Sam:
Sam mindig is vagány kis kölyök volt, aki betartotta a szabályokat, addig amíg lehetett. De ha a nagyobbak el akarták venni az ebédpénzét, akkor szó nélkül ütött. De akkor sem szaladt el, ha az utcán elé álltak az utcakölykök. Eszébe sem volt soha oda adni, ami az övé. Inkább verjék össze, s vegyél el tőle, de akkor sem adta át. Ilyenkor nagyon félt haza menni, mivel az apja rendre elővette a nadrágszíjat, hogy így tanítsa meg Sam-et arra, hogy verekedni rossz dolog. A verés után az anyja karjai jelentetek számára az egyetlen menedéket. Soha nem mondta ki, de mindig is felnézett az apjára, aki keménye dolgozott nap, mint nap, hogy legyen elég pénzük.

Ír:
A nevelőintézet óta egyedül van, nincs senki, aki segítene neki. A nevelők inkább csak avval foglalkoztak akkor is, hogy a gyerekek túléljék. Senkit sem érdekelte, hogy azok bent a szobába véresre verik egymást, vagy hogy ki mit vesz el a másiktól. Csupán néhány egyszerű szabály volt. Nincs pia. Nincs drog. Nincs szex. Nincs fegyver. Az utóbbi nem is igazán zavarta az Írt, hiszen jóval egy fejjel magasabb volt a kortársainál, s elég ügyesen használta az öklét. És ahogy egyre többet verekedett, úgy egyre ügyesebb is lett benne. Amikor pedig pár srác felajánlotta, hogy csatlakozzon hozzájuk az esti balhéhoz, akkor nem nagyon teketóriázott. Jól jött a pénz. Semmi extra nem volt, csupán este bementek a plázába, ő lecsapta az éjszakás biztonsági őrt, míg a többiek kipakolták Wallmart-ot.  Pár nap alatt el a többiek eladták a szajrét, és ő meg is kapta a maga kis pénzét, ami akkoriban soknak tűnt. El sem kapták érte. Így nem volt meglepő, hogy máskor is ment. Akkor az utcán állítottak meg embereket. Ő berántotta a sikátorba a többiek kést fogtak a szerencsétlenre. Gyors pénz volt. Ha el – el is kapták a zsaruk sok mindent nem tudtak vele kezdeni, mivel fiatalkorú volt. Hamar rá jött, hogy munkával ennyi pénzt ilyen könnyen nem fog szerezni. Egy idő után már nem volt kiskorú, és ha elkapták, akkor bevitték. De nem bánta. 1-2 hónap a sitten, nem vészes. Akkor sem esett kétségbe, amikor 2 évre be kellet vonulnia. Legalább tanulhatott a többi sittestől. Idővel már nem csak a bunyóhoz értet, hanem a kocsikhoz, zárakhoz, széfekhez, és mindenféle kütyühöz.  Szabad volt.

573as:
Tiéd a világ, és valójában nem is a tiéd. Hiszen, ha akarnád, akkor olyan vagyon hullhatna az öledbe, amiről világéletében vágyott. De ugyanakkor tudja, hogy tudja, hogy ő nem érdemli meg.  Az évek alatt elfojtott bánat, és öröm váltakozó hullámokba tör elő, olyan erővel, amit előtte sohasem érzett. A külvilág is csak egy elmosódott valami, amit leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, mint amit egy drogos lát hallucinálás közben. Se nappal, se éjjel, se barátok, se ellenségek. Csupán önmaga egy szobába, s a gondolatai. Ennél kínzóbb helyzetet senki számára nem lehetne kitalálni.

McKenna:
Csendes visszahúzódó ember, aki megteszi, amire utasítják. Akik látják az csak egy nagydarab férfit látják, aki csöndes és visszahúzódó, még ezt is tűri, hogy az egyetemisták viccelődjenek rajta. Próbál úgy viselkedni ahogy a társadalom elvárná tőle, s próbál nem bele avatkozni a fiatalok elkövessék azokat a hibákat, amiket egykoron ő is.  Hiába döntötte el, hogy ő már McKenna a mindenes, azért még a 573as is benne él, ahogy az Ír is, és az a kisfiú, akit egykor Sam-nek hívtak.



//Az ET mások számára érzékeny részeket tartalmaz, csak saját felelőségre olvasd //

Csak ketten ülünk abban a nyomorult fehér szobában. Vakítóan fehér a szoba. Fehérek a falak, fehér a plafon. Az asztal is fehér, a székek is, és az átkozott kanapé is. He nem lenne elegendő, akkor az öreg szakálla professzor is fehér köpenyt visel. Még az a rohadt mappája is fehér. Annyira vakítóan fehér, hogy már fáj tőle a szemem. Az sem segít, hogy az elmúlt 3 napot a sötétzárkában töltöttem, miután a dühkitörésem során megsérült két ápoló. Most is hárman hoztak ide, s ügyeltek arra, hogy a muszájdzseki jó szoros legyen rajtam. Biztosra mentek, mert a lábamat is összeláncolták a kanapé végéhez. Biztos, ami biztos.
-573as beteg. – kezdi mondani az öreg prof a monoton hangján.  – Fél éve került az intézetünkbe, amiért öngyilkosságot próbált meg elkövetni, s azóta több dühkitörése is volt. Az érzelmi ingadozásai igen komoly aggodalomra adnak okot nekünk. De előbb beszéljük az öngyilkossági kísérletére. Biztos benne, hogy egy végleges megoldás egy ideiglenes problémára jó megoldás?
-Szart sem tud. – mondom neki teljes nyugalommal, s nem csak mondom, hanem tényleg így gondolom. Nincs kedvem beszélgetni vele, csak dugjanak vissza a gumifalú cellába aztán jól van a többi már engem nem érdekel.
-Minden itt van az aktájában. – magyarázza a doki, hogy bizonyítsa, tényleg minden tud. – Bronxban született. Apja gyári munkás volt, az anyja varrónő. Együtt éltek hárman, amíg az édesanyját el nem gázolták azon az estén. Azt is tudom, hogy az apja nem harcolt magáért, hanem inkább hagyta, hogy nevelőintézetbe kerüljön. Mire betöltötte a 21et, addigra 27 alkalommal került összetűzésbe a törvénnyel. Azóta 5x volt börtönben rövidebb időkre. Súlyos testisértés, garázdaság, betöréses lopás.  Nem mondanám magát profinak, de amatőrnek sem. Nem most kezdte a bűnözést. De nem kell így élnie…
Valahol a szívem, és az elmém mélyén érzem, és tudom, hogy a szavai hozzám szólnak, de csak ködösen jutnak el hozzám, helyette csak a sikolyokat hallom, és a tűz ropogását. De a tűz ropogásán keresztül is hallom a hangot, ami olyan fájdalmat okoz a fülemnek, amit semmi más nem képes. A doktor hangja már csak morajlás. Csupán egy háttérzaj. A sikolyok, és a jajgatás viszont egyre tisztább hallom, ahogy már az éget hús szaga is facsarni kezdi az orromat.