Tánc nélkül már el sem tudom képzelni az életemet. Nekem ez jelenti az igazi kikapcsolódást, amivel mindent el tudok felejteni, ami rossz volt. Most is néhány táncossal jöttem, mert nem szeretek egyedül mászkálni éjszaka, és csoportosan átmenni egy másik városrészbe biztonságosabb. Ebben a klubban egy-két hete voltunk először, és nagyon megkedveltük, így újra eljöttünk. Sok új táncost ismertünk meg, és ez Ricnek, a táncsuli vezetőjének még szakmailag is kifizetődő, mert új figurákat ismerhet meg. És még nekem is jó, mert én is tudok új dolgokat tanulni, mert bár egészen kicsi korom óta szerves része az életemnek a tánc, azért mindig lehet újat tanulni. Bár San Juanban mindenkinek az. Itt sok olyan táncos van, aki ugyan úgy a Karib-térségből jött, mint mi, így az ő táncstílusuk sokkal közelebb áll a miénkhez, mint sok más klubban. Ez a hely a mi törzshelyünkre emlékeztet, mert ott is leginkább latin-amerikaiak, de sok más helyen nem ez a felállás, és néha nagyon érződik a táncosokon, hogy észak-amerikaiak vagy afro-amerkikaiak által látogatott, mert ezeken a helyeken teljesen más stílusú zenéket játszanak. De, ha mégis a latin vonalon mozognak, akkor sem úgy táncolnak, mint mi, mert nekik nem jön ösztönösen, így érződik a mozdulataikon, hogy „tanulták”, és nem érzik át rendesen. Persze tisztelet a kivételnek, mert azért van ilyen is.
Már itt vagyunk egy ideje, de én Ric kocsijában hagytam az új tánccipőmet, és most életbevágóan fontos volt lecserélnem, mert a régi leszakadt a lábamról. Ezért szeretek mindenből tartalékot magammal hordani, mármint a fontos dolgokból. A régi sem kidobandó, mert csak az egyik pánt szakadt el, de most javíthatatlan, így kell egy másik. Tudok, és igazából szeretek is mezítláb táncolni, de itt nem ismerem a talajt, és félek, olyan helyre lépek, ahova nem kéne, és orvoshoz kell menni. Kinek van kedve ehhez? Nekem biztos, hogy nincs. Nálunk tudom, hogy sérült-e a parkett, így hova nem szabad lépni, itt nem.
Kint egy kicsit hűvös van, de a kocsi szerencsére az épület mellett, a bejárattól alig két méterre parkol. A benti tömegből viszont nagyon jó egy kicsit kijönni, mert bent senkit nem lehet megtalálni, ha nincs megbeszélve, hogy melyik részen keressük egymást, és ez néha kicsit frusztrál.
Ric kocsiját magamra zárom a cipőm lecseréléséig, mert túl sok rosszat hallok Tíotól, aki, mint az FBI kiemelt vezető ügynöke, nem csak rémhíreket gyárt. Ráadásul Brooklyn, és bár itt olcsó a lakás, és jobban kijöttem volna anyagilag, szigorúan a lelkemre kötötték, hogy meg sem fordulhat a fejemben, hogy ide költözzek. Queens egy fokkal jobb, főleg, ahol én bérlek lakást, bár ehhez lakótársra van szükségem.
Megpróbált már valaki egy személyautó egyik ülésén tánccipőt cserélni? Ha nem, akkor annak üzenem, legalább háromszor annyi időt szánjon a dologra, mint normál esetben, és nem kis ügyesség kell, hogy ne rugdosson össze semmit. Én nem rugdostam össze semmit, csak a műszerfalat fejeltem meg egy kicsit, ahogy bekapcsoltam a csatot. De kész vagyok, és miután visszazártam a kocsit, és kétszer le is ellenőriztem, visszaindulok a klubba. A bejáratnál viszont valaki köszön, és a nevemen szólít, és mire felfognám, hogy honnan jön a hang, már előttem is van. - Hola Jesus! - köszönök szélesen elmosolyodva. - Emlékszek rád, ne aggódj! Egy ilyen szuper táncost nem lehet elfelejteni - vallom meg az igazat, és, ha hagyja, akkor megölelem, és adok neki egy puszit. - Persze, miért ne jöttem volna? - kérdezem egy kicsit értetlenül. A környék kicsit gázos, de a hely jó, csak észnél kell lenni. - Most nem, de köszi! Kicsit talán később - hárítom kedvesen. - Most jöttél, mert nem láttalak, pedig már itt vagyunk egy ideje? - kérdezem kicsit meglepetten, bár amilyen sokan vannak, talán nem is meglepő, hogy elkerültük egymást. Mi Ricékkel nem feltétlen lógunk folyton egymás nyakán, de mindig szemmel tartjuk egymást, figyelünk egymásra. Jesus a múltkor jó benyomást tett ránk, és össze is barátkoztunk, ezért is jöttünk vissza.
- Egyébként nem megyünk be? - kérdezem, és fázósan megsimogatom a karomat. Mivel tudtam, hogy bent meleg lesz, így nem öltöztem túl, és egy hosszú fekete farmert, és egy rövid ujjú, fekete, elől cipzáras felsőt vettem. A meleg-érzetet pedig ezek nem segítik elő, mint ahogy a táncszandál sem.

Általában elmondható rólam, hogy „jó kislány vagyok”, aki betartja a szabályokat, aki megteszi, amit tőle elvárnak, főleg, mert tisztában vagyok ezen szabályok áthágásának életveszélyes következményeivel. Megtanultam együtt élni azzal, hogy az életem védelme érdekében mindig van mellettem valaki, aki vigyáz rám, aki rajtam tartja a szemét. Mostanában egy nagyon profi testőrcég emberei próbának rám vigyázni, de sikerült elérniük azt, amit nagyon keveseknek, hogy azt érzem, hogy megfojtanak a védelmükkel. Most, ma, sikerült elérniük, hogy az ő jelenlétük jobban nyomasztott, mint az, amitől védenének. Ricék mellett biztonságban érzem magam, mert buliban mindig egymáson tartjuk a szemünket, és ez most sincs másképpen. Az általános szabályokat pedig betartom, sőt jobban is, mint bárki más. De erre a független, őrszemek nélküli kikapcsolódásra szükségem van. A következményekkel pedig majd később számolok, ha szembe kerülök velük. Ráadásul megígértem egy itteni táncosnak, Jesusnak, hogy eljövök, így miért ne jöttem volna, hiszen nem jött közbe semmi váratlan.
A klubban sokan vannak, és mivel pontos időpontot nem is beszéltünk meg, így annyira nem lep meg, hogy bent eddig még nem futottunk össze. Ez viszont változik miután Ric kocsijában felvettem az új cipőmet, ami remélhetőleg a lábamon is fog maradni, és vissza indulok táncolni. Jesus bókjára pironkodva nevetem el magam, hogy leplezzem zavartságomat. - Óh, köszönöm a bókot. De hidd el, ehhez kell egy igazán kiváló partner is - kacsintok rá kedvesen mosolyogva. Ez pedig valóban így van, mert a legjobb táncos lány is egy darab fának tűnhet, ha a partnere nem tud táncolni, de mégis erőlteti a vezetést.
- A hely kisugárzásával nincs bajom - mutatok a táncklub felé. - Az bejött. Pont olyan latinos, amilyennek kell lennie - mondom el őszintén. - A környék már kicsit neccesebb - intek a fejemmel az utca felé, ahol már inkább vannak „érdekes” figurák. Nem tudom, hogy miért, de valahogy az az érzésem, hogy bent mindenki kulturáltabban viselkedik, mint mondjuk az utcán. Sokakkal, akivel bent alapvetően nincs bajom, kint már nem mennék egy fél métert sem, de sötét sikátorban meg pláne nem futnék össze.
- Akkor lehet ezért, mert mi egy asztalnál vagyunk és inkább a parketten vagyunk - gondolkozok el hangosan a dolgon. Közben viszont nem mulasztom el jobban szemügyre venni az arckifejezését, mert érzékelek benne valami… talán hamisságot, és nem akarok félreérthető lenni. - Az itteni táncokban lehet, segíthetek - mondom szélesebb mosollyal, de őszintén. Tudom, hogy Jesusnak nincs barátnője, vagy legalább is a múltkor úgy tűnt, de érzem magamon, hogy köztünk barátságnál több nem lesz, így nem akarom félre vezetni, gátolni a csajozában pedig még véletlen sem akarom. Azt viszont észrevettem, hogy az a férfi, aki a parketten meg tudja csillogtatni a tánctudását, arra könnyebben felfigyelnek a hölgyek. És, ha másban nem is, de ebben segíthetek neki.
Megörülök, hogy nincs ellenére, hogy bemenjünk, és ténylegesen meg is indulunk az ajtó felé, amit kinyit, és előre enged. - Gracias! - köszönöm meg az anyanyelvünkön, és egy gyors lépéssel be is libbenek.
Bent, alig, hogy átléptük a küszöböt, már meg is érzem magam mögött, ahogy a fülemhez hajolva az asztalunk felől érdeklődik. - Ott hátul - mutatok a terem túlsó vége felé. Lényegében a sarokban foglaltunk helyet, mert ott volt elég hely mindenkinek, és így az „újaknak” is marad lehetőség csatlakozni. - Természetesen! - helyezem a kezem az övébe. Örülök, hogy felkért, és ismét vele táncolhatok. Ráadásul ez egy olyan rumba szám, amit nagyon szeretek, és nem szívesen hagytam volna ki. Ez után viszont hagyom, hogy Jesus vezessen, én pedig lekövetem a mozdulatait, és csajosan díszítem a lépéseket, kézmozdulatokat. Nem ismerem a gitárosokat, de egyet ezer közül is felismerek: Carlos Santanat, aki a most felcsendülő rumba számot is játssza; „Hoy es adíos”. A dal elég szívszaggató, de akkor is benne van a remény, a sóvárgás, aminek a kettőssége jellemző a rumbára is. Imádom! Ha jól emlékszem, akkor Jesussal még nem volt lehetőségem rumbázni, így kíváncsian várom, hogy ebben is legalább olyan jó-e mint a többiben, vagy ebben még kiemelkedőbb.

Nekem két arcom van. Az egyik, amit mindenki lát, a másik pedig az, amit csak nagyon kevesen. A másikat, ami miatt védelemre szorulok, ami miatt testőröknek, Diós Mio!, hogy útálom ezt a szót, kell lennie az életemben, mert veszélyben vagyok. Tudom, hogy mit kockáztatok, hogy most Ricéken és Jesuson kívül senki nem tud arról, hogy most itt vagyok. De most eljutottam arra a szintre, hogy nem a mostohabátyám által jelentett veszély elől menekülök, hanem azok elől, akik védenek. Nem bírom azt a rabságot, amit rám kényszerítettek. Ebből a szempontból kezdek a mélység legaljára érni, de még nem értem el, így még nem vagyok kész, hogy tegyek ellene.
A mai estétől azt remélem, hogy igazi tettek nélkül a tánc átlendít ezen, hogy kicsit feljebb emel a mélységből, amibe kezdek lecsúszni. Ki akarom táncolni a múltamat az életemből, az árnyakkal és minden nyomasztó dologgal együtt.
- Tudom, hogy sokszor a fény és a csillogás mögött rejtőzik a legnagyobb sötétség. Nagyon régóta tudom - több, mint tíz éve a saját bőrömön tapasztaltam meg, de ezt már nem teszem hozzá. - És azt hiszem, hogy én már eljutottam arra szintre, hogy még abban sem vagyok biztos, hogy önmagamban meg szabad bíznom, de erről többet nem akarok beszélni - nézek rá komolyan. Jesus nem ismer, bár igazán nagyon kevesen ismernek, de nem most akarom beavatni, nem most akarom eldönteni, hogy beavathatom-e. Nem amiatt, hogy bízhatok-e benne, hanem most még arra sem vagyok képes, hogy azt eldöntsem, képes lenne-e megbirkózni ezzel, vagy nagyon okosan hátat fordít nekem örökre, viszont, ha ezt most megteszi, akkor én elvesztem. Most képtelen vagyok szembenézni ezzel a veszteséggel. Kevés emberben bízom meg, de azokban, akikben igen, azok már bizonyítottak, viszont most ők nincsenek velem. Azok nincsenek itt, akikre vakon bízom az életemet, pedig az nem sok; alig négy fő. Ric jó ember, de nem ő nem képes megbirkózni azzal, ami engem körülvesz, és neki nem is kell ezzel foglalkoznia. Akiknek itt, New Yorkban ezzel kéne foglalkoznia, ők megfojtanak a védelmükkel, így magamtól menekültem el előlük, ideiglenesen. De most nem akarok ezzel foglalkozni, nem akarok ezzel szembe nézni, csak élvezni a pillanatot.
Érzem a ritmust, és érzem, hogy Jusust is kezdi magával ragadni, és, hogy mind a kettőnkben egyre nagyobb ennek az ösztönnek a vonzása. Nálunk a tánc az élet szerves velejárója, amit nem szégyellünk kimutatni, mint sok északi, északabbi nép. A természetünk szerves része, és nem próbálunk meg küzdeni ellene, mert azt érezzük abnormálisnak.
Felejtek, már is felejtek, csak azzal, hogy átadom az irányítást Jesusnak és a zenének. A rumba lágy és csábító ritmusa, a tánc érzékisége törli a sötét gondolatokat a fejemből. Felszabadít. Jesus ösztönösen táncol és vezet, és én ezt szeretem a legjobban. Mellette is, mint Ric mellett, nem feszengek, nem kell gondolkoznom, hogy mit kellene lépnem mozdulom. Nem kell azon őrlődnöm, hogy merjek-e szabadon mozdulni, mert unalmas, amit veze a partnert, mert mindig ugyan azokat a lépéseket lépjük, ha egy-egy táncstílus felcsendül. Volt is partnerem, aki iskolában tanult táncolni, és csak egy behatározott mennyiségű lépéskombinációt tanult meg, azt is mindig ugyan abban a sorrendben lépve, ami megőrjített. Jesus szabadon lép és vezet, a szerint, hogy amit diktál a zene, a ritmus. Ráadásul mindig a hangsúlyosabb részre reagál, ami néha a ritmus, néha a dal, néha pedig egy-egy hangszer. Egyszerűen csodás vele táncolni.
- San Juanban volt régen egy bár a tengerparton. Nem tudom, hogy most is megvan-e még. Ott a turistákon kívül mindenki táncolt, és bárkit tanítottak, aki tanulni akart. A csajokkal mi minden este ott voltunk, amikor csak tehettük. Lényegében ott tanultunk meg táncolni. Megmutatták az alapokat, mi meg, ha csak tehettük gyakoroltuk. Ricet is onnan ismerem - idézem fel a szép emlékeket Puerto Ricoból. A legszebbek ahhoz a bárhoz köthetőek, már ha leszámítjuk azt a néhányat, ami még a szüleimből megmaradt. - És Te, hol tanultál táncolni? - kérdezek vissza, ezzel gátat szabva annak, hogy más is eszembe jusson. Ráadásul nagyon kíváncsi vagyok, hogy Jesus hol, kitől tanult meg így táncolni. Közben nekem annyira fel sem tűnik, hogy új stílus csendül, csak vagy fél perc után esik le, hogy „mintha már nem ugyan az lenne az alaplépés, mint az előbb”. Ez persze koránt sem baj, inkább csak meglepő, hogy ennyire észrevétlenül váltottunk.