Raúl & Jayla

Sose számolt a magány gondolatával, de ki tenné, ha nincs rá oka? Ahhoz nem elég naiv természet, hogy bármikor is azzal áltatta volna magát, tökéletes az élete, de amennyire az emberileg lehetséges, közel került hozzá. Rajongásig szeretett, mindenkor támogató feleség, egy csodálatos, okos, felnőtt nővé cseperedett gyermek; biztos anyagi háttér, jó, állandó munkahely, szakmai megbecsültség; minden hitelében visszatörlesztett, a saját megalkuvásaikkal és lemondásaikkal tűzdelt, de annál nagyobb odaadással építgetett ház, amit hosszú ideje már, hogy az otthonuknak nevezhettek. Egy biztos vár, ha úgy tetszik, mindahányuknak – ki hitte volna, hogy épp ő lesz, ki ostromot indít ellene… hisz bástyájának gondolta magát, mégis, Jayla volt az egyetlen, aki, ha visszaverni nem is tudta, tompítani azért megpróbálta a serény támadásait. Látta, aligha tudta volna elkerülni a figyelmét a megannyi viszonzatlan hívás, a fáradhatatlanul kérlelő SMS-ek garmadája, amiket bár kezdetben olvasott, végül már csak az értesítés panelban futotta végig, mielőtt elfacsarodott szívvel törölte őket. A szomszéd öregúr, ha véletlen összefutottak a hallban, Raúlnak pedig nem volt akkora szerencséje, hogy el tudja kerülni őt és a közléskényszerét, nem egyszer, nem kétszer számolt be róla, hogy egy csinos hölgy elszántan kopogtatott az ajtaján éktelen ricsajt csapva az egész emeleten. Ha nem mondja is tudja... hallotta a másik oldalról, mentségeket és kifogásokat gyártva magának, miért nem engedi be.
Zárt ajtó mögül, azzal közöttük, elszigetelten és elhatárolva tőle, ha úgy gondolta, nehéz, mit se sejtett arról, milyen nehéz lesz, ha újból viszontlátja. Igaz, nem is nagyon tervezte. Buzgón kerülte az alkalmat, hiába, hogy ott állt mellette; lehajtva a fejét csak annyi lélekjelenléte volt, hogy a nő cipőjének orrát figyelje, többre nem volt bátorsága. Kaparta a tüdejét a negyed doboznyi cigaretta korábban a légcsövén leszuszakolt, kellemetlen köhögésingert hagyott füstje, ennek ellenére is úgy szívta az ujjai között égő dohányt, mintha az bármiben segíthetne az egész lényében kavargó feszültségén. Nem volt kevésbé zavaros az az érzelmi kavalkád, ami az ereiben hömpölygött, mint az arca előtt elkúszó füstpászmák.
Rámosolygott – nem boldogan, boldogságra semmi oka nem volt, de tehetetlenségében aligha tudta, mit csináljon. Hülyén érezte magát, és ettől a felismeréstől tovább erősödött benne a kétkedés, jól tette-e, hogy eljött. Jayla sokáig szótlan reakciója sugallotta, amit már amúgy is sejtett: nem. Kényelmetlenül gyűrögette az ujjait, úgy figyelte a szeme sarkából, ahogy eltávolodik tőle. Rosszabb volt a fogadó, mint a kezdeményező oldalon, pedig tőle alig pár méternyire araszoltak el, nem faképnél hagyták minden indok nélkül...
– Kár, hogy nem vittük végbe, mi? – elfancsalodva húzta el a száját. Fogalma se volt, miként is reagálhatna... a meglepettség, ha őszintén gondolja, észszerűnek tűnhetett volna, de miután a megjátszásban sose remekelt, nem erőltette még a rá irányuló kísérletet sem. Egyszerűen elfogadta a tényt. Hisz ezt akarta, nem? Hátra hagyni, elszakadni, egyedül lenni, megkímélni... – Dora barátai is folyton itt lebzseltek volna. Bár... gyakran így se lehetett mozdulni tőlük, ahogy minden héten legalább egyszer megjelentek, mint egy siserehad – nevetett. Persze sose bánta. Szerette a gyerekzsivajt, a virgonc sürgölődést, a nagy nevetéseket – még a tiniéveket is, amikor cikivé vált a szülői gondviselés, és mindezeket felváltotta a szemforgatás, a cüppögés és az affektált nyafogás. Nyilván direkt bosszantotta a fiatalokat; felnőtteknek kijáró élcelődő szórakozás volt ez, ahogy Jayla nevetésével, a komolytalan kérlelésével, hogy hagyja őket, végül csak útnak eredt. Amolyan a génekben kódolt, íratlan atyai kötelesség volt a tinédzser lánya idegeire menni, aminek muszáj volt a legsokszínűbb lejárató-kampánnyal eleget tenni.
Apránként hervadt, mígnem keserű grimaszba torkollott a korábban könnyed mosolya. Nem kellett volna a veszteségével járó fájdalmának halovány jelét se mutatnia, a gyomorszáját maró bűntudattól fogva nem érezte feljogosítva rá magát, mégis, ahogy ott ült, lehetetlen volt megállnia. Bárhová is nézett, gúnyt űzött belőle a saját agya, mintha nem tette volna már amúgy is – a lelki szemei előtt megelevenedő emlékek nem hagytak neki nyugtot, jobb híján, hogy elvonja a figyelmét, az égő cigarettaszál izzását figyelte. Azt is hányszor ígérte, hogy leszokik... már nem látta szükségét, se más, se maga miatt, bármennyire tudta, az ő állapotában különösen nagy kockázati tényező...
– Nem tudom – két szó, ami olyan ritkán hagyta el a száját, hogy ha mégis megtörtént, dermedten állt meg körülötte a levegő. Lehet csak a mindenkor a külvilág felé mutatott határozottságából fakadt, hogy azt közvetítette, mindent tud, de három év elszállt a feje felett tele kétkedéssel, bizonytalansággal; őt már nem lepte meg, hogy erre az egyszerű kérdésre se találta a megfelelő választ. – Rád bízom – nem akart alkalmatlankodni, holott azt, történetesen, már rég megtette. Önmagával is elhitetett, ám felszínes udvariasság volt ez a részéről: ha tényleg nem akart volna, oda se megy, de legalábbis hamarabb távozik, minthogy ott találják. Csaknem várta, hogy Jayla legyen, aki megmutatja neki, hol a kijárat – ha esetleg ennyi idő távlatában megfeledkezett róla, merre keresse –, ugyanis félt, ha ő nem teszi meg, talán magától nem fog elmenni...
Megfeszült az állkapcsa, ahogy csendben felnézett rá – annál a rideg, kimért idegenkedésnél még a tényleges távolságtartást is egyszerűbbnek találta.
– Nem, én... – megtorpanva nedvesítette be az alsó ajkát. Mondhatta volna, hogy miatta érkezett, de nem csak Jayla távolodó lépteinek hangja nyelte el a folytatást, maga se tudta, hogy adjon a szavainak kellő nyomatékot. Ha ő kétkedett az indíttatásában, épp a felesége ne tette volna?
Az utolsó slukkot is kiszipkázta a cigarettából, mielőtt elnyomta, hogy, noha mérsékelt lendülettel, de utána eredjen. Mint aki egy másik, már elfeledettnek hitt életbe csöppent, ahogy átlépte a küszöböt – a szívét melengette a régmúlt iránti vágyódás, de a halántékát, mintha skatulyába fogták volna, szorongatta a nyomasztó stressz. Márpedig három éve félt a stressztől, a vele járó kiszámíthatatlantól...
– Mit keresel? – mozdulatlanul állt a körömágyát kapargatva, és bárgyún figyelte, ahogy Jayla fel-alá járkál körülötte. Raúl jószerint érezte a körülötte pattogó feszültséget, mikor közel került hozzá. – Figyelj, azt hiszem... – a csuklója után nyúlt, ahogy elsétált előtte, de végül alig ujjbegyével simította a bőrét –, nem kellett volna ide jönnöm, hiba volt. Vagy legalábbis szólnom kellett volna előtte – ha más oldalról nézi, tulajdonképpen soha el se kellett volna mennie... Metszőfogaival csípett szája belső felére, erősebbet, mint amekkorát akart, és így is kisebbet, mint amilyen elégtételre szorult. Kis fájdalomként viselte azért cserébe, amit okozott; de persze ő is szenvedett, csak azt jobb, hogy nem tudták... – Nem akartalak felzaklatni, gondolkodhattam volna, de – mentegetőzve húzta fel a vállát –, megláttam, hányadika van, és... – keservében horkantva nevetett – magán, az egész nyomorult helyzeten, az esetlen szabadkozásán. Azt azelőtt csak nagyritkán tette, ordított róla a gyakorlatlanság. – Látni akartalak – azon a napon mindig együtt vacsoráztak ők ketten. Kiöltözve egy elegáns étteremben, otthon a közösen összedobott, vagy rendelt ételek felett, legrosszabb esetben a kórház kantinjában egy-egy kétes eredetű szendvics társaságában; igazából mindegy volt... Nem tudta elképzelni nélküle, de akkor, megsemmisülten állva előtte, már átértékelte. Pedig az épp csak a szíve volt, ami megtörni látszott, és már azt a kiszolgáltatottságot is nehezen viselte – utált gyengének mutatkozni, éppúgy lelkileg, mint testileg. Utálta a gondolatot, hogy minden csak idő kérdése...
– Elmenjek?

Raúl & Jayla

– Amikor megkérdeztem, hogy „eldobjalak?” valahogy nem arra számítottam, hogy el, egészen Brooklynba.
– Majd a következőnél jobbra – a műszerfal fölé lendítve billent a csuklója a mondott irányba. – Nem hibáztathatsz, amiért abban a hiszemben, hogy komolyan mondtad, elfogadtam. Nagyvonalú gesztusnak is tartottam, szó se róla, de sose lehet tudni, mikor támad fel az emberben az irgalmas szamaritánus hangulat. Benned, úgy gondoltam, hogy most.
– Ha kényszerítenek rá, akkor persze!
– Nem kényszerítettelek.
– De nem is mondtad, hogy merre lesz az úti cél, csak, hogy „majd mondod”! Örülhetsz, hogy nem tettelek ki a hídfőnél… – Raúl az ablak felé fordulva nevetett az elégedetlen perlekedésen. Próbálta ugyan meggyőzni az előzékeny kollégát, miszerint jobban jár, ha a kórházból a taxi-szolgálat szerepvállalása helyett inkább célegyenest hazafelé indul, de nem fektetett bele nagyobb energiát annál, hogy a második „ne viccelj!” után végül elhatározza, hogy akkor, ha már arra buzdítják, tényleg nem viccel. A tömegközlekedést, bármennyire is volt fejlett és minden igényre kiterjedő – a kényelmet, mint szempontot leszámítva –, amúgy se szerette, de a munkahelyét gyalogosan is egész korrektül megközelíthető lakáshoz mérten a brooklyni otthona már nem volt egy könnyen teljesíthető túraútvonal. Hajnalban, amikor elindult, még nem gondolta, hogy nem oda fog érkezni a műszakja végeztével...
– Elhiheted, a hálám örökké üldözni fog! A tankod meg kifizetem, ebből nem csinálunk ügyet.
– Ne viccelj!
– Biztos? – felszaladt a szemöldöke, ahogy felé fordult, és lassan kicsatolta a biztonsági övét. – Ezt már az előbb is benézted, és látod! Brooklynban vagy!... Kettővel odébb jó lesz.
– Nekem egy kerülettel odébb is jó lett volna… Hol vagyunk? – az autó finoman zöttyenve állt meg a ház előtt; Raúl gyomra is hasonló zöttyenéssel reagált, és süllyedt alá, ahogy eltekintve a kollégája előtt az épületre nézett. Az eleve bizonytalanul indult ötlet akkor, ahogy nagyot nyelve ráeszmélt, nem a küszöb átlépésével, hanem az ajtó mögött őt váró kétségekkel lesznek problémái, még kilátástalanabbnak hatott. Pedig tudta, hogy ne tudta volna, mire vállalkozik, csak akkor, mikor az aznapi dátumra nézve elkapta a szentimentális sugallat, még nem vágta gyomorszájon a realitás vasökle. Akkor még az egykori komfortot vágyta és kereste, nem pedig a legkönnyebb menekülési útvonalat...
– Broo…
– Ha még egyszer azt mondod, hogy Brooklynban, esküszöm kirúglak a kocsiból!
– Amúgy is kiszállok, nem kell rásegíteni. Ez még megy egyedül – fanyar mosollyal nyújtotta a kezét a másiknak meg se lepődve annak bosszús szemöldökráncolásán. Azon, hogy válaszra se méltatta az epés megjegyzést, még annyira se, nem csak, mert nyilvánvalóan fárasztotta a kollégáját, aki a némaságával fejezte ki nemtetszését, hanem ha savanyú is poénnak, végezetül minden viccnek a fele igaz.
Lomhán, és ebbe a vontatottságba burkolt belső feszültséggel tette be maga mögött az anyósülés felőli ajtót – nagyjából ahhoz tudta volna hasonlítani az egész lényét átjáró kellemetlen vibrálást, mint a jelenséget, mikor gyerek- és tinédzser korában Dora-t a szobája kitakarítására buzdították. Minél jobban nyüstölték, annál érdekesebbé vált a TV előtt tespedés. Ő is, minél közelebb került a házhoz, annál biztosabb volt benne, hogy bár nem szenvedhette a kollégája hektikus vezetési stílusát, tulajdonképpen elvihette volna bármeddig, minden további nélkül megalkudott volna azzal a végkifejlettel mintsem, hogy a járdán, szemközt az otthonával állva fejtegesse, jó vagy rossz az a bizsergés, ami a tarkóját birizgálja? Mert állandónak állandó...
Mindent a legnagyobb természetességgel csinált, ahogy máskor is tette volna: belenézett a postaládába levelek után keresve; leellenőrizte a virágágyások földjét, szükséges-e locsolni vagy várhat még; felvette az ajtó előtt hagyott amazonos dobozt, ami, nem úgy, mint korábban, váratlanul nagy megnyugvással fogta el. Ha az ott van, bent nincs még senki, és ezen a ráeszmélésen felbátorodva már nem is remegett – annyira – a keze, mikor a zárba ékelte a kulcsát.
Négy hónap… négy hónap telt el, hogy utoljára ott járt, és mire beletörődött volna leküzdve a szüntelen sóvárgást, mint egy szerfüggő a siker kapuja elől kihátrálva, újból ott találta magát, reszketeg sóhajjal nyugtázva: hazaért. Mardosta a bűntudat nem is csak az önkényes eltávolodásáért… a jelenlétéért, az önös érdekekből fakadó felbukkanásért, mert látni akarja Jayla-t, és az előre elrendelés miatt, miszerint hiába van ott, nem fog maradni. Mint egy fantomjelenség bukkant fel, de megérezve az otthont jelentő atmoszférát, az egész mellkasát felöntő, jóleső melegséget már nem sürgették annyira a fejében őrjöngő gondolatok: inkább tűnj el. Töltődni akart, zsebre tenni amit csak lehet az egykor volt valóságából, ami azzá tette, akinek kifordult árnyékaként grasszált a helyiségek között, miután minden magával hozott holmiját az agyának rejtekéből előkúszó automatizmusok szerint cselekedve lehelyezte az előszobában. A megszokások rabja, mindenki tudja róla – szomorú mosollyal fogadta, hogy a sajátjaként számon tartott helyek, a kabátfogas, a cipőtároló rá eső része mind-mind az íratlan szabályoknak megfelelően üresen tátongott. Mintha végig csak azt várták volna, hogy hazamenjen.
A cigisdobozával, egy frissen lefőzött kávéval, és a nélkülözhetetlen csipogójával ült ki a hátsó teraszra. Kihúzhatta volna a napellenzőt, de élvezte, ahogy a délutáni napfény melengeti a bőrét – amúgy se árt a D-vitamin, sőt… akár receptre is írhatnák, a szervezete biztosan meghálálná. Nem úgy a cigit, amit ahogy elhelyezkedett a kerti fotel matracán, már meg is gyújtott. Bármennyire is tartotta magát egykoron a Jayla-val közös megegyezéshez, miszerint mindig zárja maga mögött az üvegajtót, hogy ne befelé szálljon a füst, részben tudatos volt, hogy abban a pillanatban mégse tette. Mintha az égő dohány keserű szagát használta volna csalinak...
Az elnyomott szálak számában mérte az idő múlását: ha komótosan szívja, márpedig hová is sietett volna, egy bagó tíz perc. Négy cigicsikkel később hallotta meg a bejárati ajtó nyílását, a mellkasában hevesre váltott a szívverése az ismerős léptek hangjától. Egyre csak kapkodta a levegőt, ahogy felé közelítettek... kénytelen volt rágyújtani az ötödikre.
– Emlékszel? Régen azt beszéltük, ha Dora kinövi, elbontjuk és beépítjük a helyét, lesz helyette medence és veteményes – az udvar sarkában magányosan álldogáló kerti játszótérre bökött a cigi égő végével. Amióta leült csak azt nézte – akkor se merte Jayla-ra emelni a tekintetét, pedig a puszta tudatba is, hogy ott áll mellette, beleborzongott. – Aztán azt, hogy tulajdonképpen miért is döntenénk le? Hisz jó lehet még, ha jönne a második... Majd folyton csak ígérgettem, hogy vissza állunk az eredeti tervre, de nem volt rá időm, mindig volt valami. De ha belegondolsz... annyi szép pillanat köthető hozzá. Talán jobb is, hogy megtartottuk – persze semmit nem annak a csúszda- és hintaparknak köszönhettek, mindent csak egymásnak. Szájához emelte a dohányt, de mielőtt beleszívott volna, idegesen végigsimított a feszültségtől száradt ajkain. Lassan fújta ki a füstöt, de nem lassabban annál, mint ahogy végül felnézett a feleségére. – Szia...