Precíz törésvonalnak köszönheti, hogy a jelleme jelentős változáson ment keresztül. Tapintható gócpont életútján. Ápolónőnek tanult és mindig is az egészségügy felé húzott - mások gyógyítása, mentése, segítése - talán tovább is képezte volna magát, ha minden másképpen alakul. Szerető, laza, mindig vidám karakterként élte az életét. Nem habzsolta azt, inkább az a lassan ízlelgetem típus volt. Egy jó bulira persze sosem mondott nemet, szívvel táncolt a parketten. A családjával egy ideje megszakította a kapcsolatot, miután a bátyját (annak nemi hovatartozása miatt) kitagadták. Őt pedig egy ideje nem látta. Ennek ellenére apró lakásában jól érezte magát, becsengetett hozzá időnként a szerelem is, nem az igazi, mindent elsöprő - de volt. A kollégákkal életreszólónak tűnő barátságokat kötött, azt hitte formálódik, csiszolja a jövőjét, aztán minden elromlott.
Elveszítette a kiegenysúlyozottságát. Megszakadt a lazaság és az álarc mögé beköltözött az, akivé talán lennie kellett. Hosszú folyamat, mégis beleerőszakolta magát egyetlen éjszakába. Megragadta és kiszaggatta belőle azt az állatot, ami ott bújkál benned is. Az a nő, aki egy kellemes társaság volt mindig, most egy hajléktalan, megtépett menekült. Attól a perctől, hogy megismerte ezt az oldalát, már egy másik ember bőrében volt. Minden átalakult és belőle egy szerencsétlen gyilkost formált a sors keze. Kényszerhelyzetbe került, ami persze bárkire nyomást pakolna. Az sem teljesen kizárt, hogy már egyáltalán nem beszámítható és egy újabb pánikhelyzetben az a bizonyos elásott fegyver a kezében saját halántékának nyomódna. Nem mindenki bírja a krízishelyzeteket. Egy pipa. Hogy a többi majd milyen hatást gyakorol rá, az egyelőre számára is kérdőjeles.
Most adva van egy kétálarcú személy. A somolygás, flört és finom nevetés, a nem törődöm stílus és titkolózás csak szent álca arra vonatkozóan, hogy lakótársa ne fedje fel a valóságot vele kapcsolatban.
Most mosolyog, nevet, figyelmet követel és elvesz, de megbújik a négy fal között. Nem szerepel, nem laza. Hirtelen haragú és akaratos. Időnként talán kelletlenül agresszív. Nem törekszik célok elérésére, helyette örül minden túlélt napnak. Tudja, hogy üldözik, azt is, hogy előbb-utóbb, így-úgy, el fogja kapni valaki. Megpróbál felkészülni rá. Minden energiáját lefoglalja, hogy megtanulja az önvédelem, közelharc és fegyverhasználat praktikáit. Közben a színfalak előtt pedig csak egy a volt pasiját zaklató, hisztis picsa. Legalábbis, ha megkérdezné bárki azt a lányt, aki volt, hasonlóan nyilatkozna róla. Talán túl is tolja a betolakodó szerepét. Ennek egyszerű oka van. A srác egyáltalán nem közömbös neki. Pár hónap alatt kitöltötte az egész világát, ami kellemetlen, mert ha tényleg szereti, akkor az volna a helyes lépés, hogy tovább áll. Nem sodorja veszélybe. Ahhoz pedig túlságosan önző.

Némán kiált szám a résnyire nyitva hagyott ajtón. Visszhang nem érkezik. A csempén figyelem, ahogy egy bíbor csík végigkúszik azon, majd vértócsává gyűlekezik továbbiakkal. Azonnal elfelejtem a létezéshez szükséges minden hozzájárulásomat, sem levegőért nem kapkod a tüdőm, sem a szívem nem dobban újabb ütemet. Egy egész másodpercet kitölt a megbénított csend és a tehetetlen káosz. A végtagjaim még zsibbadnak, húzódnak és reszketnek a korábbiak miatt. Láthatatlan, mocskosul nehéz bilincsek kötnek le a földre, miközben minden egyes szempillantás reményt kecsegtet a menekülésre - helyette mozdulatlanul figyelem a halál meghazudtolhatatlan műremekét, hogyan terül el előttem és adja egy egész világ tudtára, mire vagyok képes. Ártatlanul, kérdőn, segítségért könyörögve pillantok fel az ajtó felé, ha van szuperhőse ennek a rettentő történetnek, most, most kell megérkeznie értem. De nem jön senki. Az opál üveg végre feltűnik, ami még most is vörös nedűt erőszakol át tenyerem bőrén, és pár pillanat múlva egy csupasz, gyilkos kéz jelenik meg a helyén. Arcmimikám jelenleg egyáltalán nem kompatibilis a sérüléseimmel.
Elképzelésem sincs róla, mennyi idő telik el, de végül sikerül feltápászkodnom a holttest mellől. Zavartan, mint egy lidérc, lélektelen jelenség emelem a lábam, bízva benne, vinni fog és segít, még egy kicsit, csak pár lépés és kijutok. Egyiket a másik után. A fáradtság, a rémület és a bizonyosság, hogy innen nincs kiút számomra; ragacsos, forró karmokkal ragad el és egy részem béklyóba zárva odaragasztja a férfi mellé. Hiába bukdácsolok a fodrosra rugdosott szőnyegen, nem számít, hány törött tükör és felborult bútor mellett haladok el, hiába emlékeztet minden újabb helység arra, hogy úton vagyok, kijutok, vége lehet, ez nem igaz. Ott maradok a vértócsa közepén és még mindig őt nézem. Tudnom kellett volna, mikor elég. Tudnom kellett volna, hogy itt a vége. Tudnom kellett volna, hogy mennem kell. Tudnom kellett volna, ha hagyom, hogy üssön és újra és még egyszer a tudtomra adja, hogy ki az úr ebben a házban megúszom, hogy a halála után is az áldozata legyek.
A hullámzó tér elmosódik körülöttem, mintha megszakadna a háttér. A fények ölelkezve simulnak egymásba, fehéren villognak, könyörtelenül vonzva a tekintetem magára. Én pedig ekkor már tudom - itt vannak.*



- Mi a f*sz? - leesik a kezéből a kulcscsomója, amikor szembesül velem. A nappalijában. Egyáltalán nem zavartatom magam. Szükségem volt menedékre és nála ártatlanabb, tisztább, makulátlanabb embert nem ismerek. Boldoggá tett a tudat, hogy még mindig itt lakik.
- Hello. - bököm oda, mintha hétköznapi jelenség lennék az életében. - Elfogyott a gabonapehely. - fogalmam sincs, hogyan kell közölni azt, hogy ha tetszik, ha nem becuccoltam, itt vagyok, veled maradok, mert szükségem van valakire, rád.
- Azt a nagybevásárláskor szoktam... - kezd magyarázkodni, de mintha nem is pislogna, még mindig rám mered. - Mi a f*sz? - ismétli az előbbit. Tudom, hogy türelmesnek kell lennem a megértés folyamatában, de azt is, hogy ha nem ragaszkodok hozzá, elküld. Engem el fognak kapni. Csak idő kérdése. Nem vagyok profi bűnöző. (Mégis sikerült öt embert megölnöm. Ebből egy véletlen volt.) Nem tudom, hogyan kell évekig menekülni. Nem tudom, hogyan vegyem fel a harcot bárkivel is.
- Csak egy fél tányérral ettem, esküszöm! - védekezőn felemelem a kezeimet, de már le is csapom. Kissé összemosódnak a napok és felsejlik előttem a kép, hogyan is kellett volna, hogy ez legyen a végterméke a bűnömnek, fel a kezekkel és miegymás. Tudom, én is, hogy az lenne a helyes, ha elmondanám neki, hogy miért vagyok itt, hogy kerültem ide és, hogy nem csak a rendőrség, de a maffia is a nyomomban van, de miért is!? A boldog tudatlanság ritka nagy kincs, higgy nekem, a magam kárán tanultam meg.

Hacsak annyi lenne a bűnöm, hogy szerelmes lettem. Hacsak egy mocskos, nőgyűlölő méregetővel lett volna dolgom. Hacsak szenvedélyhajhász lettem volna. Nem. Alattomos, manipulatív emberrel találkoztam. Ápolónő vagyok. Segítek, gyógyítok, vigyázok. Ha tudom, hogy az a mosoly lesz a keresztem, tovább vezetem a tekintetem rajta. Egy másik univerzumban talán meg is van hozzá a képességem. De itt? Nem. Elbűvölt, megbűvölt, megbabonázott. Azt kaptam tőle, amire minden nő vágyik. Figyelmet, szerelmet és nevetést. Későn lettem figyelmes az intő jelekre, pedig ott voltak.
Megbújtak minden kifeszített emlékkép sarkában, de a rózsaszín fátyol elfedte előlem. Ő pedig elvett mindent. A testet, a lelket, a szívet. És még; az erőt, a hitet és a reményt. Először a kép arról a szegény, összevert, halott lányról, majd az üzenet, és a hívásokból elcsípett kegyetlenségek. Végül, ahogy teltek a napok beleidomultam a szerepbe, aminek szánt. A nő az oldalán, aki figyelemelterel, aki feszültséglevezet, de nem gondolkodik, nem beszél. És nem cselekszik. Soha. Vagy megbüntetik érte. És megbüntették. Többször.

Nézem, ahogy alszik. Nem dobott ki, eltűr, megtűr. Akkor is, ha az idegeire megyek és elzavarom a nőket. Mindet. Hiába nem érti, hiába ütközik falakba miattam, elfogadja, hogy itt vagyok mellette. Hónapok óta bújkálok a falai között. Nem akarom, hogy elfajuljanak a dolgok és baja essen miattam. Olyan bájos, olyan csodálatos fiú. Nem veszem észre, mikor koppannak térdeim a szőnyegen, mikor húzódom közelebb hozzá az ágya széléről nézve. Még a horkolása is dédelgetnivaló. A gimi után azt hittem, ő lesz az igazi. Bárcsak hallgattam volna az akkori magamra és mellette maradok. Milyen bűbájos jövőt élnék most. Megengedem magamnak a luxust, hogy mutató ujjam hegyével végig simítsak szemöldöke vonalán, majd újra és újra megismétlem a mozdulatot. A fejem eközben követi a mívelt mozdulatsor irányát, szinte párhuzamosan vele. Lehetséges, hogy ez a gyengédség, amit érzek iránta, az? Nem akarom megnevezni. De legbelül eldöntöm, az enyém vagy.
Izgalomba hoz a gondolata, hogy közelebb húzódva hozzá csókot tegyek a szájára és tovább menjünk, kiizzadnám vele boldogan minden bajom, végül azonban nem teszem. Elhúzódom, hátrébb az árnyékba, bele a sötétbe, ahová tartozom. Nem tudom, hogy a pillanat érzékenysége szüli-e a gondolatot, de eszembe jut, hogy nem futok tovább. Miattad.

*Itt vannak. Az emberei özönlenek befelé, én pedig magam kívüli állapotba kerülök. A testem önmagától cselekszik, micsoda csodálatos fegyver az agy. Reflex, ösztön. Durva fogással ragadom meg a gyertyatartót. (Mekkora mák, hogy luxus környezetben vagyunk!) Lerúgom a cipőimet, vérben ázott körvonalam oson a fal mentén, miközben a folyosón nincs más, csak a szívverésem és az adrenalin áztatta váz, amit valami csoda folytán még sikerül mozgatnom. Éppen előttem halad el egyikük. Kar lendít. Test koppan. A kezem fönn-lenn. Újra és megint. Amíg biztos nem lesz. Hiába a reszketés. Hiába a hányinger. Hiába a gyengeség. A fegyvere a kezemben. És durr. A ház kívülről nézve tinidiszkóra emlékeztethetne bárkit.
- Basszátok meg mind! - sikítom, ahogy már négy tetem között ácsorgok vacogva. Mindkét kezemben a fegyvereikkel. Hiába pumpálja olyan szorgosan a vért mindünk mozgatóeleme, a combomból ömlik a csermely labirintus lenyomata. Meglőtt az egyik seggfej. Elnevetem magam. Butaság a részemről, hogy azt hiszem, itt a vége. Ha valaki olyan hülye, hogy beletenyerel a darázsfészekbe, ne csodálkozzon utána, hogy ha azok csúnyán megcsípik...

Tehát összességében egy exemnél csövezek (mint egy hajléktalan nevenincs, a maradék pénzem felélve, munka híjján természetesen), hogy kiheverjem, hogy kinyírtam egy másik exem (és a bandáját), akinek nem mellesleg a testvére (aki szintén maffiaarc) vadászik rám, úgy a rendőrség az elkövetett, bizonyított gyilkosságok miatt, szóval pokolba a jó magaviselettel! Helyette azon töröm a fejem, hogyan csábítsam el a fiút, aki befogadott és vegyem rá, hogy világgá menjen velem. Talán el kéne rabolnom. Még eggyel több, vagy kevesebb strigula, ugyan mit számít?! Feladtam a békés élet reményét. Vele minden jó és szuper, klassz és... De vajon meddig?! A fontosabb kérdés inkább az, hogy ha fogócskázunk, melyik szerep jut rám? Menekülök egy életen át, vagy fogó válik belőlem?!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azt hiszem, hogy nálad jobban kevesen tudják, hogy az élet mennyire tele van meglepetésekkel, nem várt fordulatokkal. Egyetlen rossz döntés képes megváltoztatni az egész életünket. A te esetedben egyetlen pillantás megpecsételte a sorsodat. Nagyon kemény csaj vagy, hogy még a szarcunami kellős közepén is képes vagy megtalálni a szépet az életben, azt amibe utolsó reménysugárként kapaszkodhatsz.
Nagyon izgalmas volt olvasni, hogy az átlagos életét élő kórházi dolgozóbol hogyan és miként vált sorozatgyilkos sá. Ha használhatom ezt a kifejezést Kíváncsian várom a folytatást, hogy hogyan alakul majd a kedves úriemberrel a kapcsolatod és mennyi zűrbe kavarod még magad.
A PB választásod én személy szerint imádom, egyszerűen tökéletes
Színt és rangot admin ad majd, addig is foglalózz és mehet is a játék

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!