Írországban születtem és a gyerekkorom legnagyobb részét ott is töltöttem, de férfivá már a jó öreg brit föld nevelt – így és innen indul Mich története, mely aztán a későbbiekben szerteágazik az egész világon. Ha térképen követnénk, milyen földrészeket, eldugott falvakat, kietlen barlangokat hódított meg az élete fénykorát élvező fiatalember, valószínűleg szükségünk lenne jó sok ceruzára. Meg egy jó nagy térképre. Mich azonban nem ezzel a kalandvággyal a szívében született, egyrészt történelem professzor édesapja és régész édesanyja csepegtették belé a múlt, a hagyományok, a föld mélyén rejlő kincsek iránti kíváncsiságot és tudásvágyat, karrierjének és életcéljának megalapozója azonban egy brit professzor volt. Edward Nolan egyetemre járt már, amikor Mitch elkezdte a középiskolát. A klímaváltozás, ismert és szeretett szülőföldjének hátrahagyása, az idegen környezet és a különcsége miatti kirekesztettség hatására megromlottak a jegyei, képtelen volt beilleszkedni az angol hétköznapokba, így a szülei ismeretség lévén Edwardot kérték fel, hogy korrepetálja a fiút, vegye a szárnyai alá. A két történelem rajongó hamar megtalálta a közös hangot, és hetek alatt szoros barátság alakult ki köztük. Mich ott volt az esküvőjén, a kislányuk születésekor és a temetésén is. Ahogy a legjobb barátja és felesége koporsóját elnyelte a föld, úgy érezte, a lelke egy része örök sötétségbe borult.


Az eső pont olyan intenzitással esett, ami Londontól elvárható, és Mich már kellően hozzászokott ehhez; az ablakot verő, dühös cseppek és a hevesen tomboló szél alapzajjá lopták magukat az agyában, s olykor akkor is hallani vélte az eső kopogását, amikor tulajdonképpen nem is esett. Tizenöt esztendő brit földön, és az ember bármilyen időjárási viszontagsághoz hozzászokik. Ehhez képest Mich még mindig utálta az esőt, és eltökélte, hogy egész éjjel ki sem dugja az orrát a takaró alól. Majd holnap elszámol a lelkiismeretével és az oxfordi kötelezettségeivel, most azonban élvezni akarta a békés, gondtalan, nyugodalmas éjszakát és a félig megivott sörét. Ennyi öröme maradt az életben Edward halála óta. Már nem volt kivel megosztani az izgalmas felfedezéseket, nem akadt útitársa, ki átszelte volna vele egyetlen pletyka miatt a fél világot. A legendák megkoptak, a föld alatt szunnyadó ereklyék csábító suttogása elnémult. Huszonnyolc éves volt, és bezárult előtte a világ -
nem hallott mást, csak azt a nyomorult, véget nem érő, talpig brit esőt.
Meg a csengőt. Valaki csengetett.
Teljesen elnémult, még levegőt sem vett annak reményében, hogy ha meg sem mukkan, akkor ő igazából itt sincs, és ezt majd az ajtó túloldalán várakozó is belátja. A csengő azonban nem akart elhallgatni, birokra kelt a "mit utálok jobban" versenyben a zuhogó esővel és arra késztette Michet, hogy istentelen káromkodás kíséretében lerúgja magáról a takarót.
- Megyekmármiolyansürgős...
Szuperhősös alsónadrágjában, kéthetes borostával az arcán, félig ittasan vonszolta el magát az ajtóig, hogy aztán lábujjaiból kiindulva gyökeret eresszen a küszöbön a látványtól. Egy éve nem látta már a lányt. A temetés után persze igyekezett gondoskodni róla, szemmel tartotta az első néhány hónapban, aztán az egyetemi teendőinek a száma megnőtt, az életkedve lezuhant, és egyre nehezebben volt képes időt szakítani azokra a látogatásokra. Nem tartozott felelősséggel a lányért, és gyűlölte a gondolatot, hogy a találkáik folyamatosan emlékeztették rá, mi mindent veszített el.
Kellett pár pillanat, hogy felismerje. A lány csupán árnyéka volt önmagának, arca egészen megkomolyodott, mosolya megfakult, alakja megnyúlt, és az sem sokat segített az ismertetőjegyein, hogy láthatóan bőrig ázott - de a szeme! Mich bármikor felismerte volna, hiszen Edwardtól örökölte; és az a pillantás, mely általában futólag illette csak a Nolan család házának falain belül, mely épp csak udvariasan felé rebbent lopott köszönések erejére, most egyenesen őt nézte, és fáklyát gyújtott a lelke legsötétebb sarkában, hogy rég eltemett emlékeket ragyogjon be.
Meg sem kellett kérdeznie, mit keres itt. Jól ismerte az apja minden lében kanál természetét és az anyja talpraesettségét. Talán a lányról nem sokat tudott, de a szüleire barátként tekintett, és a saját bőrén megtapasztalta már, hogy a gyerekek mindent a felmenőiktől örökölnek, saját jellemvonásaik pedig csak jóval később alakulnak ki. Összefonta hát mellkasa előtt a karjait, és a félfának támaszkodva mosolyra görbült a szája.
- Kiara Nolan. Megszöktél, nem igaz? Gyere be...


Szíve szerint betiltatta volna a bálokat, ha nem kapott volna plusz pénzt azért, hogy elvállalja a diákok felügyeletét. Habár a végzős bált nem lehetett az egyetemisták ereszdelahajam-féle orgiáihoz hasonlítani, attól még ugyanúgy féltette Kiát, hiszen nem lehetett ott vele, hogy minden lépését felügyelje. Ismeretlen felnőttekre és a felnőtt lét határát feszegető taknyosokra kellett bíznia legkedvesebb pártfogoltját. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatta némiképpen Mich lelkét, hogy Kia a létező legaranyosabb lány volt, akit csak kívánhatott: eszes, visszahúzódó és nyugodt természet, nem járt el bulizni, nem barátkozott idiótákkal, nem fiúzott éjjel-nappal. Sőt, igazából soha. Unokahúgaként szeretett Kiája a szó legpozitívabb értelmében stréber könyvmoly volt, akit messziről elkerültek a vad partyk és a tahó fiúk, és Mich ezért minden nap hálát adott Istennek. Nem kellett attól félnie, hogy terhesen és bedrogozva cipelik haza holnap reggel a lányt - ettől persze még nyugtalan volt, hogyne lett volna, apai ösztönei egész jól beindultak az elmúlt években, mióta magához vette őt, habár a kapcsolatuk közel sem állt az apa-lánya viszonyhoz. Valószínűleg szörnyet is halt volna ott helyben, ha Kia elkezdi apának szólítani... A felelősség, a gondviselésre való hajlam azonban elég gyorsan kialakult benne, és még magát is meglepte azzal, milyen hamar beletanult ebbe az új szerepbe.
Mióta New Yorkba költöztek, a dolgok csak még egyszerűbben mentek. Az ég itt a szó szoros értelmében kékebb volt, mint a zord angliai gomolyfelhők felett, és a világ mintha újból kinyílt volna Kia mellett. Edward öröksége a lányban élt tovább, és Mich mindent megtett - súrolva a zaklatás elég sok formájának határait -, hogy belecsepegtesse gyámoltjába a történelem iránti elvakult imádatot.
- Vegyük át még egyszer! - Keze a végzős fiú vállára nehezedett, kinek térdei szinte megroggyantak a ránehezedő súly alatt, ádámcsutkája megugrott és verejtékezni kezdett Mich mindenttudó pillantásának tüzében. - Semmi tapi, semmi szex, semmi pia. Keringőzöl vele párszor, udvarias és figyelmes leszel, megnevetteted és éjfél előtt hazahozod. Ha csak egyetlen percet is késel...
- ...megismertet a különleges késgyűjteményével. - hadarta a fiú, akit amúgy Kevinnek hívtak, és aki már vagy százszor megbánta magában, hogy pont ezt a lányt kellett elhívnia. Mich arca egyből felderült a válasz hallatán, és elégedetten megveregette a tenyere alatt ropogtatott vállat.
- Eszes kölyök, gyorsan tanulsz - ez tetszik! Kia, itt van Kevin, igyekezz! - kiáltott hátra a válla felett, hogy a lány biztosan meghallja, aztán odébb húzódott a fiútól, elfedve beszélgetésük minden egyes nyomát. Igyekezett feloldani az általa befeszített hangulatot, és egész jól elbeszélgettek egymással, mikor megjelent Kia. Kevin előbb látta meg őt, és a fiú arcán átfutó érzelmek felkeltették Mich kíváncsiságát, a látványra azonban nem számított. Hiába fordult felé, az agya képtelen volt egyben befogadni a látványt, a bokájától kiindulva simított végig pillantásával a lebegő, vörös anyagon, elérve a derék karcsú vonalát, az idomokat - melyekről eddig nem is feltételezte, hogy léteznek -, a törékeny vállat, a finom vonású arcot és a szemeket, ó, azokat a szemeket, melyek többé már nem az apját tükrözték... Nagyon is Kiához tartoztak, és Mich számára még sosem látott színek pattogtak benne. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt, és annyira távol állt a "lánytól", az "ő Kiájától", a "barátai gyermekétől" vagy a "pártfogoltjától". Nő volt, érett és önálló nő, vörös ruhába bújt szirén... S ahogy szótlanul, elnyílt ajkakkal bámulta, felfedezni vélt benne, a szépségében, az aurájában, a kisugárzásában valami furcsát.
Valami nem odaillőt.
Valamit, amitől a gerince mentén végigszaladt a borzongás...