Miközben gyerekként szerettem volna felgyorsítani az időt és a lehető leghamarabb felnőtté válni, addig most úgy érzem, hogy sokkal inkább lennék az a tudatlan kislány, aki körül a világ csupa habos-babos rózsaszínes, mintsem, hogy azzal kelljen szembesülnöm nap, mint nap, hogy mennyire elcseszett egy családban élek. Nem is igazán értem, hogy mikor távolodtak ennyire el egymástól a szüleim és mi a valódi probléma, ami lényegében köztük van, és ami miatt apa úgy döntött, hogy magunkra hagy, de képtelen vagyok elfogadni azt, hogy az egésznek a vége és az egyetlen megoldása a válás legyen. Néha olyanok, mint két makacs tinédzser, akik nem akarnak engedni a huszonegyből és még azért is azon versengenek, hogy melyikük bírja tovább, hogy ne beszéljen a másikkal. Nem igazán szeretek kerítőt játszani, talán jogom sem lenne abba, hogy bele szóljak a kapcsolatukba és főleg ítélkeznem nem helyes, viszont jelen állás szerint úgy érzem, hogy kutya kötelességem megmentenem a családunkat, ami nem volt mindig ennyire pocsék. Csak egy sóhajtással igyekszem úgy tenni, mint aki elhiszi, hogy anyu nem csak a megnyugtatásomért ért velem egyet abban, hogy haza várja apát mielőtt olyan döntést hozna, amit megbánna - hisz tudom, hogy túlságosan szeretik egymást ahhoz, hogy ilyen egyszerűen feladják az egészet. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy már csak idő kérdése, amig úgy Isten igazából be nem sokall és ha apu nem fog nála jelentkezni, akkor minden eddigi fáradozásom, hogy hatni tudjak rájuk, feleslegessé fog válni. Kedvem lenne olyan hisztérikussá válni, mint amikor akkor voltam, amikor kislányként nem kaptam meg azt a babát, amilyen annak az idegesítő szomszéd lánynak bezzeg volt. De ahelyett, hogy toporzékolásba kezdenék valami olyanért, amin változtatni nem tudok, csak idegesen ropogtatom meg az ujjaimat és próbálok rá jönni, hogy mi változott meg anyában. Ha egy évvel korábban derült volna ki, hogy a tanulás helyett a lógást és valami hobbi modellkedést választok inkább, valószínűleg egy hétig hallgathattam volna a szónoklatait arról, hogy mi miért nem helyes és, hogy mit kéne tennem inkább. Most pedig minden erőfeszítésem ellenére, még csak dühösnek sem látszik. Pedig nagyon az volt a célom, hogy dühöngjön...nem csak Ő, hanem apa is, amikor megtudják, hogy mennyire tojok az Egyetemre és azzal együtt a jövőmre is. - Remek. Akkor örülök, hogy ezzel a döntésemmel boldoggá teszlek. Bár attól én még egyáltalán nem tudom, hogy mit szeretnék kezdeni magammal. - nem azt mondom, hogy nem örülök, hogy igyekszik lazább lenni, de... miért? És miért pont most, amikor a leginkább azon vagyok, hogy ne értsen meg senki? Örülök, hogy el jutottunk addig a kapcsolatunkat illetően, hogy látszólag már nem szeretne egy láthatatlan burokban tartani, hogy mindentől megvédhessen, viszont sokkal könnyebb volt úgy lázadni, hogy adott rá okot. - Ez azért vicces, mert mikor gyerekként valaki megkérdezte, hogy mi leszek, ha nagy leszek, valahogy könnyen rá tudtam vágni a választ. Most viszont... tudod hol látom magam évek múlva is? Ugyanitt, a nyakatokon. Vagy legjobb esetben egy fasza bronxi albérletben, néhány velem egykorúval, akikkel azt próbáljuk kibogozni, hogy mit rontottunk el az életben. Na meg rágódunk azon, hogy miből fizessük ki a rezsit. - forgatom meg a szemeimet is vigyorogva, mintha az akkora nagy büszkeség lenne, hogy nem tudok mihez kezdeni magammal. Na meg persze egy ici-picit talán kíváncsi is vagyok a reakciójára. A kérdésemre adott válasza miatt azonban elkomolyodok és nem is szólok semmit csak némán hallgatom végig miközben arról beszél, hogy biza Ő is volt álmokkal teli fiatal. Talán ilyenkor haragszom a leginkább magamra, hogy nem vagyok ennél sokkal megértőbb vele. - Sajnálom, hogy le kellett mondanod az álmodról, anyu... De nézd a jó oldalát. Most legalább te lehetsz a diákjaid szemében egy menő robotcsaj. Az én szememben pedig egy hős. - még egy puszit is nyomok az arcára, amin rajta marad a rózsaszín rúzsom nyoma, így egy bocsánatkérő mosollyal le is törlöm azt onnan. - A legnagyobb baj inkább, hogy hamar rá unok dolgokra. De... igyekszem kitartóbb lenni. - bár jelenleg komolyan is gondolom a szavaimat, de valamiért van egy olyan érzséem, hogy holnapra minden hasznos tanács, amit anyától kaptam majd feledésbe is fog merülni. Nem azért, mert ne érdekelne, vagy nem szeretném megfogadni a tanácsait. Csak egyszerűen szeretek mindig mindent úgy csinálni, ahogyan a pillanat hevében azt jónak gondolom. Utálok a holnapon gondolkodni és bármit is előre eltervezni, mert a spontán dolgokból mindig valami izgalmasabb sülhet ki. Meg hát, ami ma lázba hoz, az holnapra nem biztos, hogy már nem válik unalmassá. - Igen... azt hiszem, hogy kezdesz bele jönni. - bólintok helyeslően, hisz valóban túlteljesített ma saját magán. Semmi hangos szó, kiabálás, okoskodás... mintha valaki kicserélte volna. Épp ezért is tartom már feleslegesnek azt, hogy felvegyek bármiféle védekező állást vele szemben, és meglehet, hogy a szobámban sem lett volna erre szükség, bár akkor nagyon úgy tűnt, hogy számon kérni akar. Ami persze valahol jogos is... de, mint tudjuk: a legjobb védekezés a támadás. Ezt nagyon szeretem alkalmazkodni, valahányszor úgy érzem, hogy amit tettem az nem jó. - Hát... a szüneteléssel sem lenne gond, viszont... nem biztos, hogy szívesen látnak ott még. Az egyik Professzorral volt egy kis nézeteltérésünk, mert szerinte, csak mert az, ami, még neki is kell igaza legyen. Nem az én pofám volt először nagy... - hisz ha már az őszinteségnél tartunk, akkor jobb ha tudja, hogy nem biztos, hogy örülnének nekem. Sajnos az a baj, hogy én alapjáraton megadom a tiszteletet mindenkinek, de csakis addig a pontig, amig az kölcsönös. Szóval igen... sok mindenkinek nem vagyok a kedvence, de hát ez van. Nem, mintha örülnék annak, hogy ezt a túl őszinte beszélgetést úgy kell letudnunk, hogy apa nincs itt. Valahogy máshogyan terveztem az egészet. Az ujján lévő gyűrűt azonban még minden ellenére sem szeretném, hogy le vegye, mert abban a pillanatban, hogy az le kerül onnan, bennem egy világ fog össze törni. Nem állok kész arra, hogy én is jobban külön váljanak. - Tudom, de... haza fog jönni. Én biztos vagyok abban. Akkor pedig majd megbeszélhettek mindent. De... addig ne add fel. Csak ennyit kérek. - hiába tudom, hogy nem dönthetem el helyettük azt, hogy külön, vagy együtt menjenek tovább ezen a döcögős úton, viszont addig nem vagyok hajlandó ebbe bele törődni, amig nem hallom őket egymás szemébe nézve kimondani, hogy nem szeretik már egymást. Hisz ilyen nincs. Ennyi hosszú év után, lehetetlen. A szemöldököm azonban rögtön a magasba emelkedik, amint anyu szinte rám parancsol, hogy vegyek részt azon a versenyen, még annak ellenére is, hogy közölte vele az imént, hogy valami olyasmi lesz az, ami tilos... Elsőre megszólalni sem tudok, hisz hová tűnt az a nő, aki képes lenne a szobámba zárni, csak azért, hogy megakadályozzon abban, hogy ki menjek az ajtón? Nem csak a motorozásról beszélek, de arról is, hogy illegális... Ha hinnék a badarságokban, most azt állitanám, hogy bizonyára a földönkívüliek kicserélték valaki másra. - Öhm... biztos, hogy jól vagy? Mármint... csak ennyi? Néha dobjak üzit? - még a fejemet is megrázom, mintha valamit nem jól hallanék, deee... ez nagyon úgy néz ki, hogy a valóság. Talán tényleg le kéne lépnem, mielőtt meggondolná magát. - Hát oké... néha majd íok. - ezzel pedig óvatosan fel is állok mellőle, végig Őt figyelve, mert igaz, hogy csak miatta maradnék le az egész szórakozásról, a kedvemet semmi sem tudja el venni, azonban szükségem van arra, hogy megerősítsen ebben ismét. - De, biztos? Tudod veled is ki találhatok programot... - tényleg nem bánnám, ha megint valami filmet akarna nézni velem, bár azt nem tagadom, hogy az semmi esetre sem lenne olyan izgalmas, minta hely, ahová készülök. - Na jó... végülis most már úgyis este van. Gondolom le fekszel. Mert nem kell haza várnod. Későn jövök. - hátrálva lépkedek közben a nappali kijárata felé lassan, hogy ha mégis meggondolná magát, akkor láthassam azt az arcán. - Ígérem, hogy vigyázok magamra. - teszem még hozzá, hogy ha valóban azt tervezné, hogy fent marad és haza vár, akkor felejtse el hamar, hisz teljesen felesleges miattam virrasztania. Egyébként sem vagyok már kisgyerek. Bár azt hiszem, hogy erre már kezd nagyon is rá jönni.
Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.
Amikor az embernek meggyőződésévé válik, hogy tudja mi történik körülötte, a legkevésbé sem vágyik arra, hogy az önvédelmi célból felhúzott falait végül lerombolják... Pontosan ez történik most is, amikor homlokom ráncolva szünetet tartok, mielőtt bármit felelnék a kérésére. „Várjam haza” kéri tőlem, mert tudja, ő tudja, hogy az apja nem tenne ilyet vele, velünk. Tudja. Tudja? Hiszen most mégis ezt teszi, csendes távolsággal hárít el bennünket... Tehát felmerül bennem a kérdés, amire azt hittem, hogy tudom a választ - pont úgy, mint Dora is - ismerem egyáltalán Raúlt? Azt hittem, mindent tudok róla, de nem tudtam, hogy képes erre. Nem tudtam, hogy szó nélkül magunkra hagyna. Nem tudtam, hogy elégedetlen velem. Nem tudtam, hogy ennyire nehezére esik a szemembe mondani azt, aminek köszönhető, hogy hátat fordít nekünk. És azt sem tudtam, hogy valaha képes lesz ekkora törést okozni nekem... Erre az égvilágon semmi oka nem volt, győzködtem magam hosszú heteken, éjszakákon át. Keresem, tényleg, mint egy bolond kutatom a pillanatát emléktáramban, mikor, mivel sebeztem meg ennyire... Hol okozhattam helyrehozhatatlan károkat, mely szavaimmal? Szitokszavak, átkok, flegma hazavágások? Hiszen megtörténtek nem is egyszer, de azt hittem Raúl átlát a hevességemben felkapott méreggel átitatott maszkomon, tudja, hogy sokkal több nekem, mint levegőbe hányt szavak. Lehet, hogy ő sem tudta jól? Dühít, hogy milyen jogom érzi magát ennyire boldogtalannak mellettem, miközben ha valaki, én tudom jól, hogy ez van legbelül: bennem... Mindössze ennyire telt tőlem. Minden örökké végül véget ér valahol, igaz? Ez nem olyan könnyű - szeretném mondani, talán már üvölteni is, hogy biztosan megértse, hogy átérezze, milyen mélyről gyökerező fájdalom öleli magához az apjával való kapcsolatomat, aminek alakulását bárminek köszönhetem is ilyen sötét és hideg lett... Mondanám, hogy elfáradtam, hogy gyönge és megbénult lettem az érte való küzdelmünkben, mert semmi jelét sem tapasztalom, hogy volna rá okom, hogy tovább küzdjek értünk... Elfogytak a kapaszkodók, de helyette: - Nem az - pocsékul érzem magam, (A) mert megint hazudok, (B) közben mégsem egészen hazudok és (C) emiatt -, mert egy részem nem akarja feladni őt - érzem leginkább rosszul magam. Szeretném teljes egészemmel csak hazudni ezeket a szavakat, mert nem akarok már várni tovább, elég volt. Ennyi figyelmetlenség és érdektelenség után bárki leporolná a szoknyájáról a láthatatlan szöszöket és egyenes, felszegett állal tovább lépne. Vagy tévedek? - Ha boldog leszel tőle, akkor örömöt okozol nekem is, még szép! - nevezhetem női intuíciónak, elmezavarnak, de egy nagyon sürgető hang azt súgja, bármit is akar, most ebben az életszakaszában, nekem mellette kell lennem - talán még inkább, mint eddig voltam - és támogatnom őt. - Sokkal kevesebbeknek adatik meg, hogy már jó előre tudják, hogy mit akarnak kezdeni az életükkel... - bölcs gondolat, bár tapasztalásból hallatom. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy ez a probléma, amivel megküzd minden nap... kicsinyes. Nagyon is fontos és jónak tartom, hogy foglalkozik vele. Nem ugrik bele egy hivatásba, mert hirtelen fellángolást érzett iránta... - Azt mondják az ember holtáig tanul, vagy micsoda... Egyszer élünk, ilyen bölcseletekkel támogathatlak, mert máshogy nem is tudom, hogyan mondhatnám el, hogy ez milyen nehéz kérdés, mindenkinek... - nem biztos, hogy a megfelelő szavakkal sikerül tudtára adnom azt, amit szeretnék mondani. Sőt. Nem vagyok a szavak embere, pedig törekszem rá, hogy az legyek. - Amikor megtapasztaltam, hogy a gyerkőcök milyen elfogadóak... Szerintük menő robotcsaj vagyok - pimasz somolygással méregetem, megkongatom mutatóujjam külső bütykével művégtagomat. Nem esik nehezemre beszélni róla, főleg nem előtte. - De... - szünetet tartok, éreztetem vele, hogy komoly dolgot akarok mondani és erőt is merítek hozzá egy szuszra - ... táncolni akartam, mielőtt hát ez történt... - vállat rántok -, nem meséltem még, mert sosem beszélgettünk erről. Nehezemre esett túltenni magamat ezen, de sikerült. Azt tudnod kell, hogy nagyon, nagyon hosszú élet áll előtted, bármikor kipróbálhatod magadat új, más dolgokban, ha az, amivel megpróbálkoztál mégsem passzol hozzád. Csak adj időt magadnak, ne mondj le rögtön arról, hogy jobb lehess abban, amibe belevágtál... - intek felé kurtán - Na, jól csinálom? - kiabálás helyett. Fátyolos szemekkel fürkészem... Sosem mondtam, sosem ecseteltem, legfeljebb Raúl vállára hajtott fejjel, ha kettesben maradtunk karácsony éjjelente, mennyire szeretnék jó anyukája lenni Dorotheanak... Hallani végül, hogy annak gondol: édes megsemmisülés. - Ha kirúgnak is, vannak még Egyetemek. Nyilván, ne ez legyen a célunk, de esetleg próbáljunk meg időt, szünetet kérni erre a félévre... Biztosan van rá mód - kérdezem és kijelentem is egyszerre. Bár az apja nélkül kell intézkednünk, ez nem lesz ok rá, hogy úgy érezze, széthullhat a világa. Nem, addig ameddig én itt vagyok, ilyesmi nem történhet meg vele... Főleg nem most, hogy visszanyertem a bizalmát. - De igen, messzemenőkig... - keserédes görbével a számon nézek rá, szinte egyszerre sóhajtunk. Ő miattunk, én miatta és Raúl miatt is... Elcseszett helyzet. Hálás tekintettel figyelem, ahogy beszél. - Nem érem őt el, Dora - ismétlem el, hogy tudja, a kérésének nem én vagyok az akadálya. Nem mozdultam el, itt vagyok, kerestem is, ha azt akarja, hogy beszéljünk szemtől szembe, neki kell megpróbálnia elmozdítania az apját a szilárd hallgatásból. Mert én már fegyvertelenné váltam... A nevetése az egyik legszebb szimfónia füleimnek. Pezseg tőle a vérem, vele együtt kuncogok, még akkor is, ha tulajdonképpen saját magamon... - Ne is mondd tovább! - kérem tőle, miután kimondja, hogy illegális. Arcomra küszködő tekintet telepszik, de ennek ellenére igyekszem mosolygósan hozzáállni az információkhoz... Tudom, hogy helytelen ilyesmiben támogatni a gyermekünket, de Dora már nem gyerek. Fiatal, de felnőtt nő. Ha valakinek, nekem tudnom és értenem kell, hogy a buborék, amiben neveltem a legkevésbé sem volt egészséges. Tehát ezekkel a belső intelmekkel próbálom nem teljesen groteszk grimaszolással figyelni őt. - De igenis elmész és jól fogod érezni magadat! - érintem meg az arcát, gyengén végig simítva élén kézfejem külsejével - A részletekről nem kérek beszámolót, de azért időnként dobsz egy üzit? Ha nem jössz estére haza, vagy ha megjöttél... És esetleg eszedbe jut, persze ha nem, akkor sincs semmi - kifejtem, hogy egyáltalán nem várom, hogy óránként üzengessen (mint korábban), de ha már buzdítom a rosszra, megsajnálhat a törekvéseim közben. Az arcizmaim rezdülései persze sejtetik vele, mennyire meg kell birkóznom az ösztönös aggodalommal... - Miattam ne aggódj... - kérem tőle, tudom, hogy a kedve megmaradt a buli iránt, csak a sajnálata is egyszerre duzzadt fel irántam - Megleszek! - ígérem.
Nem szándékos a heves természetem, amelyet néha anyával szemben mutatok, épp úgy ahogyan a lázadásom hátterében sem az áll, hogy a szüleimet bosszantsam, csak egyszerűen úgy érzem, hogy így tudom kifejezni magamból az érzelmeimet, amelyek napról napra csak fokozódnak bennem egyáltalán nem jó irányba. Mivel már nem vagyok gyerek - pedig szeretnék az lenni -, viszont elég felnőtt sem, így általában csak össze csapnak a vihar felhők fölöttem, és minden igyekezetem ellenére sem vagyok képes úgy kezelni egyes helyzeteket, ahogyn illendő lenne. Ott ragadtam valahol a gyerekkorom küszöbén, a felnőtté válás ajtajában és nem tudom eldönteni, hogy melyiknek szerencsésebb lenni. Gyerek szemmel valahogy minden teljesen más volt. Hinni a tündérmesékben sokkal nagyobb löketet adott ahhoz, hogy fel akarjak nőni, most viszont vágyok arra, hogy újból az a kislány lehessek, aki hisz a csodákban és abban, hogy a világ végülis tele van szépségekkel. Mondjuk az életem szeretem élni, de csak akkor, ha nem itthon vagyok. Ez a ház, amely számomra a menedéket és a családot jelentette, valahogyan olyan rideggé vált, most meg még üres is apa nélkül. Nem is tudom, hogy ezek a falak mikor voltak utoljára betemetve vidám nevetésekkel. Az egyedüli mégis, ami a gyerekkoromra emlékeztet, talán azóta csak néhány bútor változott meg benne, na meg a benne lakó emberek. Mindannyian megváltoztunk, bár amíg nekem mentségemre szolgálhat az idő, amely felnőtté tett, addig a szüleimnek nemigen tud lenni megfelelő magyarázatuk az egymás felé produkált hűvös viselkedésüknek. Mégis azt várják tőlem, hogy az Egyetem legyen az első amire koncentrálni akarok. Igazából kit érdekel az egész, ha közben úgy érzem, hogy romokban hever az életem? Semmi sem fog megváltozni attól, ha valakivé válok. Ha tudnám, hogy a szüleim házassága csak azon múlna, akkor egy percig sem haboznék komolyan venni. Bár egy belső hang még mindig arra ösztönöz, hogy ne hagyjam veszni a bennem lévő makacsságot, hogy csak azért is mutassam meg, hogy nem érdekel ezen a földön semmi, és hagyjam én is magára anyát, hiszen megszokta már úgyis, hogy egyedül van mindig, de aztán ahogy végig nézve rajta valami kétségbeesés féleséget fedezek fel benne, képtelen vagyok azt megtenni. Minden haragom ellenére, amit a szüleim iránt érzek a lehetetlen viselkedésük miatt, azért szomorúsággal tölt el, ha boldogtalannak látom őket. Bár apa hiányát anya nem tudja pótolni, de talán egymást átsegíthetnénk ezen is. Mert biztos vagyok abban, hogy apa egy nap úgyis visszatér hozzánk. Mi vagyunk a családja. - Túl nagy kérés lenne az, hogy legalább várd Őt haza? Lehet, hogy okkal kellett elmennie. Ő sosem hagyna el minket csak így. Ezt te is tudod. - rázom meg közben makacsul a fejem, és egyre jobban érzem, hogy el fog jönni a szüleim házasságának a vége. Talán még hamarabb is, mint gondoltam. Lehet, hogy naív vagyok, de én még mindig hiszek abban, hogy mindezt, ami köztük van meg lehet valahogyan oldani. Itt pedig nem olyan megoldásra gondolok, amilyenen anyu gondolkodik épp. Valami olyanra, ami mindannyiunk számára kedvező lenne. Tényleg nem látják, hogy boldogabbak voltunk addig, amíg köztük is minden a legnagyobb rendben volt? Minden csalódottságom ellenére is képes vagyok arra, hogy lelkendezzek arról, ami sokkal boldogabbá tesz, mint az egyetem, és nagy meglepetésemre anya még csak nem is haragszik miatta. Pedig azt hittem, hogy megpróbál lebeszélni és jobb belátársa bírni majd. Valóban látom rajta azt, hogy mennyire igyekszik más szülő lenni, mint amilyen volt. Engedékenyebb. Pedig amikor kitereveltem az egészet, valami más volt a célom. Mégis tudnom kell azt, hogy nem okoztam neki csalódást, hiszen meglehet az is, hogy az Ő képzeletében valami sokkal tökéletesebb gyerek formálódik ki, mint amilyen én vagyok. Mindig is hatalmas félelmem volt az, hogy csalódást okozok az embereknek. Leginkább azoknak, akiket mindennél jobban szeretek. - Igaz, de... neked is örömet okozok ezzel? Azt hittem, hogy kiabálni fogsz majd, hogy nem azon az úton haladok, amelyiken kellene. Mármint... én akarok tanulni. Nem azzal van a baj. Csak valamiért olyan nehéz eldönteni azt, hogy mi az, ami nekem való. - vonom meg a vállamat ezzel a tudtára adva azt is, hogy igazából mindegy, hogy mekkorára nőttem, attól még mindig szükségem van rá. Vagyis mindkettejükre. Arra, hogy segítsenek megtalálni a saját életcélom, ami jelenleg nekem nincs is. Csak sodródok az árral, miközben igyekszem megtartani azt az énem, amilyennek hosszú éveken át nevelni próbáltak. - Te mikor tudtad eldönteni úgy igazán, hogy tanítani akarsz? - most először kérdezem ezt meg tőle, mert valahogy nagyon érdekel az, hogy miképpen tudja egy ember eldönteni azt, hogy mivé akar válni. Bárcsak elég kitartó és türelmes is lennék. - Te tökéletes anya vagy. Ha kívánhatnék, akkor sem vágynék másra, csak rád. Nem azért titkoltam ezt el előled, mert félnék bármitől is... Én egyszerűen csak nem tudtam, hogy hogyan állhatnék ezzel elő. Azt hittem, hogy majd apával mindent megtesztek azért, hogy... ne rúgjanak ki az Egyetemről. Mert ha továbbra sem fogok bejárni, akkor az lesz a vége. De ezt együtt kéne megoldanunk. Családként. - ismerem be végül a gyerekes viselkedésem mögött lévő igazságot, bár azt hiszem, hogy mindez még így sem fog változtatni semmin. Tekintetem én is az ujján lévő gyűrüre fordítom, majd vissza az arcára és valamiért úgy érzem, hogy azt az apró ékszert már régen nem a szerelem védjegyeként viseli, hanem inkább csak megszokásból, ami talán bilincsként tartja fogva. Én tényleg azt szeretném, ha boldog lenne. De annak az ára viszont az lesz, hogy én leszek csalódott. - Azt a valamit sok évvel ezelőtt, amikor az ujjadra húztad boldogsággal töltött el, nem? - kérdem még mindig reménnyel teli pillantásokkal, majd sóhajtok egyet végül lemondóan. Nem lehetek önző. - Én megértelek. Tényleg meg. Csak annyit szerettem volna, ha beszéltek még azelőtt szemtől szemben, hogy meghoznátok egy ilyen fontos döntést. Nekem mindkettőtökre szükségem van, így jó lenne megpróbálni legalább menteni a menthetőt... - hiszen ennyi év házasságot én nem hiszem, hogy ilyen könnyű lenne csak úgy elengedni. Persze nem értek én ehhez, még csak komoly kapcsolatom sem igazán volt, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az én szememben mindig Ők voltak apával a tökéletes pár. Mindig azt hittem, hogy nekem is lesz majd egy olyan csodálatos és szerető férjem, mint amilyen apu is. Úgy tűnik, hogy félre értettem sok mindent. Elnevetem magam mégis azon, ahogyan ismét kitalálja agondolataimat. Valóban ciki lenne, ha olyan helyre ahová a barátaim is járna, a saját anyámmal kéne megjelennem. Még akkor is, ha csak a fuvarozásom lenne a szerepe. - Már nincs is kedvem találkozni a barátaimmal. Azt hiszem, hogy ez a verseny nem is igazán lenne legális, szóval... ma kihagyom. - mivel újabban felöltötte magára a laza anya szerepét, így gondolom az sem sokkolná le túlságosan, hogy az olyan versenyek amikre örömmel megyek el, legtöbbször illegálisak, bár azt nem közlöm azért vele, hogy amint sikerül megszereznem a jogosítványomat és veszek egy motrot magamnak, milyen szívesen veszek majd részt én is ezeken a versenyeken, résztvevőként is. - De persze ha kíváncsi vagy arra, hogy a lányod életében először miként vesz részt egy ilyen versenyen hátul ülve, akkor... tőlem mehetünk. - vigyorodom el magam és az izgatottság ismét a hatalmába kerít, de ha azt mondja, hogy inkább szeretné ezt ki hagyni, akkor valószínűleg itthon maradok vele. Mert nem szeretném Őt én is magára hagyni.
Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.
Dorothea születésétől fogva már nem éreztem magamat sohasem magányosnak. Az idilli kapcsolatunk legelső éveiben talán túlzóan is törekedtem arra, hogy megkaphassa a megfelelő érzelmi támogatást tőlem - amit én elvettem, megvontam magamtól az én szüleim felől. Könyvek, különböző előadások, filmek segítettek át az anyaságra való felkészülésre, azzá válásra és a kötődés egészséges kialakítására. Vagyis a törekvésre, hogy később, felnőttként Doranak ne legyenek traumái, amiken dolgoznia kell... Az aggodalmam, túlféltésem végül mégis csak csepegtetett valamennyit a személyiségébe, hiszen más magyarázat nincsen rá, miért titkolózott és zárkózott el, még tőlem is. Mindhiába maradtam töretlenül és szilárdan, hogy érezze; ő sem lesz soha magára maradva, amíg én létezem... A csavar a kettőnk történetében, ebben a szituációban, a most kaotikus, kibogozhatatlan helyzetében, hogy még ha harag is támad a mellkasomban iránta, végső soron az egyetlen, akire mutogathatnék, akivel kiabálhatnék, a feje fölül, az ablak tükröződéséből néz vissza rám... De legalább már értem. Természetesen ettől függetlenül a szomorúság, a csalódottság érzése, a rám sújtó melankólia nem könnyít a tudás terhén, sőt. Elnyitom a számat, hogy megkérdőjelezzem a választott épület állapotát, szintjét, mégis sikerül némán, fejrázással tiltakoznom. Lenyelem a kikívánkozó szavakat, kéréseket, parancsokat és kérdéseket. Makacsul próbálok olyan anya lenni, amilyen nem vagyok, mert perpillanat az apja személyét is helyettesítem - akiről tudni illik, hogy most csendre, nyugalomra intene - vagyis azt hiszem, esetünkben semmivel sem lehetek már megingathatatlan. Hihetetlen érzés felruházni magam a személyével, úgy, hogy jelen sincsen... A kanapén ücsörögve rideg borzongás fut végig a gerincemen. Elnézek a sötét udvar felé, rábámulok, onnan vezetem vissza pillantásom a falra szép, stílusosan elhelyezett képkereteibe zárt emlékeinkre... Megbabonáz a férjem nevető arca, az ahogyan visszamosolygok rá. Megrémít, milyen hűvös és üres most a szívem, hogy nincs mellettem, hogy itthon sincs. Bárcsak meglenne a képességem hozzá, hogy előrángassam bármiféle hivatalos út megkerülésével - hiszen már ez is eszembe jutott. Kinek ne jutna? A rendőrséget is csak azért zártam ki, mert Doraval tartja a kapcsolatot: ebből kifolyólag él és -talán- virul is, belőlem nem kér. Talán anyámnak abban igaza volt, hogy: szándékosan, vagy sem, de taszítom az embereket... Megértőn nézek utána, de továbbra sem mozdulok felé. Biztosan elrejtettem volna a kulcsot és bezártam volna a szobájába, ha hallgatok a legbelső rémre, de ehelyett nyitva hagytam az utat a meneküléshez... Idejét nem tudom, hogy mióta, de olyan érzésem támad, mintha a két legfontosabb ember az életemben semmi más, csak én előlem iszkolna el. Az érzés letelepszik a hátsó járatokba, trónra ülve helyet foglal és megkezdi a magabiztossággal, egészséges életérzésekkel való csatározását. Szörnyű, kínzó érzés... - Sajnálom, hogy így érzed miattunk - ezt őszintén mondhatom, mert így van. Nem volna szabad ennyire a szívén viselnie a válásunk terhét, de ez visszajelzést ad arról is, hogy amit egykor régen lehetetlennek hittem, sikerült. Boldog és szerető családban nőtt fel, minden hátrányosságunk ellenére. - Nem győzöm hangsúlyozni, hogy apád és én melletted vagyunk, támogatunk és minden, úgy, mint eddig is volt. Szerintem ő már döntött a házasságunkról, vagy ha nem, én leszek az, aki fog, mert ez így nem élet. Megértem, hogy rosszul esik.., tényleg, de nem hibáztathatsz tovább engem. - lesütöm pillantásomat, félek, hogy ismét önsajnáltatással vádol, de ha belenézne a telefonomba, a híváslistámat, sms-eimet ellenőrizné, láthatná, hogy én még most sem adtam fel... - Nem hagyom, hogy ez a helyzet tovább tartson, meg fogom oldani valahogyan - a ház eladásáról még nem beszélek. Meglehet - a korábbi beszélgetésinkben elhangzott függetlenség utáni vágyakozása miatt - örülni is fog az elhatározásomnak. - Illik hozzád, komolyan mondom - vele együtt mosolygok, örömmel látom, hogy boldoggá teszi a modellkedés. Kislányként is szeretett szerepelni, táncolni, előadni a tévé előtt, a nappaliban. Nekem pedig csak a büszkeség virága nyílhat emiatt a mellkasomban, semmi más. Rendezkedek hanyag tartásomon, amikor mellém ülve megfogja a kezemet. Kérdőn, bocsánatkérőn és szeretőn figyelem, amit mond. A sírás ígérete kezdi marni a torkomat belülről szavai hallatán. - Dora... - szólok közbe, amikor sejtem mit akar kihámozni ebből a beszélgetésből. -, te nem csináltál semmi rosszat, soha. Tudod te is - nyomatékosítom egy kézszorítással, persze csak anyai erővel abban. - Miért haragudnék? Azt csinálod, ami örömet okoz és ez jó dolog - lelkesedésemben közelebb is mozdulok, előre billentve törzsemet. Lepillantok a kézfogásunkra, végig simítok a kézfején. - Csak azért haragudhatok, hogy úgy érezted, nem mondhatod el. De emiatt sem rád, magamra. Tudom, hogy milyen anya vagyok... De tényleg, próbálok megváltozni, megértőbb és lazább lenni, olyan, akihez mersz majd fordulni, bármivel. Ezzel, mással - magyarázom, levegőt sem véve. Szelídülnek vonásaim a bocsánatkérését hallva. Ő a legszebb rózsa, éles tüskéi vannak és szúr, ha veszélyben érzi magát... - jut eszembe, amit a testvérem mondogatott Doraról, amikor még kisebb volt, tinédzser. Akkoribban több, ennél drámaibb, élesebb vitáink voltak. - Nem haragszok. - kedveskedő görbével az ajkaimon nézek rá - Én csak azt kérem, hogy te is legyél megértőbb velem, ezzel a valamivel... - lepillantok a karikára az ujjamon, biztosan ő is tudja, hogy előbb-utóbb véget vetünk neki. Hacsak az apja már nem lépett ezügyben. - Elvigyelek? Ha innátok, vagy sofőrre van szükség... - kérdem, megigazítva egy elkóricált tincsét - Egy utcával lejjebb is kirakhatlak, hogy ne égesselek - felhúzom az orromat, grimaszolok finoman rá.
Én tényleg igyekszem magamban tartani a bennem lévő rengeteg dühöt, de az valahogy mindig kikivánkozik belőlem. Még akkor is, ha tudom, hogy nem anya tehet arról, hogy apa nincs, és ki tudja vissza tér-e egyáltalán valaha. Vagyis... valahol mégis hibásnak tartom anyut is, mert nem látok benne egy kicsi igyekezetet sem, hogy megpórbálja rendezni a kapcsolatát apával. Hogyan lehet csak úgy, ilyen nemes egyszerűséggel feladni annyi év házasságot? Főleg úgy, hogy nem is voltak mindig ilyenek... valamikor valóban boldogok voltak egymás mellett. Tudom, hogy azt nem csak gyerek szemmel láttam úgy, hanem valóban igaziak voltak. Mégis, mintha rajtam kívül mindenki más feladta volna már azt, hogy megmaradjunk családnak. Szeretnék igazán felnőtt lenni ehhez én is, de egyszerűen képtelen vagyok mindezt elfogadni. Pillanatok alatt tették tönkre az egész életem, és még csak nem is látják, hogy mennyire szenvedek a szüleim hiánya miatt. Nem csak apa hiányzik, aki még tőlem is tartsa a távolságot, de anya is, aki hiába van mellettem nap, mint nap, mégis egyre jobban érzem azt, hogy távolodunk el egymástól. Igazából soha nem is voltunk talán úgy igazán közel egymáshoz, mindig zavart a viselkedése és az, hogy még a légytől is óvni akart. Látom rajta, hogy mostanában igyekszik, de valami még mindig hiányzik a képből. Az pedig az apám és az, hogy mindkét szülőmmel közösen teljen el egy békés családi nap. Bár mindennél jobban szeretném magamban tartani a valóságot és inkább a képébe kiáltani, hogy törődjön a saját dolgával és ne érdekelje az én életem, de végül mégis az igazság mellett döntök, mert mindenképp azt szeretném, ha észre venné, hogy az ostoba viselkedésük miatt történik igazából minden. A gyerekként szőtt álmaim pillanatok alatt elillantak azzal együtt, hogy folyamatosan azt kellett hallgatnom, hogy a saját szüleim ellenségek lettek egymmás szemében, és most már apa nincs is. Érdeklődve nézem közben az anya tekintetét, próbálok leolvasni az arcáról bármiféle érzelmet, de úgy tűnik, mintha Ő maga sem igazán tudná, hogy mi az, ami benne van. Mintha nem tudná, hogy melyik problémával foglalkozzon először, és mintha nem akarná ki mondani, hogy én vagyok a legnagyobb probléma az életében. Mert támogató lányként mellette kéne állnom, de helyette csak folyamatosan borsót török az orra alá. Nem mintha szándékosan történne mindez. Végül sóhajtok egyet, amiért az egészből annyi esett le neki, hogy: épület teteje. - Jaa... nem olyan nagy ügy. - legyintek egyet mielőtt el kezdene prédikációt tartani annak a veszélyéről. Néha képes a bolhából elefántot csinálni, és elfelejteni azt is, hogy már régen nem vagyok gyerek. Még akkor sem, ha szerinte - és sokszor más szerint is -, úgy viselkedem. Azért az eszem a helyén van, és pontosan tudom, hogy mivel és meddig szabad el mennem. Tudok vigyázni magamra. Az adrenalin utáni sóvárgásom talán az, ami a leginkább bátorságot ad néha a veszélyes élethelyzetekhez. Bárcsak egy kicsit is megértene anyu is. Talán akkor minden máshogyan is történhetne körülöttünk. Én sem kéne olyasmiket a fejéhez vágnom, amik nekem sem esnek jól. Sőt, igazából még haragszom is magamra, amiért néha fejetlenül beszélek. Végig nézve rajta, tökéletesen látom, hogy mennyire nem esnek jól a szavaim, mégis még mindig olyan higgadtnak mutatkozik, hogy engem csak egyre jobban össze zavar. Én azt hittem, hogy az a célja, hogy vádaskodjon és ítélkezzen azért, mert megtudta, hogy az Egyetemet messziről ki kerültem az elmúlt hetekben... talán hónapokban. Már az idejét sem tudom annak, hogy mikor kezdtem ezt az egészet el. - És most, hogy tudod az igazat, mi fog változni? Majd ezentúl kézen fogva be kísérsz mindennap az Egyetemre, és utánam jössz, hogy meggyőződj, hogy valóban ott voltam? - szökik a magasba az egyik szemöldököm, mert egyáltalán nem értem, hogy mi is ennek a beszélgetésünknek a lényege. Mérgesnek nem mérges... de nem is tűnik úgy, mintha ki csattanna a boldogságtól. És én még rúgok egyet bele a következő szavaimmal, melyekkel még mindig nem megbánatni akarom, de mégis úgy tűnik, hogy sikerült, mert még csak válaszra sem méltat. Nem mintha lenne egy ilyen kijelentésre mit mondani. Ahelyett, hogy össze fognánk ebben a nehéz időszakban, csak megnehezítem a dolgát. Pedig biztosan épp elég neki az, amiken keresztül megy apa miatt. Addig kellett volna ezen változtatnia, amíg lehetősége lett volna rá. Most már csak reménykedek abban, hogy még mindig nem késő. A lelkesedésem pedig a mai napra fokozatosan múlik el, amint magamra hagy a szobában, mert tudom, hogy talán megbántottam. Bár felöltözök megfelelően ahhoz, hogy részt vehessek életem egyik legfontosabb eseményén, de amint elhaladva a nappali előtt megpillantom anyut, képtelen vagyok arra, hogy tovább is menjek. Úgy érzem, mintha apa mellett én is folyamatosan cserben hagynám Őt. Máskor pedig épp azt is akarom. Bűntetni, amiért elromlott a házasságuk. - Ez nem a távolságról szól... - szólalok meg, csak félve nézve rá, mert szégyellem magam azért, amiért ilyen érzést váltottam ki belőle. Minden gyereknek szüksége van az édesanyjára. - Én csak szeretném, ha olyanok lennénk, mint régen... tudod...amikor még apa is velünk volt. Mostanában úgy érzem, mintha az egész világ az ellenségem lenne. - vallom be, de csak azért, hogy talán így egy kicsit megnyugtassam, hogy lényegében nem csak vele van problémám. Egyszerűen csak nem találom a helyemet. Olyan, mintha valami hiányozna belőlem, és a bennem lévő űrt csak egyedül az tudná betölteni, ha a szüleim ismét egymsára találnának. Miért olyan túl nagy kérés mindez? Aztán az ajkam hírtelen húzódik egy széles vigyorra a következő megjegyzését meghallva. Szóval nem haragszik a modellkedés miatt. - Tudod... rá jöttem arra, hogy nem csak az adrenalin az ami boldoggá tesz, hanem az is, ha felfigyelnek rám az emberek. - vallom be, és egyre biztosabb vagyok abban is, hogy nem az a nekem való szakma, amit választani akartam volna. Ezért sem megy az Egyetem, meg úgy egyébként sincs egy életcél előttem. Jobban szeretek csak úgy sodródni az árral, olyan lesz, ami lesz alapon. Végül közelebb lépek hozzá és le ülve mellé a kanapéra veszem két kezem közé a jobb tenyerét. - Én nagyon szerencsésnek tartom magam azért, mert éppen a te lányod vagyok. Az igaz, hogy nem mindig könnyű, de... azt is tudom, hogy neked sem sokkal könnyebb az én anyukámnak lenned.. - válaszolok végül, hogy elűzzem belőle az olyan kétségeket, hogy nem örülnék annak, hogy van nekem. Azt hiszem, hogy sokan szeretnének a helyemben lenni. Leszámítva azt az aprócska tényt, hogy mennyire romokban van épp a házasságuk apuval. - Vagyis... nem haragszol rám? - keresem a tekintetét és valamiért el hiszem, hogy tényleg meg fogjuk tudni ezt beszélni. Bárcsak én is tudnám, hogy mi az, amit szeretnék. - Sajnálom, hogy megbántottalak.
Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.
A lélegzetvételeim lecsillapodtával már legalább nem akarok ajtóstól rárontva kiabálni: válaszokat követelni fékezhetetlen haraggal és csalódottsággal... Sikerül megálljt parancsolnom az indulataimnak, meglehet, hogy az utóbbi hónapok énépítő könyvei és/vagy a megannyi meditációval foglalkozó podcast miatt... Végeredményben talán nem számít az, hogy minek köszönhető, hogy sikerrel járok benne, csak az a fontos, hogy képes vagyok nyomást gyakorolni a követelőző anyára odabenn. Hiábavaló a lecsendesedésem, ha Dora képes kiszaggatni belőlem a gondosan, előre felkészülten eltemetett dühömet. - Igen, eléggé szeretném - értetlenül felvont szemöldökkel nézek rá, szét csapott kezekkel. Miféle kérdés ez? Ép lábamról a másikra helyezem át a testsúlyomat, ettől a csípőm kissé kifelé domborodik sziluettemből. Mindenről tudni szeretnék - mondanám, ha tudnám, hogy nem pattannak le róla a szavaim... Pontosan tudom, hogy nem tudom elérni, hiszen egyértelmű számomra a viselkedéséből, hogy támadásként veszi a kíváncsiságomat, hiába érzem én jogosnak a tudás utáni sóvárgásomat... A magyarázat elegendő hozzá, hogy tenyerem végig szántson vízszintesen homlokom vonalán. Számolni, számolni, számolni: mantrázom magamban, mielőtt bármit is mondanék. Pozitívum kutatása, a bizalom hídja és... Picsába! Nem jut eszembe semmi más csak az átkozott, mellkasomat ingerülten karcoló pánikvirág nyílása... Finoman ugrándozik szemöldökeim vonala, végül csak enyhén megcsóválom a fejemet, hagyom kiszaladni a számon a kérdést: - Egy épület tetejére? - talán nem éppen ez a lényeg, mégsem tudom megtagadni legbelső énemet, ítélkező kissé a hangviselésem. Nem az zavar, ha nem csinál semmit, hanem a szándékos adrenalin-vadászat, ha van szó róla, ha nincs. Modellkedés? El sem jut igazán a tudatomig, mert a következő vádja durva erővel sodorja el az ebből csírázó gondolatfoszlányt... El-elnyíló ajkakkal keresem a megfelelő, a helyzetünkhöz passzoló kérdéseket, kijelentéseket, bármit, amivel még megmenthetem az éppen felégetésre kárhoztatott hidat közöttünk... - Csak legalább tudom, hogy valami történik, mármint... - gesztikulálok a levegőbe -, hogy nem ott vagy, ahol én elképzellek. A suliban, úgy értem... - fogalmam sincs, mi történik, miért ékel közénk ekkora hasadékot. Tudom, hogy hiányzik neki az apja, nekem is. De egyáltalán nem értek egyet azzal a szándékával, hogy emiatt engem büntet. Nem éppen most kellene szorosabbnak lennie a kötelékünknek?! Megjavítani... Lezuhan nem csak a tekintetem, de a gyomrom is. A szőnyeget bámulom, láthatatlan szöszök után kutatnak szemeim. Olyan sokféleképpen értelmezhetném ezt a hozzám vágott kifejezését... Szám sarka megrándul. Hiábavaló magyarázkodás lenne a részemről ugyanazokkal a mondatokkal koptatni a nyelvemet, ha eddig süket fülekre találtak észérveim. Nem értem el semmit azzal, hogy az apja után eredtem, eltűnt előlem... Elérhetetlen, nekem pedig ebben a pillanatban az az érzésem támad, hogy teljesen egyedül vagyok. Egy anyától elvárható megértő monológ hiányával távozom aztán, még véletlenül sem hagyva, hogy tovább romboljuk egymást: a zene egyre hangosodó, a levegőt megtöltő erejétől egyébként is tudom, hogy ezt a beszélgetést meggyilkoltuk...Halovány mosollyal az arcomon szegem fel kissé az állam. Aggodalmas, de mégis kedveskedő somolygással figyelem őt. - Tudod, hogy mindennél jobban érdekel, de... - ujjaim keresztezik egymás útját, ahogy a kanapén ücsörögve, a tévé fényéből nézek irányába -, nem akarok továbbra is idegesítő anya lenni. Szóval, ha távolságra van szükséged... - megértem. Vállat rántok lezserül, igaz, a szívem hallom repedezni. Érdeklődőn fürkészem, lehalkítva a készüléket előttem. Szembogarain megállapodnak a körvonalán, próbálok a rezdüléseire hangolódni, figyelni rá, hogy amit válaszolok ne mélyítse tovább a szakadékot közöttünk... - Azzal a pofival bármelyik ügynökségnek ölnie kellene érted - felhúzom az orrom, enyhe grimaszolással adom a tudtára a véleményemet. Bár belőlem beszélhet elfogultság, hiszen minden anya számára a gyermeke szépsége páratlan és egyedülálló. A mosolyommal tudatom, hogy komolyabban is szeretnék hozzászólni a témához. - Tudom, hogy nem könnyű az én lányomnak lenni... Megnehezítettem a gyerekkorodat is. De változok, vagyis törekszem rá Dora... - keményítek vonásaimon, kissé előrébb is dőlve ülőhelyzetemben -, meg fogom érteni, bárhogyan döntesz is. És támogatni is szeretnélek, okés? - nem egy eget rengető szülőibeszéd, de mégis több, mint amire hittem, hogy képes vagyok.
Nehéz lenne megállapítani, hogy legtöbbször miért ilyen a viselkedésem anyával szemben. Néha azt érzem, hogy szükségem van rá, hogy jól el tudunk lenni apa nélkül is, máskor pedig olyan érzésem van, hogy mindent rajta kell levezetnem, hiszen máson nem tehetem azt meg. A házasságuk egyre közelebb kerül a végéhez, ezen még az sem segít túlzottan, hogy apu még azóta sem volt hajlandó haza jönni. Valahogy másképp képzeltem el ezt az egészet, azt hittem, hogy majd előbb vagy utóbb úgyis vissza jön és sikerülni fog leülniük megbeszélni ezt az egészet. Tévedtem. Még én sem vagyok elég ok ahhoz, hogy ki tartsanak egymás mellett. Ennyit a rengeteg fogadalmukról amit egymásnak tettek akkor, amikor ki mondták a boldogító igent. Még mindig nem értem, hogy mikor és mi romlott el ennyire, hogy ilyen elcseszettnek tűnik az egész családunk. Néha semmi mást nem szeretnék csak bezárkózni a szobámba, és kizárni minden mást az elmémből. És akkor még azt kérdezi, hogy miért nem járok be az óráimra. Minek? Miért érdekli, hogy hová megyek akkor, amikor az Egyetemen kéne lennem valamelyik órámon? Inkább azon kéne fáradozzon, hogy vissza csalja apát valahogyan, mert én kevés vagyok hozzá. Ritkán hív fel, de amint győzködni próbálom Őt, hogy térjen vissza hozzánk, valami hülye indokkal le is ráz. A múltkor például küldött pénzt is - erről természetesen nem szóltam anyának-, ezzel finoman lefizetve engem, hogy törődjek a magam dolgával. Hát azt teszem, mert a szüleimet sokkal jobban elfoglalja az, hogy minél nagyobb haragot váltsanak ki egymásból, nem törődve azzal, hogy középen én iszom meg mindennek a levét. - Ha nagyon szeretnéd, akkor igen. - itt pedig el is hallgatok, hogy eldöntsem magamban, hogy mi is az igazi célom. Az, hogy felbosszantsam, vagy inkább, hogy próbáljam megértetni magam vele. Bár ha értene a szüleim közül bármelyikük is, akkor minden bizonnyal nem lennénk ebben a helyzetben. - Megpróbálkoztam a modellkedéssel. Néha még most is eljárok oda. Gyakran megyek át Bronxba, van ott néhány ismerősöm, akik segítenek kitisztítani a fejem. Van egy romos, elhagyott épület, igazán élvezetes felmászni a tejejére, hogy ott aztán ne csináljunk semmit. - vonom meg a vállam, mintha valami természetes hobbiról beszélnék neki épp, bár valószínűleg ő ezt úgysem érti. Néha az a legnagyobb baj, hogy nem tud igazán élni. De legalább már nem akar bezárva tartani, és a széltől is megóvni. A támadó állást ellene azonban csakis azért alkalmazom, mert azt gondoltam, hogy a célja nem más, mint ítélkezni felettem, majd papolni egész nap arról, hogy miért nem koncentrálok a tanulásra, meg, hogy mennyire ezen múlik a jövőm. Semmi sem oldódik meg addig, amig apu is nem tér haza. - Hát ezzel a számon kéréssel. Semmi sem fog változni attól, hogy válaszokat adok a kérdéseidre. - nyugodtnak tűnik, de én mégis még mindig támadó pozicióban vagyok, felkészülve arra, hogy ha mégis dühösnek látszana védekezni tudjak. De látszólag sokkal jobban kezeli ezt a helyzetet, mint gondoltam volna. Talán nekem kéne vissza vennem egy kicsit, hiszen nem tehet arról, hogy apa látszólag elhagyta. De akkor ki a felelős érte mégis? - Semmit nem teszel még mindig azért, hogy helyre hozd azt, ami elromlott... nem engem kell megjavítani. - a saját szavaim még nekem is fájnak, éppen ezért próbálok egy bocsánatkérő fintort is küldeni felé, hiszen nem az a célom, hogy én is bele rúgjak még. Elég az, amit apu csinál mindekttőnkkel, és még csak tökéletes magyarázatot sem tud adni. Így végül csak sóhajtok és megpróbálok mélyen magamba nézni, holott még egy kicsit mindig úgy gondolom, hogy jogos a bennem lévő összes harag. A tönkre ment kapcsolatuk vezetett el addig, hogy képtelen vagyok egy tökéletes jövőképet magam elé képzelni. Olyan szépek voltak együtt, mindig büszke voltam arra, hogy a szüleim ennyire szerelmesen tudnak nézni egymásra még annyi hosszú év után is, aztán mintha minden csak egy hazugság lett volna dőlt romokba az egész életem. Életünk. Ezzel pedig az álmaimat is el vették, amik voltak, mert rá jöttem, hogy minden ami körülöttünk van csak illuzió, ami pillanatok alatt el is tud illanni. Én pedig épp ezért jobban szeretek a mának élni és át adni magam a pillanatnyi érzelmeimnek. A zenét felhangosítva pedig ismételten a tudtára adom, hogy nem kívánok vele többet beszélgetni most. Látom, hogy mond valamit, el is kapom a mondanivalója lényegét, ha minden szót nem is hallok a zene miatt, de úgy teszek, mint aki a zenén kívül minden másra süket lenne. Megkönnyebbülve sóhajtok egyet, amint ki megy a szobámból és tudom, hogy ezzel vége a beszélgetésünknek. A kedvem azonban el ment. Mégis össze szedve magam, igyekszem a legtökéletesebb formába önteni magam, mert ennél tökéletes programban aligha lehetne részem, ami el tereli ismét a figyelmem az itthon uralkodó hangulatról és arról, hogy csak a távolból van apám. A zenét ki kapcsolva hagyom el a szobámat, de anya hangját meghallva a nappaliból, meg is torpanok ott, hogy felé tudjak nézni. Legalább nem jön azzal, hogy szobafogságra akarna ítélni. - Nem is érdekel, hogy hová akarok meni? - kérdezem meglepetten és kicsit szégyellve magam amiatt, hogy olyan gorombán beszéltem vele. Talán tényleg csak aggódik és jót akar nekem, de azzal, hogy el akarnak válni még mindig nem hiszem, hogy jót tennének. - Azért sem érdekel az Egyetem, mert azt hiszem, hogy mégsem azon az úton haladok, amin lenni szeretnék. - vallom be végül a részben igazságot is, mert a másik fele meg az, hogy őket akarom bűntetni a lógásaimmal, még ha talán magammal is cseszek ki azzal a leginkább.
Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.
Megpróbálom emlékeztetni magamat, hogy Dorothea eléréséhez nem a számonkérés fog előre vinni... Hisz a cél a megértése. Én is voltam fiatal, tudom, hogy senki sem kíváncsi ebben a korban a szülei okosságára, tapasztalataira, bölcsességeire... Vagy az én vérvonalam nem erről hírhedt. Mire megtudom, hogy nem jár be, már valószínűleg egyébként is eleget hiányzott az óráiról ahhoz, hogy kicsapják... Ha pedig ennyire érdektelen, motiválatlan, ki kell derítenem, hogy miért és hogy hol máshol tölti a mindennapokat... Nem mintha lenne beleszólásom - most hallom, ahogy felsóhajt egy fáradt édesapa is - hiszen nagykorúnak minősül a világegyetem előt; nem is ezzel a céllal ácsorgok a küszöbén. Válaszokat keresek... Ilyenkor persze felmerül az emberben, ha lázadásról van szó, már nem lehet beleszólásunk az életébe, de az egyéb kényelem és haszon biztosítása elvárt részünkről?! Érzek ebben némi iróniát... - És el is mondod, hogy mi az? - tényleg nem akarok vitatkozni vele. Semmi szüksége ezeknek a falaknak több bánatra és mérgelődésre... Még mindig őrzik a korábban elhangzott hibáztatásokét, hallani, hogyan visszhangzanak. Érzem, hogy feszült és elzárkózik tőlem, ez egyszerre kelt bennem vágyat, hogy megértessem vele, nem akarok kiabálni, meg persze bosszant is. Kopogással jöttem be hozzá, fel nem emelt hangon. Az állandó támadás közöttünk, közte és az apja között, közöttünk szülők között kialakított egy védekezési mechanizmust. Lassan úgy érzem, már képtelenek vagyunk egy bizonyos ingerültségi-szint alá menni... - Szerinted mivel próbálkozok? - tárom szét a karjaimat. Ha kampányolni szeretnék az Egyetem mellett, gondolja, hogy ilyen sztoikus nyugalom áradna az aurámból? Nem örülök a döntésének, de nem ítélkezhetek fölötte! Támogató szülő leszek - eldöntöttem, miután rájöttem, hogy egyedül vívom a szélmalom harcainkat. Egyébként sincs beleszólásom, ezt egyértelműen a tudtomra adta azzal, hogy az arcomba hazudozott. - Önsajnálat? - ismétlem el hitetlen arcot vágva. Szemöldökeim íve fölfelé kanyarodik, kiszárad a torkom, kapar. Ha eddig nem volt bennem düh, most csírázni kezd... Rosszallóan megcsóválom a fejem. Újfent itt tartunk... Az én hibám, hogy az apja eltűnt... - Ez komoly? - mintha ismét tinédzserként ücsörögne előttem. Fintorral nézek rá, nem tudom eldönteni, hogyan kellene reagálnom arra, amit művel. Nehéz felnőttként kezelni, ha gyerekesen viselkedik egy konfliktushelyzetben, melyről megjegyzem nem én tehetek... Hiszen nem én hagytam ott a sulit, ki tudja milyen más, érdekesebb dolgok miatt... A legnehezebb része a gyereknevelésnek, hogy képesek pont annyira bántani bennünket, amennyire szeretni is. Lepillantok valahová a szőnyegre magam előtt... Megacélozom arcizmaimat, majd felnézek rá ismét. - Hogyne - sürgetőbb dolga van, mintsem olyan az eseményhez mérten jelentéktelen emberekkel megbeszélni fontos dolgokat, mint az anyja. Ahogy elfordulok, mintha láthatatlan falba ütköznék. Jól tudom, hogy szülőként meg kellene makacsolnom magam, de azt is, hogy Dora abban a korban van, ahol nem hat rá semmiféle érvelés, mert nem is foglalkoztatja a felelősség súlya... Ahhoz még nőnie kell, ezt bizonyítja az is, ahogy rám riposztol. - De esetleg azon elgondolkodhatnál, hogy lógás helyett inkább szünetelteted... - vállat rántok, talán a zenéjétől nem is hallja, amit mondok. A következő percben már becsukom az ajtaját. Lehet, hogy arra számított, hogy kiborulva ordítozni fogunk és még a zenéjét is lehalkítom, hogy erőt fitogtatva fölényeskedjek fölötte, de nem teszek ilyesmit... Lenne értelme, haszna? Helyette elgondolkodom rajta, hogy talán a ház eladása az egyetlen opció, amivel még kimenthetem mindhármunkat ebből a mérgező fészekből... Dora önállóságot tanulna, élhetne úgy, ahogy kedve szottyan, nem zavarná ebben senki. Az apja már egyébként is ezt műveli... És biztos, hogy hosszútávon nekem is jót tenne. A lépcsőn lefelé haladva az is eszembe jut, hogy ideje válóperes ügyvédet fogadnom... - Érzed jól magad - szólok utána nem sokkal később, ha elkészült és indulásra készen elsuhan a nappali előtt.
Unottan vetődök hátra az ágyban, telefonomat a magasba emelve pötyögök egy üzenetet Naominak, aki remélem, hogy nem felejtette el, hogy ma mennyire fontos napunk is van. Részt vehetünk egy motor versenyen - ami természetesen nem legális -, sőt Brandon még azt is megígérte, hogy felülhetek mögé az első körben legalább. Még szép, hogy izgalomba hoz már ennek a gondolata is. Brandon egyébként nem olyan rég költözött a környékünkre, és az egyedüli izgalmas benne az, hogy imád száguldozni a motrával, ezért képes vagyok haverkodni is vele. Amíg várom, hogy a barátnőm vissza írjon, leengedem magam mellé a telefonomat és a plafont bámulva adom át magam a zenének, ami nem túl hangos - mert figyelembe veszem azt, hogy anya is itthon van -, de ahhoz épp elég, hogy a szobám megteljen az Eminem hangjával. Ritmusra még a fejemet is mozgatom az ágyon fekve, és közben azon töprengek, hogy mit fogok fel venni este. Pontosan annyira izgulok, mintha valami olyasmire készülnék épp, amiben még sosem volt részem. Oké... versenyen eddig még csak nézőként szerepeltem mindig, de viszont motorokkal száguldoztam már egy párszor és alig várom, hogy végre le vizsgázhassak én is, és egy sajátra tegyek szert. Talán ez az egyedüli olyan célom ami mellett igazán kitartok, és elgondolkodok azon, hogy talán építészmérnök helyett valami versenyzőnek kéne állnom. Mert valljuk be, hogy azért az sokkal izgalmasabb, mint például házakat tervezgetni. Egyszerre érzem rezegni a csípőm mellett pihenő telefonomat és nyílik az ajtó is, ami miatt reflexszerűen ülök fel, magam alá gyűrve a jobb lábam, és a távirányítóért nyúlok, hogy megállítsam a zenét. Valószínűleg kopoghatott anya, csak a zene miatt nem hallottam. Mosolyogva bólintok, de azért remélem, hogy hamar el mondja amit szeretne, mert csomó dolgom van még a verseny előtt. Meghallva azonban az anyu itt létének az okát, meg is bánom, hogy jóvá hagytam, hogy be jöjjön. Azt is, hogy a zenét a megállítás helyett inkább nem húztam fel még hangosabbra. Miért pont most kellett hívják? Nagyon remélem, hogy nem most akar nekem szónoklatokat tartani arról, hogy miért nem jó az, ha nem járok be az óráimra, és, hogy így nem lesz belőlem semmi. Blablabla... - Remek. - csak ennyit tudok hozzá fűzni, mert nem igazán van más mit mondanom. Közben próbálom az arcát fürkészni, hogy rá jöhessek, hogy vajon mennyire lehet dühös. Elég nyugodtnak tűnik, ezt pedig eldönteni sem tudom, hogy jót jelent-e épp. A kérdésére azonban nem válaszolok rögtön, csak mélyeket sóhajtva vonom meg a vállam. Az az igazság, hogy minden más sokkal izgalmasabb, mint az óráim. - Valami mindig közbe jön, ami fontosabb, mint az Egyetem. - válaszolok végül a lehető legnyugodtabban, mert egyáltalán nem bánom, hogy azóta már többször is el mentem fotózásokra, de csak unalmamban. Egyáltalán nem tervezek valami profi modell lenni, akinek zöldségeken kell élnie azért, hogy megmaradjon az alakja. Az a szerencsém egyébként, hogy jó adottságokkal lettem megáldva, na meg az edzés is segít azon, hogy megmaradjon a formám, de anyu azonban a lehető legrosszabbkor akar faggatni. - Ez nem csak apáról szól. Rólad is. Igazából jobb lett volna, ha akkor tudod meg amikor ő is itt van végre, és ketten teszitek azt, amivel most épp egyedül próbálkozol. - a telefonomra pillantva mosolyodom el a Naomi üzenetén, aki épp annyira lelkes, mint én is vagyok. Végül ismét vissza téved a tekintetem anyára és azzal el is komolyodok. Én nem akarok vele veszekedni és igyekszem türelmes is lenni hozzá tényleg...de nagyon nem szeretem amikor faggatózik. - Azért nem mondtam semmit, mert el voltál az önsajnálatoddal. Apa meg ki tudja jelenleg is hol tartózkodik, vagy, hogy haza jön-e egyáltalán még valaha. Őt sem igazán izgatja. Szóval légyszi tégy egy szívességet és hagyj most ezzel békén. Mert készülődnöm kéne... - még mindig nem rajta akarom levezetni az apa iránti haragomat, akivel bár néha beszélek, de nem akarja elárulni, hogy hol van. Arról sem igazán mond semmit, hogy szándékában áll-e haza jönni még valaha. De mégis anya az egyedüli jelenleg, akire haragudhatok a tönkrement házasságuk miatt. Nem szabadott volna soha elengednie aput, és akkor még mindig együtt lennénk. Hárman. - Ki mennél a szobámból? - türelmetlenül kezdek dobolni az ujjammal, majd sóhajtva indítom el ismét a zenét abban bízva, hogy az megkímél ettől a kellemtlen beszélgetéstől vagy legalább elűzi őt a területemről.
Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.
A telefonhívás váratlanul ért. Összehúzom a szemöldökömet, a gyomrom is összeszorul a hirtelen rám ülő kétségbeeséstől, egyidőben ezzel megnyílnak az égi csatornák, viharos záport zúdítanak a városra. Remegésbe kezd a kezem, miután lerakom a készüléket, mintha hóvihartól fagynának meg az ujjaim. Széthullik fejemben a kép, megtörik a bizalmam is. Tudom, hogy a válás lehetősége megviseli őt, de okot adott rá, hogy kihagyja az óráit és ilyen tömérdek mennyiségű hiányzást gyűrjön a neve alá?! A feje tetejére fordul a világ, változik és az állandó változóival szemben gyenge vagyok. Az egyik arcon csapást követi a másik... Az eső kopogtat az ablakon. Mély levegőt veszek, mielőtt a lépcsőn elindulok felfelé. Szükségem van az oxigénre, hogy felvértezzen kellő mennyiségű támogatással, ha majd meg kell szólalnom és érvelnem kell, miért nem teheti ezt. Arról nem is beszélve, hogy elhallgatta előlem. Nyilvánvalóan tudta, mennyire fel fog paprikázni vele - mikor ez a gondolat horgonyt vet a fejemben, megállok valahol a két emelet között. Nyilván gondolta, hogy mérges leszek, ezért nem mondott semmit róla, miben sántikál... Lepillantok a bejárati ajtó irányába, ha valamikor, most tényleg jó lenne, ha a férjem előkerülne és kivenné a részét a szülői kötelezően-utált-teendőiből, mint ami most a nyakamba szakad. Zümmögve sóhajtok, rezignál minden csontom a nyomában, végül az ajtaja előtt állok meg újból. Teszek egy lehetetlen kísérletet, felcsörgetem az édesapját, hátha hasraütés-szerűen feltámad benne a szeretete irántunk és megérkezik közénk... Ilyenkor érzem csak, mennyire hiányzik. Talán nem, mint partner, de mint társ ebben az életre szóló felelősségben. - Bemehetek? - kopogás előzi meg a kérdést. Megtanultam, hogy egyetlen tinédzser sem szereti, ha rá rontanak, én sem voltam különb az ő korában. S, ha tettem is halálra ítélt kísérletet az utóbbi évek során, mindig megkaptam a magamét utána... Türelmetlenül rágom alsó ajkam, mert tudom, hogy súlya lesz a következő perceknek, ő pedig a tudatlanság áldásával ereszt be a barlangba, hogy a külső vihart behozzam magammal. Hiábavaló minden igyekezetem, hogy ne generáljak feszültséget, ott van a bőröm alatt. Érzem, hogy szúr és egyre hatalmasabbra dagad. Kivételes szerencse, hogy nem óra közben tudtam meg... Nehezen uralkodtam volna magamon tanítás közben egy ilyen hír után. Főként, mert a vonal túlvégéről egyértelműen érzékelhető hibáztatás irányomba alaposan megtaposta az egyébként tiszta, elmaradott tudásomat a lányom egyéb tevékenységeivel kapcsolatosan... - Hívtak a suliból - kell e további magyarázat, a reakciójától teszem függővé. A karjaim meglendülnek értetlenségemből kiindulva, biztosan úgy csápolok, mint egy partra vetett, életéért küzdő hal. Tudom, hogy megértőnek kell lennem, a gyermeknevelés egyébként is az utóbbi években éles kanyarokat leejtett, dolgoztam is ezen, de irtó nehéz, ha a férjem mellett, már a lányom is hazudozik nekem. - Szeretném megtudni, hogy mi más dolgod van? - a tőlem telhető leghiggadtabban teszem fel a kérdést, ügyelek a hangszínemre is. A nonverbális énkifejezést is visszafogom, nem akarok idegesítően toporzékolni, vagy csapkodni az értetlenségemtől fuldokolva, de kell a mentőöv, a magyarázat. Nem tudom garantálni - nem is fogom -, hogy megértem majd, ennek ellenére minden levegővételemmel azon vagyok, hogy küzdjek érte. - Apáról van szó? - halkul a hangom. Rettegek tőle, hogy azt a választ kapom, amit nem akarok hallani. Jól tudom, hogy összetörtünk egy képet benne... Hiábavaló utazást tettem azon a hétvégén, pár hónapja. Az apja nem volt a házban, ha a környékén is volt, elbújt. Nem jött elő, így eredménytelenül várakoztam, nem beszéltünk... De ez nem függhet össze ilyen számú hiányzással, vagy? - Miért nem mondtál semmit? - lágyulnak vonásaim. Mindent összevetve azt hiszem ez érint a legrosszabbul. Biztosan én sem kötöttem volna anyám orrára, ha lógnék, de azt hittem, hogy sikerült elérnem a törekvéseimmel, hogy a bizalom a helyére kerüljön és hozzám forduljon, ha szüksége van segítségre... Ha problémái adódtak, bármi miatt.
Kezdőlap
Amikor az embernek meggyőződésévé válik, hogy tudja mi történik körülötte, a legkevésbé sem vágyik arra, hogy az önvédelmi célból felhúzott falait végül lerombolják... Pontosan ez történik most is, amikor homlokom ráncolva szünetet tartok, mielőtt bármit felelnék a kérésére. „Várjam haza” kéri tőlem, mert tudja, ő tudja, hogy az apja nem tenne ilyet vele, velünk. Tudja. Tudja? Hiszen most mégis ezt teszi, csendes távolsággal hárít el bennünket... Tehát felmerül bennem a kérdés, amire azt hittem, hogy tudom a választ - pont úgy, mint Dora is - ismerem egyáltalán Raúlt? Azt hittem, mindent tudok róla, de nem tudtam, hogy képes erre. Nem tudtam, hogy szó nélkül magunkra hagyna. Nem tudtam, hogy elégedetlen velem. Nem tudtam, hogy ennyire nehezére esik a szemembe mondani azt, aminek köszönhető, hogy hátat fordít nekünk. És azt sem tudtam, hogy valaha képes lesz ekkora törést okozni nekem... Erre az égvilágon semmi oka nem volt, győzködtem magam hosszú heteken, éjszakákon át. Keresem, tényleg, mint egy bolond kutatom a pillanatát emléktáramban, mikor, mivel sebeztem meg ennyire... Hol okozhattam helyrehozhatatlan károkat, mely szavaimmal? Szitokszavak, átkok, flegma hazavágások? Hiszen megtörténtek nem is egyszer, de azt hittem Raúl átlát a hevességemben felkapott méreggel átitatott maszkomon, tudja, hogy sokkal több nekem, mint levegőbe hányt szavak. Lehet, hogy ő sem tudta jól? Dühít, hogy milyen jogom érzi magát ennyire boldogtalannak mellettem, miközben ha valaki, én tudom jól, hogy ez van legbelül: bennem... Mindössze ennyire telt tőlem. Minden örökké végül véget ér valahol, igaz?
