- Fogalmam sincs, Soraya, ki ronthatta el a szobatablót, de aszerint senki nincs abban a szobában és emiatt is szándékoztam odaköltöztetni a vendégeket a másik szobából... Kicsit kellemetlen volt, mikor a nő lejött és azt mondta, hogy az ágy már foglalt – vázolja a helyzetet Keith már kora reggel, mikor beérek dolgozni, így rögtön problémamegoldással kell kezdenem a napot, ami alapvetően nem probléma, csak... még egy kávét ittam volna. De így először ki kellene deríteni, hogy hol a hiba a rendszerben.
- De ki alszik ott? – gondolkodom hangosan, mire értetlen, széttárt karokkal pillant rám a recepciós. – Írtál a csoportba a többieknek, hátha valaki tud valamit csak elfelejtette jelezni vagy átköltöztetni, beköltöztetni a rendszerben a vendéget? – emelkedik meg a szemöldököm, mialatt hunyorogva vizslatom a rengeteg nevet, de egyszerűen nem látom át ezt még én sem. Nem is láthatnám, hiszen fogalmam sincs, mi történt az éjszaka folyamán, de ezek szerint Keith sem kapta meg a kellő információt.
- Írtam és senki nem tud semmit, de Rebecca még nem reagált – feleli, én pedig kiegyenesedem és elmegyek az irodába, hogy visszakeressem az esti (vagy éjszakai) felvételeket a kamerán. Lehuppanok a székre és a megfelelő kameraképet választom ki, ami egyébként nagyon jó helyen van, hiszen teljesen jól látszik a szobaajtó, így legalább nagyjából láthatom, ki megy oda be. Egy ideig semmi érdekes nem történik és abszolút nincs is mozgolódás az ajtónál, mikor egyszer csak összeráncolt szemöldökkel próbálom befókuszálni az alakot, aki közeledik az említett szoba felé. Megállítom a felvételt egy ponton és mikor elér a felismerés, eltátom a szám.
- Na ne – motyogom magam elé, mikor rájövök, hogy a szobában tartózkodó hölgyemény nem más, mint Zoey, a legújabb szobalányunk. Baszki, ezt nem hiszem el! Most komolyan beköltözött az egyik szobába? És ezt mégis hogy kivitelezte? Ez az első vagy már csinálja egy ideje?
Ezernyi kérdés cikázik a fejemben, de kissé dühös léptekkel indulok vissza a recepciós pult felé, hogy elvegyem onnan a mesterkulcsot és egy szó nélkül igyekezzek fel a lifttel a megfelelő emeletre, ahol célirányosan megyek a 316-os szoba felé.
Nem kopogok, dehogy teszem... Az sem érdekel, ha most alszik még vagy anyaszült meztelenül fog előttem állni, kicsit ideges vagyok ahhoz, hogy illedelmeskedjek ebben a helyzetben. Egyszerűen csak kinyitom az ajtót a kártyával, becsukom magam mögött az ajtót és megállok az ágy felett, ahol az illető még édesdeden alszik. Hangosan megköszörülöm a torkom és kezeimet magam előtt összekulcsolva meredek le Zoeyra.
- Szép jó reggelt! – köszönök elég hangosan ahhoz, hogy máris kiugorjon az ágyból. Felvont szemöldökkel figyelem a jelenetet, ahogy kocsist megszégyenítő módon káromkodva éri el az agyát a tudat, hogy kivel is áll szemben.
- Te csak...? – biccentem oldalra a fejem, hogy mégis milyen mentséget fog erre találni, mert az a helyzet, hogy én tisztában vagyok vele, hogy erre igazán nincs... Aztán a tekintetem az üres borosüvegre siklik. Ó anyám, kit vettem én fel?
- Hát az nem lesz egyszerű, ugyanis az nem egy olcsó darab – hümmentek. – Ahogy egy éjszaka sem túl olcsó a hotelben – teszem hozzá. Mégis mit gondol, hogy majd szemet hunyok az egész felett?
Az előleg kérdésére kínomban majdnem elnevetem magam.
- Előleget? Azt épp az előbb aludtad le... Szerintem inkább húzd be a nyakad és szedd össze magad és a cuccod, mert holnap már nem nagyon kell jönnöd – közlöm a tényeket vele. Egyelőre fogalmam sincs, mit kezdjek pontosan a helyzettel, ugyanis egyértelmű lenne, hogy repülnie kell innen, de sejtem, hogy nincs a helyzet magaslatán.
Mélyen szívom be a levegőt és megdörzsölöm a halántékom. Kicsit tanácstalan vagyok most, így úgy döntök, nyerek egy kis időt magamnak.
-  Kérlek szedd össze magad Zoey és gyere az irodába. Egyébként is, ma nem dolgoznod kéne? – pillantok az órámra, mert nem néztem meg a beosztást, de amennyiben igen, már rég nem itt kéne lennie...