I'm on my way;
Alig múlt el úgy pillanat, hogy ne a telefonon lógnék. Minden pillanatban várom, hogy írjon, hogy ment a felvételi. Annyira lelkes volt, még is jobban féltem, mint Ő. Tudtam, hogy mi lesz a sorsom. Életerős lány, mindent tud. Persze én sem vagyok más. Én is örömmel veszem az akadályokat, sőt izgatottan várom, hogy a következő elém kerüljön.
Talán ezért is nem menekültem el, úgy éreztem, hogy a terror alatt, ahogy apám bánt vele jobban teljesítettem. A vágy, hogy megfeleljek csak úgy buzgott bennem. Pedig tisztában voltam vele, hogy rohadtul nem fog ez bekövetkezni. Sosem fog megölelni és azt mondani, hogy büszke vagyok rád. Helyette csak egy üres sörös üveg tört darabokba a fejemen és ezzel örökre nyomott hagyott bennem. Pedig csak azt mondtam, hogy talán nem kellene meginni a tízedik sört. Talán így kezdődött egy kislány hatalmas álmai. Mikor a kórházban feküdt és a szivárgó vért lassan, még is kapkodó kezek próbálták elállítani. Egy pillanatra sem inogtam meg. Vagy a félelemmel sem kellet harcolni. Csodálkozva figyeltem minden mozdulatot. Most ez a kislány arra vár, hogy a legjobb barátnőjével kilépjenek a csodásnak nevezhető nagyvilágba. Ahol a rendőre és az orvos tudományával védik és mentik a város lakóit. Összedolgozva. Kéz a kézben.

Big girls don’t cry;
Ott álltam a patológia előtt. Nem akarok ott lenni. A mélységes szégyen és a félelem elöntött. A kezem remegett, a fonendoszkópot a zsebembe dugva eltettem a névtáblámat. Nem kell látni mindenkinek, hogy doktor vagyok. A klór és a fertőtlenítő marta a tüdőmet és úgy éreztem, hogy megfulladok. De mentem, a lábaim egyenesen vezettek és a pulthoz érve egy helyes hölgy rám mosolygott. Majd elkomorodva részvétet nyilvánított. Én pedig csak csendben biccentetem. Nem érdemli meg, hogy a könnyeimmel mossam el az emlékeit.
Nem tudtam elengedni, mindig is kíváncsi voltam, hogy igaz-e minden. A sérülések, nem csak a testi, a lelkiek sajogtak és a fejemhez kapva néztem, ahogy a tepsit kihúzva, felfedik a lepedő alatt heverő férfit. Ő volt.
Apám hideg, merev teste. Megfogta a vállamat a patológus és közölte, hogy túladagolás. Meredten néztem a semmibe révedő szemeket. Annyi fájdalom és gyötrődés után megszabadultam tőle. Nem éltem vele, az Egyetem alatt elköltöztem, de várható volt, hogy egy mocskos aluljáróban fognak rátalálni. Jas szólt, hogy találtak egy holtestet és apám az. Addig nem hittem el, míg magam nem láttam. Most pedig itt állok, szemem olyan száraz, mint a sivatag. Bár apám mindig azt hajtogatta, hogy a nagylányok nem sírnak. Talán ez az egyetlen olyan tanácsa, amit megfogadtam és minden pillanatban jól jön. Főleg mikor a hozzátartozókkal kell közölni, hogy meghalt a szerettük. Én most még is úgy állok itt, mintha egy idegen lenne. De hiszen Ő az apám. Vagyis, volt.

She says that she is never afraid;
Nevetve állt előttem, hogy mennyire élvezi a munkáját és büszkén fogta a jelvényét. Hogy végre ő is rendőr lett. Emlékszem mennyire féltünk a felvételitől. De ő már rendőr, nekem pedig már csak pár évem van, hogy szakorvos legyek. Fáradt voltam, a második ügyeleti napomat töltöttem. Minden gyorsan történt. Csörgött z ügyeletes telefon. Egy fiatal lány, lőtt sérüléssel. Kell egy érsebész. A többiek a műtőben voltak. Döntenem kellet. Mély levegőt vettem és közöltem, hogy úton vagyok, készítsék elő, vért biztosítsanak, és a műtőben találkozunk.
Nem néztem ki volt, a takaró alatt, csak a sebre koncentráltam. A golyó roncsolta a szöveteket és eltalálta az aortát. A percek csak úgy peregtek, a hűs műtőben melegem volt. A szike és a tű is olyan biztosan állt a kezemben, hogy magam is meglepődtem. Az utolsó öltés volt vissza. Mikor megjelent a főorvos és közölte, hogy befejezi. Az érzés ami akkor elkapott nem lehet szavakba önteni. Hagytam, hogy elvegye az eszközöket. De az alkohol megcsapott. Ivott. Mérhetetlen düh kapott el, és ekkor megtörtént, aminek megkellet. Elvágta az aortát, és elvérzett a beteg. Hiába próbáltam tamponálni, vagy nyomást gyakorolni. A szív az utolsó dobbanással búcsút mondott.
Ki mondtam a halál időpontját. Olyan ridegen, hogy nem ismertem meg a hangomat. De aztán jött egy név.
A műtő padlóján összecsuklottam, a vér mindenemet beterítette. A sikítás és a fájdalom olyan egyszerre jött, hogy nem tudtam kivenni, hogy ez most tényleg az én torkomból szakadt fel. A mellkasomban űr keletkezett. Jas volt az. Megmenthettem volna az életét, de nem tettem. Megöltem. A legjobb barátnőm a kezeim közt halt meg.

Blow a kiss, fire a gun;
A lakásból kilépve egyedül a gyásszal és az egyedülléttel küzdve elmentem szórakozni. Azt mondták, hogy mindennek mag van a maga módszere. Mindent kipróbáltam, amit eddig kilehetett. De nem ment. Nekem ő olyan volt, mint egy testvér, akit sosem kértem csak megkaptam. De már nincs többé. A vér bűzős, erős szaga még ott volt az orromba, ahogy a maszk alatt feltört és az elmémbe égette a történteket.
A hely tele volt, már fullasztó meleg és a tömeg is zavart, de annyit ittam a felejtésre, hogy nem foglalkoztam vele. A férfiak és nők tömege szinte egy testként hullámzott. Én pedig egyedül elveszve a tánctéren csak kikapcsolódásra szomjazva táncoltam. De természetesen nem kellet sokat várnom. Egy idegen társult oda hozzám. Nem kellettek szavak, éreztem, hogy pulzál a testem és forr a vérem. Megőrültem és a vadság, a hirtelen jött szabadság megmámorított.
Aztán egyszer csak megcsókolt, a kék szemek és a rosszfiús külső mögött olyan csókot ajándékozott, amitől a lábaim megremegtek. A csók szakadtával hátra lépve eltűntem a tömegbe. Ez nem én vagyok. Bármennyire is tetszett a történet és a férfi. Nem szabadott volna nekem ezt megtenni. Doktornő vagyok, nem pedig egy alkoholista tinédzser, aki így viselkedik.