Hank & Georgia

A reggelem a szokásosnál rosszabbul kezdődött, alig aludtam, szinte folyamatosan figyeltem a mellettem fekvő férfit, mintha félnék tőle vagy attól, hogy rájön, tudok a másik énjéről. Paul érdekes mód ma hajnali fél ötkor felébredt, és tíz perccel később már itthon sem volt. Nem szokott ennyire hirtelen eltűnni itthonról, rettentő sokat rágtam magam ezen. Annyi ideig gondolkodtam ezen, hogy vissza sem aludtam már, és nem sokkal később a konyhapulton készítem elő a kávéhoz szükséges dolgokat, valamint várom, hogy felforrjon a víz... A saját házamban úgy érzem magamat, mint egy idegen. Kellemetlenül, elhagyatottan. Egy falatot sem tudok enni, még a kávé sem pörget fel úgy, mint szokott. Jelenleg három ügyön dolgozom. Egy, ami már célba ér napokon belül, egy - ami még vád előkészítés előtt áll - nyomozati szakaszban lévő, és a magánnyomozásom Paul után... Olyan hülyének érzem magam, hogy nem vettem észre azt, hogy az a férfi, akivel összekötöttem az életemet egy mocskos rohadék? Nem bántott testileg, mégis olyan, mintha arcon vágott volna engem.

Első utam nem az ügyészségre vezet, hanem a rendőrségre. Az ügy miatt megyek, ami még kószál a levegőben, és szeretném tudni, hogy mégis hol tart a nyomozás ebben a nehéz esetben. Igazából nem tudom, mennyire vagyok felkészülve arra, hogy épp Hank az, akihez mennem kell. Ismeri férjemet, ismer engem. Ismeri a vidám lényemet, de a magába fordulót is. Most utóbbi az, ami dominál. Az őrsön szinte mindenki tudja, ki is vagyok, így aztán senki sem kérdezi meg, merre tartok. Pontosan tudom, hová kell mennem. Ismerem a járást.
Hank irodájának ajtaja be van csukva, ami meglepő, de én azért illendőségből bekopogok rajta. Kettőt szoktam kopogni, mert ez a szokásom. Nem várok semmiféle jelzést, elég nagy a csönd bent, én pedig óvatosan megfogom a kilincset, és bekukucskálok.
- Hahó? Hank? Itt vagy? - egy kissé meg vagyok zavarodva, az órára tekintek, és elátom, hogy nem jöttem sem előbb, sem később, mint amit megdumáltunk.

no roots | megjegyzés: captain & attorney |

Ma is egész korán érkezem a kapitányságra. Azt gondolnánk, főnökként megengedhetem magamnak a késést, ha ahhoz van kedvem, de nekem az ilyesmi sosem volt szokásom, nem is mostanában fogok elkezdeni hanyaggá válni. Különben is rengeteg dolgom van még, mielőtt a nap valójában elkezdődhetne. Papírmunka és találkozók. Az előző nap felgöngyölített ügy továbbadása. Ha minden igaz, Georgia máris ide tart. A kicsi Gallagher, egykori partnerem lánya az egyik legfőbb szövetségesem manapság az ügyészségről. Nem mintha háborúban állnék bárkivel is, legalábbis nem nyíltan. De az ifjú hölgy valóban megbízható munkatárssá avanzsált elő az elmúlt években, akivel igen eredményesen tudunk együtt dolgozni akár a leglehetetlenebbnek tűnő ügyeken is. A mostani is ilyen volt még pár nappal ezelőtt. Egy rablógyilkosság, amelynek az elkövetője ha számunkra már elsőre egyértelműnek is tűnt, ehhez nem volt egyszerű minden szükséges bizonyítékot összekaparni, hogy végül a bíró elé vihessük, de mostanra végre minden összeállt. Innentől Giaé a terep, hogy átvegye a stafétabotot, és pontot tegyen az ügy végére, ahogy mondani szokás.
Miután végzek a rendrakással az íróasztalom tájékán, a karórámra pillanatba ellenőrzöm, hogy maradt-e még időm egy kávéért kiugrani. Idefelé jövet ma reggel ez a kitérő kimaradt, és a mutatók állása alapján úgy tűnik, ezúttal is legfeljebb a földszinten levő automatát tudom megcsapolni, mielőtt az ügyésznő megérkezne. Egy sóhajjal veszem tudomásul, hogy be kell érnem a helyben kapható olcsó löttyel, de jobb mint a semmi alapon egy sóhajjal elhagyom az irodámat, hogy végül egy műanyagpohárnyi gőzölgő feketével térjek vissza. Az emelet felé visszaindulva már szólnak is, hogy várnak rám odafenn.
- Hát megérkeztél! - közelítem meg hátulról a nőt, aki épp az ajtómon kopogtat, és elmosolyodom, amikor felém fordul. - Ma is nagyon pontos vagy – jegyzem meg, majd intek neki, hogy nyugodtan fáradjon csak előre. Amint irodán belül kerülünk, leteszem az asztalra a kávémat, aztán egy-egy mozdulattal átfordítom a műanyag sötétítőket, hogy a székemből szemmel tudjam tartani az érkező kollégákat, és ők is láthassák, hogy házon belül vagyok. A robotmunka elvégzése alatt nem akartam, hogy zavarjanak, de már más a helyzet.
- Megkínálhatlak téged is kávéval, vagy bármi mással? - kérdezem a nő felé fordulva, és ismét egy intéssel egyben hellyel is kínálom. Ha kér valamit, hozatok – amit megtehettem volna a sajátom esetében is, de kellett egy kis mozgás a két órányi irodai munka után –, aztán helyet foglalok vele szemben.
- Jó hír a Wilkinson-rablás ügyében: előkerült a gyilkos fegyver, az ujjlenyomatok pedig kilencvennyolc százalékban egyeznek. Ennyi már elég kell, hogy legyen, nem igaz? – fogom meg az oldalt felhalmozott mappákból a legfelsőt, és elé csúsztatom az asztalon, aztán elégedetten hátradőlök a székemben.