Apám egyszer azt mondta, olyan vagyok, mint egy szeretni való, bolyhos kiskutya. Ártatlan és játékos, és ha bántják, harap, de még akkor is aranyos. Azóta is igyekszem ezt bóknak venni, de azért nem értek vele teljesen egyet. Nem vagyok sem olyan jámbor, sem olyan naiv, mint egy ma született bárány, vagy egyéb kis jószág, és ez nem sértés akar lenni a kisállatokra mert egyébként imádom őket. Persze, mi tagadás, valóban még mindig bennem él az a kislány, aki időnként rácsodálkozik új dolgokra, gyermeki örömmel és rajongással képes fogadni bármit, amit kap, és nem veszett ki még belőle a bizalom mások felé, ezért néha talán túl hiszékeny is. Ám én sem vagyok mindig egy mosolygós energiabomba. Rossz napjaimon befelé fordulok, és valószínűleg egy istenért sem fogsz tudni kicsalogatni a sarokból, ahová bekucorodtam egy könyvvel, egy bögre teával vagy egy pohár borral, meg a szorosan magam köré tekert takaróval. És bár szeretek hinni az emberi jóságban, nem jelenti azt, hogy mindent elhiszek másoknak, hogy bárki képes volna az orromnál fogva vezetni, de ha mégis megpróbálnád, és rájövök, biztos lehetsz benne, hogy nem fogok szelíden mosolyogva bólogatni, sőt, talán úgy megorrolok rád, hogy még egy kicsinyes bosszút is kiötlök ellened. Ami azt illeti, makacs természetem van, ha valamit egyszer eldöntöttem, véghez is viszem, nehezemre esik a véleményemet megmásítanom. És lobbanékony is vagyok, aki gyakran előbb cselekszik, mint gondolkodna. Majd miután hibát halmoz hibára, sűrű bocsánatkérések közepette koslat utánad.
Szeretek fényképezni, és a szabadban tölteni az időt, kinn a természetben, de beérem egy kis kerttel is, amit művelhetek. Gyakran dúdolgatok, amit sokszor észre sem veszek, szóval ha idegesít, szólj rám nyugodtan. Szeretek főzni is, és pár dolgot ügyesen el is tudok készíteni, de mivel legtöbbször csak kísérletezem, nem ritkán valami katasztrófa a vége.

A gépek monoton csipogása mellett egyszerűen elnyom az álom, majd arra riadok valamikor hajnali öt óra tájt, hogy ugyanabban a pózban ülök még mindig a kényelmetlen kórházi székben, két tenyerem között anyám kezével, mint éjfél körül, amikor ide leültem. Óvatosan elhúzódom, anélkül, hogy akárcsak véletlenül is felébreszteném, majd lassan felállok, és az elgémberedett izmaimmal nyújtózva, a szemeimet dörzsölgetve indulok ki a folyosóra. Az ajtón kilépve azonban, majdnem összeütközöm apámmal, és kevésen múlik, hogy a kezében tartott kávét rám nem löttyinti.  
- Kincsem, hát te még itt vagy? - kérdezi csodálkozással a tekintetében.
- A helyes kérdés inkább az, hogy te mit keresel itt ilyenkor? Azt hittem, hazamentél. - A hangom inkább féltő, mint dorgáló. Neki is többet kéne pihennie.
- Úgy volt, de végül olyan fáradt voltam, hogy elnyomott az álom a parkolóban. De drágám, neked nem egész három óra múlva óráid lesznek, nem? - érdeklődik, és közben megindul velem visszafelé, a váró irányába. - Haza kellene menned előtte átöltözni, mert nagyon gyűröttnek nézel ki. Tessék, azt hiszem, erre neked most nagyobb szükséged van – nyomja a kezembe az automatából vásárolt eszpresszót. - Majd én hozok egy másikat - teszi hozzá, és próbál mellé mosolyogni is, de az a kis aggodalmas ránc a szemöldökei között akkor sem tűnik el.
- Történt valami? Az orvosok tudnak már végre valami újat? Ugye nem...? - fürkészem az arcát szinte riadtan, mert érzem, hogy valami van. Megtudott valamit, amiről még nem beszélt. Remélem, nem rossz hír, de folyton a legrosszabbtól tartok.
- Nem, még semmi... Vagyis az állapotával kapcsolatban még mindig semmi... De, te is tudod... már két hónapja vizsgálják, és még mindig csak a tüneteket kezelik, nem jutottunk közelebb a gyógyuláshoz. A kórházi számla pedig közben egyre nagyobb lesz. Az étterem meg nem megy olyan jól, hogy abból mindezt fizetni tudnánk. A bátyád már így is lassan két váltásban állja ott a sarat, de... - Finoman megérintem a vállát, hogy magamra fordítsam a figyelmét, és megnyugtassam, mielőtt kikezdené a vérnyomását az idegeskedés.
- Megoldjuk, apa. Keresek újabb diákmunkákat, vagy... félreteszem a sulit, és szerzek egy rendes állást, aztán... - Apám a fejét rázza, és feltartja a kezét, ezzel belém fojtva a szót.
- Nem, Nolie, hamarosan végzel, nem hagyhatod éppen most félbe a tanulmányaidat! Azt hiszem, van egy jobb ötletem: ideje behajtani Beaumont-on egy régi szívességet...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nagyon aranyos, kis tündéri lánykával érkeztél közénk, akit én már így első pillantásra is nagyon nagyon kedvelek.  
A bájos külső viszont nem egy gyenge jellemet takar, amire úgy gondolom, hogy nem csak azért lesz szükséged, hogy egyszerre helyt tudj állni az iskolában, jelen tudj lenni a családod mellett a bajban, hanem még (úgy hallottam), hogy egy olyan főnököt fogsz kapni, aki kicsit sem egyszerű eset. Lehet, hogy gyakrabban fogsz bort kortyolgatni tea helyett olvasás közben, ha már huzamosabb ideje leszel mellette...  
Az egész családod előtt le a kalappal, hogy ennyit dolgoztok, hogy anyukád gyógyulásáért mindent meg tudjatok tenni.  
Nagyon remélem, hogy minden jól alakul majd a számodra és a régi barátokat felkeresve kicsit könnyebb lesz majd a helyzetetek.
Sok sikert kívánok az utolsó évedhez a suliban, az új munkahelyedhez illetve az egész családnak! Hajrá, futás! Már úgyis várnak rád!

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!