- A balettben gyönyörűek az emelések, de külső szemlélőként én mindig úgy gondoltam, hogy ott talán sokkal kiszolgáltatottabba a lány egy emelésnél, mint annál a latinnál, amit én táncolok. Bár tény, hogy bizonyos latin show-táncnál is túlzásba tudják vinni - mosolyodok el, ahogy belegondolok egy-egy show-tangóemelésbe. Az emeléseknek megvan a maga szabálya, hogyan kell megfogni a lányt, és milyen pózt kell tartania a lánynak, de mindig van esély, hogy valamelyikbe hiba csúszik. Néha elég egy apróbb izomfájdalom, mint egy izomláz, ahol kötöttebb a mozgástér, mint a megszokott, és már kész a baj.
- Kinek a pap, kinek a papné - kommentálom, ahogy rájövök min is nevet. Igen, nekem a „brisé” vagy mi, nagyon nehéznek tűnik, neki pedig egy olyan mozdulat, amit már unalomig gyakorolt. De nekem meg a csípőcsavarás az, amit néha már szinte akkor is megcsinálok, ha csak egy tálcányi csordultig öntött poharat kell kivinnem, hogy ellensúlyozzam a lépteim által a folyadékban keletkező hullmázást.
- Félre ne érts, de meglepődtem volna, ha képes lettél volna azokban a cipőkben stabilan megállni, vagy bármit csinálni ezen a padlón - ismerem el. - Szerintem, ha meg is próbálod, én lettem volna az első, aki mindent megtesz, hogy lebeszéljelek róla. Én minden táncost, főleg azokat, akik ebből élnek, óvva intek az ilyenektől - teszem hozzá kedvesen. Nekem nem igazán számít, ha csak egy sima rándulást szerzek, mert az élvezetből, az élményből nem vesz el semmit, ha nem tökéletes egy-egy lépésem a sérülés miatt. Ha nem esek ki az ütemből, és a figura „kilóra” megvan, senki sem fogja figyelni, annál a lépésnél végig gördültem-e teljesen a talpamon, vagy csaltam az esetleges fájdalom elkerülése miatt. Ha segédoktatok, és ez fentáll, legfeljebb közlöm, hogyan kellene, „csak én sérült vagyok”. De a profiknál számít, és ezt mindig tiszteletben tartottam, és odafigyeltem, hogy pihenjék ki a sérülést.
- Rendben, de, ha van ötleted, hogy mi segíthet, szólj, és megpróbálom beszerezni. Nekem erőnléti edzésen hetekbe telt, mire rájöttem, hogy egyensúlyozó korong kell ahhoz, hogy szabályosan, letett sarokkal tudjak megcsinálni egy guggolást vagy egy kitörést - mesélek neki, hogy néha nekem is gondot okoz, hogy más sportban ne jöjjön elő a táncos énem. Ha rájön, hogy Neki mi segít, akkor nem állok elébe, sőt, ha tudok, segítek is neki.
Elnevetem magam én is a feltételezésen, hogy elesne az összekötött lábak miatt. - Azért nem azt mondtam, hogy mozgásképtelenné tennélek vele, mert mindig olyan kötelet használunk, ami elég rugalmas ahhoz, hogy szükség esetén engedjen. Nem az a célunk, hogy elessenek, hanem, hogy kényelmetlen legyen, hogy a normál erőnél nagyobb kelljen egy-egy hosszabb lépéshez - magyarázok közben, ahogy mutatom neki a csípő mozdulatokat, közben pedig figyelem, hogyan is csinálja.
- Ezek a mozdulatok Neked fellépéshez kellenek, vagy csak tetszenek, és szeretnéd megtanulni? Mindössze azért, mert, főleg, ha csak magadnak kell, akkor én nem feltélen ragaszkodok ahhoz, hogy ne fordítsd ki a lábad, ha Te úgy meg tudod csinálni. Ha fellépéshez kell, akkor én kérdezem, hogy mennyire kell betartanod a mi tartásunkat, erre mit mondott a koreográfusotok, vagy rendezőtök, ha egyáltalán szóba került? Én biztos, hogy szalagszakadást kapnék, szinte már attól is, ha megpróbálnám azt a tartást felvenni, amit Te, nemhogy, ha még abból más mozdulatot is ki akarnék hozni, de ettől Te még lehet, hogy lazán megcsinálod - adok neki egy esetleges könnyítést. Bármit mond, bárhogy szeretné, én partner vagyok benne, csak fölöslegesen nem akarom erőltetni a tartást, de, ha tényleg szüksége van rá, akkor megpróbálok kitalálni valamit, amivel könnyebben megszokhatja, vagy csak időt adok, hogy ráérezzen.
- Egyébként milyen a koreográfusotok, rendezőtök? Van fix emberetek erre, vagy azoknál táncoltok, akik felkérnek benneteket? Ne haragudj, hogy kérdezek, de nekem ez a világ ismeretlen, és kíváncsi vagyok - mosolyodok el kedvesen. Én Riccel táncolok, összerakjuk a koreót, ha kell egy fellépésre, de azok inkább bemutatók, ahol legfeljebb a stílust határozzák meg, nem a lépéskombinációkat, így nekem egy olyan fellépés, amit egy balettos csinál, az nagyon idegen. A múltkor voltam egy fellépésen, bár az nem volt betervezve, de engem tudtak előhúzni a semmiből, gyakorlás nélkül lekövettem Ricet, mert tökéletes köztünk a vezetés-követés.

Csak kedvesen elmosolyodok, amikor megerősíti, hogy valóban nem a könnyen feladós típus. Az előzőkből tanulva nem kérdezek rá, nem utalok arra, hogy elmondhatja, mert én sem szívesen beszélek azokról, amiken én keresztül mentem, így ezt mástól sem várom el. Én még a hozzám legközelebb állókkal sem osztottam meg a mai napig mindent, bár tudom, hogy szavak nélkül is tudják, de ebben „a tudom, hogy tudod” egyfajta néma megbeszélés övezi, nem hozzuk szóba. Én igyekszek normális életet élni, hogy megkönnyítsem nekik, hogy ne ugorjanak az elkövető torkának, mert akkor lecsuknák őket, én pedig egyedül maradnék, és még rengeteg következménye lenne nagyon sok mindenre nézve. Jobb így. Viszont, ha Nadi akarna beszélni, meghallgatnám.
- Valóban az alapja a vezetés, de az semmit sem ér, ha a lány nem követ. Szóval mind a kettő nagyon fontos. De ehhez egy bizalom is társul, ami idővel még jobban erődösik, és, ha ez nem jön létre, akkor sosem fog működni egy emelés, még akkor sem, ha a testi erő meglenne a technikai rész elsajátítása mellett - mosolygok, kicsit beavatva őt a mi világunkba. Az avatott szem nálunk már egy tánc alatt kiszúrja, hogy fog-e egy pár két tagja között működni a bizalom, és ha nem, hatalmas hiba, ha összerakják őket. Mert, ha ez megtörténik, lehet, hogy technikailag tökéletesek lennének, de valószínűleg nem éreznék jól magukat, és lehet magát a táncot is megutálnák, aminek én nem látom értelmét. Ric ugyan így van ezzel, még akkor is, ha nem versenytáncra készít fel valakit, hanem csak hobbitáncosokat oktat éppen.
- Igen - nyílnak tágra a szemeim, mert ezzel én valahogy úgy lehetek, mint ő a csípőmozgással. - Majd meglátjuk, hogy mennyire boldogulok majd vele - szélesedik ki a mosolyom. De előbb a latin.
- Nos, azt hiszem olyanhoz még nem nagyon volt szerencsém - vigyorgok. Nálunk csak fényes felületek vannak, így nekünk kell megtanulni úgy mozogni, hogy ne essünk el. A gond akkor szokott leginkább jelentkezni, ha foltokban más a tapadás, bár, ha egyes táncosok betartanák az alapszabályokat, erre talán sosem kerülne sor. Példásul nem iszunk, eszünk ilyen felület felett, csak tánccipővel megyünk fel, aminek hasított bőr a talpa, így megfelelő tapadást biztosít, de egyben a csúszás is megvan, ha arra van szükség, és nem „kezeljük a felületet” csak seprűvel, és kevés vizes felmosással.
Láttam a gondokat, hol a tükörben, hol a nélkül, de nem kerülte el az sem a figyelmemet, hogy tudja, hogy hogyan kéne, csak azok a bizonyos berögződések… Így nem szóltam, csak igyekeztem türelmesen megvárni, amíg a teste is megszokja, és nem csak az agya, hogy ez most más, mint amit eddig csinált, megszokott. - Ha kell segítség, hozhatok a szomszédból egy labdát, hogy tudd tartani a kisterpeszt - ajánlom neki kedvesen. - Segédeszközöket szoktunk használni néha-néha, bár nálunk inkább a bokák összekötözése szükséges gumiszalaggal, hogy ne lépjenek túl nagyot a táncosok - mondom mosolyogva. Elvétve, ritkán, tényleg szoktuk alkalmazni, hogy egy laza gumiszalaggal összekötjük a lábakat, és ezt volt, hogy még én is használtam magamon, ha nagyon nem ment a kicsi lépést. A gumiszalag elég rugalmasságot ad, hogy baj esetén tudjon nagyobbat lépni, de normál esetben kényelmetlen, és ez egy jelzést ad a testnek, hogy mekkorát léphet. A labdás módszer nekem viszont az erősítő edzéseimről jött, de láttam a raktárban, ahová Ric be tud jutni, ha kell. Semmiség lenne hozni egyet, ha szeretné. Amíg ezt a tartást nem szokja meg, addig úgy sem tudjuk igazán folytatni azzal, hogy összekötjük a mozdulatokat.

Nadie és én jobban nem is különbözhetnénk abban, amit a tánc nyújt nekünk. Bár távolról ugyan azon világ részei vagyunk, hiszen egy laikus számára a tánc az tánc, igazából, mintha egy érme két oldalán helyezkednénk el. Most mégis úgy tűnik, hogy meg fogjuk találni a közös hangot, a közös érdeklődést, amire talán már évek óta szükségünk lenne. Megismerni más nézőpontokat hasznos, de ehhez nyitottnak kell lenni. Hogy ez nekünk mennyire fog sikerülni, az még kérdéses, de a kezdeményezést is tekinthetjük sikernek.
- Ne, aggódj! Én pont ugyan olyan messze állok a Te mozgáskultúrádtól, amennyire Te az enyémtől. Csak pont fordítva - mosolygok kedvesen. - Gondolom, hogy nem vagy egy könnyen feladós-típus, és ehhez is csak ennyi kell. De csak addig, amíg nem érzed, hogy a karriered rovására megy - teszem hozzá. Nem tudom, hogy kinél mit eredményez azon a szinten, ahol ő van, ha egy ennyire más mozgáskultúrát próbál elsajátítani, így ezt Neki kell érezni és tudni.
A következő megjegyzésére, amivel elismeri, hogy előnyöm nem származna abból, ha kényszeríteném, csak kedvesen mosolygok. Kicsit mufurc alkat, de nem veszem magamra. Igazából azon sem lepődnék meg túlzottan, ha kiderülne, most is fáj valamije, és ezért viselkedik így. Magamról tudom, hogy, ha fáj valamim, akkor harapósabb vagyok a kelleténél.
- Megeshet - mondok csak ennyit, bár kétlem. Sosem néztem utána, de nem tartom teljesen kizártnak, hogy a spicc cipő elődjét a középkorban kínzóeszköznek használták volna. A lábujjhegyen járkálás, állás nekem sem tűnik fel. Sőt! Olyan szinten vagyok, hogy az edzőteremben a guggolások, a kitörések, még, ha egy lábon is végzem ezeket a gyakorlatokat, akkor is önkéntelenül emelkedek lábujjhegyre. Jó, nem annyira, mint a balettosok, de akkor sem éri a földet a sarkam. De én már rájöttem, hogy ezt korrigálni tudom egy egyensúlyozó koronggal, aminél, ha véletlen elemelem a sarkam a talajról, már borulok is, mert, amint kimozdulok a korong középpontjáról, képtelenség megtalálni az új helyen az egyensúlyt.
- A versenyszférán kívül is vannak olyan táncok a latin részen is, ami egyfajta merev testtartás kíván. Ha nem is folyamatosan, bizonyos elemeknél, figuráknál, vagy részben folyamatosan, hogy a vezetés-követéshez szükséges kontakt megmaradjon - gondolok bele hangosan is. Egy paso doble elképzelhetetlen merev testtartás nélkül, ahogy egy tangó emelés is. A kizomba egyik változata pedig olyan finom mozdulatokra épülő vezetés-követést követel, ahol a férfi a teljes felsőtestével irányít, úgy, hogy igazándiból a kéz mondhatni fölösleges, és a nőnek le kell követnie a testével a folyamatos, apró, szaggatott jellegű testhullámokat is. Bár én nem szeretem annak a változatnak a zenéjét, megtanultam azt is lekövetni, és hiába a jó erőnlétem, az állandó edzés, ha két-három ilyet egymás után táncolok, bizony szokott izomláz lenni a hasamban. Nem vészes, de megérzem, mert olyan izmokat is megmozgat, amiről előtte nem is tudtam, hogy létezik. - Arra mozdulatra gondoltam, amikor felugrasz, és a levegőben teszel oldalirányba apró ollózó mozdulatokat a lábaddal - válaszolok a kérdésére, mert most azt hiszem, megtaláltam a legjobb leírást adó szavakat. - De ezt majd csak azután, ha Neked megmutattam a csípőmozgásokat - hárítom kedvesen, hogy legyen most övé az elsőbbség.
- Ne aggódj, néha nekünk is feladja a leckét. Bár a járólap is szokott érdekes dolgokat produkálni - húzom el a számat arra az esetre gondolva, amikor egyszer egy ilyen padló egy foltban vizes lett, és pedig forgás közben úgy megtapadtam ~ nincs rá jobb szó ~, hogy a partneremnek kellett megtartania, ha nem akartuk, hogy elessek. Valami olyasmi érzés volt, mint amikor a jégről hirtelen salakra csúszik valaki.
- Akkor kezdjük a legelején. Mivel említetted, hogy a ti mozgásotok nagyon eltér a miénktől, így egy kicsit mozgassunk át téged is csak pár mozdulat erejéig, ha nem gond - kérem a beleegyezését. - Az alapállásunk a vállszéles termesz, és kicsit hajlított térd - közben én is csinálom, hogy lássa is. A térdhajlítás után pedig igazából csak egy-két centivel leszek alacsonyabb. Csak legfeljebb három ismétlés erejéig csinálok vele együtt néhány fej, váll, térd és bokakörzést, csak azért, hogy az ő izmai is szokták egy picit ezt a mozgást is. Úgy is sejtem, hogy a bemelegítésen már ő is túl van. Bár, ha úgy látom vagy szól, hogy bármelyik most kifejezetten jól esik neki, akkor nem állom az útját a további körzések megtételének. - Ahhoz, hogy szép legyen a csípőmozgás, meg kell szokni, hogy a felsőtest és csípő-derék külön is tud mozogni. Vállmagasságig felemeljük a karunkat két oldalt, és kitoljuk a vállunkat előbb az egyik, majd a másik oldalra úgy, hogy a csípőnk nem mozdul - mutatom meg neki is, és csak akkor megyünk tovább, ha ez megy. - De ugyan ez megy előre és hátra, úgy, hogy kitoljuk a mellkasunkat előre, és a kényelemért a karunkat is előre hozzuk, majd a hátunkkal domborítunk. Közben a csípőt próbáld egy helyben tartani - közben én is csinálom, hogy lássa. Ezt még gimnasztikán is szokták venni a gyerekek. Legalább is nálunk, San Juanban vettük tesi órán, de szerintem ezeket mindenhol ismerik, így további szöveges magyarázatot nem hiszem, hogy igényelne. Ha pedig ez is megvan, utána mutatom meg neki a csípőmozgást. - A csípőnél az a legegyszerűbb, ha csípőre teszed a kezed. A váll és a felsőtest marad végig egy helyben, ezért kell a hajlított térd még mindig. A csípőt most először előre visszük, utána hátra a fenékkel együtt - mutatom neki, és biztos, hogy ismerős neki a mozgás, mert ezek a mozdulatok bizony erősen „emlékeztetnek” arra a nagyon kellemes mozgásfajtára, amit általában párban igazán jó végezni, és a legtöbben a hálószobához kötik. Csak mi most kicsit nagyobb amplitúdóval mozgunk, mint ott szokás. - Az oldal mozgás pedig úgy épül fel - állok megint alapállásba hajlított térddel -, hogy először az egyik térdedet nyújtod ki, és hajlítod vissza… majd a másikat - mutatom meg ezt is, és bár nem mondom, de láthatja, hogy a felső testem nem mozdult meg.

Sokan nem értik, hogy miért nem foglalkozok hivatásszerűen a tánccal, amikor „olyan jól csinálom”. És sokan nem értik meg, hogy nekem nem érné meg. Azzal tisztában vagyok, hogy az a fajta táncstílus, amit én képviselek, ott vannak szeniorok is még versenyeken is, ami például egy balettnél tudtommal már nincs. De versenysortnál elveszik az igazi élvezet, amikor csak azért táncolsz, mert nem tudsz megülni a fenekeden, és ott akkor is táncolnod kell, ha abban a pillanatban éppen a francba kívánod az egészet. Ha pedig tőlem ezt az élvezeti cikket elveszik, akkor majdnem azt mondhatom, hogy nem marad semmim, amit kizárólag önmagam szórakoztatásáért teszek. Persze mélységesen tisztelem azokat, akik képesek mindent feladni ezért, mert hihetetlen a kitartásuk, de, ha ezt nem belső késztetésből választják, akkor pokoli lehet. Bár néha talán még akkor is, ha önmaguk miatt csinálják, mert a versenysportok, vagy a balett néha önmagában is az lehet. Én lényegében a fél életemben csak magamra támaszkodhattam, és ez az időszak pont gyerekkoromban volt, így nehezen szokom meg, hogy van, akire támaszkodhatok, ezért mindig arra törekedtem, hogy történjen bármi, akkor is életben kell maradnom, és megállni a saját lábamon. Egy versenysportoló viszont lényegében egy lábon áll, legalább is az én nézetem szerint, mert a sport mellett ritka az, aki más megélhetési forrást is magáénak tudhat, és egy sérülés akár végzetes is lehet a karrierje szempontjából, és lehet, utána földönfutó lesz. Így nálam ez is egy visszatartó erő volt, ha az eszemre hallgattam, akkor is, nemcsak akkor, ha a szívemre, ami mindig meg akarta tartani hobbinak a táncot.
A balett számomra mindig lenyűgöző volt, a maga merev kecsességével, és mindig voltak bizonyos mozdulatok, amiket szerettem volna megtanulni. Bár Puerto Ricoban nem igazán van hagyománya a balettnek, így anyu sem irányított sosem erre, így, ha nem veszítem el a szüleimet öt évesen, akkor sem valószínű, hogy valaha ezzel foglalkoztam volna. Még akkor sem, ha egyébként elég lazák lettek volna az ízületeim, hogy megcsináljam azokat a brutális nyújtásokat, mert kizárt, hogy hagytam volna, hogy annyira deformálódjon a lábam, mint egy egy balettosé. Bár a magassarkú is károsítja a lábat, az nem olyan látványos, mint ennél a másik táncnál.
- A baletthez képest ez semmiség - mondom mosolyogva. - Bár tény, hogy ez egy nagyon más mozgáskultúra, de nem gondolnám, hogy lenne olyan, aki ne érezne rá, főleg, ha kap segítséget ehhez - bíztatom egy kicsit. - De természetesen nem erőltetni akarom - teszem még hozzá gyorsan, mielőtt kényszert érezne az irányomból.
- Milyen szépen és finoman fogalmaztál - nevetem el magam, mert én biztosan nem ezeket a szavakat használtam volna. - Előttem fölösleges titkolnod, hogy milyen brutális azon a kemény spicc cipőn még megállni is, nemhogy táncolni. És ez csak az egy része, ami a balettel együtt jár - mosolygok szelíden, hogy érezze: minden elismerésem, hogy képes erre. Néha még az én lábamat is kitöri egy új táncszandál, pedig az tiszta bőr, és néhány óra alatt felveszi a lábam alakját, és utána könnyedén át tudok éjszakákat benne táncolni, de az, amit ő hord, sosem fog betörni. Neki a lábát kell betörnie, hogy hordani tudja. A folyamatos éhezés, amit az edzések mellett kell csinálnia, hogy a súlyánál maradjon pedig még egy olyan nehezítő tényező, ami a többi táncra nem jellemző. A balettnél viszont nagyon komoly emelések vannak, amit már lehet, a normál női súlynál sem lehet megcsinálni, így valószínűleg mindig a testtömegindex normál értéke alatt kell lenniük.
Tudomásul veszem, hogy nem akar arról beszélni, hogy hogyan lett balerina, és örülök, hogy fogadja a bocsánatkérésemet. Tényleg nem szándékoztam érzékeny pontjára tapintani.
- Szívesen megnézném, és lehet, hogy, ha nekem sikerül megtanítanom, hogy hogyan kell a csípőmozdulatokat megcsinálni, Te is beavathatnál egy olyan mozdulatba, amit világ életemben csodaként néztem a balettosoknál - vetem fel ötletként, és remélem, belemegy. - Bár nem csak egyet, de ezt kifejezetten irigylek - szélesedik ki a mosolyom.
- Az öltözéked tökéletes, mert nem abban a spicc cipőben vagy, aminek olyan iszonyú kemény az orra, mert abban nem tudnád megcsinálni ezeket a mozdulatokat - mondom neki kedvesen. - De ez a puhább lábbelit, amiben nem is csúszol, de mondjuk sima lábujjhegyen forgást meg tudsz csinálni, tökéletes lesz - teszem hozzá mosolyogva. Ebben szerintem nem fog úgy csúszkálni, mintha jégen lenne, de nem is fog úgy hozzátapadni a talpa a talajhoz, mintha tapadópárnák lennének a talpán. Nálunk pedig a „lábujjhegy” esetén a talp elülső része is érintkezik a talajjal, nem csak az ujjak legvégei, mint a balettnél, de ezt már hozzá sem teszem, mert biztos tudja. Én a hagyományos latin-táncszandálomban vagyok, amiből én a hét-nyolc centi magassarkút preferálom. Azt még pluszban meg tudom emelni, hogy kényelmesek legyenek a forgások is, vagy tangózhatok, aminél ritkán ér le a lányok sarka.
Ha pedig igent mond, akkor egy kicsit bevezetem abba, hogy szerintem mi a különbség az ő és a mi mozgáskultúránk között, ami miatt ennyire lenyűgöz minket a másik tudása. - Még sosem balettoztam, így kérlek, javíts ki, ha tévedek, mert én csak abból tudok kiindulni, amit látok. De szerintem nálunk veletek ellentétben, nagyon fontos a testizoláció; az, hogy a vállunk, a felsőtestünk, a csípőnk egymástól függetlenül is tudjon mozogni, amíg nálatok ez pont rossz dolog. Jól gondolom? - kérdezek rá megerősítésként, vagy cáfolást várva. - Ahhoz, hogy meg tud Te is csinálni azokat a csípőmozdulatokat, amiket én, erre kell, vagy kellene ráérezned, és, ha nincs ellenvetésed, akkor bele is vághatnánk - mondom neki kedvesen. Persze lehetőséget adok neki arra, hogy meggondolja magát, mert nem tudom, hogy a latintáncosok lazasága nem teszi-e tönkre a mozgáskultúráját, és nem akarok neki rosszat. Miért is akarnék? Nincs rá okom, nem ártott nekem, és én igyekszek sosem ártani azoknak, akik nem rosszak hozzám.

A tánc nekem menekülés. Menekülés a valóságból, menekülés a nyomomban járó múltamtól. Az árvaság egy dolog. Mondhatni, megszoktam, bár időről időre előjön, hogy hiányoznak a szüleim, Tío, aki ugyan nem a vér szerinti rokonom, enyhíti az FBI-os csapatával a régi űrt a szívemben. Az árvaházat akkor, amikor ott voltam, szörnyűnek éreztem, és időről időre arról álmodoztam, hogy a biológiai apám egyszer értem jön, és magával visz. Idővel erről lemondtam, és nem is olyan régen rájöttem, hogy sok mindennek való, de szülőnek biztosan nem. De sem ez a csalódás, sem az árvaház együtt sem volt olyan borzalmas, mint az, amit a mostohacsaládomnál töltöttem, akikre nem csak az itteni hatóságoknak fájt a foga, hanem sok európai, dél- és közép-amerikai hatóságnak is. Még visszagondolni sem akarok, hogy miken mentem keresztül mellettük. Verni persze nem vertek, hiszen a gyámügynek az feltűnt volna, de ezen kívül is sok olyan testi és lelki sérülést lehet okozni, ami egy életre tönkre tesz bárkit. Nem véletlen lettek pánikrohamaim, amit többek között, akár egy lift is ki tud belőlem váltani, de akár egy nagyobb férfi is, aki valahogy a testével beszorít valahova. Mondhatnám, hogy ezek által tanultam meg olvasni az emberekben, meg akkor, amikor előlük menekülve az utcán éltem, ezek miatt tanultam meg az önvédelem egyik legfejlettebb, legszerteágazóbb módját, és ezért tanultam meg lőni is, de jobban szeretném, ha ezeknek sosem láttam volna a szükségességét. Az edzéseken, a lövészeten mindig nagyon figyelek arra, hogy mit csinálok éppen, ahogy a munkámban is, de bármelyiket is csinálom éppen, akkor is, a tudatom egy része mindig a környezetemre koncentrál, és mindig ott motoszkál az agyam egy eldugott zugában, hogy mi történt velem régen. Hogy tizenhét évesen a keleti part utcáit is biztonságosabbnak éreztem, mint a mostohacsaládomat. De a tánc… a tánc az, ami teljesen ki tud kapcsolni, és megszűnik körülöttem minden, és nincs múlt, és nincs jövő, és nincs félelem, nincsennek gondok, csak a pillanat, a mozgás és a zene öröme, és a partner, aki vezet.
- Köszönöm! - mosolyodok el, és kicsit zavarba is jövök. A következő kérdése viszont meglep. Na, nem a stílus miatt, hanem mert erre a kérdésre, ebben a formában nem számítottam. Ezt így még sosem kérdezték meg tőlem. „A hogy is kell?” forma inkább szokványos az én ismeretségi körömben. - Hű! - adok hangot a meglepettségemnek. - Nos, azt hiszem ezt elmagyarázni kicsit nehezebb, mint megmutatni, de, ha van időd, megmutathatom, hogy pontosan hogyan is kell a csípőmozgásokat megcsinálni - gondolok bele jobban. Persze csak szavakban is el lehetne mondani, hogyan épül fel egy látványosabb csípőmozdulat, de megmutatva, mozdulatokra bontva sokkal hatékonyabb. De ehhez idő kell, ha meg is akarja valaki érteni, és tanulni.
A teljesen ártatlan kérdéseimre adott reakciójára viszont megdöbbenek, és hatalmasra is tágulnak a szemeim. Bár ritkán tudják kiváltani belőlem ezt a reakciót, most sikerült. Tudom, mert gyakran tapasztalom, hogy a különböző táncstílusok képviselői rivalizálnak egymással, pedig biztos vagyok abban, hogy csak a legritkább esetben tudnák megcsinálni a másik mozdulatait, így szerintem ennek az alapja egyfajta irigység lehet. Az első kérdésre adott reakcióját be tudom ennek. - Nem. Nem standard tangózol, mert számomra az az egyetlen, amit sosem fogok megérteni - mondom félig viccesen, hátha oldani tudom kicsit a feszültségét. - A balett gyönyörű, és tisztelettel csodálom azt, aki ezt a stílus képviseli - árulom el neki teljes komolysággal.
A másodikra viszont megüti a fülem egy olyan stílus, ami szívszorítóan ismerős. A semmiből ilyen hirtelen előjövő rideg távolságtartás, amit csak akkor, és tapasztalataim szerint csak azok tudnak ennyire profin alkalmazni, akik olyan tragédiát és szörnyűséget éltek át, amit képtelene feldolgozni. Személyes tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor idő kell, mire úrrá tudunk lenni az érzelmeinken, és visszaszerezzük az irányítást önmagunk felett. - Persze! És Te ne haragudj! Nem akartam egy ennyire rossz kérdést feltenni - mondom ellágyultan, amikor az újrakezdést javasolja, mert a fájdalom, ami átjött ebből az egy mondatából, az azt árulja el, hogy nem volt könnyű élete. - Flor vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek, Nadi! - megyek hozzá közelebb a kezemet nyújtva felé, amit remélem, elfogad.
- Ha van időd, és szeretnéd, akkor megmutathatom, hogy kell azokat a csípőmozdulatokat megcsinálni - ajánlom neki kedvesen. - Csak leírok néhány mozdulatot az előbbiből, ami egy fellépéshez kell, és utána a Tiéd vagyok - kérem a türelmét, ha igent mond. És egy-két percnél nem is vesz többet igénybe az írkálásom.

Nem önzőség, de túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy Ric szervezésiebe beszálljak. Persze, ha megosztja velem, és tanácsot kér, akkor igyekszek segíteni neki, vagy megosztom vele a nézeteimet, meglátásaimat, de rá bízom a döntésket. Ez nekem szórakozás, neki a megélhetése, és ez akkora különbség, hogy fontosnak tartom, hogy minden az ő döntése legyen. Ha kikéri a véleményemet, én megosztom vele a gondolataimat, rajta áll, hogy megfogadja vagy sem. A koreográfia lány része persze más, ott úgy vagyok vele, hogy ne egy pasi mondja meg, hogy magassarkúban parkettán azt a lépéskombinációt meg lehet-e csinálni vagy sem, mert, ha ezen múlik, én bizony szerzek a méretben neki való szandált, és utána: Hajrá! Mutasd meg, hogy kell! Csúsztam már meg fájdalmas sérülést szerezve, mert a partner jobban kibillentett a tengelyemből, mint, amit hasított bőrtalpú cipőm és parketta tapadása megkövetelt volna, mert azt mondta a pasi, hogy „de úgy szebb”. Meggyógyult pár nap alatt, és nem is Ric okozta, de szeretem ezeket elkerülni. Ráadásul nálunk, az oktatókon kívül, a legtöbben a rendes munkája mellett csináljuk, így sokszor nincs arra lehetőségünk, hogy olyan jó karban legyünk tartva, mint egy profi táncos, aki, ha nem gyakorol, akkor edz. Talán én vagyok az, aki a legtöbbet edzi, de nálam sem a tánc az indok, hanem teljesen más, így az, hogy én még meg tudom magam tartani egy testhelyzetben, az nem jelenti azt, hogy a többi lány is.
Most sem egy profi fellépőkre szervezett fellépésre próbálunk összerakni egy koreot, hanem „amatőröknek”, ami máris kizár néhány show-elemet. Persze ezek mindig látványosak, de ehhez az kellene, hogy mindenki napi több órában tudjon hónapokig edzeni, hogy legyen fizikai erejük és megfelelő hajlékonyságuk. Erre viszont munka és család mellett keveseknek van ereje.
Ahogy a zenére próbálok egy lady-stylet összerakni, néha én is megfelejtkezek arról, hogy, amit én tudok, azt nem mindenki tudja, így néha túllövök a célon. Ez nekem jó, mert szükségem van a levezetésre, a kikapcsolódásra, de utána mindig vissza kell fognom magam és emlékeztetni magam, hogy attól, hogy én fel tudok egy lábon állni, és mennyire jól néz ki egy olyan figura, ahol kvázi egy lábon kell felállni, a többiek ettől még nem képesek erre. De ugyan ez van a forgásoknál is, mert én „fordulékonyabb” vagyok a többieknél, és el sem szédülök, mert megtanultam a technikát, a többiekre ez még nem igaz. Persze fordulásoknak kell lenniük, mert nagyon látványosak, de ésszel, mert nem az a célom, hogy utána a partner kapja el a szédülő lányt.
Már vagy negyedjére térek vissza ugyan arra a blokkra, mert nem érzem az igazinak, és, ha nagyon koncentrálok, akkor be szoktam csukni a szemem, hogy csak a zenére és a mozdulatra tudjak figyelni. Most nincs félnivalóm attól, hogy valakivel ütközök, hiszen egyedül vagyok. Amikor viszont már úgy érzem, hogy megvan, akkor kinyitom a szemem, és tánc közben hátat fordítok a tükörnek, majdnem az ajtó fél, és megpillantok egy idegen, körülbelül velem egyidős, lányt az ajtófélfának dőlve. Meglepődök, és meg is állok, és közben a zene is véget ér, de én csak meglepetten figyelem, főleg, hogy elkezd tapsolni. - Szia! Köszönöm! - mondom kicsit bizonytalanul, de nem tudom, hogy a hirtelen felbukkanása miatt vagy a bók miatt lepődtem meg jobban. - Ne haragudj a hangos zene miatt! - indulok is meg, hogy lejjebb vegyem a hangerőt, de amikor újra indul a zene, egyből meg is állítom. Egyébként is kell egy kis légvételnyi szünet, mert már kicsit kapkodom a levegőt. - Az ajtó szorul - valószínűleg azért, mert a fa belülről az idők során megszívta magát párával, de ez nem teszem hozzá - és féltem, hogy csak az ablakon fogok tudni kijutni, ha be is ragadna - mondom mosolyogva. - Maradhatsz, ha szeretnél - ajánlom neki mosolyogva, mert azt látom, hogy még nézné egy kicsit, hogy mit is csinálok éppen. - Te balettozol igaz? - kérdezem kedvesen, és, ha igen a válasza, kérdezek még tőle egyet. A ruhája egyértelműen erre mutat, de sosem lehet tudni. - Hogy ismerkedtél meg ezzel a fajta tánccal? - Semmi ellenszenvet vagy hasonlót nem érezhet rajtam, mert egyáltalán nincs bennem ilyen, csak kíváncsiság. Én minden táncstílust tisztelek, bár vannak olyanok, amikről az a véleményem, hogy bár sose alakították volna ki, mert az eredetinek a szöges ellentéte, de az csak egy-egy táncfajta, mint a standard tangó, a keringőt pedig kifejezetten szeretem nézni. De én sosem néztem le sem egy tíztáncost, sem egy balerinát, sem egy streat dancest. A balett pedig gyönyörű tánc, és én kicsiknek tanítanám is az alapjait tornaóra keretében, mert fejleszti a mozgáskultúrát, és segít a helyes testtartátásban is. Viszont tudom, hogy hosszú távon életre szóló deformitást eredményez a lábakban, ráadásul sok serdülő kislány elesik a hírnévtől, mert nem lesz balerina alkata, és akkor komolyan össze is törhetnek lelkileg, ha komolyan ezzel akartak foglalkozni. Ráadásul néhány mozdulatukra mindig is irigykedtem, bár sosem akartam ezzel a tánccal foglalkozni, legalább is komolyan. Számomra a balett túl sok fegyelmet követel, és én már így is túl sok szabály között élek, nem kell még egy, mert abba már biztosan beleőrülnék, és a zárt osztályon kötnék ki.

Puerto Ricoi vagyok, függetlenül attól, hogy a hivatalos papírjaimon az áll, hogy kettős állampolgár, mert Miamiban születtem. Így beleszülettem a tánc világába, ami az egész életemben elkísér, és ezt nem árnyékolja be az sem, hogy először Anyut és Aput láttam hogyan táncolnak együtt egy-egy fiestán, vagy csak otthon. Ez a vérünkben van, hiszen nálunk mindenki táncol, kicsi, nagy, fiatal, öreg, férfi, nő, aki csak bír mozogni, az táncol. Nálunk még a férfiak sem tartják cikinek táncolni, sőt! Így ismertem meg Enriquet, Ricet is, még San Juanban, akivel évekre teljesen megszakadt a kapcsolatunk, és véletlenül itt találkoztunk New Yorkban, pontosabban Queensben, miután ide kötöztem és egy tánchelyet kerestem a közelben. Ő táncoktatásból él, és többed magával egy több termes helyen oktat, ahol a latin és a divattáncok a fő vonal, de oktatnak még standardet is, ha van rá igény. Szoktak fellépéseket is vállalni, de én személyes okok miatt, csak nagyon indokolt, vészhelyzet esetén vagyok hajlandó fellépést vállalni, akkor is szeretem meggondolni, hogy hol. Viszont előszeretettel vagyok kistanárnéni Ric mellett, és bármikor segítek neki egy új koreót összerakni, vagy új elemeket, lépéskombinációkat kitalálni, begyakorolni.
Viszont a következő hetekben Brooklynban kénytelenek órát tartani, mert itt találtak olcsón bérleti helyet, hiszen a mi épületünk beázott, és most fel kell újítani, a munkálatok végéig pedig nem lehet használni a termeket. Ma én is órán vagyok nála, és nem is egyen, főleg, hogy most péntek délutánra került jó néhány óra. A kezdők óráján segítek bemutatni az új elemeket, elsajátítani a diákoknak az alaplépéseket és a vezetés-követést, ami a legfontosabb a páros táncoknál. A kezdő lányok igyekeznek azt lépni, amit most tanultak, viszont így a fiú nem igazán tanulja meg, hogyan is kell helyesen vezetni, bár a lányok sem követni. De én már ösztönösen azt lépem, amit vezetnek, amivel könnyedén ki lehet szűrni, ha valaki nem jól indít egy-egy figurát, lépéssort. Ráadásul nem kell mindig Ricet kiállítani, ha valami nem megy, mert én is könnyedén segíteni tudok, akár a lány-, akár a fiúlépésről legyen szó, de akár a mellettem lévő párnak is tánc közben is, ha kiesnek a ritmusból, ami ilyenkor még gyakran megesik.
A második órán pedig már a haladó csoport jön bachataban, amikor én is felszabadultabban tudok táncolni, mert itt már valóban a zenére táncolunk, és nem az alapritmusra. A partnerváltások pedig lehetőséget adnak arra, hogy Riccel megbeszéljük a hátralévő időt, amikor majd én megpróbálok egy lady-style részt összerakni a következő fellépésükre. Én nem fogok fellépni, de ebben a fázisban szívesen segítek nekik. Persze a beszélgetés közben ugyan úgy táncolunk, csak néhány váltásból kimaradunk. Ők maradnak itt a következő órára, én pedig egy a mellettük lévő, kisebbe megyek át egyedül, csak Ric ad zenét, olyat is, amivel rá tudok hangolódni, meg azt is, amire fellépni készülnek.
Amikor egyedül maradok, szépen bele is lendülök a táncokba, és szépen el is veszítem az időérzékemet. Bár sokszor pont a zene az, ami segít mérni az időt, most egymás után sokszor hallgatom meg ugyan azt a számot, hogy egy-egy jobb kombinációt fel tudjak írni. Videót is csinálhatnék, mert a technika meg lenne Ricnél, de azért nem hozta át, mert tudja, hogy mennyire nincs jó hatással rám, hogy mennyire utálom, ha filmeznek. Ösztönösen mozdulok a zenére, már jóval hamarabb hallom az ütemváltásokat, kiállásokat is, mint ahogy az valóban megjelenik a zenében, még egy újban is, nemhogy egy olyanban, amit elve ismerek, és most ennyiszer meghallgattam. Van, hogy egy-egy blokkra pedig többször is visszamegyek, hogy finomítsak a mozgássoron. Nem figyelem a környezetemet, csak a zenét, az érzést, amit közvetít.
Az ajtó viszont szorul, így nem zártuk be rendesen, így ha bárki bejön, akkor sem biztos, hogy látom, mert távol van attól a helytől, ahol én táncolok, és, ha nem figyelek fel valamire, akkor a tükör sincs a segítségemre. Az pedig még valószínűtlenebb, hogy egy apró neszt meghallok a zene mellett. Nem üvölt, de nem is a csendes zenehallgatós erősségen van, mert úgy nem érezném igazán a lüktetését, és a terem egyébként is egy kicsit visszhangzik, hiszen csak néhány padon, egy asztalon kívül a fal mellett van a nyújtáshoz használatos rúd, a tükör pedig ebből a szempontból lényegtelen. Szóval nem nagyon van, ami megtörje a rezgéseket.