We're only getting older

**Jayla Haynes**

Dorothea & Jayla

Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.

Ráérősen kóválygok a konyhában, nem zavar, ha a kelleténél többször kell fordulnom a pult és asztal között. Két lépés között megakad tekintetem az ablak üvegéből visszanéző nő ábrázatán. Végig zuhan rajta pillantásom, nevethetnékem támad. Hirtelen nem tűnik már olyan értethetetlennek, hogy Duncan nem akar hazajönni hozzánk. Abszurd hangulatingadozások és nyugtalanító kísértetekkel árnyékomban, nem szívesen töltöm magam társaságban sem az estéket. Az persze egyáltalán nem fair a részéről, hogy a lányunk összezavarodott lelkével szemben egyedül engem tesz harcossá, mintha én golyóálló lennék. Egy időben azt gondoltam, hogy Duncan és én együtt vagyunk a világ minden problémája ellen, de az utóbbi időben már tudom, árulóvá avanzsálta magát és engem küldött a harcmezőkre egyedül és fegyvertelenül.
Megmagyarázhatatlan és borzongató előérzetem támad, amikor hüvelykujjam hozzátapad a karikára ujjamon. Bárcsak elég erős lennék ahhoz, hogy letépjem, messzire hajítsam és elforduljak attól az élettől, aminek fantomjává váltunk mindannyian. Ha tudnám, ha bizonyosan tudnám, ha elmondaná, ha beszélne róla, ha kijelentené, hogy mi történik a színfalak mögött, biztosan könnyebb lenne. Könnyebb? Észre sem veszem, hogyan forgatom ujjamon a gyűrűt közben. Könnyebb nem, de megkönnyebbülést hozna magával. Érthetetlen számomra, hogy képes a szívemen taposva efféle szörnyűségekre. Érzem, már egy ideje talán tudom is. Mégis, mintha vajazó késsel próbálna eljutni a szöveteken át a bíbor mozgatóizmomig. Lassú, kegyetlen gyilkosság a részéről. Előre támaszkodom a pulton, ráfektetve, szétbontva azon tenyereimet. Levegővel támasztom meg a rekeszizmokat, kifeszítve, erősítek magamon. Újra és újra, megint és még egyszer, mindig, amikor darabokra tör a helyzetünk, ez a tanácstalanság és tehetetlenség, elképzelem Dorothea legelső felsírását, az első mosolyát, a nevetéseit és minden boldog pillanatunkat. Ebből merítek erőt. Belőle. Az ő szívdobogása a doppingszerem.
- Dor? - próbálom visszanyerni az erőmet. Mindkettőnknek szüksége van rám, talán nekem még inkább. Ha már mindent letettem az asztalra, igazítok a tálaláson. Helyet is foglalok, beigazítva lábaimat előbb. Amikor felbukkan, halovány mosollyal köszöntöm. Tudom, hogy csonka családunk nem az, ami a teljesség örömét okozná legbelül számára, de Duncant nem irányíthatom. Nem varázsolhatom magunk mellé, bármennyire szeretném. Épp olyan - ha nem nagyobb - szükségem lenne rá nekem is.
- Jössz vacsizni? - sosem erőszakoltam rá a közös étkezések hagyományát, tudom, milyen kamasznak lenni. Ha helyet foglal velem szemben, hálás leszek, ha nem, elfogadom a döntését. Bármikor jöhet enni, ha most nem érez étvágyat. Ettől függetlenül arcomra kiül reményittas pillantásom. Az éjszakáim pont elég magányosak az apja nélkül, jól esik, ha legalább ennem nem kell egyedül minden este.
- Milyen napod volt? - kérdezem, elcsípve a megkezdett, bár gyenge társalgásunk fonalát. Felkönyökölök az asztal szélére, ujjaim állam alatt egymásba fésülöm. Így várok, figyelem őt. Türelmes, kedves ábrázattal természetesen. Szeretném, ha tudná, hogy ez az egész, ez a lidérc, ami a fejünk fölé telepedett és felzabálja a jókedvünket és szétmarcangolja a családunkat, egy valamivel szemben gyengének minősíthető. Engem mellőle el nem választhat, mindig itt leszek és a tőlem telhető legtöbbet megteszek azért, hogy ne érezze magát magányosnak akkor sem, ha minden más omladozik körülöttünk. Bárcsak érthetné, hogy én pontosan olyan törött és sebzett vagyok, mint ő.

zene: night changes megjegyzés: my sweet gurl' •

**Dorothea Haynes**

Jayla & Dorothea

Török ülésben ülök az ágyamon a laptopomat bámulva, amelyen egymás után jönnek elő a mai első fotózásomon készült képek, és mit ne mondjak eléggé meg vagyok elégedve velük. Bár egyenlőre csak ki próbáltam magam ebben, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ezt az útat szeretném-e járni, de azt hiszem, hogy tetszett és talán ha én leszek az egyik lány akit kiválasztanak majd, akkor mindenképp átfontolom. Kicsit cikinek tartom, hogy még ennyi idősen sem vagyok képes eldönteni, hogy mi az amit kezdeni szeretnék magammal. Bár persze még előttem az élet, bőven vannak lehetőségeim arra, hogy a jövőmet alakítgassam, egyáltalán nem akarom elsietni. Valahányszor eszembe jut valami, amiben még nem próbáltam ki magam, azt gondolom, hogy ez igen! meg van az, ami igazán én vagyok, aztán jön egy újabb ötlet és minden lelkesedésem az előbbi iránt szerte foszlik. A barátnőm szerint komolytalan vagyok, szerintem pedig csak mérlegelem a lehetőségeimet. Minél több helyzetben próbálok helyt állni, annál több tapasztalatom lesz majd az életre nézve. Vagyis ezt gondolom jelenleg. Minden egyes képet alaposan nézek meg, imitt amott rá nagyítok a képernyőre, hogy el tudjam dönteni, hogy valóban jól áll-e a rajtam lévő smink, hogy nem-e túlzás, és, hogy a rám adott ruha nem-e gyűrött vagy éppen a hajam véletlenül nem áll-e szanaszét. Szinte minden tökéletes így arra merek következtetni, hogy valóban profi társaság várna rám abban a stúdióban. Elégedetten vigyorgok rá a lapropról vissza nézett énemre, majd amint megérzem a konyhából áradó illatokat és hallom meg anya hangját eszmélek rá, hogy ideje lenne vissza térnem a valóságba. Nem kapcsolom ki a laptopot, csak lecsukom és fel állva az ágyból közelítem meg a szobám ajtaját, amit alaposan csukok be magam után és minél közelebb érek az illatokhoz, rájövök, hogy el is feletkeztem arról, hogy mennyire éhes vagyok. Imádom az anya főztét, talán ha egyszer mégis külön kéne költöznöm, az hiányozna a legjobban. Engem sosem vonzott túlságosan a konyha meg a főzicskélés, ha egyedül vagyok itthon inkább rendelek valamit, minthogy neki álljak a különböző alapanyagokkal bohóckodni, hogy mikor lesz belőlük valami ehető.
- Isteni illatok vannak itt. - szólalok meg széles vigyorral a számon, ami azon nyomban el is tűnik onnan, amint végig nézem a terítéket. Két embernek van elő készítve a tányér és az evőeszközök, és arra merek ebből következtetni, hogy ismét csak ketten vacsoráunk. Apa még mindig nem jött haza.
- Igen. Éhen halok. - válaszolok kérdésére és igyekszem nem kimutatni azt, hogy mennyire csalódott vagyok. Az ember azt hihetné, hogy hozzá lehet szokni ehhez egy idő után, de én képtelen vagyok mégis. Minden egyes nap reménykedek abban, hogy minden ismét olyan lesz, amilyen volt. Olyan család leszünk, amilyenek voltunk. És talán csak emiatt szeretnék ismét gyerek lenni. Hogy sokkal jobban kiélvezhessem azokat a pillanatokat, amelyeket közösen tölthettem el mindkét szülőmmel ráadásul úgy, hogy közben boldogok voltunk. Ők is azok voltak. Sóhajtok egyet miközben le ülök anyával szembe az asztal mellé. Rá emelem a tekintetem és nem értem, hogy hogyan képes ezt csinálni? Hogy tud látszólag olyan erősnek maradni, hogy szinte nem is vehető észre rajta az, hogy aggódna amiatt, hogy hol van a férje és haza jönn-e egyáltalán valaha? Vagy talán már nem is érdekli, talán beletörődött, hogy ennek így kell lennie.
- Semmi érdekes nem volt benne. - vonom meg a vállam, mert nem igazán tudom, hogy elmondjam-e, hogy ma hol voltam ahelyett ahol lennem kellett volna. Ráadásul már túl sok kedvem sincs semmihez. - Apa még mindig nem akar haza jönni? Egyáltalán beszéltél vele? - kérdezem végül, és talán egy kicsit úgy hangozhat, mintha számon akarnám kérni, pedig nem. Csak szeretném megérteni, hogy miért csinálják ezt. Miért nem képesek megbeszélni a problémájukat?

BEE

**Jayla Haynes**

Dorothea & Jayla

Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.

Mikor lett ilyen az életünk? Széles mosolyom tova illan, utóárnyalata marad csak arcomon, ahogy nézem örömittas ábrázata milyen hirtelenséggel fakul meg előttem. A tekintete távoli lesz, de már hozzászoktam a távolságtartásához. Látom, hogy a két főre terített asztal még mindig képes megrázni. Kétségbeesésemben válaszolni is elfelejtek, ugyan mit kéne még tennem? Valószínűleg Dora csak azt látja kettőnk életéből, hogy az apja eltűnik, levonja a téves következtetést, hogy én elüldözöm, pedig az igazság ennél sokkal kegyetlenebb. De ez is egyfajta védelem, talán, perpillanat a legjobb, amit fel tudok ajánlani számára. Nem tőlem kell megtudnia, nem kell tőlem hallania semmit. Én kötődöm az apjához és a magam traumatizált és furcsa mindenségemmel, szeretem is. De az, hogy két ember szereti, vagy szerette egymást egyszer, nem jelenti, hogy együtt is kell maradniuk. Főleg nem ilyen áron.
- Jó. - prüszkölök mindössze ennyit. Igyekszem, tényleg próbálok nem figyelni a jelekre, a sóhajtására, ahogy helyet foglal, vagy a folyton pásztázó szemekre. Nem árulom el neki, hogy elbukott a hangulatának megjátszásával. Elbukik az első este óta folyamatosan. Hagyom, hogy azt higgye, jól vagyunk, jól vagyok. Ám ez nem igaz. Csak és kizárólag az idő kérdése, hogy mikor fog haza jönni az apja, mikor nyomja a kezembe a papírokat és mikor csomagol össze végleg.
- Jól van... - kissé elnyújtom a feleletem. - Mi számítana érdekesnek? - anyai ösztön, a létező legrosszabb, legnevetségesebb kérdéseket is kész vagyok feltenni számára, csak ne üljünk néma csendben. Hallani szeretném a hangját, bármit, amit megosztana velem.
Az ő kérdése ellenben direkt, a legkevésbé sem diszkrét. Lenyelem a falatot, nem sietek a válaszadással. - Szerintem jól érzi magát. - vállat rántok lustán, éppen csak emelve rajta. A kötelességtudat biztosan hiányzik belőle, mert ha lenne szikrája, töredéke benne, Dor miatt itt ülne velünk, vagy legalábbis lezárnánk ezt az egész lassú szenvedtetését mindannyiunknak. Hiányzik. Annak ellenére, sejtem, hogy mit művel és mivel foglalkozik, nekem mindig az a fiú marad a szemembe, akivel szépen összeolvadtak a sérüléseink, s akivel együtt fedeztük fel a gyógyuláshoz szükséges legfontosabb kellékeinket: egymást. De az idő kerekei összepréselték már azt az egykor duzzadt szerelmet és talán lehet, hogy már csak az emlékmás az, amibe kapaszkodunk. Amibe én még kapaszkodhattam volna...
- Igen, próbáltam. De nem vette fel, ahogy ilyenkor általában nem is szokta nekem. - azt a kevés bort, ami a poharam alján van, megiszom. - Téged hívott? - rávezetem tekintetem, kimérten, de nem túl kíváncsian. A kettejük közötti kapcsolat csak és kizárólag amiatt fontos számomra, mert szeretném, ha tőlem függetlenül is erős maradna közöttük. Ha én nem is vagyok már fontos, ha rám már nem is szán napjaiból egyetlen percet sem, Dora megérdemli.
- Adok időt, ha nem jön haza a hétvége előtt, utána megyek. - enyhén előre döntöm törzsem. Senkinek sem jó, senkinek sem lehet elég a csendes bizonytalanság. Bár módfelett taszít a gondolat, hogy olyasmit találok Duncan körül, amelyre jó szívvel nem fogok később emlékezni, de ha így kellett lennie, legyen.

zene: night changes megjegyzés: my sweet gurl' •

**Dorothea Haynes**

Jayla & Dorothea

Nem akarom anyát hibáztatni azért, mert megint csak ketten vacsorázunk, viszont mégis. Mert nem is próbálnak soha leülni és megbeszélni a problémát, ami kettejük között van. Mégis mi lehet akkora gond, amit ennyi év házasság után ne lehetne megbeszélni, majd megoldani? Néha azt érzem, hogy az sem számít, hogy középen én is itt vagyok. Vagy csak ez számítana? Mert még mindig nincsenek elvállva, ami azt hiszem jó, de mégsem. Azt mondják, hogy ami nem megy azt nem szabad erőltetni? De ők még csak meg sem próbálják. Apa megszokta a folytonos menekülést, anya pedig beletörődött abba, hogy sosincs itthon. Én pedig középen kicsit önző módon, de mindkettejüket akarom. Egyszerre. Nem tudnám elképzelni úgy az életemet, hogy miközben ők elválnak és apa elköltözik... végleg, majd én kettejük között kelljen ingázzak. Ez az én otthonom, és azt szeretném, ha mindhármunké lenne. És nem így ahogyan most. Olyan családot akarok, amilyenek voltunk. Elválaszthatatlanok és azok, akik szeretik egymást. Engem szeretnek mindketten, néha túlzottan is, ezzel pontosan tisztában vagyok, na de egymást? Az asztal mellett ülve jár a szemem anya és az üres helyen, ami az apáé és igyekszem még mindig nem kimutatni a csalódottságom. Azt sem tudom, hogy melyikükre kéne jobban haragudnom. Anyára, amiért hagyja apát elmenekülni, vagy inkább apára, aki mindig a könnyebb utat választja és már napok óta haza sem jött? Végül megállítom a tekinetem anyán, és egy apró falat után csak megvonom a a vállam.
- Hát mondjuk ki ugrani ejtőernyővel egy helikopterből azt hiszem elég érdekes lenne. Meg szórakoztató. - válaszolok végül kérdésére egy halvány mosoly kíséretében, amit csak azért küldök felé, hogy ne kezdjen pánikolni egyből feleslegesen. A valóságot azonban még mindig nem mondom el, mert nem tudom, hogy mit szólna ahhoz, hogy tanulás helyett ma inkább modellt álltam. Kicsit néha úgy érzem, mintha az az anya-lánya kapcsolatunk egyre feszültebb lenne, és még megmagyarázni sem tudom az okát. Nem csak a túlzott aggódalma az, ami az őrületbe kerget néha, hanem maga ez az egész helyzet is, ami itthon van mindig. A szeretetet és az egymás iránt érzett tiszteletet néha felváltja a boldogtalanság, és képtelenek vagyunk egy családként összefogni. nem értem, hogy mi romlott meg és arra sem emlékszem már, hogy mikor? Olyan, mintha az a boldog család, amilyenek voltunk, csak a képzeletemben létezett volna mindig. Pedig tudom, hogy nagyon is valóságosak voltunk. A kérdésemre kapott válasz után csak lerakom a villámat és sóhajtok egyet.
- Anya... hogy érezhetné jól magát nélkülünk? - kérdezem végül, mert sokkal könnyebb azt hinni, hogy anya túlreagálja, mint a valóság mögé látni és elhinni, hogy az apám nélkülünk is boldog lehet. Egyszerűen nem akarok elképzelni egy olyan világot, amelyikben ilyen történhet. Tudom, nem vagyok már gyerek, meg kéne próbálnom túltennem magam azon, hogy mindig minden nem alakulhat úgy, ahogyan szeretném, de nem megy. Nem akarom, hogy külön külön legyenek boldogok. Együtt kell azoknak lenniük, hiszen erre tettek esküt évekkel ezelőtt.
- A reggel beszéltem vele. De nem túl sokat. Azt hittem, hogy estére haza jön. - ismét sóhajtok és egyik kezemmel az asztalra könyökölök, rá döltöm a fejem és a villát a másik kezemmel ismét el veszem, de csak szórakozottan piszkálom az ételt. Már igazából éhes sem vagyok. - Már elég időt adtál neki. Szerintem csak az időt akarod húzni. - jegyzem meg és még mindig nem nézek rá, csak az ételt túrkálva próbálom össze szedni a gondolataimat úgy, hogy véletlenül se bántsam meg. Mert nem az a célom. De egyikőjüknek hagynia kell a makacságból, másképp sosem oldódik meg semmi. - Mi lenne, ha már holnap utána mennél? És nem tudom, de... talán elmehetnétek együtt valahová. Foglalok nektek egy szuper vendéglőt, ha szeretnéd, Mindent elrendezek. De kérlek ne várj hétvégéig. - miután befejezem a mondandómat csak akkor nézek rá ismét, mert akarom, hogy lássa a tekintetemből, hogy mennyire lelkes vagyok. Bármit megtennék azért, hogy legalább megpróbálják, azt ami szerintük nem megy. Vagy amiről látszólag már mindketten lemondtak lélekben.

BEE

**Jayla Haynes**

Dorothea & Jayla

Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.

Látom, hogyan néz rám, előlem nem tudja elrejteni vádló tekintetét. A vállaimra nehezedő súly csak gyarapszik minden alkalommal, amikor érzékelem a belőle felém áramló haragot, durva hibáztatást. Egy kis részem azt kívánja, bár észre venné, hogy mi történik igazából. Bár látná és értené, hogy én nem mozdultam otthonunkból, itt vagyok. Egy másik részem viszont egyszerűen csak el akarja engedni ezt az egészet, talán még össze is akar zuhanni a gyűlöletében, amiért feladom. Önző akar lenni és szabad... Felszabadult az állandó tartásból, próbálkozásból és küzdelemből. De az utóbbit még elnyomom. Mert akármennyire is egyértelműek a jelek, s tudom, hogy Duncan nem fog haza jönni, hozzám többet már nem, mégis elhiszem, hogy tudok elég erős és kitartó maradni a lányunkért, azért, akik voltunk. Igazság szerint fogalmam sincs, mihez kezdhetnék egyedülállóként, pedig tudom, hogy mindaz, ami történik afelé sodor bennünket. Mégsem csak félelem, rettegés vibrál mellkasomban az elképzelt jövőkép láttán, valami más is.
- Igen, biztosan. - viszonzom mosolyát. - Bár én valami hétköznapibbra gondoltam, a suliban. - vallom be zavartan mosolyogva. Egészen megedződtem, ami a hirtelen reakciókat illeti. Nem kap el azonnal sírógörcs, ha arra gondolok, hogy Dora szándékosan sodorná magát életveszélyes helyzetbe. - Egy ilyen ugrás kedvedre lenne? - le nyelhetném a saját nyelvemet is, ahelyett, hogy erről faggatom. De foglalkoztat a válasz, s az is, milyen érzéseket kelt bennem a gondolata, hogy engedem - esetleg -. Szeretném látni, hogy kiszakad abból a szürke sémából, amibe belepasszírozza a szülei közötti feszültség, s még ha könnyekkel áztatott szemekkel lesném is az apró, zuhanó foltot, - valószínűleg pszichológus segítségével feldolgozva mindazt a katarzist, amit átél - motiválna mosolya.
- Sehogy! - sietősen, nemleges irányba megcsóválom a fejem. Nem akarom, hogy azt higgye, így van. Akkor sem, ha van rá esély, hogy tényleg így van. Összezárom a szám, tekintetem a tányér tartalmára ejtem, mintha életemben először fedezném fel a különböző életek formáit, állagát. Dorothea elég idős már ahhoz, hogy ha nem tőlem, de előbb-utóbb rájöjjön, mi az oka annak, ami távol tartja az apját tőlem, hogy mi a kegyetlen valóság. Ráadásul mindig is azt gondoltam, okosabb nálam. Ha észre veszi a jeleket, a kirakós darabkái helyére fognak kerülni. Én pedig nem szeretnék ott lenni, amikor a kép, amibe olyan makacs, gyermeteg szenvedéllyel ragaszkodik, összetörik.
Aprót bólintva, szolid mosollyal reagálok a válaszra. Annak tényleg őszintén örülök, hogy beszéltek egymással, de a reménykedésével lemossa görbét ábrázatomról. Vajon mondhatott valamit, amiből ő ezt következtette ki? Vagy egyszerűen csak szeretné? - Azzal, hogy a közös otthonunkban várom haza? - a kezem a villával együtt levegőben marad, pár centivel a tányérom fölött. Azt a vékony fonalat, ami még egyben tartja minden létező idegsejtem, megpiszkálja szavaival. Hogyan lehet, hogy én vagyok ismételten a bűnbak, aki az időt húzza?! Miközben én - még mindig - itthon vagyok, nem futottam el. Nem mutatom jelét, mert nem akarom, hogy kettőnk között további éket verjen az apjával való haldokló kapcsolatunk. - Attól tartok, hogy nem egy vendéglőben kell tisztáznunk a nézeteltéréseinket, Dora. - szomorkás, de bátorító mosollyal nézek rá. - Nem akarom sürgetni. Ha elment, annak hidd el, oka van. Ha te elmenekülsz egy helyzetből, a hátad mögött akarod tudni úgy, ahogy van... Ugye? Biztos, hogy örülnél annak, ha utánad menne? - leteszem az evőeszközt, hátra dőlök a székemen. - Én is tisztázni szeretném a helyzetünket, éppen ezért mondtam, hogy beszélni fogok vele. - nyomatékosítom benne, hogy eszem ágában sincs tovább hagyni, hogy a fejünk fölött lebegjen a megkérdőjelezhető viselkedésünk. Én is szeretném lezárni, s ha tudatában lenne annak, ami már nyilvánvaló, ő sem tolakodna a helyemben, nem is lelkesedne a hamis folytatásért.
- Szeretném, ha kalkulálnál a lehetőségével, hogy édesapáddal nem fogjuk együtt tovább folytatni... - keserű szájízzel beszélek hozzá, de azt hiszem, megérett már arra, s bizony abban a korban van, hogy tudja, mit jelentenek szavaim. És igen, akarom, hogy ne hidegzuhanyként érje - bár ő annál sokkal okosabb, ráadásul a jelek, a helyzetünk már bőven elárulta számára, hogy már régen nem élünk boldog házasságban. Próbálkozunk, mert ragaszkodunk. Talán csak én ragaszkodom. Ragaszkodtam...

zene: night changes megjegyzés: my sweet gurl' •

**Dorothea Haynes**

Jayla & Dorothea

Néha úgy érzem, hogy akaratom ellenére is anyát hibáztatom amiatt, hogy romokban a házasságuk és ez által az én életem is, pedig nem ez a célom. De nagyon rosszul érint, hogy még mindig csak két teríték van az asztalon, mert olyan, mintha nem is várná haza apát. Mert mi van akkor, ha egyszer csak felbukkan és nincs neki tányér téve? Nem vagyok már gyerek, nagyon is látom, hogy mi történik körülöttünk, csak valahogy nem akarom felfogni. Kicsit néha olyan, mintha saját magamban takarnám el a valóságot, mert azt remélem, hogy ha úgy teszek, mint aki semmit sem ért abból, ami történik, akkor az nem is a valóság és előbb vagy utóbb mégis minden olyan lesz, mint régen volt. Pedig talán már semmi sem lehet olyan. Tudom, hogy komolyan érdekli, hogy mi történt a mai napomon, viszont mégis inkább úgy érzem most, hogy csak a figyelmem akarja elterelni arról, amiről úgysem fogja tudni. Én pedig nem fogok tudni úgy tenni, mintha minden rendben lenne úgy, hogy semmi sincs a helyén. Apa nem ül azon a széken, ahol ülnie kéne, mi pedig úgy készülönk megenni a vacsoránkat, mintha ez teljesen rendben lenne így.
- Minden rendben a suliban. - hazudom, mert még nem érzem idejét annak, hogy közöljem vele, hogy talán nem is az az elképzelésem, amit szerettem volna. Sőt igazából gőzöm nincs, hogy mi az, amit igazán szeretnék. Jelenleg azt hiszem, hogy azon kívül semmi mást, mint hogy megmentsem a szüleim házasságát, ami nem túl egyszerű így, hogy ők meg talán nem is akarják. Örülök, hogy már nem pánikol annyira, ha valami olyasmit akarok csinálni, ami szerinte veszélyes lehet, szerintem pedig izgalmas, mert ez azt jelenti, hogy végre kezd megbízni bennem, hiszen nem vagyok kisgyerek, aki ne tudna külömbséget tenni a jó és a rossz között. Az pedig, hogy szeretem a veszélyes élethelyzeteket, nem jelenti azt, hogy rossz dolgokat csinálnék. - Igen, azt hiszem. Eléggé feldobódnék tőle. - vallom be egy váll vonás kíséretében. Tudom, hogy nem érti, hogy miért szeretek az ilyen helyzeteket, de az van, hogy mikor olyan helyzetbe kerülök, ami elég para, akkor sikerül elterelnie a gondolataimat arról, hogy mennyire pocsék az itthon levő alkalom, és, hogy minden akaratom ellenére sem képesek még mindig leülni és megbeszélni a problémáikat a szüleimnek. Talán nincs jogom épp nekem bele avatkozni, de mégis azt érzem, hogy valahol csak van beleszólásom. Mert engem is épp annyira érint ez az egész. Örülök, hogy abban legalább egyet értünk, hogy nincs olyan, hogy apa jól érezhetné magát nélkülünk. Senki sem lehet boldog távol a családjától. Hogy miért megy el folyamatosan azt nem értem, és nem is akarok semmi olyanra gondolni, ami esetleg nem tetszene, így inkább le tudom annyival, hogy csak annyira van szüksége, hogy kiszellőztesse a fejét. Aztán amint megnyugszik elé kerül, hogy egy kis ideig itt legyen velünk és újra le léphessen. Látom anyán, hogy talán rosszul esik neki, hogy őt próbálom okolni, pedig nem akarom őt bántani. Tudom, hogy épp olyan nehéz ez neki is, mint nekem, talán még sokkal nehezebb is. Mindig is csodáltam őt azért, mert a legrosszabb helyzetekben is igyekszik erősnek mutatnia magát. Igaza van... talán nem ő tehet arról, ha el megy a türelme miközben apára vára... az otthonunkban. Közben pedig apa abban a másik házban sokkal több időt tölt lassan, mint itt. Vele is beszélni fogok erről, az biztos. Mert nem csinálhatják tovább ezt. Talán a vendéglős ötletem tényleg nem a legjobb, annál sokkal nagyobb a probléma, hogy egy vacsora mellett meg lehetne oldani. De velük ellentétben én legalább próbálkozok menteni a menthetőt.
- Akkor menjetek el ilyen pár terapeutához. Talán az segíthetne... - próbálokozok egy újabb ötlettel, annak ellenére is, hogy tudom, hogy az ami megromlott köztük, saját magukban kéne elrendezni először. Nem pedig egy idegennel megosztani a problémát, főleg, hogy talán még ők sem tudják, hogy az mi az. - Teljesen más, ha én menekülök el. Mert nekem nincs sem házastársam, sem pedig gyerekem, aki haza várjon. Ráadásul attól, hogy menekül a probléma elől, még nem fog megváltozni semmi. Csak rosszabb lesz. - próbálom megérteni anyát is és apát is. Tényleg. De olyanok néha mint két makacs kamasz, akik azon versenyeznek, hogy kinek nagyobb a büszkesége. - Kérlek csak oldjátok meg valahogy. - tudom, hogy elég nagy vagyok már ahhoz,hogy elfogadjak bármilyen döntést, amit meghoznak, de mégsem. Utálom még a gondolatát is annak, hogy a szüleim a külön útat válasszák. Hiszen minden gyerek azt szereti látni, ha a szülei együtt öregednek meg boldogan nem? A következő szavait hallva azonban csalódás kerít a hatalmába. Idegesen kezdek dobolni a lábammal az asztal alatt, és próbálom mérlegelni a szavait. Kizárt, hogy elfogadjam azt, hogy ne együtt folytassák tovább. Ez számomra nem opció. Ilyen nincs.
- Tudom, hogy dühös vagy apára. Majd beszélek vele, jó? De ne mondj ilyeneket. Nem dobhattok el ennyi év házasságot csak úgy. Én is itt vagyok. Jogom van bele szólni ebbe. Nem akarom... kérlek. - néha én is azt érzem, hogy sokkal boldogabbak lennének, ha külön folytatnák, és önzőség tőlem az ellenkezőjét elvárni tőlük, de hiába nőttem ekkorára, még mindig nem akarom azt, amit ők egyre jobban. Talán ha gyerek lennék, sokkal könnyebben alkalmazkodnék. De így nem. Mert rettegek attól, hogy mindketten valaki más mellett találnak majd vígaszt ahelyett, hogy egymás támaszai lennének.

BEE

**Jayla Haynes**

Dorothea & Jayla

Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.

Nem szeretném végig nézni, hogyan ég porig a világa. Az a bizonyos világ, amit az apjával teremtettünk és dédelgettünk, hosszú, hosszú éveken át. A helyzet komikuma, hogy egy ideje már nincs rá hatásom, hogy pusztulni fog-e, nem eldöntendő kérdés többé; a mikor az egyetlen. Ez az utóbbi viharos távozása nem csak szétrombolta a még éppen tartó falakat, a beton biztos alapot is megrepesztette, amit szívemből emeltem. A káosz, amit maga után hagyott elvitte minden kitartásom, akaratom és erőmet is. Cserbenhagyott üres bábként állok, viselve a gyermekünk minden felénk irányított haragjának ütéseit. Helyette. És egyedül. Miközben a tehetetlenség masszája alól végig nézem, hogyan hullunk szét. Most sem sokáig dagonyázhatok nagyszabásúan destruktív fantáziámban, mert az aktuális jelenben is szükséghelyzet kezd kibontakozni. Ha szeretnék együttműködni, tenni azért, hogy a kettőnk kapcsolata ne roppanjon össze csak azért, mert az édesapjával mi már... Nem akarom elveszíteni Dorat. Is.
Elnyílnak ajkaim, értőn bólintok. Rövid, tömör felelet. Kétségbeesésemben újabb téma felé próbálok kapaszkodóként nyúlni, hátha még fenntarthatom érdeklődését és még lehet ez az este égibárorútól mentve. Bár az életének bármiféle kockára tétele a legmesszebb áll attól, ami én vagyok, most, hogy az otthona darabokban van, engednem kell azon a bizonyos kötélen és hagyni, hogy éljen, hogy boldogsággal töltse fel a napjait. Hogy el tudja felejteni azt, hacsak pár órára is, ami bekebelezni igyekszik őt is. - És van is a közelben erre lehetőség? - tudálékos mosollyal figyelem. Ismer, hangleejtésemből biztosan tudja, hogy ez már egy határozott "menjen csak" a részemről.
Tekintetem a tányéromra tapad. Fifikásan sikerül kitérni a kijelentésem további boncolásából. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam, ha tőlem sérülne a képe annak, kinek gondolja az apját. A kettőnk kapcsolatának semmi köze ahhoz, hogy mennyire jó, vagy rossz apa. Férj és feleségként elbuktunk, lassan ölő gyilkosság ez a mindenség oldaláról, de mint szülők jó párost alkottunk. És ezt az eszmét megtisztelve a realitás talajáról próbálom meggyőzni Dorat, csak és kizárólag az én szemszögemből. Ha Duncan úgy dönt, mesél majd a továbbiakról neki, s talán akkor végre én is tisztábban látom kettőnk helyzetét.
- A kedvedért fel fogom ajánlani neki. - nem tréfálkozom, nem is a levegőbe beszélek. Ha tévedek, ha további sérülései vannak, amelyek gyógyításához szakember segítségére van szüksége a köteléknek közöttünk, legyen. Nem zárkózom el. Ezt Dorothea tudtára is adom helyeslő mimikámmal. - Minden ember más Dora. Te valószínűleg jobban fogod kezelni a konfliktusokat később, ... Ő és én is mások vagyunk. Számára az, hogy elzárkózik, elbújik... - intek felé a villám hegyére szúrt következő falattal. - Megnyugvást, feltöltődést ad. Önzőnek tűnik, amikor kívülről nézed, mert ketten is várjuk haza, de ahhoz, hogy rendbe kerüljenek a dolgok benne, térre van szüksége. Próbáld megérteni, hogy nem egyformán működünk. Idő.., idő és türelem. - szándékosan nem mondom ki, hogy magány is, hisz valószínűleg nincsen egyedül. Minden továbbiban viszont úgy érzem jogosan védem. Nevetséges. Lepillantok ismét az étkészletre előttem. Mi a francért kelek ilyen hevesen még mindig a védelmére? Szeretnék erősebb lenni. Miért kell nekem hallgatnom arról, ami engem is darabokra hasogat?!
Nem biztos, hogy jó ötlet a válás gondolatát is a megterített asztalra hajítanom most, hogy kezdünk megbékélni, de attól félek, hogy nem számol igazán vele. Kötelességem tudatni, hogy nem fogunk együtt maradni azért, mert ő létezik? Elég kegyetlen szavak... - Meg fogunk próbálni mindent, mielőtt... - kezem leereszkedik, csuklóm az asztal szélének ütközik. - Tudom, hogy itt vagy és számítasz nekünk, ha nem lennél, nem tartottunk volna ki eddig sem. - vallom be az igazságot kettőnk helyett. - Ha nem vagyunk együtt boldogok, akkor is azt szeretnéd, hogy minden így maradjon? - fejem lágyan oldalra billen. Kíváncsian fürkészem, próbálom szülőként rávilágítani olyan nézőpontokra, amikről eddig talán tudomást sem akart szerezni. Duncan elmenekül itthonról, hogy legyenek békésebb, valószínűleg boldogabb időszakai is a szürke, viharos hétköznapokban. Ez két szerető ember házasságának tűnik?

zene: night changes megjegyzés: my sweet gurl' •

**Dorothea Haynes**

Jayla & Dorothea

Kezelhetném végre sokkal felnőttesebben azt, hogy még mindig csak két teríték van az asztalon, és beletörődhetnék abba, hogy talán már jobb semmi sem lesz, de amig a reménynek csak egy szikrája is ott van, addig képtelen vagyok csak úgy elfogadni, hogy ez normális kéne legyen. Nem az. Egy családnak nem ilyen kéne lennie, mi sem ilyenek voltunk. Utálom azt, hogy ennyire tehetetlen vagyok és nem tudom egyben tartani a szüleimet, akikről mindig is azt gondoltam, hogy össze tartoznak. Mostanra ez megváltozott bennem, és valahányszor rájuk nézek, igazából látom, hogy mindegy, hogy ketten vagy hárman ülünk az asztal mellé, az ürességet képtelenek vagyunk betölteni. Vagyis én egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy egyben tartsam azt, ami csak egyre jobban széthullni látszik. Ha valami veszélyeset csinálok, vagy ha olyasmit teszek, ami szembe megy azzal, amilyennek még közösen próbáltak nevelni, akkor képes vagyok arra a kis időre elfelejteni mindazt, ami a családunkban történik. Persze attól még a probléma megmarad, és ezidáig még meg sem oldottam vele semmit, de lehet, hogy csak idő kérdése minden. Ha kitudódik, hogy egy ideje nem járok be órákra, ha nem érdekel az, hogy milyen jövő vár majd rám sikola nélkül, akkor lehet, hogy a szüleim is rájönnek arra, hogy össze kell fogniuk és ismét megpróbálniuk együtt azt, ami annyi éven keresztül működött. Mégis hazudok az iskoláról, mert még nem érzem idejét annak, hogy mindenről valljak. Bár általában az őszinteség mellett vagyok, sőt én magam is utálom a hazugságokat, anyának pedig nehezemre esik nem az igazat mondanom, de mindegy mit tervezek, vagy, hogy mit érek el majd azzal, szégyellem magam amiatt. Mert tudom, hogy azt szeretné, ha valaki válna belőlem. De ahhoz mindkét szülőmre szükségem van. Még ennyi idősen is. Felvonom a szemöldököm a kérdésén, mert nem igazán tudom ezt most hová tenni. Nem pánikol, nem mondja, hogy inkább tanuljak helyette, csak egyszerűen beletörődik abba, hogy mi az ami boldoggá tesz engem.
- Azt hiszem... van egy barátom, aki már ugrott, és felajánlotta, hogy engem is elvisz oda, de... azt hittem megpróbálsz lebeszélni. - teszem azért hozzá, bár valahol legbelül nagyon is örvendek annak, hogy próbálja megérteni azt végre, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy tudjam mivel és meddig mehetek el. Az ejtőernyőzés pedig egyáltalán nem veszélyes.... rengetegen csinálják. Nekem mégsem elég ennyi, hogy elterelődjön a gondolatom mindarról, hogy szét esőbe van a családunk... és ezzel együtt az életem. Minden gyerek annak örül, ha a szülei szeretik együtt, ha együtt öregednek meg, de én jelenleg nem látom magam előtt őket együtt. Olyan, mintha soha nem is lett volna igazi mindaz, amilyenek voltunk. Nem akarom hagyni elhalványulni azokat az emlékeket, amik nagyon is valódiak voltak. Bár a vendéglős ötletem nem vált be, de örülök azért annak, hogy a terápiával megpróbálkoznak. Vagyis anya benne lenne, ha apát is meg lehetne győzni róla. Látva a tekintetében az őszinteséget csak bólintok. Tudom, hogy nem azért mondja, hogy megnyugtasson, hanem komolyan is gondolja. Beszélni fog apával, és a terápia majd segít nekik abban, hogy megtalálják azt, ami a távolság okozója köztük.
- Milyen megnyugvást és feltöltést anya? Hányszor jött haza úgy, hogy utána minden rendben volt? Egyszer sem. Mert ha annyi lenne a baj, hogy össze vesztek ő meg el megy, kiszellőztetni a fejét, aztán haza jön és úgy tesztek mintha mi sem történt volna, rendben lenne. De amitől elmegy, semmi sem lesz jobb. Ő sem lesz jobban. Te sem. És én utálom ezt. - sóhajtok lemondóan, mert tökéletesen értem, hogy miről beszélt, de attól még nem tartom helyesnek. A problémát megoldani kell és nem elfutni előle. Persze ők az idősebbek, tapasztaltabbak meg minden... de nekem is van szemem. És az amit látok, egyáltalán nem tűnik jónak. Egy újabb falatott próbálok meg leerőltetni a torkomon, de azon nyomban, hogy szóba hozza a a válást elmegy a maradék étvágyam is. Hogy tud erről ilyen könnyedén beszélni? Mintha annyira természetes lenne az, hogy ilyen hosszú házasságot maguk mögött hagyjanak. Miért nem értik meg, hogy számomra fontos, hogy együtt maradjanak?
- Már nem szereted apát? - teszem fel a kérdést, aminek a válaszától is félek és közben a tekintetét figyelem, mert abból mindig látom, hogy őszinte-e. Az, hogy miattam tartottak eddig ki arra enged következtetni, hogy a szerelem már jóval azelőtt kihűlt talán belőlük, hogy én magam azt észre vettem volna. - Én azt szeretném, hogy boldogok legyetek... - adom fel végül a harcot, mert a boldogtalanságukat sokkal rosszabb nézni jelenleg. Bár még mindig nem hiszem, hogy attól lennének boldogabbak, ha külön válnak útjaik. - ...de azért nem hamarkodjátok el a döntést, jó? Talán rájösztök, hogy mégis egymást teszitek boldoggá... - próbálkozok ismét egy kis idő nyeréssel, mert talán épp az idő az, ami megoldhatja a problémát, amit ők nem tudnak.

BEE

**Jayla Haynes**

Dorothea & Jayla

Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.

Senki sem mondta, hogy egy családot össze- és megtartani könnyű feladat lesz. A hármunkból megalkotott egyenlet már valószínűleg akkor elbukott, amikor két ilyen törött, sebzett ember szívére kezdett felépülni. Alig pumpálva a reményt abba a finom, vékony fonálba, ami összekötött bennünket. Mindketten a magunk fájdalmaival próbáltunk lassan, de erősen egymásba kapaszkodva felépülni, amennyire pedig ez emberileg lehetséges, sikerült is. Ha Duncan nem bukkan fel, ha nem küzd kitartóan kettőnkért, ezzel megmozdítva a megkopott mindenséget bennem is, minden máshogy alakult volna. Ha nincsenek a lopott pillantásaink és egymástól ellopott percek közöttünk a központban, az elfogadása hibrid szerkezetem iránt, később az én elfogadásom hirtelenségére, a mindenféle random helyeken feltárt titkaink, érzéseink, akkor biztosan nem járok sikerrel és most valahol máshol lennék, ha lennék egyáltalán. Valószínűleg ő is, tudom, hogy szüksége volt rám.
Emlékszem, mennyire megtört fiatal volt. Az élete súlya alatt fuldoklott, tele gyötrődéssel, lassan ölő kínzással a fejében, és a hangokkal, amik megtévesztették és elterelték. Az emlékek, amik belemarták magukat minden levegővételébe, tudom, megküzdöttem én is velük. Erőt adott a gyógyulásomhoz, hogy ott volt nekem, mert az ő megmentésével, én is megmenekültem. Azt hiszem, hogy tökéletes kölcsönhatás volt. De most, hogy gyógyultak vagyunk, vagy annak csúfoljuk egymást és magunkat, biztosan van rá lehetőség, hogy boldogabban érezze magát, hiszen már kerek és egész. Én minden létező porcikámmal mindig a rosszra, a traumákra fogom emlékeztetni őt.
- Ha a szívemre hallgatnék, nem is engednélek el... - tudálékos, később bocsánatkérő mosolyom. - De legnagyobb bánatomra, örökre nem zárhatlak egy toronyba... - leengedem a villám, halk nevetést hallatok. - Szeretném, ha boldog lennél Dora. Felnőtt nő vagy, aki tudja a határait és ha hibázol, legyen, ott leszek. - én sem hiszem el, hogy kimondásra kerülnek ezek a szavak, ilyen sorrendben. Nedvesítek torkomon, rendezem nem csak arcjátékomat, de mosolyom is. Szeretnék átnyúlni az asztal fölött és megszorítani a kezét, hogy nonverbálisan is biztosítsam a támogatásomról, de helyette csak bólogatok lomhán. - Azt nem ígérem meg, hogy nem fogom túlaggódni... - hű leszek önmagamhoz. Valószínűleg egyébként is hamarabb szállít majd el engem mentő a helyszínről, mint bárki mást, ha végig nézem. Lehet, jobb is volna, legalábbis taktikai szempontból nem jelen lenni.
A beszélgetésünknek valószínűleg az ugrás és minden más elterelése sem volt elég hozzá, hogy ne ott lyukadjunk ki, ahol eddig mindig: az apjánál. Sokatmondó pillantással meredek rá, alig észrevehetően felhúzom a vállaimat. Tanácstalan vagyok, mégis mit mondhatnék erre? - Mi... - ki kell javítanom magam. - Én is utálom, hogy így élünk, de ez az ő döntése, Dorothea. Próbáltam már beszélni vele erről, de szüksége van rá, hogy távol legyen, máshol. - leejtem az evőeszközt a tányérom mellé, kissé talán türelmetlenül fújtatok is mellé. Nem én vagyok a felelős a döntéseiért, nem fair, hogy rajtam kéri számon a viselkedését. Frusztrál. A következő kérdése viszont elemi erővel rángat vissza ebbe a keserű, kellemetlen helyzetbe.
Duncan a mindenem volt. Szabályosan pánikrohamok követték egymást, amikor távol volt tőlem. Nélküle elaludni sem tudtam, mostanra sikerült. Neki hála csökkent a terápiáim száma, miatta vagyok képes újra autóba ülni, ő szüntette meg az állandó fájdalmat, a rémképeket lassan felváltották az együtt, közösen átélt szép emlékeink. Ő érte el, hogy ne legyenek többé rémálmaim, s még ha ~~tudom~~ sejtem is, hogy mi történik, hogy hol jár ilyenkor, akkor sem mondhatom, hogy nem szeretem már őt. Mert a szívemben mindig lesz számára hely, akkor is, ha többé neki erről nem kell tudnia, ha úgy döntünk, hogy vége közöttünk mindennek.
- Szeretem. - bólintok. - Szerettem őt, annyira, hogy szavakkal elmondani sem tudnám. De az, amit most érzek, amit valószínűleg ő is érez, ennél bonyolultabb. Van úgy, hogy az nem elég, ha két ember szereti egymást... - szúr a mellkasom. Ismerős kellemetlenség, mintha ráülne valaki. Legutóbb akkor éreztem, amikor Duncan úriasan becsapta maga mögött az ajtót és távozott. - Nem hamarkodjuk el. - három éve? Talán három éve élünk így? Nem mondhatom, hogy elhamarkodtuk. Jobban kapaszkodtunk egymásba, mint kellett volna... Pedig talán már nem is egymást látjuk ebben a kapcsolatban, csak a gyógyszert, amit jelentünk egymás számára. Nevetségesnek hangzik, de így van. Ő segít át az időnként felbukkanó rohamokon. Ha belegondolok, hogy végleg.., hogy tényleg elhagy, eszembe jut, hogy a rémálmokkal majd megint magamnak kell megküzdenem. Ijesztő gondolat.
- Na és te? Mi a helyzet a fiúkkal? - kíváncsiskodom, megpróbálom megmenteni a beszélgetésünket. Folytatom az evést.

zene: night changes megjegyzés: my sweet gurl' •

**Dorothea Haynes**

Jayla & Dorothea

Néha úgy érzem, hogy az egyedüli én vagyok, aki életben szeretné tartani a családunkat, ami még nehezemre sem esne, hiszen minden vágyam az, hogy ismét olyanok legyünk, mint voltunk, viszont a szüleim nem nagyon könnyítik meg a dolgomat. Persze lehet azt mondani, hogy elég nagy vagyok ahhoz, hogy felmérjem a helyzetet és el is fogadjam azt, de azt hiszem, hogy egy gyerek mindegy, hogy hány éves és mekkorára nő, a szüleire mindig szüksége lesz. Nekem is szükségem van rájuk, és nem úgy, hogy külön külön. Hanem egyszerre. Elképzelhetetlennek tartom azt, hogy apa végleg ki költözzön innen és a szüleim között ingázva kelljen leélnem az életem többi részét. Azt pedig még kevésbé tudnám elfogadni, hogy találjanak maguknak valaki mást, már pedig egy esetleges válás után semmi akadálya nem lenne. Nem akarok plusz személyeket az életembe, bőven elegek vagyunk hárman egymásnak. Bár az ejtőernyőzés gondolata egy kicsit eltereli a figyelmem arról, hogy ismét csak ketten ülünk az asztalnál, azért érzem, hogy nem sok kell, hogy ezt szóvá tegyem. Valami más reakcióra számítottam anyától, azt gondoltam, hogy ellenezni fogja, hogy megint egy olyan dolgot szeretnék csinálni, ami szerinte veszélyes, de legnagyobb meglepetésemre épp az ellenkezője jön ki belőle. Kissé felvonom a szemöldökömet, de végül rámosolygok, mert azt hiszem, hogy tényleg eljött az a pillanat, hogy megértse: nem vagyok gyerek és tudok vigyázni magamra. A hangjából érződik a féltés, de látom rajta, hogy mennyire próbál változtatni a korábbi hozzáállásain.
- Örülök, hogy megértetted, hogy felnőttem. - valószínűleg sosem fogom igazán megérteni, hogy miért van ez a sok aggódása miattam, és mire jó a túlzott féltése. Ha nekem valaha gyerekem lesz, akkor egészen biztos, hogy olyan laza anya leszek majd, aki megcsinál bármilyen őrültséget a lurkóval, mert szerintem az adrenalin függőségemet sosem fogom kinőni igazán. Mégis azt gondolom, hogy nála jobb anyát az ember kívánni sem kívánhatna. Annak ellenére is, hogy néha nehéz megértenünk egymást,- főleg amikor felesleges dolgokon pánikol - tudom, hogy mindig csak a legjobbat szerette volna nekem. - Megígérem, hogy nem lesz bajom. - próbálom megnyugtatni, és ezt nem csak az ejtőernyőzésre értem, hanem bármi másra is. Most már csak valahogy az apával való kapcsolatát kéne rendeznie, hogy végre olyanok lehessünk, mint régen. Talán vádaskodónak tűnhetek, mintha őt hibáztatnám mindenért, pedig egyáltalán nem így van. Tisztában vagyok azzal, hogy apa is épp annyira hibás ebben az egészben, mert folyamatosan kihátrál a helyzetből ahelyett, hogy szembe nézne vele. De mivel még mindig nincs itt, anyán kell számon kérnem mindent. Mert valamiért tőle várom a megoldást és azt is, hogy rendes családdá formáljon minket. Még mindig nem adtam fel a remény, hogy ez lehetséges lenne, és remélem, hogy ők sem teszik.
- Mi van abban a házban, hogy szívesebben tölti ott az idejét, mint velünk? - még mindig nem értem, hogy mi vonza őt folyamatosan oda. Minden egyes alkalommal, amikor el hagyja a házat egy veszekedés után, és tudom, hogy ott fog kikötni, nagyon russzul érint. Mert egy kicsit olyan, mintha ilyenkor apa belőlem sem kérne. Mintha tőlem is szabadulni szeretne. Ha nem így lenne, akkor legalább értem maradna és megpróbálná menteni azt, ami elromlott. Ő látszólag inkább azon van, hogy minél jobban tönkre tegye azt. Anya pedig beletörődött ebbe, mintha ez annyira normális lenne. Az egyedüli én vagyok, aki szerint ez így sehogysem jó. Azért nem, mert láttam, hogy milyenek mikor boldogok egymás mellett, és most inkább boldogtalannak tűnnek. Talán azért is teszem fel azt a kérdést anyának, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy annyi együtt eltöltött év után ne szeretnék egymást. Ilyen nincs.
- Szereted vagy szeretted? A kettő között elég nagy különbség van. - nem tetszik, hogy úgy beszél, mintha a múltban ragadtak volna az érzései. Szerintem ha valakit igazán szeretünk, akkor az elegendő ok a kitartásra és összefogásra. - Szerintem pedig pont, hogy elég kéne legyen. Mi lehet annál fontosabb, hogy szeretitek egymást? - nincs túl sok tapasztalatom ilyen térem, olyan igazán komoly kapcsolatom még nem is volt, és a szüleimet látva azt hiszem, hogy nem is nagyon vágynék rá. Mert úgy tűnik, hogy már annyira komoly a probléma, hogy csak idő kérdése és az egész életem darabjaira hullik. Csak azért, mert nem képesek felnőttek módjára megbeszélni a dolgaikat. Az étvágyam elment és azzal együtt a kedvem is. Látom anyán, hogy mennyire próbálkozik, hogy mennyire szeretné, hogy legalább én megértsem, de annyira nehéz. Amit én látok az az, hogy néha csak a makacsságuk az, ami hátráltatja őket abban, hogy megmentség a házasságukat. Csak akkor nézek rá, amikor megpróbál témát váltani. Mintha ismét csak a figyelemelterelés lenne a célja. Sóhajtok, mert tudom, hogy el kell engednem a témát. Úgysem jutunk semerre.
- Hát... igazából egy srác elhívott randizni. Nem tudom, hogy mennyire gondolja komolyan, de egy esélyt adok. Aztán meglátjuk. Szóval holnap este nem vacsorázok itthon. Ha apa addig haza jön, kettesben lehettek. - azt már nem teszem hozzá, hogy ne mondja el neki, hogy fiúval találkozok, mert túl nagy reményt nem fűzők ahhoz sem, hogy addig haza érjen, és ahhoz sem, hogy normálisan beszélgessenek majd. De legalább az én fejem egy kicsit kitisztul és ha veszekednek is, nekem nem kell végig hallgatnom.

BEE

**Jayla Haynes** · Re: We're only getting older - [Dorothea & Jayla] Szer. 1 Nov. 2023 - 22:04

Dorothea & Jayla

Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.

A hosszú, magányos, monoton napokkal való küzdelmünk szaga pontosan a felszínes beszélgetés alá van eltemetve. Megmosolyogtat, hogy bizonyos kérdésekben mennyire élharcosává lesz; hogy igenis, nagyon is felnőtt, de a kettőnk helyzetében csak a szülei egységét látja, a boldogtalan embereket nem. Érthető, hogy az ember ragaszkodik a szüleihez. Nem kell doktori cím hozzá, hogy a miértekkel tisztában legyünk. Én is mindig úgy szerettem gondolni édesanyámra és édesapámra, mint az otthon melegére, bár az ő korában én már a költözés gondolatával játszadoztam - nem csak azért, bár legfőképpen amiatt -, hogy ne lássak sajnálatot a szemeikben. Az viszont már bennem is csalódottságot kelt, ha Dorothea annál tovább nem képes rám nézni, minthogy az anyja vagyok. Mellette nő is. Tulajdonképpen egy egyedülálló szülő...
- Megértettem. - sztoikus nyugalommal felelem, mégis némi él hallatszik hangomban. Nem akarnám őt soha megbántani, degradálni végképp nem, hiszen a lányom és feltétel nélkül szeretem. Csak azt kívánnám, hogy megértéssel legyen felém. Az aggodalmam, a traumám, a megromlott házasságunk és a különálló egységünk iránt: az apja és én nem egy massza vagyunk, külön létező, érző személyek. Sokat várok el tőle? Minden bizonnyal. Talán jobban egyértelművé kellene tennem, hogy ebbe a kérdésbe nincsen beleszólása, akkor sem, ha a harag szilánkosra töri a szívét miattunk. Ez már azt gondolom, hogy az a pont, amikor lehetünk önzők, koncentrálhatunk a saját boldogságunkra, mert már meg kell értenie azt, ahogyan a dolgok működnek. Az apja már egy ideje arra koncentrál, csak mellette remek színész is... - Köszönöm! - hálásan figyelem. Egyik tenyerem mesterkélt mozdulattal még a mellkasomra is helyezem, nonverbális kommunikáció a javából. De mintha csak elraktározhatnám ígéretét, dédelgetni fogom mellkasomban. És gondolni rá, amikor nem tudom, hogy hol lesz és mit csinál éppen...
- Sosem kérdezted még tőle? - nem fogok válaszolni a kérdésre, amire sejtem azt a bizonyos választ. Tudom... Vajon Dora soha nem is gondolt arra, hogy mégis mi ösztönözhet egy férfit a távolmaradásra? Ami örömet is okoz? Lesütöm tekintetem, játszadozom az étellel, bár hébe-hóba be is kapok egy falatot. Nem akarok én lenni az, aki valótlant, számára hihetetlen dolgot állít. Ezt a küzdelmet maguk között kell majd megvívniuk, ha haza érkezik végre, vagy ha elmondja a lányának azt, amit ő érez, gondol.
- Szeretem. - felelem, de a további gondolataimat inkább nem osztom meg vele. Nem most, amikor feldúlt és valószínűleg nem érez rá hajlandóságot, hogy más szemszögből is megvizsgálja a helyzetünket. Makrancos kislánnyá avanzsálta magát, aki tüntet egy álomért, de attól félek arra már rég semmi esélyünk.
- Például a hűség. - felelném, ha teljesen őszinte lehetnék hozzá, végül csak megcsóválom a fejem. - Mitől jó szerinted egy kapcsolat? Mármint igazán... Vagy mi a hosszú, boldog kapcsolat titka? A szerelem, persze. De mi kellhet még hozzá? - kérdezek vissza. Kevés bort töltök magamnak, felé kínálom, ha fogyasztana a vacsora mellé, szívesen osztozom. Mosolyom erőltetett, bár van benne valódi görbe, érzem. Őszintén tetszik, hogy megpróbál megmentője lenni a családunknak, hiszen ez visszaigazolja a friss anyukaként átélt rettegéseim egyikét: csodás gyermekkora lehetett....
- Mesélsz róla? - kérdezem, majd bólintok elégedetten. - Szeretném, ha itthon lenne, mire megérkezel, de... Hogy hívják? - tekintetemből láthatja, hogy nem fogom faggatni. Csak és kizárólag annyit kell elárulnia a fiúról, amennyit szeretne. Az életem egy részéről ő sem tud, ahogy akkoribban az én szüleim sem tudtak. Ez így van jól... - Alig ettél... - bökök állammal felé, bátorítón, talán kérve rá, hogy pár falatot erőszakoljon le a torkán akkor is, ha semmi étvágya sem. Jobbat aludna...

zene: night changes megjegyzés: my sweet gurl' •

**Dorothea Haynes** · Re: We're only getting older - [Dorothea & Jayla] Szomb. 4 Nov. 2023 - 19:34

Jayla & Dorothea

Tudom, hogy néha talán túl kemény vagyok anyával, de esküszöm, hogy nem szándékosan. Csak valamiért mindig rajta sikerül levezetnem a bennem felgyűlő feszültséget, ami azért lehet, mert gyakrabban van itthon, mint apa. De ez egyáltaltalán nem jelenti azt, hogy bármiért is hibáztatnám, sőt, igazából felnézek rá, amiért ennyire erős. A túlzott féltése talán a leginkább az, ami az őrületbe tud kergetni, bár úgy látom, hogy valóban próbálkozik. A hangjából azért érződik a bizonytalanság meg az is, hogy ő maga sem hiszi el azt, hogy ilyen egyszerűen rábólintott valamire, ami szerinte veszélyes, de úgy gondolom, hogy bőven eljött az ideje annak, hogy megértse: felnőttem. Meg hát az engedélye nélkül is megteszem azt, amit szeretnék, egyébként is. Így csak megkímél attól, hogy titkolóznom kelljen. Legalábbis az ejtőernyősésről nem kell. Rá mosolygok ezzel is biztosítva arról, hogy tényleg feleslegesen aggódik értem, sokkal jobban kéne inkább amiatt idegeskedjen, hogy apa még mindig nincs itthon. Mert jelenleg ez azt hiszem, hogy sokkal nagyobb probléma, mint az én szenvedélyeim. Határozottan jobban szeretem az olyan estéket, ahol mindhárman jelen vagyunk, és legalább megpróbálunk úgy tenni egy vacsora erejéig, mintha normális család lennénk, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy reménytelen a helyzetünk. Főleg így, hogy az egyedüli vagyok talán, aki szeretné egyben tartani a széthullott darabjainkat. Ők ketten bántják egymást a viselkedésükkel, és ezáltal én is sérülté válok, mert azt hiszem, hogy egy gyerek legyen bármennyi idős, mindig nehéz elfogadni a tényt, hogy a szülei nem tudnak jól kijönni. Legalábbis nekem ez egyáltalán nem megy. A kérdésem úgy hangzik, mintha valóban ő lenne az, aki választ kéne adjon rá, pedig az igazságot csakis apa mondhatná az arcomba, ő pedig nem biztos, hogy ezt megtenné. Pedig meglehet, hogy valahol legbelül én is tisztában vagyok azzal, hogy mi van az apa távol maradásainak a hátterében. Csak nehezemre esik beismerni. Mert nem csalódhatok ekkorát egyik szülőmben sem.
- Nem kérdeztem. Mert kicsit félek attól, hogy mit válaszolna. - ismerem be végül lesütött szemmel, mert hiába vagyok nagyon kíváncsi, azért talán van olyan válasz, ami nem lenne elég kielégíthető és elfogadható a számomra. Igyekszem elég felnőtt lenni és úgy is kezelni ezt az egészet, de valahányszor eszembe jut, hogy ez a sok értelmetlen harc kettejük között akár a válásukhoz is vezethet, dühös leszek. pedig lehet, hogy csak elfogadnom kéne a helyzetet, hiszen nem én lennék az egyedüli olyan gyerek, akinek a családja csonkává válik. Sőt... igazából már felnőttem, lehet, hogy csak idő kérdése és kirepülök a családi fészekből is, vagyis ez lenne a normális, de... ha apa el megy innen, hogyan hagyhatnám magára anyát én is? A következő válasza azonban megint nem tűnik túl őszintének. Mert ha szeretné apát, és apa is őt, akkor nem tartanánk itt. Persze nem érthetek én ehhez, nyílván több tapasztalat van mögöttük, de mindig is hittem abban, hogy két szerető ember, akik egymással törődnek és hasonlóan fontosak a másiknak, sosem jutnak el idáig.
- A komunikálás is elég fontos lehet hozzá. Meg a tisztelet. És az együtt eltöltött nagyon sok év emlékei, amikből erőt lehetne meríteni. Én, mint a lányotok. És... talán a hűség is. De azzal gondolom nem szabad problémátok legyen. - el veszem a felém nyújtott bort, bele kortyolok, majd le teszem a még mindig teli tányérom mellé a poharat. Alig sikerült magamba erőltetnem pár falatot. Minél tovább beszélünk erről, annál kevésbé érzem éhesnek magam. Ismét megpróbálja elterelni a figyelmem, de ezúttal hagyni szeretném neki. Mert felesleges tovább kínoznunk magunkat az apa hiányával. Vagyis nekem hiányzik, anyában már nem vagyok ennyire biztos. Csak reménykedek abban, hogy neki is.
- Igazából nem nagyon van miről mesélnem. - megvonom a vállam, mert bár látom rajta, hogy őszinte az érdeklődése, de valahogy kínos erről vele beszélnem. Meg nem is helyes. Az ő élete talán épp most van romokban, nem lenne szép arról beszélnem, hogy én mindeközben élem a sajátomat. Pedig egyébként nem. Mert az én életem jelenleg a szüleimtől függ. - Sebastian. Egy kicsivel idősebb nálam, az egyik barátnőm unokatestvére. Van motra is... csak szólok, hogy holnap azzal fog értem jönni. - ismét csak azért figyelmeztetem, hogy legyen ideje felkészülnie lelkileg arra, hogy igenis motorozni fogok. Nem szeretném, hogy az utolsó pillanatban majd ki találjon valamit, vagy éppen leégessen a srác előtt. A tányéromra pillantok a szavait hallva, sóhajtok, majd a kezembe veszem ismét a villámat. Nem akarom megbántani azzal, hogy nem eszem meg a vacsorát, pedig annyit készült vele. - Nagyon finom. Csak valahogy már nem vagyok éhes. - turkálni kezdem az ételt, majd végül rá mosolygok és felszúrva egy darabot a villámra, erőltetem azt magamba. Csak, hogy ne idegesítsem még ezzel is.

BEE

**Jayla Haynes** · Re: We're only getting older - [Dorothea & Jayla] Szer. 8 Nov. 2023 - 22:57

Dorothea & Jayla

Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.

Ha elég erőm lenne hozzá, akkor sem tudnám megállítani soha a fájdalmat, ami a szemeiből sugárzik, miközben fókuszpontot keresnek hiábavalóan? A szék üresen áll, emlékeztet rá mindkettőnket, mi az, ami hiányzik, ami elveszett. Én pedig próbálom mindenféle más témával felszínen tartani a látszat-semlegességét annak, mennyire mélyről jövő kín ez mindkettőnk számára. Arra is képes vagyok, hogy engedékenységet mutassak valami iránt, amitől a libabőr zuhan rám, de rögvest. Tudom, tudom, már nem kell igent, vagy nemet hallania tőlem, hogy azt tegye, amihez igazán kedve támad, ettől függetlenül még nehezemre esik elfogadni, hogy már nincs beleszólásom... Hibáztat érte bárki is?
- Az igazat. - én legalábbis teljes vállszéleségemmel hiszem azt, hogyha minden másban tévedhetünk is, a felé táplált őszinte szeretetében: nem. Tartozik neki azzal, hogy elmondja, mit miért tett, vagy tesz a közeljövőben. Ha velem még lejátszhatatlannak is véli egyelőre az elválást, hogy megbeszéljük, mi az, ami ekkora éket vert közénk - legyen. De Dorának joga van tudni, meg fogja tudni érteni, hogy mi az, ami elüldözi. Ha azzal kell takaróznia, hogy a kettőnk megromlott házassága, nem bánom. Így viszont kételkedhet önmagában, a kapcsolatukban, bármiben...
- Ez így jól hangzik. Te is ezeket keresed? - mosolyt erőltetek magamra, szerencsém van, hogy éppen a bort töltöm, nem kell attól félnem, hogy a szemébe nézve, hazudok. Nem bebizonyosodott az, hogy megcsal, de az sem, hogy nem. Lebegünk az éterben, hamis képeket festünk, talán még egymásról is, hiszen, amikor itt van, akkor sincs igazán mellettem. Elveszítettük egymást...
- Rendben, megértem. - bólintok elfogadóan. Nem voltam, nem is szeretnék soha olyan édesanyja lenni, aki erővel, mindenáron mindent tudni akar a magánéletéről. A magam kárából tudom, milyen az, amikor még a párnámról is hallgatóznának.. Bár el kell ismernem teljesen más kettőnk története, joggal féltek az énkárosítástól annak idején a szüleim. Nekem nem kell tartanom tőle, hogy Dora bármi ilyesmire készülne. - Szép neve van... - somolyogva görnyedek kissé a tányérom fölé, eszem. Szándékosan nem foglalkozom vele, hogy kihangsúlyozza, hogy motorral érkezik a fiú érte. Tudomásul veszem, elfojtom az aggodalmam miatta, helyette őt is evésre biztatom. Örömmel konstatálom, hogy legalább egy falattal előrébb vagyunk. Néma nevetés tőlem, nem várom el, hogy dicsérje, vagy hogy megköszönje, csak azt, hogy egyen. - Tudom, hogy aggódsz miattunk, de bele fogsz betegedni, ha nem eszel... - csak halkan jegyzem meg, mert nem bántani akarom, aggódom érte. - Beviheted a szobádba is, ha ott kényelmesebb. - ajánlom fel, ha esetleg a belőlem áradó szomorúság és letargia miatt ment el az étvágya. Biztosan emlékeztetem arra, amitől mostanában annyira tart...
- Sajnálom, hogy ilyen helyzetben vagyunk... - talán most először mondom ezt, de őszintén gondolom. Remélem, megérti, hogy nekem is olyan nehéz, mint neki. Az apja nekem is borzasztóan hiányzik... Minden perc maga a kín nélküle. - Hiányzik. - fűzöm mellé, eloszlatva a kétségeit, ha voltak.

zene: night changes megjegyzés: my sweet gurl' •

**Dorothea Haynes** · Re: We're only getting older - [Dorothea & Jayla] Szer. 15 Nov. 2023 - 17:11

Jayla & Dorothea

Hiába minden igyekezetem, képtelen vagyok felnőttként kezelni a szüleim között kialakult helyzetet és még kevésbé érzem magam bátornak ahhoz, hogy szembe nézzek a kemény valósággal. Mert valahányszor apa el megy itthonról és anya szemében látom a kétségbeesést - amit hiába próbál titkolni, attól még ott van -, mindig rájövök, hogy sajnos minél inkább arra vágyok, hogy közelebb kerüljenek valahogyan egymáshoz, csak annál jobban eltávolodnak. Ami előbb vagy utóbb egyenes út lesz a váláshoz. Ezt pedig nem tudom feldolgozni, sem elfogadni, még ennyi idősen sem. Sőt, talán így sokkal nehezebb, mintha kisgyerek lennék. Mert gyerekként sokkal egyszerűbb alkalmazkodni a szülők után, mint majdnem felnőttként. Kicsit olyan, mintha az arcomba vágnák minden egyes alkalommal, hogy egészen mostanáig egy álom világban éltem és valójában sosem voltunk olyan család, mint amilyennek hittem magunkat. Pedig pontosan emlékszem, hogy valamikor ezek az esték másmilyenek voltak. Egyetlen szék sem volt gazdátlan, csak azok, amelyek esetleg a vendégeknek voltak fenntartva. Képesek voltunk önfeledten nevetni szinte bármin, megértettük egymást, és pofon egyszerű volt arról beszélnünk, hogy mivel telt a napunk. Nem hazudtunk egymásnak, és valahogy olyan békésebb volt minden.
- És te nem vagy kíváncsi arra az igazságra? - szegezem felé a kérdést, mert még mindig nem tudom, hogy ő tud-e nálam sokkal többet. Ahogyan azt sem, hogy van-e egyáltalán bármi, amiről tudnunk kéne. Azt szeretném hinni, hogy valójában semmi olyan dolog nincs a háttérben, ami szét rombolhatná a családunkat, mindössze csak annyiról van szó, hogy apának jól esik néha egy kis csend. Egyedül. Mert az lehetetlen, hogy ne egyedül töltse el ezeket a napokat, amikben nem velünk van. Játszottam már többször is azzal a gondolattal, hogy mit tennék akkor, ha kitudódna, hogy apa nem hűséges anyához, és arra jutottam, hogy ő ezt sosem tenné meg. Mert pontosan ismer engem és tudja, hogy ezzel nekem is ártana és azt is, hogy képtelen lennék megbocsátani neki.
- Nem. Én egyenlőre az izgalmat keresem. És titeket elnézve azt hiszem, hogy elég is nekem annyi. Mert ha minden házasság így végződik, akkor inkább azt hiszem, hogy nem kérek belőle. - még mindig nem megbántani akarom, de jelenleg ő azegyeüli akin számon kérhetek mindent. Mert apa lapít abban a házba - vagy Isten tudja, hogy hol -, a telefonban is csak fél válaszokat kapok a kérdéseimre, és jelenleg csak anya az egyedüli aki segíthetne elűzni azokata démonokat körülöttem, meg kellene nyugtatnia, hogy minden rendben, de helyette inkább úgy viselkedik, mint aki bele törődött abba, hogy vége mindennek. Mintha neki ez így tökéletes lenne. Sosem próbálja még megakadályozni sem apát abban, hogy el menjen. Nem csak a lelkesedésem róvására ment rá ez az este és beszélgetés, hanem az étvágyaméra is. Mert olyan, mintha egy hatalmas gombóc lenne a torkomban, ami miatt egyetlen falatt sem csúszik le tovább. Hiányzik apa és azok az idők is, amik miatt azt érezhettem, hogy valódi családom van. Még az érdeklődése a magán életem iránt sem elég ahhoz, hogy elterelődjön a figyelmem arról, hogy milyen elcseszett körülöttünk minden. Mégsem a haragom és csalódottságom az oka, hogy nem akarok túl mélyen bele menni ebbe a témába, hanem sokkal inkább a tudat, hogy én próbálom alakítani az életem, miközben a szüleimé szétesőben van. Meg amúgy sem szeretném időnap előtt elkiabálni az egészet. Meg beleélni sem magam. Mert úgy tűnik, hogy tévedés volt azt hinnem, hogy igenis létezik olyan szerelem, ami örökké tart. A szüleimét ilyennek hittem, és ráébresztettek arra, hogy ez mindössze csak egy tévhit volt. Úgy tűnik azonban, hogy valóban próbálkozik a lehető legjobban elfogadni, hogy próbálok felnőtté válni és talán valóban ráébredt, hogy a túlzott aggódalmával előbb vagy utóbb elkerget engem is. Mert arra várok, hogy valami pánikolt szónoklatott tartson majd arról, hogy milyen veszélyes motorra ülni és inkább biciklizzünk, mert az biztonságosabb és egészségesebb is, de nem teszi szóvá. Én pedig nem is mondok többet semmit, mert véletlenül sem akarom meghoznia kedvét a felesleges papolásra.
- Ha tudnám, hogy a szék nem lenne többé üres, ha félre vonulnék enni a szobámba, akkor örömmel mennék be. - fejemmel az apa helyére bökök, és tisztában vagyok azzal, hogy nem csak nekem nehéz ez az egész, de valamiért nekem nem megy olyan ügyesen elfojtanom az érzelmeimet, mint anyának. Pedig próbálkozok. Tényleg. Szeretnék enni, hogy legalább miattam is ne kelljen aggódnia, de nem tehetek róla. Tényleg nem kell. Amint azonban ismét megszólal, azt látom rajta, hogy valóban őszinte és, hogy neki sem túl könnyű ez a helyzetet, amit én megpróbáltam rá zúdítani. Pedig talán ő is csak egy áldozat. Apa is. Lehet, hogy csak egy félreértés minden, ami köztük van, amit amint sikerül ki tisztázniuk, minden vissza áll majd a régi kerékvágásba. Kezemet át nyújtom az asztalon, hogy megfoghassam az övét, mert azt szeretném ha érezné, hogy én mellette vagyok, bármi is történjen. De azt nem szeretném, hogy választanom kelljen a szüleim között valaha is. Mert apa is pont olyan fontos az életemben, mint anya.
- Tudom. - válaszolok egy mosolyt erőltetve magamra, és ha rajtam múlna, vagy megtehetném, akkor most indulnék el az apám után és a fülénél fogva rángatnám haza. Mert mellettünk lenne a helye. - Megígérem, hogy mindent elkövetek majd, hogy holnap este ő is ennél az asztalnál üljön. Ha kell én magam megyek utána. De nem szeretném, hogy szomorkodj miatta. - nem erősségem a vígasztalás, azt is tudom, hogy elég erős ahhoz, hogy erre ne legyen szüksége, ugyanakkor mindenkinek jól esik szerintem, ha érzi, hogy van egy biztos támasza. Én pedig az szeretnék lenni neki. Épp ezért is szorítom meg egy kicsit a kezét ezzel is biztosítva arról, hogy néha bármennyire is szemtelen vagyok, de azért számíthat rám.

BEE

**Jayla Haynes** · Re: We're only getting older - [Dorothea & Jayla] Pént. 24 Nov. 2023 - 22:41

Dorothea & Jayla

Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.

Lángol arcom a hazugságaim terhétől. Valóban az enyémek? Azok egyáltalán? A lehető legegyszerűbb magyarázattal próbálom feltölteni az értetlenségtől tátongó lukakat fejemben és a szívemben is... Ha egy percre akár, de elképzelem, hogy finom tapintású kezek ölelik, gyöngyöző nevetés csal mosolyt ajkaira és azzal, a csakis őrá jellemző erővel ölel magához valaki mást, miközben selymes baritonján súgja a fürtök közé, mennyire megkívánta, hogy rá gondolt minden nappal és éjjel... Ilyen érzés lehet, amikor darabokra törik a szíved? Vagy ez már csak délibábja volt annak? Szeretném azt hinni, hogy valami más, valami komplikáltabb, valami számomra megérthetetlen áll türelmetlenül várakozva a leleplezésre a színfalak mögött, de ugye csodák nincsenek... A valóságban nem derül ki a messzire járó, távolságtartó férjről, hogy a szerelme terhével birkózott magában. A valódi nehézség, ami ezzel a lehetőséggel jár, hogy nem tudok választ találni a következő kérdésemre, ha ez bekövetkezik: Mégis mi vagyok én nélküle? Újra a szobában találom magam, ugyanazokat a lélektipró köröket lejátszva a fejemben, mint egy beragadt felvételt... A csonka lány az ágya közepén, ahogy a világ minden terhe a nyakába szakad és aki a legkevésbé sem szerethető... Sosem volt az, talán inkább csak egy sámli... Az egyetlen kapaszkodót a valóságba, a hőst, aki megküzdött a rémálmaimból kiszökő lidércekkel, akinek köszönhetően tényleg élni kezdtem, ő jelentette... Nekem a napot, a mindent.
- De igen, az vagyok. Nagyon szeretném tudni, hogy miért menekül el... - felelem határozottan. Ezzel a válasszal legalább őszinte lehetek hozzá. Bármit, mindent megtennék érte, hogy képes legyek a kettőnkből kifelé áramló érzelmeket ugyanazon a sínen tartani, hogy ne engedjük szerte ágazóvá lenni.., hogy arra az egyetlen gócpontra tudjunk koncentrálni, ami okozta ezt a gyógyíthatatlan tűnő sebet kettőnk között. Megérteni, megoldani, rendbe hozni... Sajog a mellkasom, ha arra gondolok, hogy ennyi év után minket is utol ér a válás, mint opció. Lebeg a fejünk fölött, pedig tudom jól, hogy valószínűleg az ő aláírása már minimum két, ha nem három éve ott pihen azon, várakozón a tökéletes alkalomra.
Elnyílnak ajkaim, elsőre csak a levegő áramlik be, a szavakat durván visszasöpörve torkomra. - Nem minden házasság végződik így. - szomorúvá tesz, ha az apjával való kapcsolatunk milyenségét engedi árnyéként rávetülni saját kapcsolataira. - Talán nem mondom elégszer, de sokkal okosabb vagy nálam. Tudom, hogy ha majd eljön az ideje, a megfelelő fiút fogod választani... De még van rá vagy harminc éved! - biztosan nem vesz komolyan, a gyerekek nem szoktak figyelni a szüleik tanácsaira, főleg nem, ha a szerelmi életükről van szó. Én sem figyeltem fel soha anyám, vagy apám intő szavaira, noha a férjem ellen egyetlen rossz szavuk sem volt. Még most is mosolyt varázsol arcomra, ha arra gondolok, mennyire félt tőlük - pedig a kutyánk jobban ítélkezett fölötte... És persze, hogy harminc éve van még addig... Annál tovább marad velem. Ha őt is elveszítem, biztosan megbolondulok. (Mintha nem lennék már egyébként is az...) Tudom, hogy Dorat nem láncolhatom magamhoz, nem is akarom bezárni, éppen csak az anyai szeretet, törődés iránta az, ami beszél belőlem.
Bólintok kurtán. A tekintetemmel párhuzamosan az arcom is a tányérom fölé kerül. Megértem, miért igyekvő, miért akarja idevarázsolni az apját, a helyében pontosan így tennék én is. Sőt. Lehet, hogy még rosszabbul is viselném... Ez a gondolat és az érintése a kezemen az, ami újra arra késztet, hogy ráemeljen elmélázó tekintetem. Ujjaimmal ügyetlenül babrálok övéi között, körül, hogy a kézfogásunk valódivá lehessen. - Édesem... - szomorkás sóhajjal, félig nevetőn nézek rá az asztal fölül. Ajkaim összepréselem, előrébb mozdulok, hogy mindkét kezem az övére hajtogathassam. - Ez nem a te harcod, ezt nekem kell megoldanom. Bármit is akar, bármit is forgat a fejében, ... Ennek a végére fogunk járni, rendben? Én is azt szeretném, ha itt lenne... - féloldalas mosollyal próbálom meggyőzni. - Csak annyit kérek, hogyha úgy dönt, vagy arra az elhatározásra jut, jutunk... hogy boldogabb lenne nélkülem, azt fogadd el. - hüvelykujjammal végig szántok kézfején. - Azon, hogy a szüleid vagyunk, hogy mindennél fontosabb vagy nekünk, azon nem változtat az, hogy mi ketten együtt alszunk e. - megpróbálok optimista lenni. Piszok nehéz, hallom, ahogy recseg-ropog a ketyegő odabenn, de Dorothea minden küzdelmet megér nekem, s ha nem lenne egyértelmű, vagy csak kimondásra várt, hogy a szeretetünk iránta nem a karikagyűrűinkre nőtt, lám.
- Fagyi? Nasi? Rendeljek valami mást? - felhúzom az orromat, grimaszolok picit eleresztve a kezét. Abban bízom, hátha jobb kedvre derülne bármelyik opciótól...

zene: night changes megjegyzés: my sweet gurl' •

**Dorothea Haynes** · Re: We're only getting older - [Dorothea & Jayla] Szer. 29 Nov. 2023 - 19:55

Jayla & Dorothea

Folyamatosan mérlegelem magamban a lehetőségeket, amikhez a szüleim házassága vezethet, és mindig arra lyukadok ki, hogy nem menthetetlen a kapcsolatuk. Semmi mást nem kéne tenniük csak beszélgetni, és talán nem ártana néhány kompromisszumot kötniük sem. A saját felelősségemnek érzem azt, hogy megmentsem a házasságukat, mert félek, hogy ha én is lemondok róluk, akkor valóban bekövetkezik az, amire még gondolni sem szeretnék. Tudom, hogy nem vagyok már gyerek, meg kéne értenem őket, de legyek bármennyi idős, ők akkor is a szüleim lesznek. Együtt. Mert külön az már valami más lenne. Nem akarok egy csonka családot magamnak, ahogyan ennyire boldogtalant sem. Miért olyan nehéz megoldaniuk mindent? Számtalanszor jutott eszembe az, hogy apának lehet valaki más az életében, az is, hogy anya boldogabb lenne nélküle, ugyanakkor ezeket a legvégén mindig el is engedem. Mert apa hűséges a családjához, anya és én jelentjük számára az életet és anya egészen biztos, hogy boldogtalan lenne nélküle. Ennyi év házasság után ez másképp nem lehet. Főleg, hogy tudom, hogy nem volt ez mindig így. Igenis boldogok voltak. Valamikor.
- Mégsem kérdezted meg őt soha, igaz? Talán azt hiszi, hogy nem érdekel ez téged. Nem tudja, hogy szomorú vagy minden egyes alkalommal, amikor ő elmegy. - ez kicsit talán megint úgy hangoztat, mintha őt okolnám, pedig nem. Nagyon is pártatlan vagyok ebben az ügyben, mert mindkettejüket egyformán szeretem, és egyikükről sem lennék hajlandó lemondani. De az, hogy így viselkednek egymással, hogy képtelenek kimutatni, hogy mennyire szeretik egymást még mindig, nem fog jóra vezetni. Hiába küzdök és próbálok megtenni mindent a családunk egyben tartásáért, egyedül sajnos túl kevés vagyok hozzá. De feladni nem fogom az biztos, Még akkor sem, ha anya megpróbálja az én szerelmi életemre terelni a szót, pedig az egyáltalán nem olyan lényeges, mint az övék. Még nem. Mert a szerelem a listámon jelen pillanatban az utolsó helyen áll. Az ismerkedések ellen persze nem vagyok, de annál tovább nem érzem késznek magam elmenni. Így fogalmam sincs, hogy mit keresnék egy kapcsolatban, amitől egyébként egyre jobban kezd elmenni a kedvem. Épp annyira, mint az ilyen vacsoráktól. Apa nélkül, nyomott hangulatban.
- Anya... ha harminc évet kell még várnom arra a fiúra, akkor már megmaradok azután vénleánynak. Ugye nem gondolod komolyan, hogy 50 éves koromban is még a nyakatokon fogok ülni? - értetlenül vonom fel a szemöldököm, mert amúgy ismerem őt annyira, hogy tudjam, ha rajta múlna akkor ez pontosan így lenne. De azért én előbb vagy utóbb szeretnék a saját lábamon megállni és elköltözni a szüleimtől. Csak még nem mostanában. Mert egyenlőre nem érzem még magam ahhoz elég felkészültnek. Nem mintha nem csábítana az ötlet, viszont még akkor is korai. Talán. De azért azt nem állítom, hogy ha adódna egy ilyen lehetőségem nem élnék vele. De addig is amig erre sor kerül, mindent megteszek azért, hogy a szüleimet egyben tartsam. Mert számomra a család úgy az igazi. Ha mind együtt vagyunk. Az igazán tetszik, hogy próbál változtatni önmagán, hogy igyekszik megérteni és nem egyből pánikba esni, mert épp egy motoros fiúval készülök randizni. Talán végre megértem, hogy igazán bízzon bennem. És én épp most nem vagyok hozzá a legőszintébb. Nem a fiú témával kapcsolatban, hanem sok minden mással. Az egyetemmel például.
A kezét mégis megfogom az asztal felett, mert azt érzem, hogy nem arra van szüksége jelenleg, hogy még több mindent vágja a fejéhez, és felelősségre vonjam azért, mert az a szék üres, hanem egy támogatás hiányzik neki. Azt pedig kitől mástól kapja meg, ha nem tőlem? Szeretném ha tudná, hogy ő is épp annyira számíthat rám történjen bármi, mint amennyire ő is ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. Sőt akkor is ha nem. Magam elé bámulva hallgatom a szavait, szeretném azt mondani neki, hogy kiszállok, rájuk hagyom, hogy intézzék úgy, ahogyan a legjobb, de mégis inkább csak makacsul rázom mega fejem. Nem válhatnak el. Az nem lehet.
- Ne kérj tőlem ilyent, kérlek. Egész eddigi életemben mellettem voltatok. Mindketten. Hogy fogadjam el, hogy apa csak úgy elmenjen végleg? Minket itt hagyva... - jól tudom, hogy egy válás miatt még az apám marad és azt is, hogy bármikor láthatom majd őt, de én nem azt akarom, hogy csak hébe hóba találkozzunk mikor át ugrok hozzá, mert épp arra van dolgom. Amit szeretnék csak annyi, hogy egyszerre érezzem a szüleim közelségét. És azt is úgy, hogy közben boldogok azért, mert ott vannak egymásnak. Tényleg olyan sokat várok? - Tudom. De nekem nagyon sokat számít az, hogy ki melyik ágyban alszik... és kivel. - az utolsó szót nagyon halkan mondom ki elfordítva a tekintetem róla, mert igazán nem akarok bogarat ültetni a fülében, de nagyon nem tetszik még mindig ez az egész. Ha apa haza jön, egészen biztos, hogy elbeszélgetek vele erről. Még akkor is ha nincs jogom számon kérni őt. Mégis csak ő az idősebb, meg az egyik szülőm.
- Az evéstől nem fogok másra gondolni anya. - amint elengedi a kezem, vissza húzom azt és lustán eresztem le az ölembe, ahol idegesen kezdem morzsolni az odáig lelógó abroszt. Próbálom elrejteni, hogy mennyire csalódott vagyok a szüleim taccson lévő kapcsolata miatt, de egyre nehezebb és én még sosem éreztem magam ennyire tehetetlennek.

BEE

**Jayla Haynes** · Re: We're only getting older - [Dorothea & Jayla] Hétf. 11 Dec. 2023 - 12:34

Dorothea & Jayla

Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.

Lesütöm tekintetem, a tányéromat bámulom. Szánalmas próbálkozás, időnyerés. Mégis mire? Minek?! A kimondatlan konvenció közte és köztem az, hogy elmegy, nem kérdezek semmit, hazajön és úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi... Három éve működik. Feltételesen. Részéről biztosan... Ha nem így lenne, már nem volna gyűrű az ujjamon, vagy legalább elvált lennék.
- Ha megkérdezem és kiderül, hogy olyasmi játszódik le a háttérben, ami miatt többé nem ülhetünk békésen egy asztalhoz.., akkor tényleg vége és még ezt a keveset is elveszítem, amit most jelentünk egymásnak. - ezúttal nem kerülöm el a szemkontaktust, felszegem állam, nem érdekel, ha feszélyezni fog. Ha ezer hibát is követ el távol tőlem, nekem mindössze annyi maradt belőle, amennyit hazatéréskor nekem ígérhet... Hiszen mind azt a szerelmet fogadjuk el, amelyről azt gondoljuk, hogy megérdemeljük... Én sem teszem másképpen. Éjjelente hozzásimulok, reggelente a borostáját cirógatom. Mosás után az ingeit szaglászom és örömmel nézem vissza az évek alatt gondosan összeválogatott képeinket... Ennek az egész jelenségnek a pszichológiai hátterébe nem szeretek belegondolni. Rám nézve szánalmas a reakció...
Dora kiakadása felcsalogat egy nevetést belőlem. - Csak vicceltem. - de az arckifejezése megérte minden komolyságot megtartani közben. - Sosem állnék az utadba... - nem láncolhatom magamhoz azokat az embereket, akiket ilyen nagyon szeretek. Talán az apja távolságtartását is ennek köszönhetem... Változtatnom kell. Nem csak miattuk, magam miatt is. Előbbre kell helyeznem azt a nőt, akivel az utóbbi évek során nem foglalkoztam eleget. És azzal, hogy a magam irányába fókuszálok, képes leszek teret adni nekik. Jelentsen ez bármilyen magányos utazást is rám nézve. Ideje felnyitnom a szemem és elengednem azt az apró kezet, amilyennek én látom Doraét mindig, ha megérint. Ahogyan most is...
Kedveskedő cirógatással játszok kézfején, könnyebb a bőrén zongorázó ujjaimra figyelni, mint a hirtelen feltámadó ellenkezésére. Igaza van... Az én szüleim minden nehézségük ellenére együtt maradtak, nekem nem kellett a válásuk terhével megbirkóznom. De mégis, olyan tehetetlenül állok szemben ezzel az állandó, makacs szélviharral, hogy már a térdeim sem tartanak meg... Ismételgetnem kell magam, védenem azt, amiért nem nekem kellene megküzdenem. - Nem minket, Dorothea. Engem fog elhagyni, nem téged. - szorosabban fogom kezét, közelebb is fészkelődök ültőhelyemben. Szomorkás ábrázattal figyelem. Ha másról nem is, a lányunkról beszélnünk kell, ha valamikor haza jön végre... Nem hagyhatja ennyiben. Én már felnőttem, elboldogulok bármilyen csatározás előtt is állunk ő és én, de Dora nem bizonytalanodhat el a szeretetében, abban, hogy őt soha nem fogja hátra hagyni. Ha ez a félelem bogarat ültetett a fülébe, akkor nagyobb a baj, mint gondoltam.
- Nem foglalkozhatunk mások hálószobájával. Családon belül pedig pláne tiszteletben tartjuk egymás döntéseit. - féloldalas, biztató mosollyal nézek rá. Ha ugyanaz a gondolat csírázott is el benne, ami az enyémben hetek óta, akkor pláne az apja védelmére kell kelnem. Ez a fajta hűtlenség, ha igaz tényleg csak engem érint és őszintén, az a meglepő, hogy nem tette meg jóval korábban. Elég végig nézni rajtam és a hiányosságaimon... Persze ezt tehetné az aláírásaink begyűjtése után is, meztelen ujjakkal, akkor sem őt érzem hibásnak. Mi a baj velem?
- Tudom. - lezuhannak a vállaim, csüggedten nézem őt. - Csak szeretném, ha jobb kedved lenne. - vallom be. A magam bánatával megbirkózom, az övével sokkal nehezebb megküzdenem. Könnyebb volt a dackorszakban elterelni a figyelmét, mint most, pedig azt hittem, hogy annál nehezebb korszak sosem köszönt ránk. Visszasírom. - Elmenjünk valamerre? Vagy elvigyelek valahova, esetleg áthívnál valakit? Mire van szükséged? - épp elég csalódás, hogy az egyikük szemében kevésnek bizonyultam, nem szeretnék a lányom szemében is elhanyagolhatóvá válni. Ostoba gondolatok, mégis napi szinten zabálják higgadt kitartásomat... Ha én vagyok az utolsó ember, akinek a társaságában tud mosolyogni, megvonom tőle is.

zene: night changes megjegyzés: my sweet gurl' •

**Dorothea Haynes** · Re: We're only getting older - [Dorothea & Jayla] Vas. 17 Dec. 2023 - 9:18

Jayla & Dorothea

Természetesen nem vagyok ostoba, az én agyamban is játszódtak le ilyen olyan elméletek arról, hogy mit csinál apa, mikor napokra eltűnik, az is, hogy vajon kivel van az idő alatt, de aztán mindig meg is nyugtatom magam, hiszen Ő nem olyan ember, aki mással vígasztalódna, a maga módján nagyon is szereti a családját. Még anyát is, ebben biztos vagyok. Úgy gondolom, hogy a legnagyobb probléma köztük, hogy nem komunikálnak megfelelően, és általában csak szemet hunynak olyan lényeges dolgok fölött, mint például, hogy egy házas ember eltűnik napokra. Ha már az első ilyen után anya számon kéri, és az asztalra csap, akkor talán mostanra már régen minden rendben lenne, és apa is tudná, hogy a családjának szüksége van rá. Lehet, hogy sok olyan van, amit nem tudok a kapcsolatukról, talán minden nem is tartozik rám, viszont azzal tisztában vagyok, hogy milyenek is lehetnének, ha egy kicsit is megpróbálnák megérteni egymást. Az nem lehet, hogy évekkel ezelőttig ennyire tökéletesen meg tudták volna játszani magukat, és elhitetni velem, hogy igazi család vagyunk. A szeretetet nem lehet eljátszani, sem pedig erőltetni. Az vagy meg van az emberben, vagy nincs. Bennük pedig nagyon is meg volt, és talán meg van még most is, csak valami miatt mintha egyre távolabb kerülnének egymástól.
- Jobb a tudatlanságban élve várnod rá, mint kideríteni az igazat? Lehet, hogy nincs is semmi a háttérben, csak egyszerűen a magányra vágyik. Vagy arra, hogy utána menj. Sőt... el se engedd, amikor menni akar. - a szemeibe nézve tisztán látható, hogy mennyire megtört, bár mintha azon lenne, hogy ezt ne mutassa ki előttem. Néha eltöprengek azon, hogy ha egyedül van is ilyen erős próbál-e lenni, vagy azért néha átadja magát az érzelmeinek is? Nem baj az, ha néha tele sírja a párnáját, mert az azt jelenti, hogy mégsem sikerült minden szeretet ki ölnie belőle apának... a baj szerintem akkor van, amikor mindketten teljesen közömbösek a másikkal. De amig én kettejük között vagyok, biztosan nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen. Bár tudom, hogy egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy egy nap el kelljen mennem mellőlük, hiszen az az egészséges, ha a gyerek ki repül a fészekből, csak ez még valahogy olyan ijesztőnek tűnik. Talán ez azért lehet, mert kötelességemnek érzem megoldani a szüleim között lévő problémát. Mert én még mindig hiszek abban, hogy van jövőjük együtt, és rengeteg közös családi program fog majd ránk várni.
- Ha el jön az ideje majd biztosan elköltözök. De addig semmiképp, amig nem rendeződik a kapcsolatotok apuval... - már a rendeződik egyáltalán. Még ha csábító is a gondolat, hogy külön költözzek tőlük, akkor is bennem van az a félsz, hogy mihez kezdenék nélkülük? Mert mit tud csinálni egy gyerek egyedül a szülei nélkül? A nagykorúság küszöbén állok, felnőttem, elég talpraesett is vagyok, viszont nem biztos, hogy érezném azt a biztonságérzetet egymagam is, amit a családom mellett is érzek. Épp ezért is van szükségem egyszerre mindenkét szülőmre. És nem úgy, hogy elválnak. Vajon ha megtudják, hogy nem járok be az óráimra össze fognak? Vagy ha bele keveredek valami másba? Esetleg ha véletlenül valami baleset érne? Rájönnének, hogy egy családként sokkal könnyebb összetartani, mint úgy, hogy szétválnak? Talán gyerekes ez a gondolkodás, de muszáj tennem valamit, hogy megint jóban legyenek. Bele fáradtam ebbe a sok vitába, csendbe és úgy az egész helyzetbe, ami a varázslatos otthonunkat egy lehangolt, üres házzá változtatta, amil mintha nem is lett volna soha hangos az őszinte nevetésünktől.
Minél többet beszélünk, annál inkább érzem azt, hogy mennyire szüksége van rám és támaszra. Ezért is fogom meg a kezét és igyekszem biztosítani arról, hogy mellette leszek, ahogy Ő is mindig mellettem volt. Viszont azt nem tudom támogatni, hogy elhagyják egymást. Bármit elfogadok, bármihez alkalmazkodok, de az, hogy a szüleim elváljanak egyszerűen lehetetlen. Nem akarom. Nem bírnám feldolgozni, még akkor sem ha valahol legbelül tudom, hogy sokkal jobb lenne...mindenkinek. Megkönnyebbülnénk. De akkor is elborzaszt a tudat, hogy a válásuk után szabadok lesznek... ami annyit jelent, hogy lehet más az életükben. Mindkettejüknek, mert joguk lesz hozzá. Nem tudnám más mellett látni őket, hiszen számomra mindig együtt voltak tökéletesek, és miattuk éreztem én is annak magam.
- De ha elköltözik tőlünk, az pont olyan, mintha engem is elhagyna. Tudom, hogy sokszor volt bajom a szobámmal, mindig is szerettem volna egy nagyobbat, de... de két szobára, két külön házban nem vágyok. - rázom meg a fejem makacsul. Tudom, hogy bármi történjen köztük, attól még a szüleim maradnak mindketten, viszont rettegek attól, hogy apának esetleg lesz majd egy másik gyereke is egy másik nőtől, akire sosem tudnék olyan szemmel nézni. Sem anya, sem apa nem pótolható. Ha viszont lenne egy terstvérem, meglehet, hogy apa elfeledkezne rólam. És arról is, hogy milyen boldog családja volt. Épp ezért nem vehetik el az álmaimat. Hiszen gyakran képzeltem el, hogy ők egymás kezét fogva öregednek majd meg, és én, mint a lányuk gondjukat viselem, a támaszuk leszek és segíteni fogom őket. Erre fel képesek lennének elhagyni egymást csak azért, mert képtelenek arra, hogy beszélgessenek.
- Én tiszteletben tartom a döntéseteket... de attól még nem fogadom el. Főleg, ha olyant akartok csinálni, amit utána nem lehet majd helyre hozni. - mert a válásuk visszafordíthatatlan lesz. Tudom, hogy önzőség azt kérnem tőlük, hogy miattam ne tegyék, de mégis azt akarom, hogy legalább rám gondoljanak. Egyre nagyobb bennem a tehetetlenség érzése, mert tudom, hogy nem tehetek majd semmit az ellen, ha valóban meghozzák azt a döntést. Annyit csinálhatok, hogy amig sor kerül rá, valahogyan elérjem, hogy kibéküljenek. Kezeimet vissza húzva próbálom kerülni a tekintetetét és az abrosszal szórakozni inkább, mert az az üres szék még mindig elég ahhoz, hogy ne legyen kedvem semmihez. Végül mégis anyára szegeződik a pillantásom mikor megszólal újból. Magamra erőltetek egy mosolyt. Nem az Ő hibája a kialakult helyzet, mégis rajta vezetem le. De csak mert apa nincs itt, és mert Ő mindig menekül a téma elől, ha beszélni próbálnék vele. Nekem pedig valakit hibáztatnom kell mindenért, hiszen valaki tehet róla.
- Ahová menni szeretnék oda úgyse viszel el. - szólalok meg végül egy rövid töprengés után. Szívem szerint apa után mennék. De nem akarom még jobban elvenni anyu kedvét, így inkább csak sóhajtok és nem folytatom ezt tovább. Hiszen neki sem könnyű, sőt lehet, hogy még nehezebb is, mint nekem. - De talán megnézhetnénk egy filmet... arra gondoltam, hogy ma kivételesen talán veled aludnék... mint régen. - jó.. nem pont úgy, mert gyakran volt ott apa is, így az érzés sem az lesz talán... de hátha anya örülne. Mert nekem igenis számít a boldogsága. Mindkettejüké.

BEE

**Jayla Haynes** · Re: We're only getting older - [Dorothea & Jayla] Kedd 2 Jan. 2024 - 14:09

Dorothea & Jayla

Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.

Lesüllyed a gyomrom a szavait hallva. Az igazság az, hogy tényleg okosabb nálam. Lehet, hogy az apja egyetlen vágya az volt, hogy megragadjam és teljes erővel a földön tartsam, éreztessem vele nincs egyedül, ha magányos, vagy gondok gyötrik... Azt, hogy mennyire szeretem, hogy még mindig ő a legfontosabb ember az életemben... Most mégis olyan, mintha rásegítenék arra, hogy minél messzebb hárítsam magamtól, amit persze Dora sem rest az orrom alá dörgölni. Elgondolkodtat és a szünet, amit a gondolataimnak szentelek biztosan a tudtára is adja, hogy így van.
- Lehet, hogy igazad van - ismerem el. De még ha így is van, három év alatt egyszer sem jutott eszébe közölni velem, hogy probléma merült fel benne kettőnk kapcsán? Miért nem? Sajogni kezd a fejem, ha arra gondolok, hogy nincsen, nem létezik harmadik fél, egyszerűen csak a kettőnk közötti kötelék gyengült. Esküdtem rá és tenném most is, hogy ez nem következhetett be. Akárhányszor meglátom őt az egész testemet bizsergés járja át, elemi erővel ragad el és minden porcikám képes reagálni rá. Egy ilyen szerelmet nehéz gyengének gondolni, akkor is, ha jó eséllyel erről van szó. Képtelen vagyok bízni benne, ami nevetséges, tekintve, hogy bizonyos szempontból pedig ő az egyetlen ember, akiben megbízom. - Ha nem jön haza, utána fogok menni - ismétlem el a korábban már elhangzott tervemet. Azt nem teszem hozzá, hogy fogalmam sincs, mit fogok mondani, arról nem is beszélve, hogy elképzelni sem tudom, éppen hogyan találhatok rá...
- És hol látod a saját otthont? - nem csak az elterelés tökéletes, kíváncsi is vagyok a válaszra. Mennyire messzire szeretne eltávolodni tőlünk. Megérteném, ha másik kontinenst választana, egy életre elegendő kontrollt és szabályozást kapott már tőlem, bárki gyűlölné az anyját miatta. A helyében legalábbis így tennék... Az utóbbi időkben - mivel mással nem igen volt szerencsém - magammal foglalkoztam. Rávilágítottam a gyengeségeimre és az erőségeimre. Talán azért is volt erre szükségem, hogy megpróbáljam jobban szeretni magam, mert ha nekem sikerül, még a férjemet is visszacsábíthatom... Legalábbis ez volt az első ugródeszka, azóta már változott a belső motívációm ezzel kapcsolatban.
Jól esik a kézfogása, felerősít. Vicces, hogy szülőként nem szabadna gyengének mutatkoznom előtte, legalábbis mindig is erre törekedtem. Az oka valószínűleg még egészen fiatalkoromból ered. Ha akkor látták rajtam, mennyire összetör, megvisel mindaz, ami történt és amit átéltünk, nem tartanak ki értem. Egyedül kellett megbirkóznom azzal a traumával, de most sem tennék másképp. Megszokásból űzöm ezt a távolságtartást olyankor, ha gyengévé tesz bármi is. A férjem volt az, aki mellett szétrobbantottam az addig gondosan felépített falakat. Beengedtem őt és meg is koronáztam... Minden téren átadtam magam neki, hagytam, hogy vezessen, uralkodjon ott is, ahol nekem nem sikerült. Kivételes érzéke volt hozzá, hogyan csillapítsa a bennem dúló háborúkat és küzdjön meg a démonokkal, amik éjjelente visszarángattak volna ahhoz az éjszakához, amiben tudtuk, hogy egy részem ott maradt... Ebből kiindulva már egyáltalán nincs semmi meglepő abban, hogy a saját lányom előtt nem szeretnék gyengének tűnni. Az életem elsőszámú ellenségemmé emelt minden lesajnáló, együttérző pillantást. Éppen csak azt felejtettem az idő múlásával, hogy én is csak egy ember vagyok, semmi más.
- Kivéve, ha előbb te unod meg a csatáinkat és mi járhatunk majd hozzád - világítanám rá, hogy még előfordulhat, hogy meglepetéssel rukkol elő mindnyájunk előtt és ő lesz az, aki megbontja a közös fészket. Eszembe jut a jövő, ha Dora elköltözik és a férjem is úgy dönt, hogy nem kíván mellettem maradni a későbbiekben, biztosan nem tartom meg a házat. Szükségtelenül nagy egy ember részére. Különös, hogy még csak a közelében sem járunk, máris hiányzik a lépcső nyikorgása és a kamra ajtajának romlott zárja, amit csak egy erőteljes rásegítéssel oldhatunk meg. Sejtelmes félmosollyal kortyolok a boromba, könnyebb hagyni az alkoholnak, hogy muzsikáljon vígalmat oda, ahol már nem lelem, mint a szívemet éppen emésztő rémképekkel foglalkozni.
- Tényleg nem? - kihúzom magam kissé. - Mármint komolyan úgy gondolod, hogyha két ember elszakad egymástól, akkor nem találhatnak már ismét egymásra? - nem érthetem miért Chris neve jut eszembe elsőként. Azóta nem találkoztunk... De vajon, ha elég kitartóan kapaszkodik belém, vagy én belemarom a kínomat saját bőröm helyett, még most is? Vagy, ha később újra megpróbálta volna, nem találhattunk volna újra és igazán, még egyszer egymásra? Lesütöm a tekintetem. És a férjemmel mi a helyzet? Tényleg elég lenne azt mondanunk, hogy vége van ahhoz, hogy tényleg véget érjen? Soha többet nem kelne életre a parázs, amit gondosan, hevesen ápoltunk mindeddig? Érdekes felvetés, ezért is boncolnám tovább. Miért gondolja, hogy egyetlen fejezet lezárása egy egész széria végét jelenti? Ha igaza van, fájna, vagy megkönnyebbülést okozna?
- Nem is akarsz próbára tenni? - kérdezem egy pimaszkás mosoly kíséretében. A kezét eleresztettem, de a tekintetét továbbra is megragadom enyémmel. Őszintén érdekel, mi az a hely, ahová szerinte nem juttatnám el? Épp egy olyan kegyetlen időszakot élünk át, hogy talán - bár irtózom tőle - bárhová elvinném, ha tudnám biztosan jó kedve lesz tőle. Kivételt csak egyetlen helyz képez, ahová egyedül kell elmennem... - Dor-Dor... - egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni. Alsó ajkam beleremeg, de időben elkapom rendezetlen mozgását, ahogy arcizmaim is még kordában tudom tartani. - Tényleg? - széles, bár aggodalmas mosollyal nézem őt. El sem tudja képzelni, milyen boldogság dörömböl a mellkasomban. Szeretem, ha velem alszik, bár az utóbbi időben, mióta nagylány lett már régen nem volt így... Hiányzott. De ahhoz sosem voltam elég jó, hogy kérjem bárki szeretetét, hiszen mindig azzal a gondolattal létezem, hogy nem vagyok rá érdemes... - Mit néznél? - ha már ő is befejezte a vacsorát, amihez egyébként nem is igazán nyúlt, felkelek, hogy összepakoljam a tányérokat, rendezzek mindent körülöttünk. Nasikat gyűjtök egy tálcára, bort és pár darab gyümölcsöt, ami a kezem ügyébe kerül. - Melyik sorozatban van az a fiatal, helyes, sebhelyes kölök? - kuncogok az összerendezett elemózsiánk fölött, ahogy átlavírozok a nappaliba velük.

zene: night changes megjegyzés: my sweet gurl' •

**Dorothea Haynes** · Re: We're only getting older - [Dorothea & Jayla] Vas. 7 Jan. 2024 - 16:45

Jayla & Dorothea

Tudom, nem az én dolgom bele avatkozni abba, ami a szüleimre tartozik, de néha úgy érzem, mintha szándékosan kerülnének egymástól egyre távolabb. Apa a megbeszélés helyett mindig a távozás mellett dönt, anya pedig ahelyett, hogy az asztalra csapna és közölné vele, hogy már pedig nem megy sehová, csak hagyja, mintha ez lenne az egyszerűbb megoldás. Mindkettejüknek. Hiszen ez is. Mindig könnyebb menekülni, mint szembe nézni a problémákkal és megpróbálni megoldani azt. Én pedig középen megiszom a civakodásuk levét, mert mindegy, hogy mekkorára nőttem, attól még a szüleim, és egyformán van szükségem rájuk. De semmiképp sem úgy, hogy elválljanak. Ezért pedig mindent meg is fogok tenni, még akkor is, ha anya úgy gondolja, hogy nem az én dolgom. Valahol azért mégis az. Elvégre is a lányuk vagyok. Sőt... az egyetlen gyerekük. De legalább azt beismeri, hogy ebben igazam van. Mert nem szabadna hagynia apát mindig lelépni. Főleg nem ilyen hosszú időkre. Bár azért apához is lesz majd egy két szavam biztosan. Mert fordított esetben vajon ő mit tenne? Hogy reagálna arra, ha anya lépne le szó nélkül napokig? Biztosan nem esne jól, és talán még nagyobb lenne a felháborodása is. A férfiak ugyebár mindent megtehetnek, de ha már mi tesszük, akkor jön a probléma.
- Helyes. Menjél is utána, és ha kell a fülénél fogva rángasd haza! - bólogatok helyeslőn, hiszen valakinek muszáj megértetnie apával, hogy nem helyes ez így. Nem csak anyának, de nekem is szükségem van rá. Még akkor is, ha nem vagyok már gyerek. Persze jó lenne majd egyszer megállnom a saját lábamon, külön költözni és úgy élni a fiatal életemet, ahogyan azt szokás, de ez egyenlőre nincs benne a közel jövőbeli terveim között. Eleve nehezemre esne például megtanulnom főzni, rendelni mindennap pedig nem lenne olcsó mulatság. Nem beszélve a magam körüli rend rakásról, ami szintén nem tartozik a hobbijaim közé, na meg ugye ott az egyetem is, aminek azt sem tudom, hogy mióta nem mentem már a közelébe, csodálkozok, hogy anyát még nem informálták erről. A modellkedés viszont ha össze jönne, talán azzal kereshetnék pénzt, bár még abban sem vagyok biztos, hogy szeretném folytatni. Néha csak céltalanul lebegek, vagyis nem hiszem, hogy önállóan boldogulnék az életben.
- Fogalmam sincs. Mindenképp itt New Yorkban. Talán Bronxba. És ne érts félre, de azt hiszem, hogy sokkal lazább életem lenne. Házi bulik, gyors kaják, dübörgő zene és sok adrenalin. Függetlenség. - vigyorgok rá, mert az igaz, hogy mostanában igyekszik kicsit lazábbra engedni, de azért ezeket a dolgokat be kell, hogy lássa, de nem tehetem meg a szüleim mellett. Mindez mondjuk csak elméletben egy remek terv, én is pontosan tudom, hogy az egyedül élés nem csak a mókázásról szólna. Épp ezért nem szeretném. A rengeteg kifizetetlen számlák, lakbér, és a házimunka... nem olyasmik, amikkel szívesen néznék szembe. Ha csak egy kicsit is a figyelemelterelésem volt a célja, akkor ezúttal össze jött neki, de aztán hamar vissza is térek a valóságomba, ami ennél sokkal kegyetlenebb. Nem tudnám egyedül hagyni. Hiába mutatja magát erősnek, azért látszik rajta, hogy meggyötört. Egyáltalán nem könnyű ez neki sem. Ezért fogom meg a kezét és igyekszem lelket önteni belé, amennyire csak tőlem telik. Bármennyire is azt éreztetem vele néha - sőt inkább gyakran -, hogy egy teher az én vállamon is, ez abszolút nem így van. Azt akarom, hogy boldog legyen. Hogy boldogok legyenek. Apával együtt, közösen. Tudom, hogy nagyon sok vitánk volt, leginkább a túlzott féltései miatt, de sosem jó érzés ha boldogtalannak látom.
- Ne félj... ez mostanában nem fog bekövetkezni. Ha meg mégis, akkor jobb ha tudod, hogy hozzám csak közösen jöhettek. Külön külön nem. - rázom meg a fejem, ezzel is arra utalva, hogy mennyire nem tetszik nekem a vállásuknak a gondolata sem. Mindig is olyanok voltak a szememben, mint azokban a tündérmesékben, amiket olvastak gyerekkoromban, a szerelmesek. Hogyan változhatott ez meg pillanatok alatt? És annyi éve tart már ez... miért nem képesek megbeszélni? Szerintem azért, mert nem is akarják. Szerintem mélyen legbelül mindketten feladták már. De én sosem fogom. A kérdését azonban végig kell gondolnom, hiszen fogalmam sincs, hogy egymásra találhatnak-e még valaha... főleg ah még el si válnak.
- Ami elromlik, azt hiába javítjuk meg, már többé nem lesz a régi. Viszont... a ti házasságotok még nincs annyira tönkre menve, hogy ne lehessen belőle valami újat, sokkal szebbet kovácsolni. Ti szeretitek egymást... - ezzel bíztatom legalábbis magam, hiszen csak ebben az esetben lehet megmenteni azt, ami jelenleg talán menthetetlennek tűnik. Nem is azt várom el tőlük igazából, hogy értem maradjanak egyben... hanem azt, hogy magukért, a családunkért. Mert mi hárman minden vitától és gondtól eltekintve mindig elválaszthatatlanok voltunk.
- Nem fontos. - mosolygok rá, majd, hogy jobb kedvre derítsem ajánlom fel neki az együtt alvás ötletét. Elvégre is jót fog tenni egy kicsit felidézni a múltat, nem? Eletereli a gondolatunkat, és újra lehetnék az a gyerek, akinek az életében még minden annyira tökéletes volt. Akinek a szülei feltétel nélkül szerették egymást. Látom rajta a meglepettséget, valószínűleg arra számított, hogy fogom magam és lelépek valahová én is, de nem tudnám őt így itt hagyni. Ugyanis azt is tudom, hogy ez most mennyire jól esik neki.
- Jobb, ha te választasz inkább valamit. Amit én néznék, neked nem biztos, hogy tetszene. - vigyorgok rá, majd ott hagyva a vacsorámat, kelek fela helyemről, hogy segítsek neki a nasik beszerzésében, és a boros poharainkat a kezembe véve veszem az irányt utána. - Nem emlékszem a címére, pedig az milyen jó lenne. - rakom le kezemből a poharakat a nappaloban lévő kis asztalra, majd ki veszem az övéből a bort, hogy le tudja pakolni a nasikat és gyümölcsöket úgy, hogy ne ömöljön ki semmi. - Mit szólnál ha megnéznénk a Bambit? Még mindig imádom azt a rajzfilmet, de légyszi ezt sose áruld el a barátaimnak. - kuncogok fel, mert elég ciki azért az én koromban még rajzfilmet nézni. Főleg anyával. De most kivételesen talán eltekinthetek ettől.

BEE

**Jayla Haynes** · Re: We're only getting older - [Dorothea & Jayla] Szer. 24 Jan. 2024 - 12:48

Dorothea & Jayla

Her giggle is a rhythm that restores symphony to my heart.

Korom és méltóságteljes szülői szerepem (végtelen bölcsességem...) meghazudtoló fürgeségével bólintok az átgondolatlanság jegyében. Az édes konvenció elérése érdekében perpillanat tényleg kész lennék Mr. Haynes elé állni. Olyan ígéretet teszek, amire nem állok készen. A férjem helyett is döntök... Mindenesetre ha ez utóbbi volt a szándéka, figyelemre méltóan sikeres volt benne, elérte, hogy a kelleténél is sürgetőbb láztól forrósodjon a szék alattam. Mintha egy idegen figyelméért kapálóznék a végtelen, hideg tengerben... Hiszen voltaképpen ezek vagyunk mi.
- Jól van - lágy, szelíd nevetés hallatszik tőlem. Az őszinteségében egyáltalán nem vagyok biztos... A tányéromon lévő falatok becserkészésére több figyelmet szentelek, mint a gesztikulációm koreográfiálására. Biztosan lehet ezt jobban csinálni, kevésbé taposva a lányunk szívét közben, de attól félek, hogy ez már az a szilárd pont, ahol már hátra hagytuk mások figyelembevételét és voltaképen igaz ez egymásra is. Ő sem rugaszkodott el saját elképzeléseitől, hogy a csend és rideg háború helyett velem próbáljon meg megoldásra vadászni... Sérti a büszkeségem, hogy magamra öltöm a küzdő fél gúnyáját... Nem éppen ellenkezőleg volna értelme? Kár is ezzel a gondolattal tovább játszadoznom, hiszen tudom rá a választ.
Kiszélesedik a mosolyom. - Nem értem... - préselem egy szünetbe, ha levegőt vesz. - Örülök, hogy vannak terveid - legalább ez a kijelentésem kendőzetlen. A felsoroltak - és elhallgatott - képzelgései az életkorának tökéletesen megfelelőek... Ha lázadozni támadt kedve, azt részben magamnak és a vaskalapos viselkedésemnek köszönhetem, nem kell csodálkoznom. Elfogadni inkább, még akkor is, ha szúrós gombóc lesz a torkomban a visszanyelt aggodalom után... - Sajnálom, hogy ezekre itt nincs lehetőséged - fűzöm hozzá sietősen. - Ami a házibulit illeti, lehet róla szó, hogy eltűnjek egy hétvégére... - apádat meg sem kell kérdeznünk, ezt persze már csak magamban teszem hozzá. Igaz, hogy a mentális leltáramban felsorakoztatom azoknak a tárgyaknak a pontos helyét, amiket el kellene dugnom... De azt is tudom, hogy rugalmasabbnak kell lennem. Miatta...
A kézfogása, a kifejező nézése és a támogatása erőt önt elkeseredett szívem repedezett kérgeibe. Pulzál, felizzik benne a remény sugara is, tényleg táplálni kezdi a testem minden pontjába tovább, hogy van még jövőnk... - Kényszerállapot? - viccelődök. Nem várhatom el tőle most rögtön, hogy képes legyen szélsőséges sémákban is gondolkodni, hagynom kell azon a vékony hártyán mocorogni, ami még érinti a valóság és az őáltala elképzelt jövőnk területe... Ha bebizonyosodik, hogy Mr. Haynes egy harmadik fél ölelésében lustálkodik, amikor én itthon, a négy fal között lekaparom a bőrt is az utána sóvárgó lelkemről, nem lesz olyan, hogy mi együtt bukkanjunk fel Dorothea lakásán... Ezt viszont nem közlöm. Egyelőre...
A nasikkal, borral lavírozunk egyik szobából a másikba. - Miért? Szeretem a filmeket, amiket ajánlottál... - tiltakozom puhán, helyet foglalva közben. Bármit is nézhetnénk, a jelenléte sokkal inkább cirógatja a mindenségem, mint az, hogy mi megy a háttérben... Magam alá igazítom a fémből felépített lábam, de amikor rájövök, hogy egy óra, vagy másfél is lehet belőle, kényelmetlen lesz... Egyszerűen leakasztom, oldalt megtámasztva. Volt, hogy szégyelltem magam Dora előtt is, de mivel ő így szokott meg egészen kicsi korától, eljött az a pont, hogy mellette, előtte fesztelen tudok maradni ilyen állapotban is. - Mikor árultam el én bármit is a barátaidnak? - megjátszott sértettséggel lesek utána, végül csak lágy kacagás jön fel belőlem. - A sírba viszem a titkodat! - ígérem, szívemre "x" alakot vések. A távirányítót átnyújtom neki, keresse ki valamelyik szolgáltató felületén, addig én szétosztom kényelmes távolságra az elemózsiánkat, meg a bort is. Azt hiszem, hogy ennél jobb estét nem is kívánhattam volna magamnak... Csak egy lopott oldalpillantás Dorothea arcára és tudom, hogy bármi is vár ránk, a helyén tudom kezelni. Miatta...

köszönöm a játékot! We're only getting older - [Dorothea & Jayla] 2624752903

megjegyzés: my sweet gurl' •

Ajánlott tartalom

» The best mirror is an old friend. [Sienna & Jayla]
» the older Benton
» we don't get older. we level up ☆ Ana & Isa
» Older. Lindy & Caesar
» Jayla Haynes