Felnevettem a társasos kérdésre.
- Nem tudom – vontam meg a vállamat tanácstalanul. – De sakkozni tudok, azt szívesen játszom veled. Vagy ha nem tudsz, akár meg is taníthatlak, de nem vagyok olyan csaj, mint a The Queen’s gambit-ben – magyaráztam. Arra azért eléggé büszke voltam, hogy megtanultam rendesen játszani, talán ebből is látszott, hogy az eszem azért a helyén van. Még néhány különleges, trükkösebb manővert is tudtam, de azért egy bajnokságra nem neveztem volna be.
- Ja, hát néha összejön, ez tény, meg valóban jó párosítás – gondolkodtam el egy pillanatra, miután meghallgattam Remyt és a saxos történetét. – Erre aztán tényleg azt lehet mondani, hogy jókor voltál jó helyen – állapítottam meg. – Amúgy, honnan jött később, hogy menedzser akarsz lenni? Majd ha lesz koncert vagy akármi, ahol felléptek, szólsz majd? Szívesen elmennék – vigyorogtam rá. Rá kellett döbbennem, hogy nem is járok semmi ilyesmire, pedig imádom a koncerteket. Nem mondom, hogy egyszerű dolgom volt, ha épp nagy tömegben kellett helytállni, mert előfordult, hogy az életemet kockáztattam, hiszen kicsiként ott tipornak el, ahol érnek, Azonban, mivel kicsi a bors, de erős, azért mindig igyekszem túlélni.
Esetemben is irtó jól hangzott volna a ranglétra tetejére felmászni. Az impresszumban ha ott lenne a nevem a főszerkesztői titulusnál, az eléggé menő lenne. De mindig is tudtam, hogy nem nekem való az, hogy egy irodában ücsörögjek. Viszont mivel írni imádtam mindig is, valahogyan meg kellett oldanom, hogy legyen erre megoldás.
- Tényleg illene hozzám? – lepődtem meg Remy szavai hallatán. Hirtelen még a szavam is elakadt, és elfelejtettem egy pillanatra, hogy mit akartam mondani, de hamar összeszedtem magamat. – Hát, ööö… nekem leginkább az a bajom vele, hogy ülni kell az irodában és mások munkáit olvasgatni, belekötni. Utóbbi még talán menne is, de egész nap egyhelyben ülni nem bírnék…. Na meg a döntések, amit mondasz, hát ja. Még nincs elég tapasztalatom ahhoz, hogy megítéljem, kivel működne és kivel nem, szerintem az ilyen HR része nehéz.
Mindig is jól kijöttem az emberekkel, de sajnos-nem sajnos többnyire csak használom őket arra, hogy elérjem a célomat, és ezek a kapcsolatok rövidtávúak. Ha viszont együtt kell dolgoznom valakivel, akkor az nekem tovább tart, hogy megítéljem, valóban működni fog-e – ezért is mindig bonyolult a szitu a rendőrökkel, olyan, mintha mindig új munkahelyen lennék. De még így is jobbnak tartom, hogy ezen átessek majdnem minden alkalommal, mintha nekem kellene egy csapatot vezetni.
- Awww, igazán megtisztelő, hogy van egy olvasóm – mosolyodtam el. – Állítólag a szüleim is szokták olvasni, úgyhogy már vagytok néhányan. – Olyan volt ez, mintha énekelnék, és a színpad előtt a rajongók énekelnék velem együtt a dalt, amit én szereztem. Eléggé hülye hasonlat volt ez, de tényleg így éreztem. – Hát ugye a modern kor szava a kibaszott „clickbait”. Eléggé sokat elmond ez a mai netes cikkekről – jegyeztem meg. Nyilván nem akartam ledegradálni a netes újságírást, de lényegesen minőségibb írások jelentek meg a nyomtatott sajtóban, mint a weben, ez általános igazság volt, nem lehetett vitatkozni vele. – Csak az a baj, hogy lassan megszűnik majd a nyomtatott sajtó és a kutya se akarja majd olvasni a normális cikkeket, mert az az általános vélemény, hogy mind szar – húztam el a számat erre a gondolatra. Nagyon nem vártam, hogy megszűnjön a mi újságunk nyomtatott formában, márpedig bizonyára az az idő is el fog jönni valamikor. – Már van nálunk is olyan, hogy fizetsz valamennyit és kvázi előfizetsz az újságra, és csak akkor férsz hozzá bizonyos cikkekhez. De ez egyelőre olyan… fura – vontam meg a vállamat. Valamikor bizonyára majd megbarátkozom ezzel az egésszel, de egyelőre még nem jött el az idő.
- Ezekben a cikkekben, amiket én írok, valahogy nehéz a jót a főszerepben feltűntetni. Mindig van egy probléma, amire az emberek megoldást várnak, netán meg is van oldva, csak nem tudnak róla, de kíváncsiak, mert esetleg olyan téma, ami sokakat érinthet, meg ilyesmik… meg bármennyire is nehéz, objektívan kell tálalni. – Volt már, hogy valakinek ebbe beletört a bicskája. Leginkább a híradós riportereknek nehéz ezt megoldani, nekem még egész könnyű dolgom is van hozzájuk képest. - Vannak különféle politikai témájú cikkek, azoknál is kurvára muszáj pártatlannak maradni, nem az ember ideológiai nézete a lényeg, hanem az, hogy mit tett vagy épp nem tett, aztán az olvasó meg majd eldönti, hogy milyen oldal felé húz. A pletykalap nem fogja ezeket így előadni, hanem nagy színes betűkkel meg két-három paparazzi képpel megtoldva lehoznak valami faszom szedett-vetett „hírt”, de alapja nem mindig van – taglaltam a dolgot egy kicsit hosszabban, mint terveztem. De nekem is voltak ugye témák, amiktől lelkesebb voltam, meg voltak, amiktől kevésbé, bár beszélni mindig is imádtam. – Igazából… - pillantottam magam elé, míg átgondoltam a választ, de tulajdonképp nem kellett sokáig. Ismét Remyre néztem. – Mindig is oknyomozó akartam lenni. Ismered azt a svéd könyvsorozatot, amiből A tetovált lány című film készült? Abban a főszereplő, Mikael oknyomozó újságíró volt, és valami fantasztikus az egész sztori, egy iszonyatosan komplex ügy az egész és tök érdekes, egy ügy van feltárva az egész könyvben. Na én nem vagyok annyira pro, de dolgozom rajta – nevettem zavaromban. - Egyébként, bármilyen témájú cikket megírok, úgyhogy nem igazán van olyan téma a pletykákon kívül, amit ne szeretnék. Egyszer a párizsi divathétről is írtam már, akkor még Londonban dolgoztam. – Na az egy eléggé király hét volt. Sajnálnom kellett volna szegény Tatianat, amiért lebetegedett és nem tudott résztvenni rajta, így kénytelen voltam beugrani helyette.
Bólogattam a kérdésére válaszolva, hogy bizony olyan az arca. A komoly arccal mondott poénok mindig ütősebbek voltak egyébként.
- Nehéz megtalálni az egyensúlyt, de ha az ember meg akarja találni, biztosan megtudja… neked a zenélés nemcsak munka, hanem az életed, úgyhogy neked nem egyszerű – állapítottam meg nagy bölcsen. – De egy ilyen munka, ami szórakoztató, azért talán annyira nem vészes, mintha egy irodában kellene robotolni, amit amúgy is kurvára utálni szoktak az emberek – tettem hozzá és eszembe jutott a néhány pillanattal ezelőtt gondolat a főszerkesztői állással kapcsolatban. Utálnám, mint a szart. – A home office? Tényleg? – játszottam a szőkét – Áh, biztosan tévedsz – legyintettem, de azért nyilván igazat adtam neki.
- Hm, szóval akkor bejött – ismételtem meg a szavait, majd eltűnődtem az elmondottakon. Valóban nem láttam még mindent az Államokban. Sőt, lehet mondani, hogy semmit sem láttam még. – Oké, ebben igazad van, valóban… nagyjából semmit sem láttam, pedig egész nap a városban vagyok. De még egy kibaszott múzeumban sem jártam – mondtam lesújtva. Négy éve itt vagyok már, lehet, hogy lassan illene szétnéznem. – Nagyon adnám Olaszországot is. Látszik is, hogy lesültél – állapítottam meg. Így már világossá vált, hogy mi okozta a színváltozást, de azért sejtettem, hogy ilyesmi állt a háttérben.
- London király. Sokan ítélnek el minket, hogy furák vagyunk és hogy minden szürke meg esik folyton, de nincs így – mosolyogtam rá bíztatóan. – Biztosan tetszene. Gyalog simán végig lehet sétálni a nagyobb nevezetességeket, ha meg nem akarod, akkor felpattansz egy double-deckerre – szigorúan az emeleti első ülésre, ami tök király – hívtam fel a figyelmét a lényegi részre. – Meg a városon kívül is rengeteg szép hely van. Lehet mondani, hogy szerelmes vagyok Angliába. A vidék is tök szép – sóhajtottam egy nagyot. Jó hülye is voltam, hogy eljöttem, de a családom közelsége zavart, szükségem volt távolságra és USA jó ötletnek tűnt… meg amúgy, az is.
- Igen… ünnepélyesen felvállalom, hogy FOMO vagyok – vágtam fájdalmas fejet. – Ezt a munkát csak úgy lehet csinálni, ha az vagyok. De szar, hogy már erre is van egy szó… - állapítottam meg csüggedten. – Amúgy te már láttál New Yorkban mindent? Tuti vannak rejtett kincsek, amiket még nem. Ha mondjuk itt mennék szabira, mint ma is, akkor az azért nem lenne jó, mert túl közel lenne a munkám… Ha meg elutazom, akkor meg tudom csinálni, hogy itthon bezárok a szekrénybe mindent, ami munka, például laptopot meg ilyesmit, és nincs akkor kísértés – magyaráztam. – Jesszuus, függő vagyok, ez durva – kerekedtek ki a szemeim hirtelen.

Egyetértőn bólogattam a zenére vonatkozóan, ez mindig is messziről látszódott, hogy az élete a zene meg hogy szívből jön, legyen az bármi, ami azzal kapcsolatos. Mintha még kicsi szivecskéket is láttam volna a feje fölött néhány pillanatig, majd egyszercsak, mikor végetért az utolsó mondata, kipukkadtak. Még a szomszédok is sokkal toleránsabbak Remyvel, ha kicsit hangoskodik, mert hát ő „Remington, a kedves fiú”.
- A társasokról? – vontam fel a szemöldökömet. – Úgy nézek én ki, mint aki szokott? – kérdeztem vissza újfent. A szüleim sakkozni tanítottak, amikor kicsi voltam és úgy gondolták, hogy majd valami sikeres üzletasszony leszek és sznob idiótákkal fogom múlatni az időmet, és akkor majd hasznos lehet, hogy tudok sakkozni. – Nem valószínű, de veled szívesen játszanék, ha szoktál, bár nem vagyok valami ügyes, úgyhogy legalább mindig te nyernél – mondtam végül a kérdésére válaszolva.
- Cuki vagy, még zavarba hozol itt a végén na… - túloztam, én nem az vagyok, aki zavarba jön, hanem inkább én szoktam mást, ha előveszem a pofátlan énemet. Nem is tudom, valaha hoztak-e már úgy igazán zavarba. – Na azért mázlisa vagyok, meg előfordult már velem, hogy jókor voltam jó helyen, így kaptam az első állásomat is a The Sunnál, bár csomó ideig csak kávét főztem meg teát… meg sütiket hoztam a főnöknek. Most van nálunk egy gyakornok srác, ő is ezt csinálja, eléggé együttérzek vele – magyaráztam, hogy micsoda párhuzamot látok csóri Eagleton és közöttem. De milyen jó már neki, mert megnyerte a fődíjat: engem.
- Nekem nem célom nagyon megmászni a ranglétrát, nem akarok főszerkesztő lenni, vagy ilyesmi, ki is idegelne az a munka… - meg is borzongtam egy pillanatra – Awww, milyen aranyos vagy már, tisztára elolvadok itt mindjárt – jelentettem ki majdnem könnybe lábadt szemekkel, miután végighallgattam, hogy Remy a munkámat méltatta. Jól esett a kis lelkemnek, olyan volt, mint egy ölelés. Nem igazán szokták elismerni a munkámat, feedbackeket adni. Pontosabban a vezetők persze szoktak, de az átlagember nem igazán. – Nem is várom el, hogy kövesd a munkásságomat, de awww tényleg olvastál már? – kérdezek vissza kistányérnyi szemekkel. Tökre úgy festek most, mint egy kislány egy animéből, akiknek akkora szemük van, hogy az egész arcuk két szem nagyjából.
- Néha amúgy tényleg förtelmes munkákat adnak ki a kezükből az újságírók, tiszta szégyen ránk nézve az egész… ha elveszítjük az bizalmat ezek miatt, akkor az enyémet sem fogja olvasni senki egy idő után… – mondtam csüggedten. – Főleg a netes cikkek ilyen kurvára összecsapottak. Még csak a kibaszott Wordbe sem képesek becopyzni, hogy a hibákat megmutassa – takartam el a szemeimet egy pillanatra, és ingattam meg a fejemet míg ezeken szörnyülködtem egy sort.
Szerettem, hogy Remy mindenben kifejti a véleményét. Nem tudom, hogy a kezdetek óta ilyen volt-e, mert ez nem olyan régen tűnt fel, meg anno nem is beszélgettünk olyan mélyenszántó dolgokról, csak, hogy elromlott a lift vagy „Tessék, hozzám dobták be a leveledet.”, meg hasonlók. Kész felüdülés olyannal beszélni, aki tényleg normális.
- Sokszor van az, hogy ami jó, az már természetesnek számít, és nincsen hírértéke. Cserébe a rossz dolgoknak meg mindig van, az emberek hadd szörnyülködjenek, hogy milyen rossz dolgok vannak a világban – húztam el a számat egy pillanatig, míg belegondoltam ezekbe. – Persze vannak hírek jó dolgokról is, de annak kevesebb hely jut az újságokban. Én ugye mindig negatív hírekről írok, de ezek olyanok, mintha elmesélnék valamit… itt már nem a hírérték számít, hanem a mögöttes tartalom, a mese. Hogy mi járhatott annak az pszichopata fasznak az agyában, aki lemészárolt tíz embert a metrón tíz különböző napon, miért így csinálta, meg ilyesmi… ezek érdekes dolgok szerintem. De ha azt kell, simán ráborítom az asztalt is akárkire, bár ez a pletykalapoknak jobban szokott menni… na odáig mondjuk sosem süllyednék, hogy egy olyan lapnál dolgozzak – jelentettem ki határozottan.
A fülesre vonatkozóan csak legyintettem egyet. Azt, hogy mozog a ház, eléggé nehéz volt megszokni, és kissé ijesztőnek is hatott, mintha mindig földrengés lenne. Idővel majd csak megszokom, legalábbis ebben bíztam…
- Dr. Kensington bármikor örömmel segít – vigyorogtam rá. – Talán itt leszek majd akkor is, ha a szomszéd nénik terrorizálnak a lakógyűlésen – kacsintottam rá. – Közben majd elmesélheted, hogy mit hallottál, meg megkínálhatsz a tonnányi sütidből, amit kapsz.
Miss Nagypofájút vajon megkedvelik a lakók valaha? Vagy inkább ne is törjem magam, hogy ez összejöjjön, csak bújjak el Remy háta mögé és akkor szeretni fognak? Bizonyára azt a kiskutyás fejét szeretik annyira, vagy tudom is én… sosem néztem olyan szemmel, ő csak Remy, aztán kész, de tény, hogy van benne valami kutyakölyök-szerű. De az biztos, hogy nem etióp giliszta. Ezt a megtisztelő címet én érdemelném meg, de mindenki szarik rám, hogy milyen sovány vagyok, micsoda aljas világ ez!
- Na azért nem szoktál sorakozni úgy igazán, hogy nekem add a sütiket, amiket kapsz – néztem rá szúrós szemmel. – Vagy biztosan akkor jönnél mindig, amikor már nem vagyok itthon, Luna meg nem nyitja ki neked az ajtót… - forgattam meg a szemeimet erre a gondolatra. Akárhogy is néztem, Remy eléggé férfi volt, aki szereti a hasát, nyilván nehezen vált meg az ajándék sütitől, de én nem hibáztattam érte. Kiérdemelte a lehengerlő személyiségével meg a sármja is biztosan sokan nyomott a latba, bár még mindig nem tudtam ebből az irányból nézni őt.
- Jól van, a fekete teával nyert ügyed van, mivel pont azzal isszuk az ötórai teát – mosolyogtam rá. – Nem is kell túl sok mindent tudnod róla, meg honnan is tudnád, amcsi vagy… - mutattam rá eme „hiányosságára”, ami végképp nem is volt az egyébként. Nem gyakorolta ezt otthon sem mindenki, de az én családom igen és poén. Bár nincsen hozzá fancy sütiállványom, meg csészekészletem sem, viszont szerintem valahogyan meg lehet oldani itt is a szeánszt.
Amikor Remy a sütikunyerálásról beszélt, jó hangosan felröhögtem. A sugar gyerekkel meg aztán végképp elveszítettünk engem, így szükségem van néhány pillanatra, hogy összeszedjem magam. Még a hasam is fájt a nevetéstől.
- Te nem vagy normális – bókoltam. – Hogy tudod ezt ilyen komoly fejjel mondani? – vigyorogtam rá. Azért az eléggé jó, hogy van humorérzéke, némelyik angollal alig bírtam szót érteni, olyanok voltak mindig, mint aki karót nyelt. Én nem ilyen vagyok szerencsére és eddig itt is olyan arcokat ismertem meg többnyire, akik hasonlóak. Persze, akad néhány idióta is, például a rendőrségen némelyik magasabb rangú arc eléggé bunkó fasz tud lenni velem. – Szívesen versenyzek veled, hogy ki tud előbb lyukat beszélni a másik hasába – vigyorogtam Remyre.
Szerintem még Indy is megsajnált a kényszerszabim miatt, mert odabújt hozzám a macskaszagom ellenére és engedte, hogy simizzem. Mennyivel hálásabb állat, mint egy macska… de azért Lunával is egész jól össze lehet bújni… kész csoda, hogy őt is egyáltalán életben tudom tartani.
-Nem segítettél túl sokat az ötleteiddel – mondtam lesújtva. Nekem még barátaim sem voltak itt New Yorkban. Persze sok embert ismertem, de az ismerősök és a barátok két külön fogalom; barátkozni meg végképp nem volt időm, meg nem is tudom, hogyan kell… én csak ismerek sok embert, aztán azokból a kapcsolatokból alakulhatnának ki barátságok, ha tennénk bele energiát – gondolom. – Csak kicsit vagyok munkamániás… szerintem ez még nem kóros… vagy mit gondolsz, már az? – néztem Remyre bizonytalanul. – Amúgy is, nem is járok be mindennap dolgozni… - igyekeztem szépíteni a dolgon, ám azzal sem voltam túl meggyőző szerintem, mivel olyankor vagy terepen voltam, vagy itthon írtam.
- Szóval azt mondod, hogy utazzak el a valahova a halál faszára három hétre és akkor az jó lesz nekem? – kérdeztem és tényleg elindult valami gondolatféleség ezzel kapcsolatban az agyamban. – Merre jártál amúgy? – érdeklődtem az útjáról. Tudtam, hogy nem volt itthon egy ideig, de nem tárgyaltuk ki ezeket a dolgokat részletesen. - Lehet, hogy haza kéne utaznom… - tűnődtem el. – Jártál már Angliában? Jajj, annyira más a világ, mint itt… olyan szép meg minden, nagyon szeretem Angliát. Nem is tudom, hogy mit keresek itt… - állapítottam meg. – Lehet, hogy Arubára kellene elmennem, azt mondják, hogy tele van rózsaszín flamingókkal meg tök jó a tengerpart is, olyan, mint a képeslapokon. Csak annyi a bajom vele, hogy ha pont akkor jön ki valami sztori, akkor baszhatom az egészet és jól odaadják másnak.

A nagymonológot követően úgy meghallottam a csendet, mint még soha. Csak a ház előtt elrobogó motoros húzatta meg a motort, hogy a tökéletes csendnek véget vessen. De ha már úgyis vége, akkor nem voltam rest én sem megszólalni, hiszen az elmúlt percekben annyi szó gyűlt fel az agyamban, hogy úgy éreztem, menten szétrobban.
- Ja, hát jó, egy állásinterjún tutira befutó lennél, azt remélem, tudod – dicsértem meg Remyt vigyorogva, majd belekortyoltam a kávéba. – Igen, látom egyébként. Más az, ha egy betanult verset mondasz, amit nem árt gyakorolni többször is, vagy spontán, szívből. Hallom ám, hogy esetedben az utóbbi áll fenn – kacsintottam rá. – Én nem is tudom, miről tudnék ilyen lelkesen mesélni neked… - vontam meg a vállamat meg az ajkaim is lebiggyesztettem egy kicsit. Nem igazán volt ilyen szinten semmilyen szenvedélyem. Persze, az írás mindenek felett, de arról nem igazán tudtam volna ilyen lelkesen beszélni, hiszen az csak… írás. De végül is voltak izgalmas ügyek, amelyek fejtörést okoztak, de az mégiscsak más kategória. Jó lenne nekem is találni valami ilyen hobbit vagy akármit, amiért ennyire lelkesedhetnék, mint Remy a zenéért.
- Az újságírás nekem is ilyesmi, azt hiszem. Tök nagy dolog, hogy van saját rovatom, amit imádnak az emberek és jó eséllyel gyakrabban is fog ilyeneket lehozni az újság, mert irtó jók a visszajelzések a munkáimmal kapcsolatban – sóhajtottam egyet és ábrándos tekintettel bámultam magam elé, majd visszarángattam magam a valóságba. – Hát tudod, ha nem lenne ilyen kurvára aljas meg undorító a világ, nekem nem is lenne munkám. Erre jöttem rá – tettem hozzá még a végére ezt a kis szösszenetet. Az emberek a botrányra vágynak, az érdekes sztorikra, amiknek a középpontjában többnyire egy negatív figura vagy szituáció áll és mondhatni ezt írjam körül. Amit iszonyatosan élvezek, de tényleg eléggé ritkán fordult elő eddig, hogy bármilyen pozitív dolog álljon az írásaim hátterében.
- Aha persze… - forgattam meg a szemeimet. – Biztosan most is fülessel nyomtátok – jegyeztem meg cinikusan a dolgot, miközben vigyor ült ki az arcomra. – Amúgy, én is szeretem hallani a csendet, de ebben a zajos városban eléggé ritkán sikerül, meg a metró is olyan közel van, még a ház is berezonál tőle néha… vagy csak behaluzom, nem tudom – puffogtam.  – Nekem rendben van, hogy beszélsz magadban, és néha mondjuk kihallatszik tök oké… vagyis… tegyük fel, hogy Indyhez beszélsz és akkor kevésbé hangzik gázul. Ha majd csajozni akarsz valami ilyen szöveggel, akkor inkább az indys verziót mondd, mert tutira hangyásnak néznek majd – húztam el a számat egy pillanatra. Szívesen a jótanácsot, Szomszéd.
- Átlátok ám a szitán… - pillantottam rá összeszűkítve a szemeimet. – Theresa néni mindig attól fél, hogy éhen halsz… - sóhajtottam színpadiasan – nem gondolnám, hogy bukod a sütijét, a többieket meg úgysem ismered. Na majd egyszer kipróbáljuk, hogy „véletlen” – itt mutattam is a képzeletbeli idézőjeleket – nem tudok eljönni és akkor majd muszáj lesz elmesélned, hogy mi volt és miket mondtál. Meg amúgy is, itt csak cuki öreg nénik vannak nagyjából, akik imádják a fiatalembert a harmadikról. Hátha kapsz még több sütit. Bezzeg én… - nem is részletezem tovább, mert na igen, a nénik simán nekem esnek, ha valami olyannal hozakodom elő, ami nem tetszik nekik. Bizonyára nem bírnak, de ezzel együtt tudok élni, azt hiszem. Néha túl nagy a pofám, már annyiszor megfogadtam, hogy visszább veszek, meg cuki leszek, de nem tudok.
- A tea is meg a kávé is úgy jó, ha érzed a koffeint, igen – értettem egyet Remyvel a kávé kapcsán. Ritka az ilyen amcsi, aki nem azt a háromliteres poharas verziót kedveli, ami vízízű. – Azonban a tea… - kezdtem bele és egy ábrándos sóhaj hagyta el a számat – a legtökéletesebb mind közül. De csak feketén, tejjel. Sőt, a fekete közül sem szeretek mindent, például vannak ízesített fajták, na az valami szörnyű. Jó angol módjára az English breakfast a legjobb szerintem. A Twinnings leginkább. De abból is van sima meg extra strong. Az extrától egyszer úgy elkezdett dobogni a szívem, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik, úgyhogy csak módjával merem tolni, de a másik… awww… - lelkendeztem egy sort. Na igen, ilyenkor le sem tudtam tagadni, hogy angol vagyok. Azért igyekeztem is fenntartani ezt az illúziót mindig, nem akartam beolvadni az amcsik közé, így próbáltam nem átvenni a borzalmas akcentusukat, egyszerűen fáj a fülem tőle néha. Meg már volt olyan is, hogy egyszerűen nem értettem, hogy mit beszéltek hozzám. Talán texasi volt az a valaki, szörnyű akcentusa volt. – Na akkor, ha egyszer bevállalod, tarthatunk egy afternoon teat, de jó sok süti kell majd hozzá – vigyorogtam.
Látszik, hogy ma nem mentem dolgozni és csak Lunának vakeráltam otthon, amit magasról leszart, hogy mit szövegelek. Kellene egy kutya. Indyn látszik, hogy issza a gazdija minden szavát, mennyivel hálásabb állat már, mint az a pöffeszkedő, lusta macska, aki csak azért vár haza, hogy enni adjak neki…
- Jó, örömmel adom a társaságomat, de látod, lyukat beszélek a hasadba. Nem tudok mit csinálni… sajnálom… - vontam meg a vállamat, tehetetlen voltam az ügyben. Egy pillanatig sem tudtam magamra erőltetni a csendet, ha úgy volt, különben robbant volna a fejem. Ezért is életem szakmája az újságírás, mert akkor kiírok minden szót a fejemből és az olyan jó.
A kávét túlságosan hamar megittam, szerencsére nem volt szívdobogós, úgyhogy akkor Remyt megtartjuk, ezt most eldöntöttem.
- Hát ez a wellness ilyen kényszer izé most nekem, igen – vágtam savanyú képet. – Nem akartam én avokádót sem venni, sőt, ki sem akartam menni a lakásból, reggel láttam meg, hogy semmi kajám nincsen, de még ajándék sütim sincs – itt szúrós pillantásokat küldtem Remy irányába - vagy ilyesmi… chips, vagy bármi. Kénytelen voltam boltba menni meg főzni. De irtó rossz szakács vagyok, úgyhogy ennyire futotta – mondtam, majd letettem a bögrémet az asztalra és Indyt kezdtem simizni, már amennyire elértem. – Mondjuk, lehet nem ártana takarítani vagy meglocsolni azt az egyetlenegy szobanövényemet, ami még vegetál – tűnődtem el a lehetőségeken. Hosszú a nap, még bármi beleférhet. – Szörnyű vagyok, igaz? – tettem fel Remynek a költői kérdést és sóhajtottam lemondóan. – Te mit fogsz ma csinálni? Vagy… azt ott? – böktem a zenei izék irányába. – Mit szoktak csinálni az emberek, ha nem dolgoznak azon kívül, hogy a szomszéd nyakán lógnak? Tök rutintalan vagyok – pislogtam.

Remy szabadkozását hallva már nem tudtam túl sokáig fenntartani a rendőrfőnök kisasszony szerepet, így már a végén elröhögtem az egészet.
- Ez nem kifogás – vontam meg a vállamat a börtönnel kapcsolatban. – Áhháá, neked akkor a házi őrizet maga lenne a tökély! – villant be egy pillanat múlva a dolog. – Tuti kidumálnád magadnak – állapítottam meg a következő pillanatban. – Na de, jól van, nem gond, végül is csak a tökéletes zen hangulatnak lőttek, de nem baaaj. – Hadd keltsek már benne még egy kis lelkiismeret-furdalást, de szerintem ha bármit el is érek, akkor nagyjából fél perc múlva el is illan.
- Szívesen – nyomom a kezébe a fegyvereket, miközben besétáltam a lakásába. – Látod, milyen jó fej vagyok? Becsülj meg. Theresa néni meg folyton sütit hoz neked… nem panaszkodhatsz igazán… - jegyeztem meg. Én bezzeg irtó ritkán szoktam sütit kapni, mert alig vagyok itthon. Ha esetleg kapok, akkor is elmondja mindig aggódó fejjel, hogy „jaj ez a Remington olyan sovány, vajon eszik rendesen?”. Bezzeg ha rám nézne, hogy csupa csont és bőr vagyok, akkor rájöhetne, hogy nekem is ugyanúgy járna az aji süti. De nem vagyok én telhetetlen, nem sajnálom a sütiadagomat „szegény sovány Remingtontól”. Ja de.
- Pedig néha kipróbálhatnád, nagyon izgalmas. Én is szoktam mást amúgy – forgattam meg a szemeimet – de nincs időm mindig ilyenekre, főzni meg nem is igazán tudok. De ha már itthon vagyok szabin, akkor gondoltam, főzök magamnak egy… salátát, azt nem tudom annyira elbaszni, mint egy steaket, vagy bármi ilyesmit. – Ahhoz azért óriási tehetség kell, hogy valaki ennyire antitálentum legyen, mint én. Remélem, ha egyszer lesz férjem, majd szeretni fog főzni, különben az lesz a vesztünk, hogy éhen halunk.
A kávét ötven-ötven arányban, tejjel kértem, cukor nélkül jó erősen. Ezt az itteni híg amcsi izét nagyon nem bírom, nem is igazán érzem a hatását, sőt, lehet, hogy csak álmosabb szoktam lenni tőle.
Amikor bentebb értünk a konyha irányába tartva, Indy is megérkezett, hogy üdvözöljön. Lehetséges, hogy vegyes érzelmekkel közelített hozzám, mert először mintha kicsit megtorpant volna… igen, hát eléggé macska szagom van, és igen… ők ellenségek a javából, de azért remélem, hogy egyszer Luna beadja a derekát és tud majd normálisan is viselkedni Indyvel. Ez a kutya imádnivaló.
- Sziaaaaaa! – hajoltam le hozzá, hogy adhassak neki egy welcome simit. – Bocsi, hogy macska szagú vagyok – mondtam Indynek, de remélem, hogy megbocsátott, legalábbis nem úgy tűnt már ekkor, hogy bármi problémája lenne. A kutyák irtó jó fejek, főleg ha még kétszer-háromszor körbemegy rajtam, akkor már nem is marad rajta Luna szagából. Jó ég, otthon mit kapok én majd tőle…
Elkövettem azt a hibát, hogy igennel feleltem a zenei kérdésre. Ekkor Remyben bekapcsolt valami automata funkció, aminek révén egyetlen levegővétel segítségével tíz percig képes volt az egész zenei karrierjét ismertetni.
Amúgy tök aranyos, amikor így belelkesedik, ha ilyen téma van, látszik, hogy ez az élete.
- Hú – mondtam, amikor befejezte. – Nem haragszom – mosolyogtam rá. – Ezt mióta gyakoroltad? – kérdeztem elismerően. – Én szoktam ilyen sokat beszélni, téged még sosem hallottalak ennyit. De gondolom a téma varázsa, hogy mennyire vagy lelkes – állapítottam meg. – Ezek nagyon szuper dolgok, amiket meséltél, tehát amúgy összességében tökre nem unatkozol és az egy kibaszott jó dolog és az meg még inkább, hogy azt csinálhatod, amit élvezel - mondtam lelkesen.
- Máskor igazán, amikor házgyűlés van, akkor lehetnél kicsit aktívabb és nem csak engem bökdösnél meg súgnál dolgokat, hogy mondjam már, hanem igazán meg is szólalhatnál. Magasabb is vagy tőlem meg a hangod is mélyebb, meg tuti jobban is kedvelnek, mint az idegesítő picsát – mutattam magamra. – Ahhh, ez a kávé amúgy isteni. Egyszer megpróbálhatnád a teát is akár, nem muszááááj, csak úgy sugallom, tudod… - pillantottam rá rejtélyesen, vagy legalábbis úgy próbáltam. – Magamnak csinálni olyan unalmas. Bár nem tudom, hogy mit adhatnék cserébe a fantasztikus társaságomon kívül, de azt bármikor örömmel – jelentettem ki. Hű, kicsit belém szorultak a szavak.

Bármennyire is tökéletes időtöltésnek tűnt a szép, színes salátám elkészítése és csodálása, azért nem így képzeltem a mai wellness napomat. Arról nem is beszélve, hogy a Remy-féle ingyen rádió szólt a falon át ezúttal is, de most valami brutál hangosan, és nincs az a hangerő a mobilomon, amivel azt túl tudnám harsogni, na meg akkor kockáztatnám azt is, hogy megsüketülök. Egyébként sosem volt bajom a zenéjével, eléggé bírom is, de nem akkor, amikor wellnesselni akartam, valahogy nem illik hozzá na.
A fegyvernek még véletlen sem látszó avokádókkal nyargaltam ki a folyosóra, hogy szóvá tegyem a problémát, de a szimpla kopogás mit sem ért. Na ja, elszaladt a ló vele, néha előfordult.
Nem kellett sokat várnom, azt hiszem, hogy az ajtó püfölése eléggé hatásosnak bizonyult, de az is lehet, hogy a rendőr duma vált be, biztosan nagyon ijesztő lehettem, ahogy fenyegettem Remyt – ja nem. A mélynek még véletlen sem mondható, csicsergő hangom, meg a százhatvan centim sem nyújtott túlságosan tökös csaj benyomást, pedig mindig is igyekeztem úgy tenni, mintha.
Elégedetten elvigyorodtam, amikor kinyílt az ajtó.
- Ha így folytatja Mr Fellowes, akkor börtön lesz a vége… - feleltem szúrós pillantással, ahogy Remyre néztem, miután megadta magát. Az avokádó fegyvereket továbbra is rászegeztem. – Kérheti is – közöltem kissé duzzogva, majd elröhögtem magam, mert nem ment jól nekem a színészkedés, bármennyire is igyekeztem.  
Nyilván nem tudhatta, hogy itthon vagyok, de végül is akár Theresa néni is lehettem volna, akit meg azért zavart volna a zenéjével, mert nem tudott volna nyugodtan bridzselni a barátnőivel.
- Semmi baj, úgyis csak a szivárványszínű salátámmal volt randim – rántottam meg a vállamat -, csak már néha úgy tűnt, az üveg is ki akar esni az ablakból – firtattam tovább a dolgot, de már megenyhülten. – Kávét? – húztam el a számat egy pillanatra. A Remy kávéi végül is egészen jók szoktak lenni, ám azok sem helyettesítik a tökéletes angol teát, amit imádok. Hmmm a finom fekete tea néhány cseppnyi tejjel felturbózva tökéletes indítása volt a reggeleknek… Angliában. – Na jó, ám legyen – egyeztem bele kis hezitálást követően és beléptem a lakásába.
A két avokádót pedig odanyújtottam neki.
- Szereted? Neked adom, ha igen… fogalmam sincs, hogy minek vettem, már megint impulzus vásároltam egy csomó cuccot – kezdtem bele a sztorizásba, ahogyan bentebb sétáltam vele. Ha kérte az avokádót, akkor persze azonnal a kezébe nyomtam, ha pedig inkább nem, akkor megtartottam magamnak. -  Így született meg a szivárvány színű salátám is… amúgy, eléggé jól néz ki, meg végül is az íze sem rossz, de egy fél élet volt, mire mindent összevágtam, kész rémálom. Nem is értem, hogy a faszba’ jutott eszembe, hogy azt csináljam, mikor pihenni akartam ma… - és ezt majdnem egy lélegzetvétellel daráltam le neki. Mondták már páran, hogy lyukat beszélek az emberek hasába, de hát ilyennek születtem, ez van. Otthon legfeljebb Lunát boldogítottam, de neki már most elege volt belőlem, pedig még alig telt el valamennyi a napból.
- Most valami új zenén dolgoztok?  - érdeklődtem, mert láttam, hogy mindenféle zenei izék voltak szétpakolva.

Olyan napnak gondoltam ezt a mait, ami eléggé ritkán adatik meg: szabadnap. Nem azért van ritkán, mert nem lehet, vagy túlságosan kevés napom lenne, hanem azért, mert egy hülye munkamániás picsa vagyok, aki a munkájának élt mindig is és semmi élete. De gondoltam, áldozok a bűn oltárán és ma nem nézek e-maileket meg ha hívnak azt sem veszem fel és majd felteszek valami hidratáló arcpakolást meg hajat is mosok, na szóval olyasmi dolgokat terveztem mára, amivel máskor kevésbé szoktam foglalkozni. Oké, hajat mosni szoktam, meg ilyenek, de mára wellness napot terveztem.
Jól is hangozott ez a fejemben addig, amíg reggel be nem néztem a hűtőmbe és szomorúan konstatáltam, hogy bizony kong az ürességtől, akárcsak a hasam. Kénytelen-kelletlen összeszedtem magam, hogy lemenjek valami kaját vadászni, úgyhogy kora reggel már lőttek is annak, hogy én bizony egész nap pizsiben leszek és ezerrel nyomatom majd a wellnesst.
Miután rászántam magam, hogy kimozduljak és vegyek némi kaját annak érdekében, nehogy éhen haljak, egész hamar megoldódott az éhség-problémám, mivel vettem az utcai árusnál egy hotdogot, a sarki zöldésgesnél meg egy csomó zöldséget meg gyümölcsöt, bár nem kifejezetten volt átgondolt részemről a dolog, mivel gőzöm sem volt, hogy mit fogok csinálni velük, úgysem bírom megenni az összeset, meg a liftben ácsorogva döbbentem csak rá, hogy az avokádót nem is szeretem.
Instagyanús salátát csináltam magamnak ebédre, tényleg irtó jól nézett ki, meg eléggé ehetőnek is volt mondható, ha jobban belegondoltam.
Amint épp a tökéletes salátámban gyönyörködtem és hallgattam a tökéletes csendet, amire annyira szükségem volt már, mint egy falat kenyérre, egyszer csak felcsendült valami zene-szerűség a falon túlról. Nyilván nem Theresa néni nyomatta a metált, hanem minden jel arra utalt, hogy Remy itthon tartózkodott.
Előfordult máskor is, hogy áthallottam a zenét, de nem zavart kifejezetten, ám most valamiért túl soknak éreztem. Vagy csak a tökéletes csend utáni vágyam mondatta ezt velem, vagy tényleg kibaszott hangos volt. Magam sem tudtam igazán.
Fogtam a két avokádómat és duzzogva kinyargaltam a lakásból, az ajtó pedig tökéletesen becsapódott mögöttem - ennek ekkor még nem tulajdonítottam jelentőséget.
Megálltam a szomszéd ajtó mellett, majd jó hangosan kopogni – áh, mit kopogni… püfölni kezdtem az ajtót, hogy próbáljam a bentről hallható zenét túllicitálni.
- Remington Fellowes, itt az NYPD! Azonnal nyisson ajtót! – Aaaa de jó lenne ezt egyszer élesben is kipróbálni! - Fegyver van nálam, és nem félek használni! – Jó poén, egy kicsit el is vigyorodtam, hogy milyen vicces tudok lenni olykor. Néha eltöprengtem azon, hogy kellene egy pisztoly, ha épp valami bajos környéken lenne dolgom, de még nem jutottam el idáig, azonban most a két avokádó tökéletesen megfelelt erre a célra.