásra számítanék tőle. Ha már ő így, akkor tartsa is a súlyomat egymaga. Szemeim elkerekednek, gyomrom egészen apróra zsugorodik össze, a szívem pedig mint egy őrült, megiramodik és gyors vágtában, szabálytalanul kezdi püfölni a bordáimat. Hogy rettegnék? Enyhe kifejezés…  
Csak akkor enyhül valamelyest ez a félelmem és a gondolat, hogy ma tényleg be leszek építve valamelyik betonozásra kijelölt gödörbe, mikor meghallom az ismerős hangot a fülem mellől. Tehát mégis célt ért az az üzenet áradat.
Mikor elereszt, nyelek egy nagyot, bár a kiszáradt torkomon mintha egy falat száraz kenyeret próbálnék leszuszakolni. Számat benedvesítem és már fordulok is, hogy megkeressem a tekintetét. Hát… talán ezt a lépést jobb lett volna kihagyni. Nem boldog… de elhiheti, én se vagyok az!
- Ezt muszáj volt, Declan? – Suttogom a dorgálást követően, bár alig találom a hangomat. – Majd’ összecsináltam magam! - Most már tényleg úgy érzem magam, mint egy rossz kölyök, aki tilosban járt és nyakon csíptek. Csakhogy jelen állás szerint ez nem az én bűnöm, teszem a dolgom. – De nem önszántamból – mentegetem magam aggodalmas tekintettel pont, ahogy azt egy hozzám hasonló korú „gyerek” tenné, és másra hárítom a felelősséget – gondolták majd egy gyakornok fogja megváltani a világot, és… a munkatársam lebetegedett – nyelek még egyet, és nem vagyok benne biztos, hogy a szín visszatért az arcomba, vagy ugyan olyan sápadt vagyok még mindig, mint amilyennek éreztem magam az elmúlt percekben nélküle is, és azokban a pillanatokban is, mikor nyakon csípett. – Remélem pont úgy tűnik, hogy épp megváltom a megváltani valót… de figyu, mi lenne, ha… - nyelek és tántorogva lépek egyet a takarásába, mikor meghallom a távolról érkező zajokat. – Mi lenne, ha ezt később beszélnénk meg? Ezek a srácok nem úgy néz ki, hogy jó kedvükben lennének… - undorító, fémes ízt nyelek, mikor a kézfejemmel megtörlöm az orromat, és az egész napos fülledt melegben érkező hideg esőben fázósan reszketek. Nem ez lesz a kedvenc napom az újságnál. És valószínűleg azok a percek is fájdalmasak lesznek, amit ezután Declan társaságában kell eltöltenem.

Flynn

“All lies lead to the truth / Nature abhors a vacuum. / I could drop dead any moment. / Aging is not for cowards/ Every dog is a lion at home.”

Megrémíteni valakit olyan szinten, hogy maga alá csináljon...nem az én szintem, nem szoktam effélét leművelni. Ám arra mit sem számítottam, mikor őt a kegyeltemmé tettem, régen fel sem figyeltem erre, hogy követem őt, hogy ilyen helyekről kell fülénél fogva haza vinnem. Mint az elkóboroló kutyákat... de ez más. Valamennyire. Mérges lennék? Nem. Csalódott? Még azt sem. Inkább kétségbe esett, hogy mi vitte rá, hogy betegye a lábát egy olyan helyre, hol semmi keresnivalója. Drogosok tanyája, itt csöveznek azok, kiknek a közelébe sem akarnám tudni. Ám a tekintetem számára teljesen mást sugall. Haragot. S ez miatt nekem nincs bűntudatom, de az ő nyelve legalább megered. Sejtettem amúgy, hogy a szaros munka miatt van itt, hogy valaki megint csak úgy belökdöste ide... mint valami halálsorra váró levágni való húsmarhát. A fejem oldalra billen a magyarázatát hallva, persze hogy kíváncsi vagyok rá, így végig is hallgatom.
- Munkát kellene váltanod...vagy legalább helyet. - adok neki tanácsot tiszta jószívből, miközben végig mérem őt újra és újra, de csak az ijedtség és azon túl külső sérülést nem látok. Helyes... ami pedig a munkaadót és a lebetegedőt illeti... mocskos egy munka ez.
- Ha jó sztori üti fel a fejét, akkor egy kis nátha nem adhat okot a hátra arcra...kurva gáz ez a meló... - fejet ingatok, majd finoman felemelem bal kezem és homlokán pacskolom legalább kétszer. Nem mintha így bármit is bele vernék...
- A világ megváltást pedig hagyd a szakértőkre... - eresztem le a kezem végül egy mosoly kíséretében, persze mindez csak az ő bátorítására szolgál “fel a fejjel” jeligével. Persze ez nem változtat a tényen, hogy haragszok rá, meg az egész társaságra, akik a munkaadójának adják ki magukat. És ha már társaság, akkor lassan nem is leszünk kettecskén.
- Tanulj meg néha nemet mondani, sokszor jobban járnál... - adok egy tanácsot számára, a puszta jóindulat vezérel, nem az, hogy akkor nekem is kevesebb lenne a macera vele. Kedvelem a kölyköt, egész jó társaság, sokat szövegel, szóval jah, kiegészítjük egymást. Mintha az öcsém lenne, vagy a fogadott fiamféle gyerek. Nagy gyerek. Elmosolyodom a srácon, ahogy tovább magyaráz és bújni kezd, persze a figyelmem az érkezőkön van alaposan most már. Nah ha most egyedül lenne, ebből hogyan mászik ki? Megkellene mutatnia...persze a gondolataimból a vállam felett pillantok hátra, egyből végig mérem a csürhe bandát. Most sem leszek jobb hangulatban, de az ötödik tagnál még az én szemöldököm is megugrik...vagytok még? Persze hogy felfigyelnek ránk, mit is vártam máshogy? Persze van bennem tartás és már a látszatomból is le rí, hogy nem éri meg kikezdeni velem. Ketten odébb is állnak, hívják a többieket, mondván csak eltévedtünk, úgyis mindjárt... de nem...a maradék az közelíteni kezd, így magam is feléjük fordulok, takarásban hagyva Flynnt. Egy röpke ideig persze...
- Mozdulj. - kapom meg a srác felém eső karját és finomabb stílusban taszajtok rajta a visszafele útra ahonnét jöttünk. A fiúk nem mozdulnak, láttak valamit nálam, ami megadásra késztette őket, így inkább nem kötnek belén ennél is jobban. Fegyver nélkül is kiálluk ellenük, de nem a sráccal az oldalamon...ő most szépen haza megy. Mára lőttek a munkájának...azt hiszem lassan elkellene beszélgetnem otthon a családfővel és a munkaadójával is. Senki nem fog lépni, ez is rám marad, bár ha nekem kell ezt megoldanom, akkor nem leszek jó fej. Vártam kicsit, míg Flynn pár lépéssel előttem járt, s csak azután léptem a nyomába, tenyeremet a tarkójára vezetve, kicsit ráhajtva ujjaimat. De csak egy apró mosolyt kapott ez mellé, a többit a kocsiban lemeccseljük...nem szoktam szó nélkül hagyni a dolgokat. Bár a bejáratnál is gyülekező lesz, szebb napot el sem tudtam volna képzelni egy kis püfföldéhez.

Néminemű szégyentől vezérelve egyre csak lesütöm a szemeimet, s behúzott nyakkal, aprót vonok a vállamon. „Most mit tehetnék?” Kezdem kellemetlennek érezni, hogy lassan két kezem is kevés lenne, ha összeakarnám számolni, hogy hányszor volt szükségem Declanre, a jelvényére vagy épp a temperamentumára ahhoz, hogy valahogy kimásszak az akaratlanul magam köré kerített szarból. Az ilyen esetek legtöbbször családi vitákhoz, családon belüli erőszakhoz szólították őt és javarészt a nagyapám személyéhez kötik, épp ezért, most mindkettőnk számára újdonság lehet, hogy egy nem túl kedves, nem túl kellemes „baráti társaságot” választottam ahhoz, hogy az ő hidegvérét, és a látszólag minimumon szolgálatot teljesítő pulzusát megdolgozzuk egy kicsit. Nem is tudom melyik a kellemesebb elfoglaltság? Egy családfő által monoklisra vert asszony és fiúgyerek látványa, vagy néhány bumfordi, ostobának tűnő verőlegény, akik egészen biztos, hogy „tartoznak valakihez”? De kihez?
„Jó ötletnek tűnt…” csak ennyit tudnék mondani, ha akarnék – de nem akarok - és hiába, mert mondhatni még mindig annak tűnik, épp csak a komolyabb és ehhez hasonló problémákkal, a valós veszéllyel nem számoltunk, amikor a kezdeti aggodalom és ijedtség ellenére mégis elvállaltam egy tanulatlanságom ellenére úgynevezett „kvázi” oknyomozó szerepet. Sejtettük, hogy nem lesz egyszerű és mindenki tudta, hogy az eredményt kőkemény szimatolgatás, nyomozás alkalmak adtán egyéb kellemetlen háttérmunka fogja megelőzni, de főleg színesbíteni. Ahol pedig ott a politika mocskosabb oldala, ahol közel vagyunk egyes alvilági „létforma” esetleges beépüléséhez, ott bizony lesznek alkalmak, mikor nyakunkba kell kapjuk a csülkeinket, amennyiben nem kívánunk ténylegesen valamelyik épületalapban megsemmisülni. Undorító és mocskos feladat, én pedig nem is tudom mit gondoltam, amikor „haladjunk” címszó alatt Freya nélkül indultam el, „hátha…”, bár lássuk be, egy ilyen illusztris társaságot elnézve valószínűleg vele se lettem volna kisegítve, sőt! Ide inkább rendőrök kellenének, mint újságírók.
Egy dolgot kellett volna számításba vennem, mikor eljutottam oda, hogy „…akkor most futás!”; nem véletlen, hogy soha nem kerültem még ennyire közel a tűzhöz, és nem csupán, mert voltaképp egy zöldfülű kölyök vagyok a szakmában aki épp annyira ért hozzá, mint a keresztszemes hímzéshez. Talán fiatal vagyok, fittnek tűnök, lobbanékony vékonydongájúnak, olyannak, aki háromszor lefutja a mögötte döngő nagydarabokat... éppen csak a lábam képtelen arra, hogy tartsa a szándékkal és a törekvéssel a lépést, és tisztességesen menekülőre tudjam fogni, ha úgy van. Márpedig most úgy van… úgy lenne! A térdemet és a csontjaimat összetartó rögzítések, az időnként jelentkező elviselhetetlen fájdalom és a terhelhetőség csökkenése mindig emlékeztetni fog arra a napra… az ostobaságomra, az emberi múlandóságra és arra, hogy végérvényesen egyedül maradtam a nagyvilágban, szülői támogatás nélkül. Talán pont emiatt is ragaszkodok annyira Declanhez, szerencsétlennek a legnagyobb pechjére. Ma már ő az egyetlen, akinek érzem és talán vágyom is a törődését, mint potenciális apafiguráét.
- Persze – motyogom aztán – első „igazi melóm” és máris váltsak? Gondolom neked is voltak rázós eseteid, mégis itt vagy még mindig… – lesek fel rá kérdőn. Ostoba párhuzam, ki erre, ki arra született, ráadásul tudja, hogy újságírónak készülök ugyan, de mindig az írás művészibb oldala érdekelt – és érdekel még most is – az irodalom, a nyelv, a kultúra. Hogy akkor mi hozott mégis ide a „harcmezőre”? Oda, ahol emberi életeket tettek tönkre, álmokat romboltak le és megélhetéstől lehetetlenítettek el százakat, ezreket? Egy lehetőség, amire hülye lettem volna nemet mondani, és ugyan olyan hülye vagyok, amiért igent mondtam és hittem, hogy majd én igazságot tehetek. Én! Egy húszéves kölyök, aki még be se fejezte az egyetemet.
Mikor tenyere dorgálón a homlokomat éri, hátra hőkölve rebegtetem meg a szempilláimat, s gyermeteg duzzogással, felhúzott orral teszek egy tétova lépést hátra, mielőtt megtalálná ismételni a lekicsinylő mozdulatot.
- És én most erre mit mondjak? Ha az ember beteg, akkor beteg… - ezt ki ne tudná jobban nálam, aki nagyon is tisztában van a fizikai teljesítőképességének határaival, csak épp néha tojik rá. Van, hogy mennék és folytatnék valamit, vagy mert muszáj lenne még néhány mérföldet pakolni a lábaimba, hogy a nagyapám csak bottal üsse a nyomomat, de a "rokkantságom" nem hagyja, így a menekülés helyett csak bent kuporgok valamelyik ház kukái között, nehogy észre vegyen. – Nem ismerem még eléggé, de nem olyannak tűnik, aki egy kis orrfolyás miatt annyiban hagyna egy jó sztorit, ráadásul ő ragaszkodott ahhoz, hogy együtt csináljuk – veszem őt a védelmembe, hiába, hogy nem szorul rá és legfőképp hiába, hogy talán a testtartásomról vagy épp az arckifejezésemről is le rí, hogy magam se vagyok biztos ebben az egészben. Félek? Meglehet. Eddig nem féltem, de most, hogy menteni kell az irhámat, ha akarnám se tudnám tagadni, hogy elbizonytalanodtam. Ha már az elején egy ilyen bagázs fogad, mi lesz még? - Jobban aggaszt, hogy a kollega nő, ráadásul ekkora – mutatok magam mellett egy bizonyos magasságot, és bár én se vagyok égi meszelő, épphogy súrolom a 180-at, de ő tényleg apró. Ráadásul olyan, mint egy törékeny kismadár. - Ha ne adj Isten beütött volna itt a krach, akkor mi történt volna? – Nem Freyát kérdőjelezem meg és nem vonom kétségbe, hogy megtudná védeni magát, de vannak, akik szeretnek visszaélni a helyzeti előnyükkel. Ezek pedig nem olyannak tűnnek, akik tekintettel lennének a nemére.
- És akkor hallgassam majd a mentoromtól, hogy „én megmondtam…”? – Teszem fel a némiképp nevetségesre sikerült költői kérdést egészen halkan, bár az egyre hangosabb eső mellett felesleges a sutyorgás is, ha normális hangnemben beszélnék se lehetne már tisztán hallani. Tenyerem még mindig a homlokomat dörzsölgeti, noha sokkalta a férfiúi büszkeségembe tiport bele a korábbi mozdulatával, mintsem ténylegesen fájdalmat okozott volna. – Amúgy is érdekelt a dolog, csak ezzel nem számoltam – billentek az érkezők, az eső dobolását is túlharsogók- és túltrappolók felé, akik párosával fordulnak rá az omladozó, valószínűleg bontásra ítélt épület ránk eső oldalára. Nagyot nyelve, hunyorogva az arcomba verő víztől lépek Declan takarásába, na nem mintha tőle várnék mindennemű megváltást, teszem azt, hogy egymaga rúgjon seggbe néhány gazfickót. Ki tudja még, hogy mennyien vannak vissza? Olyanok, akik majd néhány sarokkal odébb vigyorognak a képünkbe. Talán csak bízva bíztam, hogy nem egyedül jön…
Utasítását komolyan véve indulok meg az ellenkező irányba, arra amerről érkeztem, és csak kíváncsiságból, de akaratlanul is körbe futtatom a tekintetemet a láthatáron, hogy mégis miként értek elénk, mikor biztosra vettem, hogy mögöttem haladtak? Összerezzenek, mikor a tarkómon érzem a kezét, s lopva az arcára pillantok.
- És most? Szerinted hányan lehetnek még? Én arról érkeztem – mutatok alig feltűnően egy kisebb elágazás irányába – asszem... ki volt vágva a drótkerítés… – próbálkozok nevetségesen. Pont egy hozzá hasonlónak ne lennének ötletei, hogy miként tudnánk anélkül meglógni, hogy összefutnánk még néhány marékra való idiótával?