Fura érzés elhagyni ismét az árvaházat ahol felnőttem. Bár Rose nővér akadékoskodott, hogy jobb lesz ha maradok, meg, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egyedül boldoguljak, de 2 évvel ezelőtt már elszöktem egyszer. Ha akkor sikerült, most miért lenne másképp? Nem azért tértem vissza, hogy ismét bezárjanak ebbe az iskolába, hanem azért, hogy megtudjam a nővérem címét. Bár nehéz volt, de végül sikerült, cserében megígértem, hogy átgondolom, hogy vissza térek-e az apácák közé. Mintha lenne min gondolkodni. Bár sok jót kaptam amíg ott éltem, de nem nekem való az a hely. Én a magam ura akarok lenni, szabadon szárnyalni, és engedély nélkül azt csinálni, amit csak szeretnék. Úgyis csak a baj volt velem. Miből gondolják, hogy változtam azóta? Egyedül több büntetést kaptam, mint az összes többi árva együttvéve. Hiányzik ez nekik? Nem hinném. Leintem az első taxit, amit megpillantok, majd beülök a hátsó ülésre, és a sofőr kezébe nyomom a címet, amit nem olyan rég Rose nővér leírt egy papírra. A taxis megfordul az autójával, és már magunk mögött is hagyjuk az árvaházat. Csak most kezdek izgulni igazán. 2 éve nem láttam Stellát, fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék majd neki. Szégyenlem magam. El kellett volna búcsúznom tőle, és Loutól is miután annyiszor kiálltak mellettem, de tudtam, hogy akkor nem engednének el. Most viszont van alkalmam rendbe hozni a dolgokat, talán ha elmesélem nekik, hogy miért tettem, megértenek. Aztán itt ez a baba... kivel beszélném meg,ha nem a nővéremmel? Vajon dühös lesz? Vagy utálni fog érte? Lehet, hogy nem is fogom érdekelni és vissza küld oda, ahol az elmúlt éveket töltöttem. Sebastien és én nagyon jól megvoltunk. Legalábbis azt hittem, amíg meg nem láttam őt azzal a lánnyal. Még csak esélyem sem volt elmondani neki, hogy babát várok. Egy gyereket, akinek semmi jövője nem lenne, ha megszülöm. Nem akarok olyan anya lenni, mint amilyen az enyém volt. Ha viszont elvetetem, az olyan, mintha megölném. A taxi megáll, én pedig sóhajtva fizetem ki az utolsó pénzemből. becsapom magam mögött az ajtót, majd az a lakókocsi felé veszem az irányt, ahol ha minden igaz meg kéne kapjam Stellát. Ha nem egy apácától kaptam volna ezt a címet, akkor kételkednék abban, hogy valóban itt lakik-e, de ugyebár hazudni bűn. Veszek egy mély levegőt, kifújom azt, majd bekopogok az ajtón, és várok.
Büszkeséggel tölt el már maga a tudat is, hogy megcsináltam, hogy nem adtam fel és ösztöndíjas diák vagyok az egyik legnevesebb iskolában. Legmerészebb álmomban sem gondoltam soha, hogy ennek az egésznek része leszek majd. Van aki szerelemre, mások sikerre vágynak, én csak abban reménykedem, jobb életem lesz, mint amit anyám hagyott rám örökül. Tisztában vagyok azzal, hogy még nagyon sok munka vár rám, rengeteg tanulással, hiszen nem engedhetem meg magamnak, hogy lemaradjak a többiektől, önerőből sosem lennék képes kifizetni a tandíjat. Nekem háromszor olyan keményen kell tanulnom, dolgoznom és ismét tanulnom, mint a szaktársaimnak. A legtöbbjük lazán kicsengeti a tandíjat, és szerintem több mint fele a diákoknak még életében nem dolgozott két óránál többet. Az elmúlt egy hét maga volt a pokol, teljesen kimerültem, és még mindig úgy tűnik, hogy nincs időm pihenni, hiszen a vizsgák vészesen közelednek, én pedig azt érzem, hogy semmit nem tudok. A lakókocsim menedékében ücsörgök a kanapén, az asztal a már rég kihűlt kávéval és könyvek hatalmas kupacával. Hatalmasat ásítok és kinyújtóztatom zsibbadt végtagjaimat. Szünetet kellene tartanom, de ha most lefekszem attól félek, hogy holnap reggelig nem is ébredek fel, és az idő most bizony pénz. Ma szabadnapos vagyok a könyvtárban, minden bizonnyal megsajnáltak és emiatt hívták ma be helyettem az egyik kollégát. Talán a legjobb dolog abban, hogy egy könyvtárban dolgozom – a könyveken kívül természetesen, - hogy mindig csend van és a létező összes anyag a rendelkezésemre áll, amit fel kell használnom a tanulmányaimhoz. Leszámítva azt a néhány embert, aki betéved az épületbe, egész nap élvezhetem a nyugalmat és teljes mértékben az ellőttem álló tanulásra koncentrálhatok. Vannak persze hosszabb napok is, amikor leltározunk, vagy nekem kell megírnom a felszólítást azoknak, akik nem hozzák időben vissza a könyvet, vagy telefonálnom kell. Előfordult már néhányszor az is, hogy a rendszer összeomlott és ezért mindent kézzel kellett jegyeznem, majd beiktatnom a gépbe. Mostanában viszont nyugis napjaim vannak, aminek rendkívül hálás is vagyok, mert semmi nem zavar meg abban, hogy elsajátítsam a pszichológia rejtelmeit. Lábaimat végignyújtom a kényelmes, de kissé kopott bőr ülésen, fejem a szekrény oldalának támasztom és ásítva lapozok a jegyzeteim között. Talán nem ártana, ha szívnék egy kis friss levegőt, vagy aludnék, mert lassan totális káosz van a fejemben, és nem emlékszem, hogy mit olvastam egy oldallal ezelőtt. Gondolataimból halk kopogás térít vissza a valóságba. Néhány másodpercig fülelek, hogy biztosan jól hallottam-e majd, ha megismétlődik a jegyzetemet az asztalra ejtem és az ajtóm irányába lépkedek, ami valljuk be ebben a lakókocsiban alig néhány lépés. Összeráncolt szemöldökkel nyitom ki az ajtót, fogalmam sincs, hogy kereshet engem, tulajdonképpen az árvaház néhány lakóján és Lulun kívül senki nem tudja, hogy hol lakom. Ő pedig szólt volna ha jön. A fáradtságtól és elmém zavartsága miatt szükségem van néhány hosszúnak tűnő másodpercre, amíg felfogom, hogy ki ácsorog az ajtóm előtt. Nyelek egy hatalmasat, megdörzsölöm a szemeimet, mert egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy nem csal a látásom. Ezt a gyönyörű vörös hajzuhatagot, a szeplőket, a húgom arcát bármikor és bármilyen körülmények között felismerem, mindegy, hogy milyen hosszú ideje nem láttam már. Ha álmomból felköltenek is meg tudnám mondani, hogy arcának melyik részében sűrűsödnek össze a szeplőcskék, akár az égen a csillagok. - Brianna! első körben csak ennyit vagyok képes kinyögni. Két éve nem láttam a kishúgomat, ilyen hosszú ideje fogalmam sincs arról, hogy hol van, mit csinál, és hogy minden rendben van-e vele. - Bee! ismétlem meg mindig hatalmasakat pislogva a nevét, miközben minden gondolkodás nélkül vonom magamhoz, hogy megölelhessem. Iszonyatosan dühös vagyok rá, amiért két évvel ezelőtt itt hagyott minket, de most annyira örülök a viszontlátásnak, hogy képtelen vagyok bármi normálisat kinyögni. Elengedem, ujjamat végighúzom arcának vonalán és lenyelek egy hatalmasat, hogy a torkomban összegyűlt gombócot eltüntessem, megakadályozva a könnyeimnek, hogy felszínre törjenek. Mindig is túl szentimentálisnak gondolt, amikor indokolatlanul pityeregni kezdtem örömömben, bánatomban vagy haragomban. - Gyere be! tárom szélesebbre az ajtót, hogy ha akar be tudjon lépni a lakókocsiba és kezemmel a kanapé és jegyzeteim irányába intek. - Kérsz teát? Éhes vagy? kérdezem, miközben gyors mozdulatokkal pakolom össze a könyvek és füzetek rengetegét, majd átrobogok velük a hálóba és az ágyamra dobom. Olyan izgatott vagyok, mint egy kisgyerek karácsonykor. Elmondhatatlanul hiányzott a testvérem és iszonyatosan boldog vagyok, hogy itt van velem.
Egészen mostanáig azt hittem, hogy képes vagyok egyedül szembe nézni bármivel, most viszont mintha kicsúsztak volna a dolgok az irányításom alól. Itt vagyok egyedül, 16 évesen egy kisbabával a pocakomban, és egyszerűen fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek, vagy éppen mi lenne a legjobb. Pár nappal ezelőtt még a világ legboldogabb embere voltam, most viszont.... azt sem tudom, hogy ki vagyok. Minden pillanatok alatt romokba dőlt és úgy érzem, hogy képtelen vagyok ismét elölről kezdeni mindent. Egyedül biztosan nem. Aztán itt ez a baba. Úgy gondolom, hogy Ő a legártatlanabb mindannyiunk közül, és bár még nem ismerem, de azt hiszem, hogy szeretem Őt. Mégis kettős érzések vannak bennem. Az agyam folyamatosan arra buzdít, hogy vetessem el, hiszen semmilyen jövőt nem tudnék neki biztosítani, sőt talán még túl fiatal is vagyok ahhoz, hogy boldoguljak egy kisbabával, a szívem viszont teljesen mást mond. Akarja őt és minden erejével azon van, hogy a hangokat, amiket az agyam suttog, elhalkítsa. Aztán itt vagyok én, a nővérem ajtaja előtt, és semmi mást nem akarok, csak megölelni őt, és a segítségét kérni. Vajon mennyire mérges rám? Meg tud bocsájtani azok után amit tettem? Talán megértené, hogy szerelmes voltam. Ha valaki tudja, hogy mennyire utáltam azt a bezártságot, ami az árvaházban volt,akkor az Ő. Csak szabad akartam lenni a férfivel, akit szeretek. Persze el köszönhettem volna tőle és a bátyámtól is, de utálom a búcsúzkodást, és nem akartam, hogy megakadályozzanak a tervemben. Így történt és kész. Bármennyire is szeretnék, nem tudok változtatni a múlton. Kinyílik az ajtó és a nővérem néz rám, arcán meglepődést látok. minden bizonnyal nem rám számított és az igazat megvallva, pár nappal ezelőtt még én sem hittem volna, hogy itt fogok állni a Stella ajtaja előtt. - Annyira hiányoztál. - suttogom átölelve a nyakát, és próbálom megállítani a könnyeimet, amik össze gyűltek a szememben. Különleges érzés átölelni őt, hiszen két hosszú éve nem láttuk már egymást. Bár kimondani nem tűnik olyan soknak, de mégis rengeteg idő. ha nem lépek le, akkor talán mostanra én is itt élnék vele. Két év alatt rengetegszer gondoltam arra, hogy mi minden történhetett volna, ha a testvéreimmel maradok. Elsősorban talán nem lennék terhes, és nem kéne azon rágódnom minden percben, hogy mit tegyek, hogy ne bánjam meg a döntésemet. Elengedem a nővéremet, sóhajtok egyet, majd belépek a lakókocsiba. Körbe nézek, és elmosolyodom a látványtól. Bár nagyon kicsi, de mégis otthonos kis lakás, pont olyan, mint amilyenben el tudom képzelni Stellát. - Nagyon szép lakás. Egyedi. - szólalok meg mosolyogva, majd leülök a kanapéra. Kicsit zavarban érzem magam, olyan idegennek érzem magam. - Egy pohár vizet kérek csak. - válaszolok kérdésére, miközben azon agyalok, hogy mit is mondhatnék neki. Két évet nem lehet csak így megmagyarázni. Oda napok kellenének, vagy talán hónapok. Annyi minden történt szerintem vele is, hogy ha estig üldögélnénk itt, akkor sem érnénk a végére. - Az árvaházban adták meg a címedet. Azt reméltem, hogy Lou is itt lesz. - szólalok meg végül rövid hallgatás után. Nem akarok rátérni arra, hogy miért döntöttem úgy két éve, hogy elhagyom őket. Mégis tudom, hogy sor fog kerülni rá.
A családunk iránt érzett szeretet a legerősebb kötelék, ami a földön létezik. Bár mi, a Szent Antal árvaház lakói vér szerint nem kötődünk egymáshoz, mégis testvérek lettünk. Árvaként kerültem be az otthon falai közé, de családdal a szívemben távoztam onnan. Faith nővér tanított meg az életben olyan sok mindenre, hogyan legyek alázatos, hogyan álljak ki a saját igazamért, hogyan fogadjam szívembe a jót és hogyan próbáljak meg megküzdeni mindennel, még lehetetlennek tűnik is. Ő lépett az anyám helyére, sajátjaként szeretett és mai napig azt kívánom, hogy bárcsak élne még, bárcsak átölelne védelmező karjával minden alkalommal, amikor tanácsért fordulok hozzá. Lulu és Bree a testvéreim lettek, élő bizonyítékok arra, hogy nem kell vér szerint testvéreknek lennünk ahhoz, hogy szeressük egymást. Amíg kicsik voltak egyformán próbáltam terelgetni őket, vigyázni rájuk és szeretni. Ahogy az lenni szokott, az élet mindig tartogat meglepetéseket a számunkra és sajnos van, ami igencsak kellemetlen. Felnőttünk, mindannyian más és más életutat választottunk magunknak. Brianna egyik napról a másikra, mindenféle magyarázat nélkül vált köddé, hátrahagyva engem, Louist, nem törődve azzal, hogy mit élhettünk át attól a pillanattól fogva, hogy az észleltük a hiányát egészen mostanáig. Kerestük. Minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy valamilyen módon rátaláljunk, de mintha a föld nyelte volna el, egyszerűen nem bukkantunk a nyomára. Fogalmunk sem volt, hogy hol van, kivel ment el pontosan, mit csinál, vagy él-e még egyáltalán. Most pedig, két év elteltével, látszólag egészségesen áll a lakókocsim ajtaja előtt én meg nem tudok haragudni rá. A megkönnyebbülés olyan hatással van rám, hogy minden haragom elszáll, mert örülök, hogy végre láthatom, ölelhetem. Azt nem mondanám, hogy egyáltalán nem vagyok rá mérges, mert akkor hazudnék, de nagyobb bennem az öröm ebben a pillanatban, mint bármilyen negatív indulat. Úgy mérem végig tekintetemmel a kishúgom, mintha csak egy szellem állna az ajtóm előtt bebocsátásra várva. - Te is hiányoztál... suttogom fülébe, még szorosabban vonva őt magamhoz. Felmerül bennem a kérdés, hogyha tényleg olyan nagyon hiányoztam neki, akkor miért kellett eltelnie két évnek ahhoz, hogy életjelet adjon magáról? Miért hagyta, hogy kétségek között gyötrődjek ilyen hosszú időn keresztül? Miért nem volt képes egy aprócska üzenetet küldeni nekem? Elég lett volna annyi, hogy „minden rendben, jól vagyok.” Az elmúlt évek során megtanultam együtt élni a fájdalommal amit a hirtelen eltűnése okozott, próbáltam mindig arra gondolni, hogy biztosan oka van az eltűnésének. Most viszont, hogy itt van, ismét rám tör a szívemet facsaró, lelkem gúzsba kötő fájdalom. Szeretném elhinni neki, hogy tényleg hiányoztam...de nem vagyok biztos abban, hogy igazat mond. - Lulu dolgozni van, legalábbis azt hiszem. teszek le elé egy pohár vizet, ahogy kérte, majd a saját gyümölcsleves poharam szorongatva foglalok helyet vele szemben. Néhány hosszúnak tűnő percig csak figyelem őt. Milyen sok változáson ment keresztül, megnőtt a haja, talán még a szeplői is megszaporodtak az arcán. Igazi nő lett belőle. Kislányként is csodaszép volt, de most még inkább igaz rá a gyönyörű jelző. A csend már kezd kínossá válni körülöttünk, úgy ölel körbe minket a némaság, mint egy meleg takaró a novemberi esős hidegben. - Hol voltál? tör fel belőlem a kérdés. Nem akartam letámadni őt, de már nem bírom magamban tartani a feltörni vágyó, fájdalmat okozó kérdéseket. Válaszokat kell kapnom minden kérdésre, mert újra úgy akarok rá nézni, mint két évvel ezelőtt. Meg akarok bocsátani neki, de ehhez szükségem van az igazságra. - Hol voltál és miért nem jelentkeztél soha? Hogyan tudtál egyetlen szó nélkül lelépni, amikor tudtad, hogy szeretünk. Lulu is maga alatt volt hosszú ideig. Tudod, hogy mit éltünk át az eltűnésed napján és az azt következő két évben? Hogy lehettél ennyire önző Bee? Miért nem érdekelt, hogy van két testvéred, akik halálra aggódják magukat miattad? olyan erővel törnek rám ismét az érzések, hogy képtelen vagyok visszafogni magam. Az elnyomott fájdalom, sértettség és szomorúság egyszerre tör elő belőlem. - Miért pont most? Mi az oka annak, hogy most kopogtattál az ajtómon? Az elmúlt években lett volna rá számtalanszor lehetőséged, de nem tetted. Akkor azt hiszem jogom van megkérdezni, hogy miért most?
Pontosan tisztában voltam azzal, hogy a visszatérésem némi feszültséggel fog járni, meg, hogy a nővérem nem fog úgy tenni, mintha semmi sem történt volna és onnan folytatjuk majd, ahonnan abba hagytuk. Azt viszont nem akarom, hogy a testvéreim gyűlöljenek, vagy elítéljenek azért, amiért csak a saját életemet szerettem volna élni. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, hogy egy szó nélkül eltűnjek és ahhoz sem volt jogom, hogy annyi idő után csak úgy vissza térjek az életükbe, de talán ha mindent elmesélek megértenek. Ha nem is értenek egyet a tetteimmel, de legalább elfogadják és ismét egy családként élhetünk. Talán idő kell ahhoz, hogy minden olyan legyen, mint amilyen volt, de én bízok abban, hogy mindez nem lehetetlen ha igazán akarjuk. Majd megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt, hogy ismét száz százalékosan megbízzanak bennem és ne gondolják azt, hogy majd ismét szó nélkül eltűnök. Soha többé nem követném el azt a hibát. Ha esetleg Sebastien felbukkanna....akkor sem. Mert megbántott és tudom, hogy aki egyszer hűtlen, az mindig az lesz. erre nem lehet bocsánat. A gyerek meg... az ő sorsáról még nem döntöttem, van még bőven időm arra, hogy meghozzam a megfelelő döntést, amit nem fogok megbánni. Mert amúgy egy kisbaba nem bűn, hanem inkább egy áldás. Ezt még a nővérek tanították az árvaházban és én hiszem is, hogy ez így van. A bűn az, ha életet adsz egy gyereknek, aztán eldobod őt, mint valami megunt játékot. Ezt mindhárman tudjuk, hiszen mindannyiunkat másképpen hagytak cserben a szüleink, pontosan emiatt félek a gyerektől. Mert nem tudom, hogy egy anyának hogyan kell viselkednie a gyerekével. Persze azt mondják, hogy ez ösztönszerű, de akkor mi van azokkal a nőkkel, akik bántják és elhagyják a gyerekeiket? Nekik miért nincs meg az az ösztön, ami miatt inkább, hogy szorosan kéne magukhoz öleljék minden egyes nap és hálásak kéne lenniük azért, mert egy ilyen csodában részesülhetnek? Mi van akkor, ha megtartom és én is az anyám hibájába esek majd? Nem tudom, hogy ezt lehet-e örökölni, de azt megígérem, hogy bárhogy is döntök, nem leszek olyan, mint az a nő, aki életet adott nekem, majd majdnem meg is ölt. Látom a Stella arcán a meglepettséget, ami egy részből érthető is, mert valószínűleg nem rám számított, amikor kinyitotta az ajtót. Mégis olyan jól esik megölelni őt és az még jobban, hogy nem utasít el, hanem viszonozza azt. Egy kis ideig ismét annak a kislánynak érzem magam, aki akkor voltam, amikor az árvaházban éltem. Legszívesebben úgy maradnék még nagyon nagyon sokáig, bár tudom, hogy egy ölelés nem pótolhatja az elmúlt két évet. Végül aztán elhúzódunk egymástól és amint beérek a lakásba, alaposan nézek körbe. Nagyon otthonos. Talán ha soha nem mentem volna el most én is itt élnék velük, és igazi családként élhetnénk együtt. - Csak azt hiszed? - kérdem felvont szemöldökkel, majd az előttem lévő pohárért nyúlok, és iszok a vízből egy kortyot, miközben őt nézem. nem sokat változott az elmúlt évek során, bár még mindig olyan szép, mint amilyenre emlékszem. Ő is engem fürkész és látom rajta, hogy még mindig nem hiszi el, hogy itt vagyok. És hát az az igazság, hogy én sem. Pár nappal ezelőtt, ha valaki azt mondja, hogy ma itt fogok ülni a Stella kanapéján, valószínűleg kiröhögtem volna. És valóban itt vagyok, ami fantasztikus érzés, mégis olyan fura. Mintha idegenek lennénk egymásnak, képtelenek vagyunk megszólalni. A csendet végül a nővérem töri meg, én pedig veszek egy mély levegőt, majd ki is fújom azt. Tudtam, hogy nem fogom megúszni a rengeteg kérdést, ami benne van, de valahogy mégis reménykedtem azzal, hogy vár még vele és ad egy kis időt, hogy felkészülhessek a válaszokkal. - New Jersybe. - válaszolok végül a kérdésére és ismét iszok a vizemből. Érzem, hogy izzad a tenyerem a poháron, gyomor idegem van. Pedig nem kérdezett olyan nagy dolgot. Csak kíváncsi. Én pedig nem akarok neki hazudni, mert joga van tudni az igazat, ha már csak így beállítottam az otthonába. - Figyelj... én nem így akartam. Én nem akartalak megbántani titeket. De te is tudd, hogy gyűlöltem az árvaházba. Hiba volt, hogy szó nélkül mentem el, de jött egy lehetőségem és én csak éltem vele. Ha szóltam volna róla, akkor megakadályoztok. Én pedig csak szabad akartam lenni. - válaszolok, miközben leteszem a poharat a kezemből és próbálom kerülni a testvérem tekintetét. Nem bírok a szemébe nézni, valóban nagyon szégyellem magam. Remélem, hogy megbocsájtanak nekem. - Kérlek ne kérdezz többet. Itt vagyok most már, és soha többé nem megyek el. - szólalok meg ismét, miközben idegesen teszek hátra egy éppen a szemembe lógó tincset. Nem mondhatom el, hogy terhes vagyok és a gyerek apja valószínűleg most is épp egy másik lánnyal hetyeg. - Meg tudsz nekem bocsájtani? - kérdem ezúttal rá nézve és remélem, hogy a válasz amit kapni fogok az lesz, amire számítok.
Kezdőlap
