You're not very easy to forget.

Bradley and Kiki. The living past.

Nem előle menekültem amikor külön váltak az útjaink. Sokkal inkább saját magam és a történtek elől. Néhány dolognak szavak híján időre van szüksége, hogy gyógyulni tudjon. Jó döntést hoztunk, ebben sosem kételkedtem. Mindketten az élet küszöbén álltunk és egyikünk sem állt készen arra, hogy egy ilyen fejezetet nyisson. A szüleim nem haragudtak.. se rám, se rá.. véletlenek, balesetek történnek és ezzel ők is tisztában vannak, hiszen tudták, hogy az élet minden terén egyébként megfontolt voltam. Ítélkezés helyett támogattak, hogy minél könnyebb legyen számomra a továbblépés, így minden erejükkel támogattak, amikor elindítottam a kis műsoromat és a versenyekre helyeztem a fő hangsúlyt. Jót tett a rengeteg utazás és az is, hogy szépen fel tudtam építeni valamit, ami tényleg csak az enyém volt. Azt hittem mindenem megvolt. Mindent elértem, hiszen a mutatók pillanatnyilag remekek, a tanulmányi eredményeim kifogástalanok. Mégis most itt, vele táncolva úgy érzem valami hiányzott. Ő hiányzott. Ő volt a fő mozgató rugója annak, hogy a gyermeki énem egy részét meg bírtam tartani, önfeledten tudtam szórakozni. Erről pedig az elmúlt években kissé megfeledkeztem...
Beszélnünk kell. Még akkor is, ha ehhez talán nem most vagyunk a legmegfelelőbb állapotban.. ez azonban még segítség is lehet ahhoz, hogy belekezdjünk és könnyebben elinduljanak a gondolatok, amiknek el kell hangozniuk közöttünk. Én legalábbis úgy érzem, hogy ennek meg kell történnie. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a mennyire természetes még mindig az ahogyan a kezében elveszik az enyém.
Nem is várok semmit igazán, amikor kimondom, hogy mennyire hiányzott nekem amikor már egymás mellett ülünk. Ez inkább annak szól, hogy a saját lelkem megkönnyebbüljön. Nem az a célom, hogy belőle is hasonló vallomást kicsikarjak, de azt hiszem ő ezzel teljes mértékig tisztában van.
Rám kicsit sem jellemző módon elpirulok egy kicsit szavai hallatán. Ezek szerint számára sem ment olyan egyszerűen a továbblépés. Gonosz dolog a részemről, hogy ez jól esik a lelkemnek, de valahol rettenetesen bántott volna, ha ő csak úgy el bírja temetni kettőnk emlékét.
Hirtelen kapom rá a tekintetem, amikor elmondja, hogy elveszítette az apját. Bűntudatom támad, hogy követtem jobban a történéseket, hiszen ha többet nem is tehettem volna, legalább telefonon keresztül a részvétemet nyilváníthattam volna.
-Sajnálom..-mondom csendesen, miközben a kézfejemre helyezett csók meleg borzongásként szalad végig a tarkómon.
-Akarsz.. róla beszélni?-kérdezem óvatosan bár azt hiszem erre nem ez lenne a legmegfelelőbb hely, időpont és állapot, ettől függetlenül a lehetőséget mindenképp szerettem volna megadni a számára. Néha könnyebb valaki olyannak kiönteni a lelkünket, aki nem a mindennapos életünk része. Ad egyfajta biztonságérzetet.
Kérdésére egy pillanatra tátva marad a szám. Szeretném azt mondani, hogy hiba volt és együtt kellett volna maradnunk, de ez hazugság lett volna, hiszen sosem éreztem így.
-Nem.-felelem végül egyszerűen.
-Mindkettőnknek időre volt szüksége, hogy lelkileg tovább tudjunk lépni ez pedig nem ment volna, ha egymás mellett maradunk. Mindig ott feszült volna kettőnk között az, ami történt és szerintem úgy nagyon csúnya vége lett volna.. én pedig sok mindent akartam az élettől, Brad, de utálni sosem akartalak. A szakítás volt a helyes döntés.-még akkor is ha nem volt fájdalommentes.
-Talán egyszerűen nem az volt a mi időnk.-van az úgy, hogy két embernek külön kell válni annak érdekében, hogy újra egymásra találhasson a megfelelő élethelyzetben. Hogy ez nekünk most jött volna el vagy csak gyógyítunk egyet a sebeinken azt nem tudhatom.
-Van most valakid?-kérdezem óvatosan felmérve a terepet megelőzve azt, hogy a fantáziám túlzottan szárnyra kelhessen anélkül, hogy tisztában lennék a helyzetével.
 

szavak száma: 559 szó zene: Remember megjegyzés: outfit •

You're not very easy to forget.

Bradley and Kiki. The living past.

Jó lenne tudni, hogy mit művelünk... vagy talán inkább mégsem. Az alkohol eltompítja a miértek válaszait kutató folyamatokat és az agyam elmerül inkább abban, hogy ez most jól esik. Vele lenni. Táncolni, mintha a világ nem is létezne és mi időtlenek lennénk benne. Ez vajon csak a múltnak egy visszacsillanása a jelenben? Egy falatnyi kóstoló a mi lett volna ha világából?
Magához von és mintha mi sem lenne természetesebb a kezem a vállára simul, míg a másik az övébe kapaszkodik. Vele mindig könnyű volt együtt létezni, de vajon jó ötlet ez? Talán beszélhetnénk, vagy élvezhetnénk azoknak a társaságát, akikkel érkeztünk, vagy bármit csinálhatnánk ahelyett, hogy egy régi tüzet bökdösünk piszkavassal parázs után kutatva. Ezek a gondolatok jóformán elillannak a fejemből, amint megfordít és szorosabban magához ölel. Néhány pillanatra megengedem magamnak, hogy a fejemet hátrabillentsem a vállára és lehunyjam a szemeimet a karjai között mielőtt visszafordítana maga felé. Igyekszem nem elveszíteni a ritmust a fejemben zúgó vihar miatt. Már olyan rég volt, hogy egyszerűen csak elengedtem magam és nem foglalkoztam mással csak azzal, ami abban a pillanatban jól esett. Most sem megy. Túl sok kérdés kavarog bennem és nem tudom, hogy benne ezek a folyamatok ugyanúgy lezajlanak-e vagy csak én vívom ezt a harcot belül.
Hiányzik. Hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám és ezt a gondolatot nem tudom csak úgy lenyelni vagy elhessegetni, mert az alkohol sok mindent tesz, de meg egyáltalán nem nyugtat. Éppen ellenkezőleg. Minden gátlásomat, ami józanon a számat csukva tartaná most feloldja. Nem bírom tovább. Közelebb lépek hozzá, hogy ne kelljen túlságosan kiabálnom ahhoz, hogy értse amit mondok.
-Beszéljünk..-nézek a szemeibe kérlelően és ha nem ellenkezik, akkor a kezénél fogva vezetem ki a táncolók közül. Gyakorlatilag esély sincs arra, hogy egy teljesen csendes helyet keressünk, hiszen a házibulik nem arról híresek és egyébként is rengeteg embert csődítettek ide. A kanapén éppen annyi hely szabadul, hogy ő le tudjon ülni és kissé szűkösen de magamat is be tudom szorítani közé és a karfa közé.
-Szóval...-kezdek bele, de igazából fogalmam sincs mit kellene mondanom most neki, így néhány másodpercig csak bámulom a kezemet az övében, amit még mindig nem sikerült elengednem.
-Hiányoztál..-mondom csendesebben annak ellenére, hogy mostanáig erről én magam sem tudtam. Az viszont tény, hogy olyan érzéseket sikerült percek alatt kiváltania belőlem, ami másoknak hosszú randik után sem ment. Na nem mintha olyan sokra beadtam volna a derekamat.
-Hogy vagy azóta?-kérdezem óvatosan, puhatolózva miközben újra rápillantok.
 

szavak száma: 397 szó zene: Remember megjegyzés: outfit •

You're not very easy to forget.

Bradley and Kiki. The living past.

Annyi élményt és traumát sikerült néhány hónapba sűrítenünk, ami másoknak évek alatt sem sikerül. Nem haraggal váltunk el egymástól, inkább csak közös megegyezés alapján mindketten menekültünk más-más irányba. Idővel a történtek úgyis éket vertek volna közénk, így talán kár is lett volna húzni halasztani az elkerülhetetlen, így mindketten hamarabb léphettünk a gyógyulás, illetve eleinte talán a totális tagadás útjára.. én legalábbis ezt tettem. Gondolni sem akartam arra, hogy esetleg rossz döntést hoztunk, hiszen alaposan átrágtuk magunkat rajta és minden egyes alkalommal ott kötöttünk ki, hogy ez nekünk még biztosan nem való. Helyesen cselekedtünk.... ennyi.
Most, hogy itt áll előttem mégsem találom sem a szavakat, sem pedig a hangomat másodperceken át, hiszen finoman tompult érzékeim a jelen helyzettel képtelenek bármit is kezdeni. Amint újraindult a rendszer és megtaláltam a szükséges funkciókat persze reagálok a jelenlétére még akkor is, ha először csak bizonytalanul megy.
Ahogy megismétli a reakciómat halkan nevetek egyet mielőtt az övéhez egy hasonló mosoly jelenik meg az arcomon, kissé fellélegezve, hogy ez mégsem lesz olyan kellemetlen, mint ahogyan azt a vészharangok bejelezték a fejemben.
A poharat megemelve biccentek egyet mielőtt lehúzom a tartalmát. Szerettem vele lenni, pedig rengetegen óva intettek attól, hogy egy fiatalabb sráccal kezdjek. Én mégis kedveltem a kapcsolatunk könnyedségét. Nem bonyolítottuk, csak kalandoztunk, szórakoztunk és rengeteg olyan programot élvezhettem a társaságában, amit mások gyerekesnek tituláltak volna.
Vigyorogva töltök neki még egyet amikor a poharát nyújtja, én megkímélem magam, hiszen még az előzővel harcol a torkom, hogy valahogy eltüntesse az ízét.
-Mmmm... ennyire még a te fantáziád sem élénk..-nevetek egy picit, hogy elvicceljük a megmaradt élét az egész helyzetet. Örülök, hogy nem lett kellemetlen vagy feszült a légkör közöttünk, az megmérgezte volna teljesen a megmarad jó emlékeket. Ehelyett éppen olyan könnyű vele, mint akkoriban volt.
-Nem....-el is akadok ahogy közelebb lép és én nagy szemekkel pillantok fel az arcára, ami veszélyesen közel került hozzám.-Nem zavarsz. A csajok szerintem elvannak nélkülem is egy kicsit.-fejezem be gyorsan, amit elkezdtem és egy mély levegőt veszek, hogy elszakítva kékjeitől a tekintetem a lányokra pillantsak, akik talán tapintatból, talán kicsit sem szándékosan de már néhány lépés távolságra csacsognak tőlünk, bár néha azért nem túl diszkréten, de legalább felváltva téved ránk a tekintetük.
-Köszönöm.-emelem vissza rá a szemeimet.-Te is nagyon jól nézel ki.-egyértelműen jót tett neki ez a pár év, ezt csak a vak nem látja, az én látásommal pedig még ivás után sincs semmi gond. Ha akarna tőlem valamit, akkor nem így nyitna, így egyelőre fellélegezhetek, mert ötletem sincs, hogy hogyan tudnám kezelni az esetleges közeledését, bár ha ilyen tempóban iszunk, akkor hamarosan velem lesz a baj, főleg, ha ilyen közel marad hozzám.
-Milyen kis szemfüles vagy.-csak nem kerülte el a figyelmét, hogy egy körből elegánsan megpróbáltam kimenteni magam, de a poharam máris tele, így nincs más hátra, mint előre. Egyébként is szükségem lesz egy kis lélekerősítőre, így a szemeimet összeszorítva iszom meg a felest. Jézusom...
Kíváncsian pillantok az emberek irányába és egy pimasz mosollyal nézek rá vissza kérdése hallatán.
-Hogy a francba ne aláznánk egyet.-bólintok és ahogy elindul, úgy én is mozdulok követve őt az emberek közé becsatlakozva a táncolókhoz, de közel maradva hozzá. Nincs is többre szükségünk néhány másodpercnél, hogy a korábbról olyan jól ismert összhangunk visszataláljon hozzánk. Nevetve túrom hátra az ujjaimmal a hajamat, hiszen a rakoncátlan tincsek a mozgástól az arcom elé hullottak.
-Ez de hiányzott, baszki.-kacagok tovább önfeledten szórakozva.   

szavak száma: 544 szó zene: Remember megjegyzés: outfit •

You're not very easy to forget.

Bradley and Kiki. The living past.

Egy pörgős, munkával töltött nyár után mindig nehéz visszarázódni az iskolába. A határidőnaplóm sikoltva próbálja kordában tartani a programokat, kötelességeket, különböző fontos eseményeket, összehangolni a munkát és a megfelelő mennyiségű felkészülést a vizsgákra. Én eközben jobbról balra kapom a fejemet és nehezen mondok nemet a felkérésekre, a meghívásokra, hogy tegyem tiszteletemet valamilyen versenyen. A csapatoknak reklám, persze, hogy szívesen látnak gyakorlatilag bárhol, nekem pedig produkálnom kell a tőlem megszokott mennyiségű médiatartalmat, hogy ne merüljek el a feledés homályába. Mégis valamiféle határt muszáj vagyok meghúzni, hiszen ez az utolsó előtti évem az egyetemen nem szoríthatom háttérbe a tanulmányaimat. Korábban ez nem volt ennyire problémás. Az elmúlt másfél évben sikerült ennyire teletábláznom a naptáramat. Beletemetkeztem a kötelességeimbe, hogy ne maradjon lehetőségem a történteken rágódni. Hibáztam? Hibáztunk? Nem mondanám. Egyszerűen csak volt egy kis balesetünk az akkori párommal, ami bármi mással is megeshetett volna, de a sors nem volt annyira kegyes, hogy megkíméljen a következményektől. Senkinek sem kívánom azt sem testileg sem pedig lelkileg, mint amin akkor keresztülmentem mégis azt kell mondanom, hogy a megfelelő döntést hoztuk meg. Fiatalok voltunk mindketten.. én is, nem hogy még ő... kölykök voltunk és ezzel nincs is semmi baj. Csupán időre és gyógyulásra volt szükségem, amit úgy tudtam elérni, hogy az egész életemet igyekeztem az irányításom alatt tartani.
Az éppen aktuális vizsgám után meghagytam a hétvégét megtartottam magamnak, illetve a szociális kapcsolataim ápolásának, amik igencsak megsínylették az elmúlt időszakomat. Házibuli a csajokkal. Szükségem is van erre, hiszen a vizsga után sok dologra vágytam, de egy combos jetlag-re semmiképpen sem a világ egy távolabbi pontján biztosan nem. Szóval bevettük magunkat néhány üzletbe majd házi készítésű koktélokat szürcsölve Taylor Swift és Miley Cyrus számokat énekelve öltöztünk, sminkeltünk és csináltuk meg egymás haját, hogy mindenki a toppon lehessen még akkor is, ha "csak" egy házibuliról volt szó. Egy taxival mentünk és egy kicsit erősebb borravalóért még azt is elnézte nekünk a sofőr, hogy három ember helyett négy préselődött be a hátsó ülésre félig egymásra ülve. Mire megérkezünk a buli már javában tart, de nem is volt célunk egyből a kezdésre odaérni, hiszen így a hangulatot már megalapozták és már elegen vannak ahhoz, hogy könnyen el lehessen vegyülni. Az előszobában ledobjuk a kabátokat majd egymás kezébe kapaszkodva, láncot alkotva vonatozunk szépen a konyha irányába, hiszen az alapozás ellenére a többiekhez képest le vagyunk maradva, így van még mit behoznunk az alkohol terén. Mármint főleg a többieknek. Én ritkán iszok, így a hangulatom már most is mesés, innentől kell borzasztóan résen lennem, hogy megtaláljam a bűvös egyensúlyt a kellemes részeg vagyok de még nem rosszulok be állapot között. Juhú!
Épp csak koccintunk az első kör felessel, ami végig is égeti a torkomat tisztességgel, amit grimaszolva próbálok elnyomni, amikor meghallok egy köhintést a hátam mögül. Felvont szemöldökökkel pillantok hátra a vállam fölött és jóformán arra sincs szükségem, hogy teljes egészében lássam azt az arcot egyből felismerem, hogy ki áll mögöttem. A poharat lerakva pördülök meg a sarkamon, hogy belenézhessek az ismerős szempárba. Rengeteg emlék szakad fel bennem, így résnyire nyílt ajkakkal kalandozik végig rajta a tekintetem.... a kezeken, amik annyiszor simították végig a bőrömön... a mellkason, ami pontosan tudom hogyan néz ki a ruha takarása nélkül, az ajkakon, amik másfél évvel ezelőtt valósággal felfaltak és a szemeken.. amiktől áruló módon még mindig megremeg a térdem.. pedig arra is emlékszem, hogy hogyan végződött.
-Szia Brad..-Nehezen találtam meg a hangomat és azt hiszem volt is némi fáziskésésem ahhoz képest, hogy ő mikor is szólt hozzám.
-Az nem is kifejezés, hogy régen.-Egyetértően bólintok neki kapcsolva a szavaira. Meg kellene ölelnem? Vagy puszit adnom? Furcsa lenne, de az sem tűnik köztünk helyénvalónak, hogy csak állok vele szemben miután a szemeimet legeltettem rajta.
-Hűűű basszus.-Nevetve sóhajtok egyet mielőtt idegességembe az ajkamat kezdeném harapdálni.
-Iszunk? Szeretnél beszélni... vagy.. vagy csak köszöntél?-Kérdezem és annak ellenére hogy még nem válaszolt, neki is töltök egy kisebb méretű felespohárba az enyém után. Ellentétes és heves érzelmek kavarodnak fel bennem, amit talán már a korábbi fogyasztásomnak köszönhetően már nem is tudok megfelelően leplezni. Vannak találkozók amelyik egyszerűen kivédhetetlenek mégsem létezik rájuk alkalmas időpont. Egyszer csak arcon vágja az élet velük az embert, hogy megnézze mi is történik.  

szavak száma: 683 szó zene: Remember megjegyzés: outfit •