Hallelujah, I'm a freak, I'm a freak. Hallelujah, every day of the week. I'm a do ya, like I want ya. I'm a crocodile, a piranha. Oh my God, she got the power. Don't fuck with my freedom. I came up to get me some. I'm nasty, I'm evil. Must be something in the water. Or that I'm my mother's daughter.

the writer and the pornstar

- Mondd. - veszem fel kurtán a telefonom egyetlen pöccintéssel fogadva a hívást.
- Szia! Ugye nem felejtetted el a három órásit? - csicseregte egy édes hang a telefonban. Kylie volt az, a menedzserem, aki asszisztensként is kiválóan funkcionált. Még akkor vettem fel, amikor New Yorkba költöztem. Kylie szolgáltatásai nem voltak éppen olcsóak, viszont a magas díjszabásért cserébe kiváló munkát kaptam. Gyors volt, hajthatatlan, precíz, és persze ami a legfontosabb, hogy a lojalitása mellé erős diszkréció is párosult.
- Nem. - vágtam rá, és közben erősen koncentráltam, hogy ne fogyjak ki a szuszból teljesen. Éppen a taposógép egyik legnehezebb fokozatán lépkedtem a beszélgetésünk közben. - Az melyik is? -
- Az író, tudod! Aki olyan izgalmas üzenettel keresett meg, nem a szokásos, Tisztelt Hölgyem, ezúton szeretném felmérni, lenne e kedve egy közös együttműködésre blablaaa. - a rögtönzött kiselőadást hallva a részemről nem érkezett túlzott reakció, ami már önmagában rejtette a válaszom. - Nem is olvastad. -
Állapította meg a nyilvánvalót, és mindent korholva tette, amitől talán szégyenkeznem kellett volna, de különösebben érdekelt.
- Mindegy. Csekkoltam a social media felületeit, illetve utána kérdeztem a cégnek, akinek a nevében írt, szóval valós a figura. - na pontosan ezért szerettem ezzel a nővel együtt dolgozni. Kérés nélkül megtett, számomra igen fontos lépéseket. Számtalan alkalommal játszottak már ki emberek csak azért, hogy a valóéletben is találkozhassanak velem. Elég széles skálán mozogtak a bepróbálkozók, az ártalmatlan maszturbáció világversenyén első helyet elérő érdeklődőn át a megszállott zaklatóig volt minden. Szerencsére a Nagy Almában jóval kevesebb ilyet tapasztaltam, mint előtte Los Angelesben, de azért nem árt figyelni.
– Áttudnád még egyszer küldeni a címet, ahová mennem kell? - tettem fel a kérdést kissé fújtatva, majd leállítottam a gépet, és leszálltam róla. Az odakészített üveg vízért nyúltam, hogy kortyoljak belőle párat.
- Persze. Bár mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy elég különös helyet választott ez az ember a megbeszélésetekre. - mielőtt azonban folytatná, én közbevágok.
– Az imént mondtad azt, hogy utánanéztél, és mindent rendben találtál. -
- Igen, de.. -
– Ugyan mi lehet olyan furcsa itt, ahol minden második sarkon lévő kínai étteremben még élő polipokat nyelnek le az emberek? - és még megannyi furcsaságot fellehetne sorolni, de hirtelen ez volt az, ami az eszembe jutott.
- Oké, de ez más szempontból furcsa. - szúrja közbe, és más esetben még partner is lennék erre a beszélgetésre, de mostanra - időszűke miatt leginkább - kissé terhesnek érzem.
- Megbirkózom vele. Kösz mindent Kylie, hello! - nyomom ki a hívást, és indulok el a fürdő felé. Csak később tudatosul bennem, hogy talán tényleg megkellett volna hallgatnom azt, amit a menedzserem akart mondani a helyválasztásról. Még pedig abban a pillanatban, amikor belibbenek a forgóajtón, és egy többszáz négyzetméteren leterülő rögtönzött állatkert tárul a szemeim elé. Két lehetőségem van, az egyik, hogy egyszerűen fogom, és lelépek innen. A másik pedig az, hogy mélyebbre hatolok az ízléstelen, szétkoptatott szőnyegen lépkedve – és remélem nem most taposok bele valamelyik nem szobatiszta vadhajtásnak a ürülékébe -, a fröccsöntött műanyagba burkolt tárgyak mentén, átvágva a hálóval elválasztott trambulinok mellett, kikerülve pár felém repülő műanyag labdát egészen a visszataszító boxokig, ahol a kimerültségtől leterhelt szülők ücsörögnek, szemlátomást szénhidráttal csillapítva frusztráltságukat. Nem emlékszem, mikor jártam utoljára ehhez hasonló helyen, ahol ilyen átható égetett olajszag van, némi szalámival és sajttal elegyedve. Nem beszélve a szaros pelenkákról. Éppen elhalad mellettem egy hölgy, sietősen a pelenkázó szekció felé tartva, kezében szorongatva az elkövetőt. Ennyi is elég, hogy megcsapjon az a bizonyos, gyomorforgató szag. Ugh.
A legfőbb feladat pedig még hátravan, megtalálni azt a személyt, akihez jöttem. Tekintetem végig futtatom az asztaloknál ülőkön, és minden bizonnyal több tőrt hajítanak gondolatban felém, mint a cirkuszban dolgozó zsonglőrnek, akit mindig kiszíjaznak arra a bizarr kerékre. Az ellenségesen méregető nőkkel ücsörgő férfiak kiestek. Itt most nem térek ki külön arra, hogy van, aki képtelen levenni rólam a kocsányon lógó szemeit, és a másik fele pedig az, aki pont, hogy nem mer rám nézni. Nem értem mégis mit gondol, hogy felismerem a bűntudat sötét karikáit a szeme alól, ami pontosan jól szimbolizálja azt, mit művel a számítógép előtt, miután az asszony elalszik? Egyébként igen.
- Jonathan McAllister? - lépek oda végül ahhoz az egyetlen jelölthöz, aki fennmarad a rostámon. - Zhavia Wallace. -
Nyújtom a kezem a férfi felé, ha a tippem helyesnek bizonyul, majd könnyedén helyet foglalok vele szemben.
- Még mielőtt belekezdenénk, javaslom, hogy tegeződjünk. - vágok is bele rögtön, elvégre nem kívánom sem az Ő, sem a saját időmet húzni. – Gördülékenyebb a beszélgetés ilyen elhagyható formalitás nélkül. Láthatóan amúgy sem ragaszkodsz hozzá, hogy professzionális keretek között folytassuk le ezt a diskurzust.  -
Halovány mosoly kíséri a szavaim, melyek nem éppen édesek, sokkal inkább csípnek. Ebben a pillanatban bukkan fel mellettünk egy furcsa, maskarába öltözött pincér.
- Mit hozhatok? -
- Alkoholjuk van? - valamivel átkell vészelnem ezt a földi poklot.
- Természetesen nincs, hölgyem! Ez egy.. –
– Egy light colát kérek, sok jéggel, köszönöm. -
Szakítom félbe szemérmetlenül a felháborodott monológot, mert a legkevésbé sem érdekel, mit akar mondani. A lényegi információ elhangzott, a többi töltelék. A hölgy távozik, én pedig ismét kettesben maradok a férfival. Csak Ő, és én, és az engem vizslató tucatnyi szempár. - Tehát, miről is lenne szó? -

tetszik amit látsz? | ⚶

I got a little piece of you And it's just like woo hoo. Wham bam, thank you ma'am, I'm a slut like you, I'm a slut like you! You say you're looking for a fool And I'm just like me too! I'm gonna let ya know the truth I'm a slut like you

the writer and the pornstar

A tintasugaras nyomtató egyujjnyi vastag, vízszintes csíkokat hagyott végig a papírlapon, amit a Chuck E. Cheese nagyvonalúan étlapnak mert csúfolni. Nem, mintha a hely miliőjéhez ne illett volna tökéletesen ez a fajta kétoldalas, itt-ott megtépázott, laminált menükártya, de bennem azért felmerült a kérdés, hogy vajon hány foltot hagyó balesetnek kellett megtörténnie, mire a dolgozók rájöttek, hogy a viaszos műanyagbevonatról könnyebb letakarítani a gyerekhányást. Az itt-ott megsárgult lapot tekintve olyan hat-nyolcra tippelnék.
Sally-t mellettem a legkevésbé sem foglalkoztatják az ilyesfajta kérdések, ő csak homlokráncolva futtatta végig a bamba kis tekintetét a sorokon, mintha el tudná olvasni – nem tudja –, hogy aztán végül rendíthetetlen magabiztossággal közölje az asztalunkhoz lépő, megfáradt arcú pincérlánnyal: barackos jegesteát óhajt inni. És nem ám abban az eldobható, vacak papírpohárban, amit használat után a szelektív kukába lehet helyezni – vagy mellé, ha az ember egy tudatlan trumpista fasz – hanem bizony a szuvenírpoharak egyikében. Abból is kizárólag a lila az elfogadható, mert annak van csavaros szívószála, ami egy ilyen taknyos kölyköktől hemzsegő helyen amolyan státuszszimbólumnak számított. Nyolc dolláros felárért mondjuk, legyen is az.

Édes istenem, mikor lett ez az életemből?

Sally végül aztán többszöri győzködés után sem hajlandó még csak fontolóra sem venni, hogy esetleg egyen is valamit, csak helyből leküldi a fél liter jegesteája felét, én meg felelős szülőként hagyom, mert ha fájni fog a torka, akkor legalább kevesebbet beszél majd. Meg a rekedt hangján énekelve amúgy is szórakoztatóbb az összes kedvenc Disney meséjének betétdala, ennyi mókát én is megérdemlek, cserébe, amiért életben tartom, nem? De.
Az üdítője okozta cukorsokk nem egészen négy perc alatt üt be, utána meg addig ugrál fel-alá az asztalunk mellett, ezzel párhuzamosan az én idegeimen is, amíg el nem engedem végre játszani. A lelkére kötöm, hogy ne verekedjen – vagy, ha muszáj, akkor bőgjön és hivatkozzon önvédelemre, ha elkapják – és maradjon a látóteremben, de ahogy az első hasassal elmerül a labdamedencében, tudom, hogy egyik sem fog megtörténni. Aztán megérkezik Miss Tiffany Silk, és én is rájövök, hogy tökmindegy, mert ha akarnék, se tudnék Sally-re figyelni.
Neki beletelik némi időbe, amíg észrevesz – és nem fogok hazudni, valahol egészen szíven üt, hogy nem lógok ki élesen a pocakos, kopaszodó apukák sorai közül –, de végül még azelőtt rám szűkíti a potenciális randipartner szerepkörét, hogy nekem esélyem lenne szórakozni azokon a reakciókon, amit a jelenléte idéz elő a nagycsaládosok körében. Pedig amúgy roppant érdekes szociológiai kérdéseket vet fel a jelenség, ha nem lennék teljesen elveszve a dekoltázsában, bizonyára még bele is gondolnék a dologba.    
A nevem hallatán felemelkedem az asztaltól – egy ilyen nőt, mint ő, egyébként is állva illik fogadni – és elfogadom a felém kínált kezét, meg a tegeződésre tett javaslatot.  
- Nagyon örülök a találkozásnak, Zhavia. Szólíthatlak Zhaviának? A Tiffanyhoz vagyok szokva, de ez határozottan jobban illik hozzád. – Persze, ha azt kérné, hogy „asszonyom”-nak szólítsam, abba is gondolkodás nélkül belemennék. Nem különösebben vonzanak az alárendeltségen alapuló kink-ek, de úriembernek neveltek, akinek az akarata a női óhaj mentén hajlik. Többnyire.
A pincér érkezése és távozása megakasztja egy pillanatra a csevegést, amit én szemtelenül ki is használok arra, hogy két perc néma csenddel adózzak Zhavia pofátlan magabiztossága előtt. A férfiak – főleg az olyan apafigura nélkül felnőtt szerencsétlenek, mint én – valahogy ösztönösen vonzódnak az erős női karakterekhez. Nem kizárólagosan, de jelentősen nagy számban vannak, akiknek valami bizarr mód imponálnak ezek a finom mosoly mögé rejtett csípős megjegyzések, és hozzá párosuló, megingathatatlan öntudat. Részemről elég neutrálisan álltam az ilyesfajta nemi erőfitogtatásokhoz, de az aktív munkaköröm részét képezték a szavak, perszer, hogy bejött, ha valaki tudta, hogyan használja őket jól.
- Eredetileg a Fleur Room-ra gondoltam, mint potenciális találkozóhely, de oda sajnos nem engedik be a nyakamon maradt ötévest, és nem akartam azért siettetni a találkozót, mert kikötve hagytam az egyik tűzcsapnál - vonom meg a vállam könnyedén, mintha ez egy olyan természetes dolog lenne, amire már volt precedens. Nem volt egyébként, bár már mindkét lányt többízben megfenyegettem, hogy ha nem hagyják abba a hisztériát, kint fogom hagyni őket egy manhattani McDonald's előtt, és onnan kell végignézniük, ahogy megebédelek egyedül. Ezután valahogy mindig reális időkereten belül lenyugodtak, szóval nem kellett a gyakorlatban is sort keríteni az ilyen drasztikus módszerekre. Meg nem is tettem volna meg, nyilván. – Gondolom, nem tudsz megbízható babysittert ajánlani a mostani helyére.  
Ha tudna, se venném fontolóra, amíg a testvéreim ingyen vállalják a dolgot. Az egyik, legalábbis; Miltonnál amúgy sem szívesen hagytam ott őket, bőven elég egy kétesértékű férfi példakép a kölykök életébe, köszi.
Mivel a saját üdítőm már elfogyott, Sally csavaros-szívószálas jegesteáját kezdem szürcsölni, gondosan kivárva a válaszadással azt a pillanatot, amikor az egérmaskarás pincér visszalibben az asztalunkhoz a rendeléssel.
- Pornóról, természetesen – felelem könnyedén, míg a light Pepsi, – mert ez egy ilyen hely -  Zhavia elé kerül az asztalra. – Azt hittem ez egyértelmű volt az üzenetem alapján. Nem olvastad?
Költői túlzás azt állítani, hogy az írásaimban van bármi is, ami egyértelmű, azt a levelet meg ráadásul szándékosan nem is szántam annak. Reméltem, hogy kimondott konkrétumok nélkül majd mindenki azt magyaráz bele, ami neki szimpatikus, és ezzel fent marad a rostán, és hát itt vagyunk, szóval valamit csak tudhatok, nem? Őszintén nem értem, miért nem vagyok még sikeres.
- Szeretnéd, hogy idézzek belőle? – vigyorrá szélesítem a mosolyom, amint sikerül elszakadnom a csavaros szívószáltól – jó, belátom, tényleg elég addiktív a cucc –, mert ha Zhavia azt hiszi, hogy ő az egyetlen, aki szeret szurkálódni, akkor nagyon téved. Többször láttam már a melleit, innen már tényleg csak percek kérdése, hogy túllendüljek a látványon, és elemembe jöjjek.

 | ⚶