Lennox e Diana

“My neighbour asked if he could use my lawnmower and I told him of course he could, so long as he didn't take it out of my garden.”

Feltételezve azt, hogy őszinte akarok lenni (márpedig, miért ne akarnék?) akkor azt kell, hogy mondjam: nem egészen értem a kettőnk helyzetét Lennox-szal. Bevallom, hogy életem során akadt néhány (egy)éjszakás cimborám, azonban az esetek többségében – nem feltétlenül, de többnyire kettő dolog történt. Prima opzione: nem lett semmi a dologból, mert másnap mindenki ment a maga dolgára és az hagyján, hogy azt sem tudom, hogy élnek-e vagy halnak-e vagy egyáltalán bűnöző volt-e, de még a nevükre sem emlékszem. Vica versa, gyanítom. Seconda opzione: egyszerűen haverok maradtunk. (Határozottan ez a ritkább.) De a lényeg, hogy ez utóbbiak közül egyikükkel sem jövök ki olyan rosszul, mint vele. Józanul legalábbis, mert részegen már-már patika a kommunikációnk.
Mindenesetre, azért annyira nem tépelődöm a dolgon, hogy változtatni akarjak rajta. Sőt! Ha már így alakult akkor előszeretettel teszek rá a lapátra, miért ne alapon.

Készségesen elmosolyodom.
– Ígérem, hogy keresek neked majd egyet, amin gyakorolhatsz.
Akár meg is sértődhetnék a dolgon, viszont jelen pillanatban a fantáziámat sokkal jobban izgatja maga a gondolat, hogy az internet mely sötét bugyrába kell leereszkednem ahhoz, hogy a kedvéért – mi másért? – szert tehessek egy elátkozott rongybabára. Vajon elég az amazont felcsapni, netalántán a facebook market place már alkalmasabb lenne vaagy célszerűbb lenne a deep weben kutatni? És vajon Doug, az informatika osztályról, aki önmagát valamiféle etikus hackernek vallja, hajlandó lenne-e segíteni ebben a kiemelt fontosságú ügyben nekem? Hmm… Mivel is vesztegethetném meg? – Szóval, khm, valami igény? Tudod, a babát illetően. Angyali szőkét szeretnél vagy vörös ördögöt? – Szigorúan információ szerzés céljával teszem fel ezeket a kérdéseket.

A válasza újfent felvillanyoz, legalábbis annyira, hogy inkább a saját hasznomra fordítsam.
– Ez esetben, az enyémet már boldogabbá is tetted. Köszi, hogy jöttél! – Nem azt mondom, hogy élvezem, ha mások napját tönkretehetem a jelenlétemmel – dehogy! ennyire kicsinyes azért mégsem vagyok (de igen. és ennél is sokkal jobban) – de azt mindenkinek be kell látnia (ha csúnya dolog, ha nem): a kárörömnél aligha létezik szebb és kielégítőbb. Az, hogy ez most az Ő vérének szipolyozásában merül ki, nem pedig a kollégákéban, üdítő változatosságot jelent számomra. – Azt kérdezed, hogy még mindig nyomozó vagyok-e? – Mondanám, hogy felvillantom mindjárt a kis jelvénykémet, de a helyzet az, hogy a kényelmes otthoni viseletemre nem aggatnám rá, olyan szívesen. Mármint… Azért az már beteges lenne, nem? Ami pedig nem kevésbé adna okot arra, hogy ismételten elkezdjem látogatni a pszichiáteremet. Munkamánia addikció vegyítve egy kevéske kényszerességgel. Finomnak hangzik. Ha nem létzik még ilyen, legalább elnevezhetik Armenis-betegségnek. Vagy ilyenkor az orvosról szokták? – Ja, valahogy úgy. Te is még mindig professzor vagy? Mit is tanítasz, egyébként? – Gondolom… illik azért visszakérdezni.

Nem mondanám, hogy elrejtem a vigyoromat, amikor felfedezi azt, hogy hol kapott a helyet a csinos kis felnőtt újsága. Kiemelt helyen, legfelül. – Hát… Azért bevallom, hogy a szóló nem olyan szórakoztató, de ha már kérdezed azért én ennél haladóbb szellemű vagyok. Érted, filmek meg tinder. – Neki támaszkodom az ajtófélfának, ahogy kicsit szánakozva, de határozottan jól szórakozva vizslatom. – Én értem, hogy könyvek, folyóiratok meg ilyenek, de hogy lehetsz ennyire maradi? Azért, az ötventől még messze vagy. – Ki nem hagynám, hogy ne ekézzem és ne szórakoztassam magam ezzel. Nem mintha egyébként ferde szemmel néznék rá, nem különösebben érdekel, hogy mit csinál a szabadabbik kezével, amíg a másikkal a dolgozatokat javítja. Meg, nem minha ezekben az újságokban néha nem lennének hasznos dolgok.

Újfent felvonom a szemöldököm.
– Szerinted emlékszem? – Tudakolom, olyan hangsúllyal, ami önmagában is elég ahhoz, hogy rájöjjön: lol. dehogyis. Viszont, ami biztos, hogy amíg én csinálom neki a délutáni kávéját biztos, hogy tartom magam azokhoz a szabályokhoz, amiket a szüleim tanítottak nekem és  ebből kifolyólag biztos lehet abban is, hogy rohadtul nem kap semmiféle habos-babos zabtejes cukormentes karamellás cappucinot vagy valamilyen matcha latte-bigyót. Eszpresszó lesz, amihez már le is daráltattam a kávét a darálóval (éljen az automatika), s várom a karos gépen, hogy lefőjön a fekete nedű. – Amúgy a lakás pöpec, leszámítva a fura főbérlőt, aki ideküldözgeti a magazinjait. – Vonom meg a vállaimat, miközben előkészítem a cukrot, tejet és a tejszínt. – Ha kell, gőzölhetek tejet. – Ez éppenséggel nem esik nehezemre. – A többi problémát, ami esetleg van a lakással azt vagy most tapasztaltad vagy jeleztem. Bár megjegyzem, nem én akartam lenni a szószóló. – Forgatom meg látványosan a szemeimet, ahogy felé fordulva leteszem az egyik kis csészét és ezzel jelezve számára is, hogy nem jókedvemben hívogatom én sem őt. A kaputelefon rossz. Az egyik mosdóban a klotyó folyamatosan eldugul. Ezen problémák, olyanok, amit neki kell közvetítenie a közös képviselő felé, mert én – meg a többiek – kábé csicska albérlők vagyunk. A többit, megoldjuk. Nyilván, ha szükséges, az engedélyével. Véletlenül sem szeretnénk kárt tenni a lakásában.

Mindig azt gondolom, hogy minden megér egy újrakezdést. Professzor vagyok és tanár, szívügyem a fiatalok tanítása és jövőjük terelgetése, igen, hiába egyetemi tanár, bizony gonddal viselem a viselkedésüket és azt, hogy merre vezet a jövőjük. Persze, magam sem vagyok öreg, lehet, pont emiatt szeretik velem megbeszélni továbbtanulási vagy élethelyzeti ügyeiket, hiszen kortársként jobban átlátom a problémáikat. Mekkora baromságot művelnek azzal, hogy tőlem kérnek tanácsot. Önmagam karikatúrája vagyok, nem tudok kapcsolatot megtartani, az életemet rendbe tenni, de még csak arról sem tudok dönteni, hogy elfogadjam-e a féltestvérem visszautasíthatatlan ajánlatát és válljak új gazdag, öltönyös bohóccá, aki egész nap egy irodában ül és néz ki a fejéből.
Ettől függetlenül még mindig tartom, hogy mindenki megérdemli a második esélyt. Az a személy is, aki kivette a régi lakásom egyik szobáját. Tényleg, úgy indultam el, hogy bár utálom a gondolatát is annak, hogy találkoznom kell vele, mégis jó pofát fogok vágni a dologhoz és megpróbálok kedves lenni vele, persze, nem csak azért, mert nála van a postám, hanem mert hé, fél éve dugó partnerek voltunk. Miért ne lehetnénk ettől még jóban? Tudod, nappal húgom, este dugom vagy valami ilyesmi? Létezik ilyen? Nappal jó cimbi, de este tessék himbilimbi?
Mikor megnyílt a bejárati ajtó, tényleg, eskü, az járt a fejemben, hogy még akár haverok is lehetnénk, vagy hé, megismételhetnénk egy jó kis menetet, elengedek cserébe egy havi lakbért, mert tök jó fej vagyok, de még egy kávéra is elhívnám. De, amint kinyílt az ajtó és megláttam azt, amit minden szexuális aktust követő reggel láttam, mindettől elment a kedvem, tényleg, még a kávétól is, ami nagy szó.
Hát azok a tekintetek, szinte ölni lehet vele, miért kell így nézni valakire? Miért néz így egyáltalán valaki? Utálat és önutálat és annyi minden negatív érzelem vegyül a tekintetében, hogy legszívesebben szemcseppnek írnék fel neki szenteltvizet.
- A szívinfarktussal kérlek várd meg, míg lelépek. – sóhajtottam megadóan. Ugyanolyan volt, mint minden reggel, amikor felébredtünk egymás mellett. Valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan okból, utálat a másik iránt. Nem tudom, miért is próbáltam meg ezt a mosoly dolgot. – Nem vagyok jó elátkozott rongybabák újraélesztésében. – rántottam meg szórakozottan a vállam. Komolyan zsigerből jön, nem erőlködöm, nem is gondolkodom, ez a rosszindulat szinte mintha a belőle áradó negatív energiából születne, gyökeret ver a fejemben, szépen kinő és a számból egy velős fricska formájában kelne életre.
– Nem ittam Diana, csak ennyire örülök, hogy láthatlak – fintorogtam egykedvűen, majd invitálására beléptem a lakásba. – Hogy vagy mostanság? Még mindig…csinálod azt az izét. Tudod, amivel foglalkozol? – halvány fingom nincs mivel foglalkozik, teljesen kiment a fejemből, egyáltalán közölte velem valaha? Azt se tudnám megmondani, miért kérdeztem meg ezt, talán csak, hogy elvegyem a figyelmet a nappali asztalán lévő postahalmazról, ami természetesen bontva volt. Tetején pedig egyből a férfi magazinom kapott helyett, sóhajtottam egy mélyet, majd felvettem a cuccokat és a konyha felé vettem az irányt. – Tetszett? Ne spoilerezz kérlek. – mutattam felé, majd lecsaptam az asztalra, miközben helyet foglaltam, bár most ebben az esetben nem Dianára voltam mérges, hanem inkább a helyzetre, mondjuk az sem kizárt, hogy tényleg belenézett, nem semmi vad éjszakákat toltunk annak idején, már amikre emlékszem, nem fogta vissza magát.
- Emlékszel, hogy iszom a kávét? – dőltem hátra a székben és kipillantott a konyha ablakán, figyelve, ahogy a nap nem csak küllemében, de erejével is kezdi átvenni az uralmat a természet felett. – Hogy tetszik a lakás? – kíséreltem meg a beszélgetést, bár nem értem miért. Miért. Lennox, csak idd meg a kávét, fogd a cuccaidat és húzz a picsába.  

 

Lennox e Diana

“My neighbour asked if he could use my lawnmower and I told him of course he could, so long as he didn't take it out of my garden.”

Igazság szerint, a szabadnapomat határozottan másként és jelentősen jobban eltöltve is eltudnám képzelni, minthogy az időmet vesztegessem. Talán, elmehettem volna egy… manikűröshöz (akihez egyáltalán nem is járok) hogy rendbe szedje a körömágyaimat (ami meg nem mintha érdekelne) vagy elintézhettem volna akármilyen hivatalos ügyemet (nincsen ilyen és minden papírom rendben van). Viszont, ezen silány ötletek ellenére is teljesen biztos vagyok abban, hogy előbb vagy utóbb találtam volna, olyan tevékenységet, amivel hasznosabban is el tudtam volna tölteni ezt az időszakot, mint a két lakótársam, akiknek hülyébbnél hülyébb kifogásai voltak. Az egyik az egyetemen koptatja a padot, ami már önmagában is azért nevetséges, mert számtalanszor lógott már el erről az óráról, mert – idézem – „nem olyan fontos”. A másik lókötő meg állítólag nem tudta elcserélni a műszakját Na jó, ezt mondjuk még el is tudom fogadni, mert ápoló.

Nem mondanám, hogy várom a találkozót. Egészen pontosan a hátam közepére sem kívánom a helyzetet és ha lehetőségem lenne, hogy minél hamarabb megszabaduljak a szituációból vagy akár… Lennoxtól, megtenném. Szemrebbenés nélkül és ésszerű határok között. (Persze, nyilván!) Megoldhatnám, hogy eltüntessem, de ezzel kapcsolatosan mindjárt három (és fél) problémát is fel tudnék hozni, hogy miért ne tegyem. (És győzködöm is magam!) Egy: elesnénk ettől a pazar kis lakástól, ami igazán a szívfájdalmam lenne minden hátránya ellenére. Kettő: azért, olyan komoly vétséget nem tudok felhozni ellene, ami miatt a-nevén-nem-nevezett-tett elkönyvelhető lenne „önvédelemnek”, például. Három: legalább ketten tudnának ellenem vallani vagy legalábbis valami olyasmit megemlíteni, ami miatt a gyanúsítottak élére ugranék, ami határozottan nem tenne jót a karrieremnek, mindössze azért, mert nem a szívem csücske. (Szerencsére, az érzés kölcsönös.) És a feledik, ami a harmadikból adódik: nem tenném miatta kockára a karrieremet. Sem eleve. Sem egyébként. Főleg nem úgy, hogy úgy hírlik áthelyeztetnek egy új osztályra, ami kifejezetten lázban tartja a fantáziámat. Nem, nem. Nem éri meg. Hangoztatom magamban újra és újra.

Ámbátor, amikor megjelenik a neve a főképernyőmön – „főbérlő” – úgy érzem, hogy egy kis „gonoszkodás” nem jelenthet semmilyen problémát. Ez még nem főben járó bűn, nem? Úgyhogy, fogom a dédelgetett kis ábrándjaimat és a nyomasztó érzésen felülkerekedve (hogy minél hamarabb meg kellene szabadulnom tőle) kicsoszogom a mosdóba, had várakozzon jeligével. (Érezze át, hogy milyen kint ácsorogni, amikor egyik nap én is kint kellett rostokoljak miután lehoztam a szemetet és rám csukódott az ajtó.) Aztán a dolgom elintéztével, beengedem. Aztán hamarosan a lakás ajtaján is. Pazar!

Az ő arcával ellentétben az enyém mégcsak meg sem kísérel felvenni… valamiféle próbálkozási szándékot, hogy vetítsen valami, olyasmit ami arra utalna: nekem is derűs napom van! de jó, hogy látlak! (Mert nem.) Ha az enyém fel is vesz valamilyen, az leginkább egy erőteljes szájhúzás a gyatrán előadott színészi képességére, amit a hallottak után, a szemöldököm hajamba akadása is erőteljesen megspékel.
– Ööö… Hello…?! Azt hiszem, hogy éppen most kerülget a szívinfarktus a képed láttán. – Pillanatnyi hatásszünet, miközben az arca irányába mutatok. – Valamilyen béna darabhoz próbálod előadni a Jokert vagy… Ittál? Még csak kábé három óra van. – Tüntetőlegesen a kezemen nem lévő órámra nézek. – Hagyd ezt, mert a frász kerülget és gyere be. – Állok félre az ajtóból. – Kávét? – Bár meglehet, hogy elég lenne csak a kezébe nyomnom a postai küldeményeit, tetején a bigés magazinnal, ami nagyjából a nappaliban lévő asztalka legtetején hever.

Mit kapsz, ha össze raksz egy postást és tíz IQ-t? Igen, hibás címzést. Nem értem, miért nem a már meglévő címemre küldi a magazinjaimat, amik legfőképpen történelmi és irodalmi folyóiratok, jó, ha az ember frissen tartja a tudását, de azért az sem hátrány, ha az ember szeret olvasni.
Sokáig nem volt gondom azzal a ténnyel, hogy vissza kellett rohangálnom a régi lakásomra a napilapjaimért vagy egyéb dolgaimért, mert az egyik szobát nem adtam ki, vagyis azt, amelyiket használtam régebben, még a mai napig van, hogy elbújok oda kicsit nosztalgiázni, mikor úgy érzem, nagyon magányos vagyok és kezd rám nőni az a hatalmas kúria, amit a bátyám vett nekem. Így jól jártam én is, hogy kiadtam a megmaradt szobákat, szépen ki is veszegették, így alkalomadtán jókat beszélgettem az ott lakókkal, kávézgattunk, így jó volt enyhíteni a magányomat néha napján.
Na de van az a kötelező törvény, a bevonzás törvénye, a Murphy törvény talán vagy esetleg csak valamelyik vallás valamelyik istene gondolta, mekkora poén volna az egyik régi szeretőmet ide hívnia a szomszédomba albérlőnek. Az az utálat, ahogy rám nézett, tuti azért, mert nem hívtam fel. De hát miért tettem volna, megbeszéltük, hogy csak akkor ütközünk, ha kell és hát nem kellett.
Ennek már fél éve, de biztos még haragszik rám, arról nem is beszélve, hogy minden szarért hívogat, hát mi a jó istent csináljak én a kaputelefonnal, nem kellene rajta csöngni éjjel nappal. Fiatalok, biztos telefonszexelnek a többi suhanccal vagy mit tudom én. Apropó, remélem nem nézte meg a postámat, senkinek nem hiányzik, hogy ráleljen a Didi-Duda magazinra, amit merő “kíváncsiságból” rendeltem. Úgy van, a magam fajta irodalom tanárnak bővítenie kell a tudástárát és más folyóiratok tanulmányozása épp oly fontos, mint a régi költők, írók munkásságai. Aaaa, kit akarok becsapni, már rég nem akadt a horgomra senki és a magány szimfóniáját akarom elvonyítani a toaletten a teli hold fényében, az egyedüllét árnyékában.
Szorongva állok a lakótömb kapujában és a kezem a kapucsengőért nyúlna…de…igen, tényleg,
rossz, nem mintha kedvem lenne megnyomni azt. Kelletlen fintor hagyja el az arcom, a sóhaj annál feszültebb és hangosabb, szinte felreppennek a madarak a közeli fákról, ami a számon csúszik ki.
Előveszem a telefonomat és a házaló ügynök által megadott számot keresem, ami talán meg volt régebben is, csak más néven. Mi is volt az? Aha…meg is van. “jóazágyban”. Kicsöng…vedd már fel.
Legalább a kulcsom nálam lenne, akkor nem kellene hívogatnom, csak bemennék felvenném a postám és itt se lennék, megvallom őszintén, a többi lakótársnak nincs is meg a száma, nem mintha zargatnának, Diana az egyetlen aki ilyen, mi is a jó szó? Idegesítő? Illik rá a mondás, minél dögösebb, annál dögebb.
Egyébként, ha már itt vagyok, fel is megyek, szétnézek a szobámban, kellene pár régebbi jegyzetem és lehet iszok egy kávét, már ha Diana nem lesz ellene, bár tuti elvonul, amint felérek, mert biztos kellemetlen lesz a helyzet, hát hogy ne lenne, mégis csak kihasználtuk egymást.
Amint, kinyitja az ajtót, már robogok is felfelé, közben azon töröm a fejem, mivel indítsak? Poénnal próbáljam meg oldani a feszkót? Miért is ne…Hali Diana, még mindig olyan jó vagy ágyban? Esetleg egy csendes szia és már robogok is be a szobámba a cuccaimért, megvárva, hogy vagy elhúzzon vagy elvonuljon és lezuttyantok egy kávét, majd elszívok egy cigit az erkélyen. Inkább az utóbbi lesz.
Kopogok. Várok. Kínos a csend, de annál kínosabb lesz viszont látni őt. Veszek egy mély levegőt és olyan erőltetett mosollyal várom az albérlőtársam, hogy még magam sem hiszem el, hogy bárkit is kedvelnék ezen a kerek földön.
- Hello. Mi a helyzet? – Hogy én hogy utálom az ilyen helyzeteket.
 

Lennox e Diana

“My neighbour asked if he could use my lawnmower and I told him of course he could, so long as he didn't take it out of my garden.”

Vannak azok a hibák, amiket az emberek egyszer-egyszer – sokszor – elkövetve, előbb vagy utóbb képesek elsajátítani valamit, amit a későbbiek során a hasznukra fordíthatnak. A nálam bölcsebbeknek minden bizonnyal sikerül is, viszont a probléma ott kezdődik, hogy én a természetemnél fogva képtelen vagyok rá, mert jelentősen makacsabb és mellé ostobább vagyok, hogy elég legyen csupán jó néhányszor fejjel szaladnom a falnak, hogy a magaménak tudhassak némi tanulságot. (Legalábbis annyit, hogy ne ismételjem meg újra és újra. Vagy csak ritkábban.)

Ugyanakkor, azzal mindig is tisztában voltam, hogy a magánéletemet egyáltalán nem sikerül jólszervezetten irányítani. Sőt! Sok mindent el lehet mondani az életemnek ezen szegmenséről, de azt semmiképpen sem, hogy rendezett lenne. (Ha bárki is ezt állítaná, két dolgot tudnék mondani neki. Egy: bődületesen hülye. Kettő: teljesen vak.) A káosz, szétszórtság és a nemtörődömség jellemzi a leginkább. A munkában egyszerű, mert ott minden egyszerű, tiszta és következetes vagy legalábbis logikusnak tűnő. Az életemben… semmi sem az, mert csak csapódom balról-jobbra. Úszok az árral. Megyek, amerre a szívem visz. Nem tudom, hogy hány elcsépelt közhellyel tudnék még élni, de biztosan van, amit még rá tudnék húzni. Pedig… elolvastam megannyi „szakirodalmat”, olyan címekkel, hogy „hogyan vegyük kézbe az életünket” vagy „a belső békém megtalálása”, ami segít arra koncentrálni, ami fontos. (Mondanom sem kell, hogy egyik könyvet sem tudtam hasznosítani az életemben… Meglepő lenne, ha nem éppen erre az eredményre számítottam volna. Az ilyen jellegű humbug-könyvekkel – mint látható – kifejezetten szkeptikus vagyok és talán részben ezért nem is sikerül kitartanom ezek mellett.) Ezért csak bizakodni tudom abban, hogy egy napon, majd tényleg elérem azt a szintet, amiről „ábrándozom”. Addig is… maradnak a kínos sztorik, mint ez.

Aztán megesett az a bizonyos buli… Nagyjából fél éve, ahol – és azt követően néhányszor – összeakadtam egy egyetemi tanárral. Semmi komoly nem volt. Egyikünk sem akart mást, csak szórakozni és tombolni, kiereszteni a fáradt gőzt, ami tökéletesen megfelelt mindkettőnknek. Én nem zargattam őt. Ő nem zargatott engem. Csak szükségben. Ez jól múködött és ebben hamar konszenzusra is jutottunk, ha úgy alakul keressük a másikat, de ezentúl… esélytelen, mert mindketten borzasztóan irritáljuk a másikat.
Aztán a kapcsolatnak, nem sokkal azután vége is szakadt, merthát megjött az életembe az ideiglenes nagy Ő.

A helyzet az, hogy néhány héttel ezelőtt kellett kiköltöznöm a korábbi lakásomból, mert az akkor főbérlőm – a szerződésünk lejártát követően – úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg azt, hanem inkább eladja azért, hogy a gyermekének ki tudja fizetni az egyetemi tandíját vagy annak egy részét. Érthető. Korrekt volt és semmi bajom nem volt ezzel, hiszen adott további két hónap haladékot is. Nem mondom, hogy nem fájt a szívem azért a lakásnak csúfolt lyukért, de… A várnál hamarabb túltettem magam rajta, minek miután sikerült megtalálni a jelenlegit.
Igaz, ez nem csak az enyém. Több szobás, de ha őszinte akarok lenni… Az a fajta egyedüllét, amit a másik lakásban éltem át, már számomra is sok volt időnként. Sohasem voltam, olyan magányos, mint akkor, amikor a nullával egyenlő közösségi életem a nulla alá, egyenesen a mínuszba csökkent. A gimnázium alatt – előtte meg pláne – otthon laktam, aztán jött a katonaság, ahol nem is kérdéses, hogy többen laktunk együtt, mint ahogyan az egyetemi lakáson is legalább négy fővel osztoztam. Ezekből kifolyólag ezen alkalmakkor legalább a szociális életre rá voltam kényszerítve. Anélkül, nem. És nem is tettem érte.

A lényeg, hogy a lakást egy kedves nő mutatta meg, aztán a szerződés aláírásánál bújt ki a szög a zsákból, ugynis a lakás tulaja az a bizonyos volt, akivel fél évvel ezelőtt összeszűrtem a levet, majd szőrén-szálán eltűntem. (Mármint, úgy ghostoltam, mint bárki mást korábban és függetlenül attól, hogy nem beszéltünk meg semmi komolyat.  Azért ennek is létezik egy tisztességes módja, hogy tudja: keressen mást. Gondolom, rájött egy idő után.) Enyhén szólva kínosnak mondható volt az újra találkozás.
Most is éppen őt várom, hogy hívjon, mert egyrészt szüksége van valamire a lakásból vagy a postaládából és nincs nála a kulcsa (én meg éppen itthon vagyok, „szerencsére”), valamint várom, hogy felismerje azt a tényt, hogy a kapucsengő rohadtul nem működik, hiába szóltam már neki, nem történt változás. A lakótársaim pedig szeretik, ha én intézem, tudva azt, hogy milyen csodálatos a viszonyunk Lennox-szal. Pazar!