Éppen végzek a papírmunkával, és azon tűnődöm magamban, hogy mielőtt hazamennék, még betérjek-e a közeli kocsmába, a környék kedvenc zsarubárjába, amikor kopogtatnak az irodám ajtaján. Intek a fiatal rendőrtisztnek, hogy lépjen be, majd megfeszülő állkapoccsal hallgatom a hírt, amit hozott, és még végig sem mondja a közlendőjét, én már nyúlok is a kabátomért, hogy indulhassak. Útközben tárcsázom az egyik legmegbízhatóbb nyomozómat, Reynoldsot.
- Itt Asher. A lányomról van szó... - kezdek bele, és miközben továbbadom, amit tudok, lediktálom a címet is, majd megegyezünk abban, hogy ott találkozunk. Meena nem sérült meg, ezt mondta a hírhozó, de ettől még nem vagyok kevésbé feszült, miközben a gázra taposva szelem az utcákat, és azon vagyok, hogy mielőbb odaérjek. Betörtek a lakására. Lehet sima rablás, és a puszta véletlen műve, hogy épp őt szemelte ki valaki, de ennek kicsi az esélye... Valószínűbb, hogy olyan volt, aki ismeri őt, és aki valóban ártani akar neki. Mint az ex-vőlegénye, Roy, akit én küldtem rács mögé, miután megtudtam, mit tett, és a fickó nem rég szabadult. Nem véletlenül vagyok ilyen feszült.
Az utca túloldalán parkolok le, és amint leállítottam a motort, már meg is indulok Meena felé, aki épp hevesen vitatkozik két rendőrtiszttel. Feltételezem, hogy feldúlták a történtek, és ez hatással lehet a reakciójára is. De mit tudhatok én, nem igaz? Már túl régóta nem találkoztunk. Nemigazán vagyok ott neki apaként. Alig látom... Pontosítok. Szoktam őt látni időről időre. Láttam őt két éve, amikor eszméletlenül feküdt a kórházban, én pedig az ágya mellett virrasztottam. Láttam őt a vőlegényével, azzal a kis szarházival, aki megcsalta a titkárnőjével. Látom néha, amikor a munkába igyekszik. Látom, amikor kutyát sétáltat a parkban Dr. Lesterrel. Látom, amikor megveszi a reggeli kávéját... Nem megfigyelem, nem is kukkolom, csak időnként ránézek, hogy jól van-e. Tisztes távolságból. Vigyázok rá. Apaként már csak ennyi maradt nekem. Talán ennél többre már nem is lesz esélyem soha. Elszúrtam. Megint. Hisz a levelét csak néhány hete olvastam el, és bár a tartalma esély lehetett volna egy új kezdetre, de egy évet késtem, így pedig már nem élhetek vele.
- Meena! - viszonozom az üdvözlését, de ahogy a nevét kiejtem, kissé mintha kérdésnek hangozna. Ám a kimondatlan kérdéseknek és válaszoknak még várniuk kell.
- Nyomozok – felelem neki tömören, majd a másik kettőhöz fordulok. - Asher százados vagyok – villantom meg feléjük a jelvényemet. - Jártak már odabenn? - intek a fejemmel a ház felé, és mivel nemleges választ kapok, folytatom. - Menjenek be, nézzenek körül. Győződjünk meg előbb arról, hogy nincs odabenn senki és semmi, ami gondot okozhat! - Azelőtt elsőként vonultam volna be, de ma már ezt nem tehetem. Az a dolgom, hogy irányítsak, de közben legalább szemmel tarthatom Meenát is. - Hacsak nem szükséges, ne érjenek semmihez! - teszem hozzá, mert ez a kettő annyira zöldfülűnek tűnik, hogy nem vennék rá mérget, maguktól felérnék ésszel, hogy nem kéne tönkretenni az esetleges bizonyítékokat. Közben megérkeznek a nyomozóim is, mint egy végszóra.
- Épp időben – fordulok Reynoldshoz. - Kopogtassatok be a szomszédokhoz. Derítsük ki, hallott vagy látott-e bárki bármit. Aztán nézzétek meg a környék térmegfigyelő kameráinak felvételeit – adom ki az újabb utasításaimat, és csak miután meggyőződtem róla, hogy mindenki teszi a dolgát, mint a szorgos kis méhecskék, azután fordulok ismét Meena felé. Nem tudom hibáztatni a neheztelésért, amiről már az első szavai is tanúbizonyságot tettek. Nem mondom, hogy nem üt szíven, amikor Apu helyett inkább a nevemen szólít, de nem mutatom.
- Amikor szóltak, hogy betörtek hozzád, muszáj volt kijönnöm, hogy meggyőződjek róla, hogy nem esett bajod. Jól vagy, ugye? - lépek valamivel közelebb. - Megvárjuk, hogy kijöjjön a két újonc, aztán legjobb lesz, ha bemegyünk együtt, és megnézzük, hogy minden a helyén van-e. Rendben? - Intek a ház felé, de csak akkor indulok meg, ha ő is.
- Gondolom tudsz róla, hogy az egykori vőlegényed újra szabadlábon van. Nem próbált megkeresni? – sandítok le rá oldalra, hogy lássam a reakcióját.

Miután kiosztottam a feladatokat az embereim között, és gondom van rá, hogy mindenki a dolgát végezze, kettesben maradunk Meenával. Talán úgy teszek, mintha ez megszokott lenne, így állni egymással szemben, beszélni, találkozni, de mindketten tudjuk, hogy ez nem így van, és a lányom éles hangjából tökéletesen kiérződik a harag és a sértettség, amit jogosan érez irántam. Nem tudom, mit felelhetnék, nem is igazán hiszem, hogy erre választ várnak, szóval csak nézek rá komolyan, pengevékonyra összeszorított ajkakra. Kicsit elgondolkodom, mit mondhatnék... hogy mi minden maradt kimondatlanul az elmúlt sok-sok évben. Annyi mindent nem tudok még, mert nem akartam, hogy tudja, mert úgy gondoltam, jobb úgy mindkettőnknek, ha tartjuk a távolságot ahelyett, hogy az igazság terhével sújtanám őt. Fogalma sincs róla, milyen emberré váltam az anyja halála után. Korábban sem voltam egy szent, ezt el kell ismernem. De Marion volt a fény, ami egyensúlyban tartotta bennem a sötétséget, aki világosságot hozott oda, ahová a munkám során a sok rossz tapasztalat árnyékot vetett. Aztán egyik napról a másikra elveszítettem őt, és nem egyszerűen csak úgy elhunyt. Megölték. Balesetnek titulálták, de én nem annak éreztem. Bosszúra szomjaztam, kellett valaki, akire kivetíthetem a haragomat, és ha az akkori társam nem lép közben időben, talán meg is öltem volna a kamionsofőrt, aki felelős volt a feleségem haláláért. Ilyen emberré váltam, és bár az évek alatt már megtanultam, hogyan érjem el, hogy én irányítsam a bennem szunnyadó szörnyeteget, ne pedig az irányítson engemet, kitapasztaltam, hogyan fordíthatom jóra, használhatom helyesen a hidegvéremet, még ma is úgy gondolom, hogy Meena sokkal jobb apát érdemel nálam. Pontosan ezért halogattam olyan sokáig a levele kibontását, ám amikor végre elolvastam, rá kellett eszmélnem, hogy mindannak ellenére, mennyire rossz apja voltam mindig is, ő is legalább annyira hiányol engem, mint én őt.
- Jól teszed, a legjobb lesz, ha az a gazember távol tartja magát tőled – bólogatok egyetértéssel. Sőt, ha kell, meg is sürgetek valamit, hogy a távolságtartási végzés minél előbb megszülessen. Bár a Roy féléket ez nem mindig korlátozza eléggé, de abban az esetben majd teszek újabb lépéseket annak érdekében, hogy soha ne árthasson Meenának. Rövid ideig farkasszemet nézünk egymással, mintha azt próbálhatnánk behatárolni, mi is változott a másikon a legutóbbi találkozásunk óta. Aztán egyféle vágyakozást vélek felfedezni a tekintetében, amitől kényszert érzek rá, hogy közelebb lépjek hozzá, szeretném megölelni, vagy csak megérinteni a vállát, mélyebben a szemébe nézni... de abban a momentumban ő is megmozdul, és a pillanat tovaszáll.
- Nem fog rád támadni, ezt megígérhetem. Megteszem, ami tőlem telik, hogy többé ne mehessen a közeledbe – jelentem ki határozottan, és ha rajtam múlik, ez valóban nem is történhet meg. Még egyszer nem. Nem hagyom, hogy bárki bántsa őt. Elgondolkodom közben azon is, mi hozta az életében az „apró boldogságot”, amiről beszél. Vajon új barátja van? A kapcsolata Jake Lesterrel talán komolyabb, mint gondoltam. Muszáj lesz jobban a körme alá néznem a fickóban. Nem leszek ismét olyan figyelmetlen, mint Roy esetében. Ha annak a szarházinak is időben utánanéztem volna, valószínűleg sosem töri össze Meena szívét. Lehet, hogy borzalmas apa vagyok, de egy valamihez jól értek, és az az ilyen senkiházi alakok rendberakása.
- Nem tudhatom pontosan, mi járhat a fejében. Valószínűleg csak az a célja, hogy rád ijesszen, mert ha eléri, hogy félj, attól úgy érezheti, hogy újra az ő kezében az irányítás. De az is lehet, hogy téged akar büntetni azért, mert rács mögé juttattam – mondom el a véleményemet a kérdésére. A további fejtegetéseimet azonban a két járőr visszatérte szakítja félbe. Itt az ideje, hogy mi is bemenjünk a házba. A veszély elhárult, meg kell néznünk, hogy változott-e bármi odabenn. Intek Meenának, hogy nyugodtan menjen előre, nincsen baj, de alig tesz egy lépést előre, megragadja a karomat. Különös érzés jár át. Annak az érzése, hogy bennem keresi a támaszát, a biztonságot... mint mikor kislány volt. Szinte már el is felejtettem, milyen az, amikor valaki képes így rád bízni magát.
- Nem lesz semmi baj – fogalmazom meg hangosan is a biztatásomat. Elsőre úgy tűnik, nem tűnt el semmi, de aztán Meena arca megváltozik. Követem a pillantását, de amíg meg nem szólal, nem tudhatom, mi hiányzik. Nem vagyok bejáratos a lakásában. Közelebb megyek, magam is szemügyre veszem a zongorán sorakozók képeket. Sok apró képkocka Meena életéből, amelyekről lemaradtam. Kézbe veszem az egyiket, egy olyat, amelyen a lányom mosolya még sokkal őszintébb, szívből jövőbb, abból az időből, amikor a kezei még épek voltak. Persze ezt a fotót sem tudom, pontosan mikor készült, de azért ismerem annyira, hogy le tudjam olvasni a valódi örömöt az arcáról, és meg tudjam állapítani, mennyit változott azóta. Azelőtt tele volt fénnyel, mint az anyja, más sem akart, mint segíteni másokon, gyerekeken. Most azonban jóval óvatosabb, bizalmatlanabb, félénkebb. Én vagyok ezért a felelős. Ott kellett volna lennem. Megvédenem. Vagy legalább utána támaszt nyújtani, hogy mielőbb újra magára találjon. A nyelvemre harapva fojtok el egy keserű sóhajt, aztán visszahelyezem a képet a helyére.
- Még mindig úgy gondolom, hogy ez része a tervének, hogy rád ijesszen. De máris telefonálok néhányat, és elintézem, hogy az a senkiházi a lovad közelébe se tudjon menni – jelentem ki, és már veszem is elő a telefonomat. Az ablakhoz sétálok, míg kicseng, majd járőröket rendelek Csillagfény őrzésére. Először kicsit furcsállják a feladatot, hogy egy lovat kell őrizni, de – nem mintha tartoznék bármiféle magyarázattal a beosztottaimnak – közlöm velük, hogy egy betörés elkövetője utána nyomozunk, tartsák nyitva a szemüket.
- Most mi a terved? Van hová menned ma éjjel, vagy inkább a saját ágyadban éjszakáznál? Mert abban az esetben hívok ide tapasztaltabb járőröket a ház elé, akik vigyáznának rád – fordulok ismét Meena felé.