Miért kellett ennyire megváltoznia mindennek? Miért nem maradhatott minden úgy, ahogy volt a maga minden tökéletlenségével együtt? Boldog voltam, legalábbis legtöbbször, most viszont egyszerűen csak azt éreztem, hogy nem tartozom sehova se. Mintha csak két világ között ragadtam volna, valahol az élet és halál között. Mintha csak mindenhonnan kitaszítottak volna, mert éltem, de valójában nem így volt, de a holtak birodalma se fogadott be.
Vajon a jelenemmel vagy a távozásommal hagytam volna nagyobb űrt az emberekben, melyik járt volna kisebb fájdalommal számukra?
Néha elgondolkodtam ezen, ahogy azon is, hogy miért pont azon a napon kellett vissza csöppennie az életembe Bobynak, vagy miért éppen úgy szőtték a Párkák az életem fonalát, hogy mellé sodorjon a költözésem. Nem láttam értelmét semminek se és talán nem is kellett, csak elfogadnom, mint azt a tényt is, hogy talán örökre teljesen elcseszett maradok, akit nem lehet szeretni, se kedvelni.
Nem kellene itt lennem. Úgy éreztem, hogy hiábavaló próbálkozás az, hogy eljöttem ide, mert rajtam már ez se segíthet. Bejárati ajtóra siklik a pillantásom, miközben csendesen ülök és a lábamat alig észrevehetően megmozdítom, de még se állok fel, csak tovább szórakozom a fülhallgató zsinórjával. Lesütöm a pillantásomat, majd a telefonra siklik a pillantásom.
Hannah mosolygós arca néz vissza rám, miközben az üzenetét fürkészem. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mire is készülök, hiszen neki írtam 327. napon késő éjszaka, vagy lehet az már inkább a 328. nap hajnala volt, hogy szükségem lenne arra az elérhetőségre, amiről egyszer beszélt. Valami változott, de hogy pontosan mi vagy mi indította el, azt magam se igazán tudtam. Talán Boby szavai égtek észrevehetetlenül elmémbe, mert ő kimondta azt, amit talán mások nem mertek, csak gondoltak. Látom az aranyos gifet, az aggód üzenetet, mire aprót sóhajtok, de nem írok vissza, mert félek ha megteszem, akkor utána még is távozom és egy újabb hazugsággal áltatom a testvéremet.
Nem akarok még nagyobb csalódás lenni, mint ami már vagyok.
Torkomat a sírás fojtogatja.
Nem tudom, hogy mióta ücsöröghetek már ott, amikor meghallom a nevemet, de nem mozdulok. Csak lesütöm továbbra is a pillantásomat, kicsit még inkább a székhez simulok, mintha egybe olvadhatnék a bútorral és nem is engem keresnének.
Menni fog.
Hazugság.
Ha az elmúlt 331 napban nem történt változás, akkor miért pont a mai lenne különleges? Még a számok se hatnak különlegesnek. Menthetetlen vagyok és Ő győzött. Hiába volt az ítélethirdetés valahogy úgy éreztem, hogy Ő győzött, mert míg én elméletben szabad voltam és többé nem kellett félnem tőle, akkor is kihatással volt mindenre az életemben. Mintha igazán soha nem szabadulhatnék meg tőle, ahogy a számoktól se tudok. Nem akarom pontosan tudni, hogy mióta kerültem ebbe az állapotba, de egyszerűen csak ott kattog elmémben, mint egy kikapcsolhatatlan ketyere.
Talán már harmadszorra mondja valaki a nevemet, mire felemelem a pillantásomat és az illetőt fürkészem.
- Én vagyok… - hangom bizonytalanul csendül, mint aki még a saját nevében se biztos. Lassan állok fel, a lépteim bizonytalanok, ahogy egyre közelebb érek hozzá. Vajon hajdanán a betegeim vagy a hozzátartozok is így érezték magukat? Féltek és rettegtek attól, hogy mi is lesz?
Nagyon nyelek és még egy utolsó pillantással visszanézek a bejárati ajtóra, mielőtt belépnék a szobába. Pár lépésre megtorpanok az ajtótól, mint aki arra készül, hogy inkább még is elfut. Kezem megremeg, mire sietve préselem a testemhez, a pillantásomat a végigjáratom a szobán.
Ha hellyel kínál, akkor habozok, majd végül bizonytalanul eljutok odáig és leülök. Táskámat magam mellé rakom, elveszetten pillantok ismét végig az ízélésesen berendezett helységen.
Ehhez képest még a lakásom továbbra is egy romhalmaz és undorító hely, pedig már kétszer sikáltam körbe mindent.
- Leilani Murdoch vagyok. – szólalok meg úgy, mint akinek most jut eszébe a neve, hogy igen, őt keresték vagy legalábbis várták itt. Idegesen simítok végig a combomon és nagyot nyelek.
Elveszett vagyok és rettegek.
Rettegek attól, hogy felesleges volt idejönnöm, mert rajtam már ő se fog tudni segíteni.
Rettegek, hogy újra át kell majd élnem mindent és már így is a lelkembe ivódott minden pillanata a történteknek, mintha csak egy láthatatlan és kiradírozhatatlan filccel vésődött volna fel.
- Kell még valamit mondanom, vagy kérdezni fog és csak válaszolnom kell? – esélyesen, ha nem síricsönd lenne a szobában, akkor nem is igazán hallhatná azt, amit kérdezek, de valahogy nincs erőm ahhoz, hogy megleljen a hangomat. Elfáradtam és túlzottan rettegek attól, hogy mi is vár rám, mintha csak egy ismeretlen és ijesztő ösvényre tévedtem volna.
Aprónak és elveszettnek érzem magam.
Valaki igazán foghatná a kezemet…

Madelaine & Leilani