– Azta, nézd, a tanár úr fent van a Tinderen! Úristen, most merre húzzam?
– Nancy, basszus, halkabban! Jó, hát, mit vagy úgy meglepődve? Biztos éppen szingli. Na, húzd csak jobbra, lássuk, meccseltek-e.
– Mi? Te kinézed belőle?
– Figyelj, rengeteg tanárnak bejön a fiatal hús. A jobb jegyért pedig áldozatokat kell hozni.
– Ne, fúj, légyszi!
– Nem tudhatod előre, lehet, hogy egyszer te is rászorulsz majd. És ne mondd, hogy visszautasítanád Rutledge-ot!
– Kizárt, undorító. Mármint, ő nyilván jól néz ki, tanárhoz képest túl jól is, de nekem nincs gyomrom az ilyesmihez. Plusz, tuti nem mozdul rá a diákjaira. Erkölcs a középső neve.
– Pont úgy hangzol, mint aki sajnálkozik, Nancy.

Ha a színészet nem lenne megalázó egy magadfajtának, biztosan a szakmát választanád, tudod, hogy tökéletes lennél bárminemű szerepre – kisgyerekként veled példálóztak az óvónők, míg te a hátsó udvaron kísérleteztél egy kisfiún csukd be szemed, nyisd ki szád-játékot egy marék homokba kevert fenyőtűvel. Persze, gimis korodra bőven kikopott belőled az emberi test tűrőképessége iránti kíváncsiság, inkább a szebbik nemmel való érzelmi hadviselést vívod fáradhatatlanul.
Mégse ők az erősséged: mintapolgár beütésű srác vagy, mindenki kedvenc szomszédja, akire a házsártos Margo néni szívesen bízza a mopszát, hogy vigye le pissantani, aki megöntözi a Tenerifén nyaralók növényeit, a mosolygós törzsvásárló a sarki könyvesboltból, akibe állandóan belepirul a kasszás lány. Pedig odahaza nem vagy valami különleges jelenés, a rettenetesen átlagos hétköznapjaidat nem igazán színesítik az íróasztalon halmozódó dolgozatok meg beadandók, vagy a drága, ikeás kanapéból szálló macskaszőr, ami miatt heti egyszer csillogóvá varázsolod a lakást. De az okos, hovatovább érdekes nők, nos, ők egy másik univerzumba szippantanak, valóságos fekete lyukként hatnak rád, képesek előhozni a szenvedélyes odaadásod abban a másik világban… minő szirupos felhőtlenség!
Ideig-óráig legalábbis. Mert az van, hogy te mindig, mindent istenesen elbaszol azokkal a némberekkel. Elfajzik, aztán elrohad a dolog, szinte fel sem ocsúdsz, máris takarítasz utánuk, tünteted el a nyomokat, a lopott, de szívednek kedves ereklyéket, mintha a közeledben sem jártak volna soha. Makulátlanra, ismerősen unalmasra sikálod az életed, pont úgy, ahogy a macskaszőrös kanapéddal teszed, kivéve, hogy ezek a csúfos lezárások egyáltalán nincsenek betervezve. Mégis utána kell járnod azoknak a titkoknak, amik később úgyis megkeserítettek volna, hiszen a boldogságra való törekvés az emberek vérében van – szeretni és szeretve lenni, ez az örök igazság. Nem lehet akkora hiba, hogy csak bizonyosságra vágysz, nem?
Akárhogy is, tudnod kell, mi van az élet legmélyén és legmagasán. A pokolra mész, hogy megtanuld a dudát fújni, és ha már ott vagy, általában úgy döntesz, maradsz még egy kicsit. Az eszelős, fanatikus energiáidat nem élheted meg a szelídség köpenyét hordva.

[...]