Az elmúlt időszak rengeteg kihívással járt számomra. Gyakran volt, hogy úgy éreztem, egyszerre szakad a nyakamba a válásom kudarcának terhe, a testvérem szerencsejáték függőségének hatása, valamint az amerikai élet nehézségei. Hiszen legyen bármennyire is nagyra becsült Amerika, itt sem könnyű az élet, pláne nem nekem, kubaiként, egy volt kommunista ország állampolgáraként. Kezdetben azt hittem, hogy csak pár hónapra érkezek az országba, azonban a testvérem, Jesus tönkrement élete arra késztetett, hogy megpróbáljak tovább maradni. Vagyis vízum kellett. Az nagyban segített, hogy Jesus már több, mint tíz éve itt élt, valamint az is, hogy időközben lett munkám is egy catering cégnél, amivel nagy nehézségek mellett, de némi ügyvédi támogatással megkaptam a kétéves vízumomat.
A következő kihívás a pénz, ugyanis bár nekem megvolt a keresetem Kubában, amelyből sokat félre is tudtam tenni, de kétségtelenül drágább a New Yorki élet. Jelenleg az ikertestvéremmel osztozok egy lakáson, főzök és takarítok neki, amikor nem a vendéglátásban dolgozok. Jesus is dolgozik, egészen sokat is, azonban a lakáson lévő kilakoltatási eljárás megszűntetéséhez több havi lakbér árát kellene felmutatnunk a következő hónapokban. Emiatt döntöttem úgy, hogy a meglévő munkám mellett magánórában zongoraoktatásba is kezdek.
Nem akartam feketén órákat adni, hiába több hasznom származna belőle. Már csak azért sem, mivel itt New Yorkban nincs nekem saját zongorám, helyem se nagyon lenne rá és Jesust is zavarná, ha a lakásban rendszeresen idegenek fordulnának meg, úgyhogy evidens volt, hogy bejelentem a magánvállalkozást. Dianenek, az ügyvédnek, akivel időközben személyesen is nagyon jóban lettem, neki köszönhetem, hogy segített eligazodni a rengeteg angol jogi papírok között és végül bérelhetek egy kicsi irodahelyiséget Manhattanben, melyen sajátkezűleg díszítettem fel a vendégek fogadása és kényelme érdekében. A zongora szintén nem sajátom, addig biztosan nem merek venni egyet, amíg nem látom, hogy a vállalkozás sikeres.
Magam is meglepődtem, hogy mennyire gyorsan elterjedt a hírem és már viszonylag rövid időn belül tanítványokat szereztem. Először csak kettőt, aztán ötöt és mostanra már tíz felett van ez a szám. Jesus rendszerint cukkol azzal, hogy szerinte nem a zongoratudás vágya hajtja őket felém, de még egyszersem ért molesztálás, ezért csupán megmosolygom a megjegyzéseit. Tudom, hogy félt, amiért még nem beszélem magasfokon a nyelvet.
A mai nap két órát tartok, ennyi vállaltam be, mivel nyolc órára kell mennem a munkáltatóm által megadott rendezvényhelyszínre felszolgálni. Az első diákomtól fél órája köszöntem el, most pedig elveszem ajkaimtól a vizeskulacsot, mivel meghallom a csengőt. Ha minden igaz, Horatio most vesz részt először zongoraórán, velem biztosan, ezért picit izgatottan teszem le a kulacsot és lépek az ajtóhoz, hogy beengedjem őt és bemutatkozzak neki.
Bájos mosollyal fogadom és egyúttal szemügyre is veszem a férfit. A neve előtti előtagjából már érzem, hogy bizonyára megbecsült embere lehet a társadalomnak, amiről kimért tekintete is árulkodik, de ezzel nincs természetesen semmi probléma.
- Üdvözlöm, szólítson Rebecanak. Fáradjon beljebb - mosolyodom el, miközben becsukom az ajtót. Bevallom, ő a legidősebb vendégem, úgyhogy kicsit bátortalan vagyok, hisz változtatnom kell a közvetlen, barátias stílusomon, melyet kialakítottam az eddigi diákjaimmal.
Magassarkúm kopogni kezd, ahogy a szoba közepe felé haladok, viszont egy szó hallatán hirtelen megtorpanok. Házi feladat? Elsőre azt feltételezem, hogy valami félreértés történt.
- De hát én nem adok házi feladatot, különösen nem első órára - nézek felé értetlenül, majd ujjaimat tördelem a folytonos koncentrációm közepette. Próbálom értelmezni, amit mond, de nem értem, miről beszél. Az általa említett neveket hallom ki jól és érthetően, azok segítenek, hogy összerakjam a képet és megbizonyosodjak afelől, hogy most a történelmet járja végig. Ráadásul a kérdésem nélkül.
Végigfut a hideg a hátamon, némán, de azért egy kósza mosollyal hallgatom végig, elkapva egy-egy helyen a fonalat. Annak ellenére, hogy én magam is tisztában vagyok a zongorának bizonyos múltjával, már ott leragadok, hogy vajon miért oszthatja ezeket mind meg velem, mi az, ami esetleg elkerülte volna a figyelmemet, vagy a telefon-hívásunk közben elsiklottam volna felette.
- Lenyűgöző a szorgalma, Mr. Sinclair - szólalok meg végül továbbra is egy mosollyal az arcomon és igyekszem nem kimutatni, hogy kissé kellemetlenül érzem magam, amiért talán erre a kis történetre nem tudok hirtelen reagálni. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire önként és egyből a bemutatkozás után már csillogtatni akarta volna a tudását. Megköszörülöm a torkomat, majd a rakoncátlan hajtincsemet a fülem mögé tűröm és a kényelmes szék felé mutatok.
- Foglaljon helyet, kérem. - Leülök a vele szemközti székre, melyek a zongora és az ablak között kaptak helyet. A kettőnk közti kisasztalon néhány bontatlan ásványvíz, egy cukorral teli üvegtálka és két virág kapott helyet, hogy feldobjam velük a szoba hangulatát. Keresztbe teszem a lábaimat és a férfit figyelem. - Én szeretek első órán megismerkedni a tanulóimmal, mivel tapasztalataim alapján így hatékonyabban tudunk együtt dolgozni a későbbiek során. Természetesen nem marad érintetlenül a zongora sem, ha emiatt aggódna. - Remélhetőleg számos órát fogunk egymás társaságában tölteni, könnyebb ezt úgy kivitelezni, ha tudjuk, kit engedünk közel magunkhoz. - Ugye nem bánja?

Már megszoktam, hogy egyből rájönnek, hogy nem vagyok helyi. Ha a megjelenésem, a külső adottságaim még önmagukban teljesen beleolvadnának az amerikai sokszínűségbe, már az első szavaimból rendszerint kiolvassák, hogy nemrég vagyok csupán az országban. Ezt többségében megértően fogadják, hogy rengeteg a bevándorló, akik újonnan költöztek a környékre és ha a nyelvet még beszélik meg - mert valljuk be, zömében beszélik -, a kultúrájukban megmutatkoznak a másság jegyei. Ez egy olyan dolog, amit nem tudok elsajátítani csettintésre és barátaim, valamint az itt megismert pár kedves ismerősöm is türelemre és megértésre bíztat magammal szemben.
Nyelek egyet Horatio megjegyzésére és próbálom nem rossznéven értelmezni a válaszát, de sajnos túlságosan kényes nekem az, ha valaki ennyire őszintén és szókimondóan nyomatékosítja a hiányosságaimat, azt, hogy én azért nem értem, mert nem vagyok amerikai. A bennem keltett fájdalmas érzés ellenére is elmosolyodom, de azért magamban megjegyzem, hogy szerintem még az amerikaiak sem rendszeresen érkeznek úgy első órákra, hogy öt perces beszámolót tartanak nekem a zongoraművészet történelméről. Viszont nem szólok vissza, magamban tartom a kényes gondolatokat, mert mégiscsak ő fizet, ez a fajta hallgatást pedig kiválóan kifejlesztettem már magamban a toxikus házasságom alatt.
- Köszönöm, igazán segítene vele - bólintok is, hogy megértettem a helyesbítését és egyúttal kifejezem elismerésemet a szorgalma iránt mielőtt helyet foglalnánk a kényelmes fotelekben. Megakad az eddig rendezett ütemű lélegzetvételem a boncolás szóra, mely szinte gyomorszájon vág. Pár másodperc erejéig le is fagyok, remélve, hogy csak rosszul értettem valamit, de ahogy gondolkozok, biztosan állíthatom, hogy a „boncolás” az tényleg azt jelenti, amit gondolok. Ráadásul boncolási jegyzőkönyv. Ijesztően hangzik!
- A zongorázáshoz nem is lehet türelmetlenül hozzáállni, illetve más készségek is kellenek hozzá, úgyhogy örülök, hogy ilyen jellemnek tudhatom be Önt. - Ujjaim kissé merevek, még mindig kissé furcsán érzem magam a férfivel szemben, de végig simítok lábamon, mintha csak a combjaimat fedő ruhát igazgatnám el. Figyelem, ahogy belekortyol a vízbe és szándékosan csak akkor kérem a belegyezését, mikor már lenyelte a vizet, hiszen nem sietünk sehova. Örömmel hallom, hogy tud spanyolul, ám megrázom a fejemet.
- Rendben, szólni fogok, ha nem értem rendesen, de mindenképpen ragaszkodnék ahhoz, hogy angolul folytassuk a beszélgetést. Csak így tudok fejlődni. - Bármennyire is könnyebb lenne spanyol nyelven, nem szabad feladnom és az egyszerűbb utat választanom, úgyhogy meg fogok küzdeni Horatio angoljával. Míg ő ismét ajkaihoz emeli a poharat, én az első kérdésemet fogalmazom magamban.
- Tehát, Dr. Sinclair, mesélne kicsit magáról, valamint arról, miért döntött úgy, hogy meg szeretne tanulni zongorázni? - Mivel nem ismerem, ezért ennél célirányosabb kérdést nem tudok feltenni elsőre, de bízom benne, hogy ahogy belemegyünk az életébe, úgy egy kellemes beszélgetésbe torkollik majd ez az ártatlan kérdés. Mindeközben mesél, én a kisasztal alsó fiókjába nyúlok és előveszek egy új bontatlan ásványvizes flakont, mivel látom rajta, hogy szomjam és nem szeretném, ha tartalékolna a vízzel, hisz láthatja, folyadékból nekem van itt bőven.