Jayden & Joel

A szám sarkát harapdálva pillantok Jayre, ami egészen nehéz műveletnek bizonyul úgy, hogy közben nem akarom teljesen felemelni a fejemet, nehogy feltűnjön neki valami mérhetetlenül, brutál szokatlan és oda nem illő az arcomon. Amúgy fiúk vagyunk, szóval ha csak a hajamat vágattam volna le, vagy festettem volna más színűre nem biztos, hogy rögtön feltűnt volna neki, de pont azért, amiért fiúk vagyunk az olyasmit rögtön kiszúrjuk, hogy valaki verekedett-e, vagy... Hát jelen esetben megverték-e. Baromira lelomboz a tény, hogy képtelen voltam megvédeni magamat - pont azért, mert fiú vagyok! -, de végül is mindig utáltam a tesit is, szóval nem kellene annyira meglepnie ennek az egésznek. Ráadásul nem bokszolni tanítanak minket, vagy önvédelemre, tehát a tesi órák még haszontalanabbak, mint amilyennek eddig gondoltam őket. Ultra szívás. Meg az is, hogy egyébként sosem volt túl sok bajom a sulival, mostanában mégis úgy megyek be, mint akit a halálos ítéletébe küldenek és sosem jöhet ki azok közül a falak közül. Fele annyira sem lomboz le a biológia óra, meg az, hogy a tanár Jayvel meg velem példálózik, mint az, hogy el kell valahol töltenem a szüneteket, ahol nem vesznek észre. Pedig vannak barátaim és igyekszem velük tölteni az időmet, ahelyett, hogy valaki másnak a lábára lépnék, vagy útban lennék az idősebb srácoknak. Semmi közöm nem volt hozzájuk, amíg egyszer össze nem futottam velük az udvar egy olyan részén, ahol nem szabadna cigizniük, ők mégis azt tették. Pedig direkt tovább siettem és nem jegyeztem meg mindegyikük arcát. Eszemben sem volt beárulni őket bárkinek is, mert ha elég merész lettem volna, én is kipróbáltam volna a cigit. De egyikhez sem vagyok elég menő. Tulajdonképpen semmihez nem vagyok elég menő - ahhoz, hogy kipróbáljam a cigit a rajzszertár mögött, hogy Jay ruháit hordjam, vagy hogy képes legyek megvédeni magamat.
- Hát az tény, hogy szerintem a feketének amúgy sincs annyi árnyalata, mint ahogy te állítod... - Lehet, hogy nem ebbe kellene belemennünk, mert ha egyszer elkezdem, akkor nehezen lehet lelőni, és baromira nem az volt a tervem, hogy itt csevegjünk a ház közepén, hanem hogy megszerezzem anya alapozóját és bezárkózzak vele a szobámba. Attól függetlenül, hogy az iskolai előadásokra néha használnak rajtunk ilyesmit a lányok, még nem jelenti azt, hogy szakértője vagyok a dolognak, tehát fogalmam sincs hogy 1) mivel kellene felvinnem az alapozót és 2) hogy egyáltalán meg tudom-e oldani úgy, hogy tényleg ne legyen vele észrevehető az arcomon színt váltó sérülés. - Jó, apa ezt nekem is mondta. De én arra gondolok, hogy te egész másképp vagy menő, mint én... - megbicsaklik a hangom, mert a teljes igazság az, hogy egyáltalán nem is érzem magam menőnek. - De hát pont ez a baj! - Fakadok ki kissé hangosabban a kelleténél. - Hogy én olyan menő akarok lenni, mint te, mert... - Akkor nem bántanának? Esetleg több bátorságom lenne? Valami ilyesmi. - Akkor minden sokkal egyszerűbb lenne. - Felelem végül. Igazából fogalmam sincs feladnám-e a személyiségem Jaydentől különböző jegyeit csak azért, hogy ne történjen velem olyasmi, mint ma is és hogy mennyire lenne szórakoztató tök ugyanolyannak lenni, de mivel ilyesmi amúgy sem fog megtörténni, felesleges is mélyebben gondolkodni róla.
- Akkor minden apáék hibája, amiért ilyen vékony falak közé költöztettek minket. - Véletlenül sem az enyém, aki a kelleténél hangosabban trappol a lépcsőn, vagy elejt valamit, mert nem fér huszonhat különböző méretű és formájú dolog a kezembe, amire szükségem van a földszinten is.
- Aha, akkor meg. Nem bunkónak neveltek minket anyuék. - Leginkább akkor nyugodtam volna meg, ha nem kérdezgetett volna tovább és ejtettük volna ezt a témát, de ha valami biztos, akkor az az, hogy Jayben több a kitartás, mint az összes kortársunkban a suliban összeadva. Senki más nem bírná azt a kemény menetrendet, amit neki az úszás miatt muszáj és soha nem panaszkodik miatta. Az én ikrem a legmenőbb, de tényleg.
- Hát... Ezek szerint nem ijeszt meg a gondolat, hogy mindent elmondhatok anyáéknak? - Nem mintha bármilyen extrém szörnyű titkot tartogattam volna az ikrekről, akivel amúgy is sokkal inkább voltunk bajtársak, mint hogy a szüleimmel akarjak összefogni ellene. Nem, ha Jay az éjszaka közepén az erkélyről mászott volna le csak hogy a szerelmével találkozzon és én történetesen ennek a szemtanúja lettem volna, akkor se mondom el senkinek. Mert a mi kapcsolatunk már csak ilyen.
- Tényleg nem muszáj... - Legszívesebben tövéről hegyére elmondtam volna mindent neki. Nagyon nehéz volt titkot tartanom előtte, de újra meg újra felrémlett előttem azoknak a srácoknak a képe, akik olyan jól szórakoztak azon, hogy lökdöshettek és hogy úgy találtak meg, hogy Jayden épp nem volt a közelben és nem tudott megvédeni.
Erős akartam lenni nélküle is, de be kellett látnom, hogy ez nem csak fizikailag, de mentálisan sem lehetséges. Képtelen vagyok titkot tartani, állandóan nyüsszögök, ha csak a kezemet horzsolom is le és sokkal ügyetlenebb is vagyok annál, mint amennyit bevallok. Idővel úgyis kiderült volna minden, vagy nem bírom tovább, és elköltözöm Mexikóba, nevet változtatok és soha nem talál meg senki. Ez utóbbinak csak azért lett volna kicsi az esélye, mert tisztában vagyok vele, hogy ha egyedül élnék bárhol, akkor tuti éhen halnék. Így meg csak gondot okozok mindenkinek, mert Jay is foglalkozhatna mással ahelyett, hogy engem meg a titkaimat kergeti a házban és most még annak a veszélye is fent áll, hogy a szüleink megtudják, ami végképp mindennek a teteje lenne, mert akkor beszélni akarnánk a szülőkkel és ki tudja meddig fajulna ez az egész. Annak a gondolata, hogy hirtelen mindenki meg fogja tudni és a srácok még inkább rám szállnak hatalmas, sötét felhőként kezdett gyülekezni a fejem fölött, ami biztosan az arcomon is meglátszott, amikor az ikremre pillantottam, aki épp visszatért a szobába.
- Oké.. - Nevetséges volt épp most arra gondolni, hogy talán ez az első alkalom nagyon hosszú ideje, hogy Jay direkt adja oda az egyik ruháját, mellesleg nem abból az okból, amiért én néha elcsentem tőle egy-egy darabot, de mégis úgy pillantottam a kezembe nyomott rövidnadrágra, mint épp Dobbyt szabadította volna fel vele. Figyelmesen hallgattam a szavait, amíg lecseréltem a nadrágomat a tőle kapott darabra és bólogatva vettem tudomásul a sztorit, ami eddig rendben is volt, de... - Mi lesz, ha nem fogok tudni hazudni nekik? - Nem csak arról van itt szó, hogy arra neveltek minket, hogy legyünk őszinték, hanem történetesen arról is, hogy piszok rosszul hazudok.
- Akkor minek kellenek a képek? Ezek majd elmúlnak. - Az állammal a térdem felé böktem, miközben a tenyeremet odamutattam neki. Az ilyesmit azért szokták dokumentálni, amiért az emberek screenshotokat is készítenek a beszélgetésekről. Ez pedig jelen helyzetben nem nyugtatott meg túlságosan. - Jay... - sóhaj tört ki belőlem, mert szörnyű volt látni a bátyámat azokkal a szomorú szemekkel, amik egyébként nem voltak rá jellemzően. - Csinálj róla képeket, de tényleg ne mutasd meg senkinek - jelentettem ki végül, a szemébe sem nézve. Az ígérete miatt égni kezdett az arcom, hiszen éppen arra kértem, hogy miattam tartson vissza információkat, sőt egész pontosan hazudjon is a szüleinknek, ez pedig irtóra nem volt jó érzés. - Nem lenne értelme elmondani senkinek... - kezdtem bele a magyarázkodásba, de nem voltak konkrét érveim, ezért képtelen voltam folytatni. Különben is akármit mondtam, Jay rá tudott beszélni az ellenkezőjére, ezért ezen a ponton már egyszerűbb volt csak feladni és hinni neki. Ha az ikrek Mexikóba menne, nevet változtatna és sosem találnák meg, ő tuti túlélné. Velem ellentétben. (Nem mintha Mexikóba kellene mennie, nevet kellene változtatnia és soha nem kellene visszatérnie. Nem engedném.)
- Azért ígérd meg, hogy vigyázol, jó? Nem eshet bajod a szezon közepén. - El sem tudtam volna képzelni az életünket Jay versenyei nélkül, amikre rendszeresen jártunk, hogy szurkoljunk neki. Azzal meg végképp nem barátkoztam volna meg, ha miattam nem tud részt venni ezekben, mert balhéba keveredett. Talán mégiscsak van egyetlen előnye, hogy Jayden leleplezett, hogy most tudtam figyelmeztetni rá, hogy ezek az idősebb srácok mennyire kemények tudnak lenni. Akkor is ha ő egyedül meg tudná verni az összeset.
- Jó... - Fintorogva engedtem le a kezemet, amire valójában kedvem sem volt odapillantani. Ha anya megkért, hogy segítsek neki a konyhában, sosem volt gusztusom a húsokhoz nyúlni és most is totál olyan érzésem volt, mint amikor vagy négy éve egyszer karácsonykor megkértek rá, hogy töltsem meg a csirkemelleket aszalt gyümölcsökkel. Azóta is traumatizálva vagyok.
Lehetett volna azzal magyarázni az egészet, hogy a meztelen, nyers csirkemellek gondolatától sírtam el magamat, de ez jóval komplexebb volt ennél. Amit hazafelé nem engedtem meg magamnak, mert biztosan elvitetett volna valaki a tömegközlekedésről, amiért nyilvánosan sírok, az most mind kijött rajtam. Szipogva dőltem neki a bátyámnak, aki utoljára talán oviban ölelt így meg, mert korábban orrba rúgott egy focilabdával - véletlenül! Az ölelésétől pedig talán épp annyira lepődöm meg, hogy hamarabb abbahagyjam a sírást.
- Nem akartam. - Jelentem ki az orromat dörzsölve, miközben szemügyre veszem Jay ingjét is, mert ha összetaknyolom, biztos nem úszom meg szárazon, iskolai zaklatás ide vagy oda. - Csak nem tudom mit csináljak - sóhajtok fel remegve, még mindig a sírás határán. Elgyötörten pillantok a bátyámra, amikor azt mondja figyelni fogja a végzős évfolyam tagjait, és hevesen rázni kezdem a fejemet, amibe csak beleszédülök. - Ne, ne, légyszi. - A kérlelő hangom megbicsaklik, de úgy kapom el a bátyám kezeit, mintha soha nem is akarnám elengedni. Megrezzenek, amikor felfogom, hogy ő is remeg, amitől kikerekednek a szemeim. - Semmi baj, Jay, túlélem - halvány ugyan a mosoly, amit felé igyekszem küldeni, de mégis ott van az arcomon.
- Hé, nem a te hibád! - Jelentem ki egyébként is elég értetlen fejet vágva, mert bár tényleg elhangzott Jay neve is azelőtt, hogy a földre löktek volna és eltörték volna a gitáromat, de nem hibáztathatom őt azért, mert nem kísérget állandóan. - Nem lenne értelme, nem lehetsz mindig mellettem... - Óriási szemekkel bámultam rá, mert a lelki szemeim előtt elképzeltem, ahogyan még a mosdóba is együtt megyünk ki, mint a csajok szokták, és... Egyszerűen hibás volt az egész. Mi Tom és Jerry voltunk, nem a Teletabik, hogy mindenhová együtt menjünk.
- De akkor mégis mit kellene csinálnom? - Tanácstalanul méregettem őt, mintha bármelyikünknek lenne erre valami ésszerű válasza, ami nem tartalmazza azt, hogy szóljunk egy felnőttnek is. Egyre inkább fojtogatott a gondolat, hogy a végén mégis muszáj lesz megtudnia valamelyik - igazából mindkét - szülőnknek, de igyekeztem elhessegetni ezt a gondolatot. - Sosem fogsz tőlem megszabadulni Jay, ezt tudhatnád már. - Ezúttal sokkal őszintébbnek éreztem a mosolyomat, mint korábban, és képes voltam odanyúlni a bátyám arcához, hogy letöröljem róla az azon végig gördülő könnycseppeket. Szürreális - wow, ilyen szavakat is tudok? - volt ez az egész, mert amíg én az összes filmen sírtam, amiben a család kutyája elhalálozott, addig Jaynél ez nagyon ritka volt. Ez a fajta érzelemkifejezés pedig meghatott a részéről, mert miattam sírt. Tehát mégiscsak szeretnie kell engem, hiába nem mondja soha, akármennyire kérem.
- Azért ilyeneket ne jelents ki meggondolatlanul, csak azért mert sírtam... - Gyanakodva pillantottam rá, mintha mindjárt vissza is szívhatná a dolgot, még mielőtt írásba kérem tőle ezt. De most már úgysem felejtem el, eskü. Örökre emlékezni fogok rá, hogy nem is tart olyan idegesítőnek, mint amennyire gondoltam. Még inkább felcsillant a szemem, amikor meghallottam a szavait és úgy éreztem, hogy hihetek neki, amikor azt mondta, hogy nem fogja elmondani a szüleinknek. Sem a történteket, sem a képek eredetét, amit a sebeimről készített. - Addig oké, hogy a salakon elestem, de a szemem... - Mélyen szívtam be a levegőt, miközben valamilyen alibin gondolkodtam. - Bevertem valahova? Ha lefejel valaki egy szekrényajtót, akkor az hogy néz ki? - Nem mintha azt kívánnám, hogy saját tapasztalata legyen ebből, de mi van, ha látott már ilyet? Jay sokkal tapasztaltabb nálam, ahhoz kétség sem fér.
- Honnan tudsz te ilyeneket? - Tátott szájjal bámultam rá, mert előbb gondoltam volna, hogy kocsikról fogunk beszélgetni, mint alapozó árnyalatokról. - Van barátnőd?! - Még inkább leesett az állam, amikor ezt meghallottam és egyenesen puffogva folytattam: - És nem is szóltál? Miért titkolózol PONT előttem? - Mondom ezt én, aki szintén nem árulta még el senkinek, hogy van egy barátnőm. Azt hiszem. Megbeszéltük, hogy járunk, de ugye semmiben nem lehet manapság biztos az ember. Főleg mert nem egy iskolába járunk. Hiába a döbbenetem, amikor Jay a kezemet kezdi tisztogatni, mégis az ajkamba kell harapnom a bizsergő fájdalomtól, amit legalább annyira nem bírok jól, mint az éles fájdalmat. Igazából miért kéne bárkinek bármilyen fájdalmat tűrnie, nem?
- Nem a te hibád - mondtam újra, megingatva a fejemet. - Tényleg ezt gondolod? - Egészen meglepett pillantással néztem rá, mert szokatlan volt ez még számunkra is. Nem kerestük állandó jelleggel egymásban a hibát, szó sincs ilyesmiről, szimplán csak nem volt ellenünkre csipkelődni egymással, ami rendszerint mindig azzal végződött, hogy én öt percre megsértődtem, Jay pedig visszavonult a szobájába.
- Hát... - Megemeltem a kezemet, hogy meg tudjam vakarni a fejemet, mert ez korábban nekem még soha nem jutott eszembe. Végül is én sem bántok másokat, mert nem szeretik a musicaleket. - Nem, tényleg nem szeretek úszni. De... Akkor... Miért? - Nehezen rakom össze a kérdést, ami már régóta foglalkoztat. Hogy miért vagyok olyan jó célpont a kidobósban, hogy miért olyan könnyű engem a sarokba szorítani.
- Jay... beteg vagy? - Előre hajoltam, ami talán kicsit súrolta a privát szférája határát, de látnom kellett, hogy nem egy másolattal, vagy robottal van dolgom és ez tényleg az én hús-vér, élő testvérem. Aki annyira jófej velem, hogy legszívesebben zsebre tenném ezt az érzést és örökké magamnál tartanám. - Tényleg adsz belőle? - Félrebillentettem a fejemet, miközben őt néztem, meg a leragasztott tenyeremet. - Honnan tudod, hogy mit kell csinálni ezekkel a sebekkel? Még az iskolaorvos sem tudja így leragasztani... - Ugyanis nem ez az első sérülésem, de ez az első, amit felsőbbéves srácok okoztak. Mindennek van egy első alkalma.
- Jay... - Egészen addig vártam a folytatással, amíg meg nem találták az én szemeim az ő pillantását. - Köszönöm. - Mosolyogva mondtam ezt neki, mert mintha melegség is költözött volna a mellkasomba a szavaitól, nem szimplán némi felszabadultság, amit éreztem. Legalább előtte nem kell többet titkolóznom és segít nekem. Azt amúgy is tudtam, hogy ha Jay ott van, akkor mindig minden rendben lesz, de így láttam némi reményt arra, hogy tényleg így lesz. - Te vagy a legjobb testvér, aki csak létezik a testvérek között az egész világon. - Halkan felnevettem, amikor ezt sikerült összehoznom, mert valójában oda sem figyeltem igazán, hogy épp miről magyarázok neki.
- Most mire gondolsz pontosan? - Kíváncsi pillantással fürkésztem őt, elszakítva a szemeimet a térdemről, ami már sokkal jobban nézett ki, hála Jay közreműködésének, mint alig öt perccel ezelőtt. - Milyen alibit? - Fogalmam sem volt mire gondolhat, mert bár nagyon menő képesség lenne ikrekként egymás gondolatát is kitalálni - azért olvasni már túl sok lenne benne, főleg fordított helyzetben, mert akkor Jaynek tényleg az agyára mennék... Szó szerint. Szóval nem volt eléggé egy hullámhosszon a gondolkodásom a bátyáméval, hogy ki tudjam találni mire gondol, ezért is dőltem előre, várva a válaszát.

- Legközelebb ne felejtsd el – amúgy kicsit sem a sapka ténye zavart. Talán nem jó testvéri viszonyra vall az, amit most csinálok, de tisztában voltam azzal, hogy ha nem gyakorlok nyomást Joelre, akkor soha az életben nem lesz velem őszinte, ezt pedig nem akartam, hogy megtörténjen. Utáltam, amikor nem mondott el nekem dolgokat, ő pedig valószínűleg soha nem lesz képes külső szemlélőként tekinteni magára. Ha Joel valamiről nem beszél, az nagyon nagy baj, mivel ő alapvetően az én ellentétemnek felel meg. A csendes és nyugodt Jayden, aki lassan jár, ellenben hosszúakat lép. Közönyös az arckifejezése, ami miatt sokan félreértik és egy parasztnak gondolják. Az öcsémet azért szeretem a másik felemnek nevezni, mert ő pedig a lelkes, csillogó szemű Joel, akinek be nem áll a szája, helyettem is kimond dolgokat, és velem ellentétben sietősen jár, mint a kiskutyák. Pont ez volt az oka annak, hogy könnyen megéreztem azt, hogy ha valami nem volt oké vele. Elég volt a tudat, hogy nem beszél, vagy titokzatos. Ő az a fajta ember, aki belerokkan abba, ha titkot kell tartania, mert ha örömhírről van szó, azt mindenkivel meg akarja osztani. Úgy is nevezhetném őt, mint egy kis boldogságvírust, ezzel ellentétben nekem pedig koromfekete aurám van, gyakorlatilag olyan lehetek, mint egy dementor, aki nem bűzlik.
- Mi ketten valószínűleg baromira más dolgokat tartunk menőnek – talán epésnek tűnt a megjegyzésem, emiatt kifejtettem jobban a dolgot – De apa szerint mind a ketten lehetünk menők a magunk módján. Szóval az, hogy valami szerintem nem az, még szerinted lehet az ellenkezője. Viszont én sem mondom meg neked, hogy mit gondolok annak és mit nem.
Ha mi ketten lánynak születtünk volna, akkor minden bizonnyal nagyobb harcot vívnánk egymással. Nagyon mások voltunk és más körökbe tartoztunk iskolán belül is, ami miatt szinte sosem ebédeltünk együtt, de összességében sok időt töltöttünk együtt, elmondhatom azt, hogy jó volt a kapcsolatunk. Talán nem tudtam úgy kimutatni, de tényleg szeretem Joelt. Ilyenekről viszont ciki beszélni, főleg családon belül. Éppen elég volt puszit adni neki évente két alkalommal, a szülinapunkon és karácsonykor. Mivel magamból indultam ki, úgy gondoltam, hogy ő sem vágyik ennél többre.
- Ha nem egy házban nőttünk volna fel, akkor talán most még hinnék is neked, de az a helyzet, hogy minden alkalommal felébredek arra, amikor kimész éjszaka vécére, vagy inni – mondjuk mivel nem látok át az ajtómon meg a falakon, fogalmam sincs arról, hogy Joel lopakodik-e, de mivel ismerem őt, abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy többet érne az, ha nem próbálna meg halk lenni. Ő tipikusan az a fajta ember, aki pont a nagy igyekezet miatt rúg bele a szekrénybe, vagy borítja be fénnyel az egész lakást. Ha egy kicsit kevésbé próbálkozna, akkor sokkal jobban menne neki a dolog.
- Ha köszönök, megnyugszol? – nem gondoltam, hogy ennyire formális viszonyok uralkodnának itthon, bár valóban parasztság nem köszönni a másiknak. Ettől függetlenül viszont úgy éreztem, hogy ennyi most nekem járhat, mivel Joel lelkiismerete sem tiszta. Más kérdés, hogy apa már tarkón vert volna, amiért nem viselkedek rendesen.
- Azt hiszed, hogy ezzel megijesztesz? – mivel diplomatikusak voltak a szüleim, egyáltalán nem tartottam a következményektől. Majd leülünk, megbeszéljük a dolgokat, én pedig, ha elég bűnbánó leszek és bocsánatot kérek Joeltől, akkor meg van oldva a dolog. Megért ez nekem annyit, hogy magyarázatot kapjak a furcsa viselkedésére.
- Könnyű sarokba szorítani. Még nekem is, csak a bátyád vagyok – ezt szimpla ténymegállapítás volt, de valahol szomorúnak éreztem magam attól, hogy mindezt ki kellett mondanom. Egyáltalán nem volt humorom ahhoz, hogy ezt csináljam vele, ugyanakkor nem vagyok se hülye, se vak. Pont ezért is tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt tette vele. Gondolatban többször is felpofoztam magam, amiért ilyen eszközöket alkalmaztam rajta, de sajnos nem hagyott nekem más választást. Én is éreztem, ahogyan a feszültség egyre inkább nő bennem és szinte már fel akart robbanni a testem attól, hogy próbáltam elfojtani mindezt. Elég jó receptoraim voltak arra, hogy megérezzem, ha az ikremmel valami történt, pont ezért is voltam benne biztos, hogy nem semmiségről van szó. Az pedig, hogy hazudik nekem egyszerre okozott fájdalmat, és gondolkodtatott el azon, hogy mennyire vagyok jó hozzá. Valószínűleg nem bízik bennem eléggé ahhoz, hogy hozzám forduljon segítségért.
Amikor összeraktam a képet a fejemben, és rájöttem, hogy ennek tudatában bántam túl keményen az öcsémmel, kedvem lett volna felpofozni magam, amit végül meg is tettem, miközben nem látott engem. Remegő kezekkel szedtem össze azokat a dolgokat, amivel el tudom látni az öcsém sérüléseit. Egyelőre még én sem tudtam, hogy pontosan mit és hogyan fogok tenni, de muszáj valamit kitalálni. Nem járhatok állandóan a sarkában, annyi közös óránk nincs is, a suli pedig túl nagy ahhoz, hogy egyik órájáról a másikra kísérjem ő. Mindezt az ötperces szünetekben egyszerűen lehetetlen is kivitelezni. Az ebédszünetünk meg általában nem úgy zajlik, hogy meg tudjuk találni egymást. Nekem külön asztalom van a barátaimmal, viszont mivel Joel nem tud velük úgy elbeszélgetni, sohasem kínzom azzal, hogy odaültessem hozzánk. Jobban belegondolva, nem nagyon szoktam őt ott látni.
Miután visszaértem és a térdét említette, gyorsan megnéztem azt majd a szekrényemhez léptem, ahonnan elővettem egy rövidnadrágot.
- Vedd át erre, van tervem – egyszerűbb volt ezzel kezdeni, mert tudtam, hogy most az az elsődleges, hogy megcsinálja – Azt mondjuk anyáéknak, hogy csúszott a salak és elestél. Ha valamennyit elmondunk az igazságból, akkor nem fognak gyanakodni, ha meglátják a tenyered.
Logikusnak tűnt az, amit felvázoltam, de ennek ellenére nem ülhet sapkában a házban, ráadásul fogalmam sem volt arról, hogy miként oldjuk meg azt is, hogy a vacsoránál ne tűnjön fel nekik Joel arca. Biztos vagyok benne, hogy apa is verekedett fiatal korában – és azt hazudja, hogy mindezt nem tette, mert nem akarja, hogy mi is csináljuk – szóval fel fogja ismerni, hogy mi történt Joellel. Az pedig már rég egyértelmű volt, hogy el akarja titkolni, amivel én nem értettem egyet, de bajtársiasnak kellett lennem. Ő a testvérem, hiába vagyunk a szüleink gyerekei, nekem elsősorban mellette kell állnom, nem pedig a nevében cselekedni valamit, később pedig a köszönetet várni tőle ezért. Senkit sem érdekel, hogy jót akarok-e.
- Képeket kell csinálnunk a sérüléseidről – ezen a ponton már gyorsabban és többet beszéltem, mint szoktam, valószínűleg felpörögtem a düh miatt, amit éreztem – Nem fogok velük visszaélni, de legyenek meg. Kérlek.
Amikor ránéztem, valószínűleg nagyon szomorúnak tűnhettem. Én is tudtam, hogy ez önmagában nem lesz elég, ezért még gyorsan hozzátettem a következőt.
- Soha nem mutatom meg anyáéknak. Ha valaha megteszem, akkor tényleg megérdemlem, hogy többé ne szólj hozzám, és örökké haragudj rám, vagy bárkinek beárulj – nagyon komoly volt a hangom, mivel úgy éreztem, hogy valóban egy áruló semmirekellő lennék. Már így is határeset volt, amit vele csináltam, mivel erőszakkal szedtem ki azt belőle, hogy pontosan mi történt vele. Hiába akartam jót neki, sajnos ez az én habitusom.
- Tudok vigyázni magamra – ezt nagyon határozottan mondtam és igen komolyan is gondoltam. Ha valaki, akkor én tényleg nem vagyok egy nebáncsvirág, teljesen jól meg tudom magam védeni gyakorlatilag bárkitől – Ne nyúlj bele kézzel, mindjárt kitisztítom a sebed.
Elég nagyfiúnak éreztem magam, mégis kifejezetten nagy szemekkel és meglepődve néztem az öcsémre, amikor elkezdett sírni. Ahelyett, hogy a sebeit kezdtem volna el lekezelni, szinte automatikusan húztam magamhoz, hogy át tudjam őt ölelni, miközben a tenyerem a tarkójára csúszott és finoman simogattam a haját. Nem terveztem elengedni egészen addig, amíg meg nem nyugszik.
- Ne sírj, kérlek – a hangom alig volt több suttogásnál és össze kellett szorítanom a szemeimet annak érdekében, hogy meggátoljam a saját könnyeimet. Ezen a ponton értettem meg azt, hogy az öcsémet a jó személyisége ellenére bántalmazzák, ő pedig egyáltalán nem olyan karakán, mint én. Nem tudja pontosan, hogy mennyit ér csak azt, hogy minél többször bántják, annál kevesebbet számít. Ennek pedig nem kellene így lennie. Szerettem volna megnyugtatni és elmondani neki, hogy számomra ő a legértékesebb fiú a világon, mégsem voltam képes kinyögni egyetlen szót sem, ezért csak szorosabban vontam magamhoz őt.
- Akkor én is figyelni fogom őket – az előbb kért meg arra, hogy ne csináljak semmit, erre fenyegetőzöm. Finoman toltam el magamtól, hogy meg tudjam törölni az arcát, majd egy pillanatra közelebb húztam és megpusziltam a homlokát. Ekkor jöttem rá, hogy az én testem remeg és kétségbe vagyok esve, mert nem tudom hogyan védhetném meg őt.
- Sajnálom, hogy bajt kevertem – ezen a ponton már a hangom is remegett, akárcsak a szám széle – Nem akarom, hogy miattam bántsanak, de nem tudom mit kellene tennem. Holnap beszélek a titkárnővel és átkérem magam a te óráidra.
Teljesen másféle krediteket gyűjtöttünk, de hajlandó voltam ezeket feláldozni annak érdekében, hogy ne bántsák őt többet. Nekem az iskola amúgy sem számított sokat. A szüleim sportösztöndíjban reménykedtek, én viszont nem akartam magam tovább nyúzni az egyetemmel is. Elég lett volna az, ha szimplán csak leérettségizem. Utána meg ugye mindig lesz valahogy.
- Nem gondolkodhatsz így. Ha minden héten ezt csinálják veled, akkor meg sem éled, hogy elballagjanak – egészen elvékonyodott a hangom, ahogy a mondat végére értem, én pedig képtelen voltam annyira erős maradni, hogy ne gondoljak bele abba, hogy mi történik velem, ha nincs az öcsém – Én meg nem fogok tudni nélküled csak úgy túlélni, Joel. Olyan világ nem létezik, amiben mi ketten nem vagyunk együtt.
Ha feltűnt volna, hogy időközben én is elsírtam magam, akkor biztosan elfordultam volna, de most már késő volt. Ha nem lenne az ikertestvérem, szerintem önmagamban képtelen lennék boldogan élni. Túl csendes és visszafogott vagyok és soha senki nem rázna fel. Mindennap hiányozna, ahogyan ellopja a ruháimat és hozzám beszél. Anya és apa túlságosan tudatosan nevelnek minket, ami miatt tiszteletben tartják a személyiségjegyeinket. Ezen a ponton jöttem rá arra, hogy ha nem Joel lenne a testvérem, akkor nemes egyszerűen egy nyomorék lennék.
- Annyira sokszor nem is mész az agyamra, csak játszom az eszem – nevettem el magam halkan, miközben követtem a példáját és én is megtöröltem az arcomat – Ne piszkáld a szemed, majd én megoldom. Találjuk ki, hogy mit mondunk a szüleinknek.
Ezen a ponton már felesleges volt zsákbamacskát árulnom, egyértelműen mellette voltam. Én sem értettem egyet azzal, hogy anya és apa intézzék a dolgokat, mert akkor Joelt még egyszer el fogják verni. Valójában nekem már volt tervem, de ezt nem akartam az öcsém orrára kötni, mert tuti, hogy lebeszélt volna róla.
- Ez az alapozós terv nem rossz, de a mi fejünk túl sötét anya alapozójához – gondolkoztam azon, hogy van-e olyan ismerősöm, aki tud segíteni ezügyben – Ráírok a barátnőmre, hogy vegyen egyet és majd ő megcsinálja. Nem a sulinkba jár, szóval nem fogja tudni elmondani senkinek.
Én nem értek a sminkhasználathoz, szóval úgy voltam vele, hogy egy nő ezen a ponton jobb választásnak tűnik. Épp elég volt óvatosan megtisztogatni a seb szélét, ami Joel tenyerén éktelenkedett.
- Én vagyok a béna, amiért nem tudok rád rendesen vigyázni – sóhajtottam fel halkan – Tudom, hogy nem csináltál semmit. Semmi sem a te hibád Joel.
Vannak srácok, akik egyszerűen prosztó módjára viselkednek másokkal. Sajnos a mi iskolánkba nagyon sok gazdag és dologtalan gyerek jár, azok pedig pont ilyenek voltak, akik Joelt bántották. Pont emiatt próbáltam sok tervvel előállni azt illetően, hogy mit csinálhatnánk. Talán az lenne a legbiztonságosabb, ha Joel ma nem aludna itthon… Vagy már magam sem tudom, hogy mit csináljunk.
- Ez nem valid érv arra, hogy bántsanak téged – ráztam meg a fejem – Te szeretsz úszni?
Kezdtem úgy érezni, hogy az öcsém szívén sokkal nagyobb sebek vannak, mint azt gondoltam volna, és elgondolkoztam azon, hogy vajon minden korunkbéli gyerek az ilyen-e. Az biztos, hogy kevesen vannak olyanok, akik annyira tisztában vannak önmagukkal, mint én, ez sosem volt kérdés. Ugyanakkor az is összetörte a szívemet, hogy nem tudtam honnan van a magabiztosságom és mit kellene tennem, hogy valamennyit Joelbe is csepegtethessek. Szerintem ő sosem lesz az a fajta fiú, aki csak úgy beveri a száját annak, aki túl sokat jártatja.
- Nem kérsz inkább a kékszőlősből, amiből még sosem adtam? – tisztában vagyok vele, hogy mennyire önző vagyok, de ezt most talán jóvá tudom tenni egy kicsit. Óvatosan ragasztottam le a sebet a tenyerén egy nagyobb ragtapasszal, aztán letérdeltem elé, hogy a térdével tudjak kezdeni valamit. Az kicsit csúnyábban nézett ki a tenyerénél, ezért kénytelen voltam a vizes törölközővel megtisztítani először a teljes sebet.
- Ha ennyire megharagszol rám, akkor többé nem tudod ellopni a ruháimat – nevettem el magam – Soha nem fogom elmondani anyáéknak, mert elárulnálak. Fordított esetben én sem akarnám, hogy tudják, és amúgy nem is tartom jó ötletnek az árulkodást. Ebben most már ketten vagyunk benne nyakig.
Ezért is döntöttem úgy, hogy itt az ideje tényleg rendesen tartani neki a hátam és úgy falazni, hogy anya és apa ma ne tudja meg, hogy mi történt Joellel. Egyszer lealapozni a sérülését egy dolog, de ettől sokkal jobb ötletem lett.
- Mi lenne, ha csinálnánk alibit neked? – ahogy körvonalazódni kezdett a tervem, hirtelen elmosolyodtam és úgy éreztem, hogy meg tudom menteni a mai napot a számára.

Ruha ¦ 2 104 ¦ hazudol?    

Jayden & Joel

- Elfelejtettem... - Olyan halkan sikerült válaszolnom, hogy már abban sem voltam biztos, hogy Jay hallotta. Nem mintha rossz lenne a füle, szimplán csak nem akartam még jobban feldühíteni, amikor száz - ezer! - százalékig tisztában voltam azzal, hogy én követtem el rosszaságot. Jay egyértelműen nem szerette, ha kérdés nélkül nyúlok a cuccaihoz, sőt azt is egyértelműen kinyilatkozta már, hogy nem fog velem matching outfitben menni suliba, én meg rendszeresen figyelmen kívül hagytam ezt a dolgot és mégis csináltam. Ahhoz képest, hogy eredetileg csak azt akartam titkolni, hogy pár felsőbb éves behúzott nekem, most valami egészen más miatt éreztem rosszul magamat és baromira nem volt jó érzés.
- Csak sose hiszed el, hogy ez mennyire menő. - Némileg morcosan közöltem vele a véleményemet, habár nagyon igyekeztem nem megemelni az arcomat annyira, hogy ő is láthassa a vonásaimat. Éreztem, ahogyan a tenyerem egyre nyirkosabbá válik a tudattól, hogy ki tudja meddig fogunk még itt beszélgetni, és egyszer vagy magamtól felnézek, vagy gyanússá fog válni, hogy nem teszem és akkor ugyanúgy lelepleződöm. Állítólag teher alatt nő a pálma, de én minél nagyobb nyomást éreztem, annál inkább megtörtem és jellemzően elkezdtem hadarva bevallani mindent, amit hat éves korom óta elkövettem. Most még ha nem is én követtem el azt a bizonyos dolgot, de belekeveredtem, ami ugyanolyan rossz volt. - Legközelebb szólni fogok, mondom. Megígérem. - Bólogatva süllyesztettem még mélyebbre a fejemet. Kicsit már kezdett kényelmetlenné válni, hogy az állam jóformán a mellkasomat érte, a zoknijaim pedig felettébb érdekesnek tűntek most.
- Honnan tudjam? Az emberek már évszázadok óta sajátítanak el bizonyos viselkedéseket, amik genetikailag belénk vannak kódolva és nem is tudjuk ezeket irányítani. A lányok is csoportosan járnak pisilni, akkor miért baj, ha nekem ez ragadt meg az őseinktől? - Annak tudatában feszegettem a határokat, hogy egy idő után unalmassá válik a szövegelésem és Jay agya talán automatikusan kikapcsol engem hallgatva. A franc se gondolt arra, hogy... Vagyis hogy nem gondoltam én arra, hogy felfedezi ahogyan lopakodom ide-oda a lakásban és felelősségre von... Szerintem ebben a házban nekem irtó sok balszerencsét osztottak. Nem tök igazságtalan? Kinél kell fellebbezni?
- Még mindig nem köszöntél. - Úgy nyomtam előre az alsó ajkam, mintha a következő pillanatban a sírást is el akarnám kezdeni mellé, holott az már megvolt valamelyest hazafelé. Nem tudom az olyanok, aki küzdősportokat űznek hogy élik túl, de én jellemzően amiatt is hangosan ordítottam, ha belerúgtam az ágy sarkába, vagy véletlenül az ujjamra húztam a székem karfáját, amikor leültem tanulni. Fájt az arcom ahol megütöttek és sajogtak a térdeim is az eséstől.
- Tényleg megmondalak, akkor is ha nem hiszel nekem! - A hangsúlyom viszont még így is rettenetesen árulkodó volt. Akkor sem mondtam volna meg, ha tényleg rossz fát tett volna a tűzre, mert fontosabb a mi kapcsolatunk, mint az, hogy a szüleink gyerekei vagyunk. Ez alapszabály.
- Hát... - Levegőt vettem ugyan, hogy tiltakozni kezdjek valahogyan, de már kifogytam a kifogásokból. A hirtelen kapkodva vett levegő pedig egyszerűen csuklásba fordult át, amitől még gyanúsabbnak éreztem magamat, pedig nem is ez volt a lebuktató tulajdonságom. Vagyis gondolom, hogy nem csuklok mindig, ha épp hazudok. - Rendben, akkor legyen úgy, ahogy te mondtad. Nekem úgy is jó. - Már majdnem sóhajtottam egy hatalmasat, de a végén épp időben haraptam rá az ajkamra, hogy ne tegyem. Lassacskán már azt is kezdtem gyanúsnak érezni magamon, hogy egyáltalán levegőt veszek. De ha most visszatartom és lila fejjel ájulok ki, akkor ugyanúgy leleplezem magam. Mint ahogyan valószínűleg már a szövegelésemmel is megtettem. Máskor legalább minimálisan értelmes dolgokat hadoválok össze, vagy mondjuk egy sorozatról vagy játékról pofázok ennyit és nem valami random ajándékkártyáról, amit körül sem tudok írni, mert valószínűleg nem is rendelkezem vele. Ha van is ilyen a bérletem mellett, biztosan nem olyan fontos, hogy emlékezzek rá.
Szerettem volna mindent elfelejteni arról is, ami ma suli után történt, de az események ezt egyáltalán nem engedték meg nekem. Teljesen reménytelennek éreztem a helyzetet, több szempontból is. Egyrészt Jay mindenre rá fog jönni, akkor is ha nem mondom el neki. Most sem sikerült eltitkolnom előle, akkor ha másokat is be akarok csapni, biztosan nem fog menni. Másrészt baromira nem gondoltam, hogy pár órának kell eltelnie és máris tudni fogja, akinek a leginkább nem kellene tudnia. Harmadrészt pedig... Az első két dolog után számomra egyértelmű volt, hogy ugyanúgy el fognak még kapni, mint ma is. Ennek a szentháromságnak az ellenére is igyekeztem erős lenni és nem elsírni magamat, ami lássuk be nem ment valami jól. Rosszabb volt egyedül ülni Jay szobájában, mint vele veszekedni azon, hogy ki a gyanús ebben a házban, meg ki nem.
- A térdem. - Kinyújtottam az egyik lábamat, hogy az egyébként is szaggatott nadrág úgy gyűrődjön, hogy látszódjon alatta a bőröm. Most már mindegy volt, hogy ő fedezi fel ezeket a sérüléseket rajtam, vagy éppenséggel én vallom be őket. Ha képes volt emiatt végigkergetni az emeleten, akkor inkább megkönnyítem mindkettőnk dolgát és elmondom neki. Azt is, hogy mit gondolok a helyzetről és hogy mit mondtak, mit szabad tennem meg mit nem.
- Én nem vagyok benne biztos, hogy... - Sóhajtva tépelődtem tovább magamban, még a mondat befejezésével sem fáradoztam. Amúgy is értettük egymást már félszavakból is. Még ha nem is értettük mindenben egyet. Ennek ellenére váratlanul ért a felháborodása, vagy talán egyáltalán nem is számítottam rá, mert azt hittem, hogy meg fogja érteni, amit mondok neki. Összerezzentem, amikor ellökte magától a kezemet és még inkább egymásnak kellett préselnem az ajkaimat, amikor folytatta. Ránézni sem mertem, mert nem szerettem volna az ingerültségével szembesülni, ami teljesen jogos lehetett a részéről.
- Nem akarom, hogy miattam bajba keveredj. - Úgy mormoltam a szavakat, hogy közben a tenyeremet ékesítő sebeket vizsgáltam és az ikrem által behozott fertőtlenítő, meg egyebek hiányában a körmömmel kezdtem el piszkálni azokat.  Fel sem tűnt, hogy mennyire koszosak a kezeim, ezen a ponton pedig felmerült bennem, hogy vajon hagytam-e vérfoltos nyomokat bárhol a lakásban, ami halálra rémiszti majd a szüleinket.
Túl sok volt nekem ez az egész. Azt még elviselem, hogy Jay azért haragszik rám, mert kérdés nélkül veszem el egy ruhadarabját, de hogy azért is tegye, mert megkérem rá, hogy ne keveredjen bele ebbe az egészbe a suliban? Nem bírtam tovább és szép lassan kitört belőlem a sírás. Úgy öleltem át a bátyámat, hogy közben a vállának billentettem a fejemet és próbáltam nem túl hangosan szipogni.
- Nem tudom Jay, azt mondták, hogy figyelni fognak. - Éreztem, hogy túl sokat mondok neki, de ezen a ponton már nem volt energiám befogni a számat. Túlságosan fájt az arcom, a kezeim, a térdem, az egész létezés ahhoz, hogy tovább titkolózzak. Főleg az ikrem előtt. - Szerintem pont az volt a bajuk, hogy múltkor is kaptak. - De nem láttam a fejükbe, egyáltalán nem lehettem ebben biztos. Abban viszont nagyon is, hogy ha a bátyám a fertőtlenítős gézdarabot a tenyeremre fogja nyomni, a lelkem kikívánkozik majd belőlem, emiatt éreztem, hogy egész testemben megfeszülök.
- Lassan úgyis elballagnak, szóval... - Megrántottam a vállamat, mintha nem is érdekelne annyira a dolog, holott nagyon is fontos pontnak éreztem ezt. Csak amiatt tartottam ki, hogy számolhattam a heteket, amíg olyanok történhetnek, mint ma is.
- Nem haragszom. - Finoman felfelé görbültek a szám sarkai, még ha nem is egy konkrét mosolytól, hanem attól, ahogyan összenyomtam az ajkaimat.  Megemeltem a szabad kezemet, hogy megtöröljem a szemeimet, csak azt felejtettem el, hogy legyek óvatosabb. - Aú! - Hunyorogva csuktam be az egyik szemem és vártam néhány másodpercet, amíg elmúlik a fájdalom az arcomban azon a ponton, ahol megnyomtam. - De én úgy védenélek meg, hogy állandóan veled lennék és akkor is az agyadra mennék, mint most. - Ezen nem volt mit szépíteni, biztosan így lett volna.
- Arra gondoltam, hogy ellopom anya alapozóját... - Végül is ezen a ponton már mindegy, ha elmondom neki az eredeti tervemet is, nem? Csendben figyeltem, ahogyan a kezemet veszi kezelésbe és megtisztítja a sebet, majd hirtelen egy hatalmas sóhaj tört ki belőlem. - Ne haragudj, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. - Éreztem, hogy újra könnyek szöknek a szemembe és már az orromat is facsarta a sírás, de tartottam magam, legalább annyira, hogy a fejemet lehajtsam. Azt már nem mertem megkérdezni tőle, hogy vajon másik testvérre vágyik-e, mert nem akartam megkérdőjelezni az ikerségünket, és ha ezen a ponton lehettem önző, akkor nem is akartam volna, hogy más ikertestvére legyen, csak az enyém.
- Annyira belement a kosz? - Fel akartam ugyan emelni a kezemet, hogy jobban meg tudjam vizsgálni, lényegében annak a tudásnak a teljes hiányában, amivel meg tudtam volna állapítani, hogy mennyire súlyos a helyzet, de Jay úgy tartotta azt, hogy végül mégsem tettem, helyette a fejemet hajtottam le, ami finoman neki koccant a bátyáméknak. - Aú.. - Ezúttal nem a tényleges fájdalom miatt tört ki belőlem a hang, hanem mert viccesnek találtam a dolgot és halkan el is nevettem magam. Furcsa érzés volt ez, azután hogy fél perce még épp sírtam. - Szerintem... - mély levegőt vettem, aztán lassan ki is fújtam azt, amíg gondolkoztam a válaszon. - Csak nem szeretik a dolgokat, amiket én igen. - Az összetört gitárra gondoltam és arra, hogy hogyan fogom én azt pótolni. Emiatt újabb mély sóhaj tört ki belőlem. Ha már az információk egy részét megosztottam Jayvel, akkor a gitár legyen az én dolgom, mert képtelen leszek felelősséget érezni bizonyos dolgok iránt, ha mindig hagyom, hogy más oldjon meg mindent helyettem.
- Ide adod azt a gyümölcslevet? - Talán kicsit ki is akartam használni a helyzetet, mert ugyan fél kézzel elszerencsétlenkedhettem volna vele magam is, de eszemben sem volt Jay szobájában kiborítani valamit. Így is remélem, hogy a telefonját nem törtük össze, mert akkor nem csak gitárt kell vennem, hanem beszállni a zsebpénzemmel is az új telefonjába.
- Anyáéknak nem mondhatod el, jó? - Teljesen őszinte kíváncsisággal néztem rá, várva a válaszát. Úgy éreztem tűkön ülök, hogy halljam az ígéretét, ezért még gyorsan hozzátettem valamit: - Ha elmondod, örökre haragudni fogok rád és nem állok veled szóba. Még szobát is cserélek és leköltözök a földszintre! - Mindketten tudjuk, hogy ez mind hazugság, de azért próbálkozni még szokás.

- Már meg ne haragudj – teljesen színtelen hangon szólaltam meg – De miért nem kérdezel? Tudod, hogy utálom, amikor csak úgy elviszed a cuccaim.
Annak ellenére, hogy ikrek vagyunk, nekem szükségem volt némi magánéletre, ezt pedig Joel annyira nem szerette tiszteletben tartani. Egyáltalán nem arról van szó, hogy mondjuk utálnám őt, mert a testvérem, akit ráadásul az első pillanattól fogva ismerek. Amikor azt mondtam, hogy mi jobban szeretjük egymást, mint szimpla testvérek, azt mindig komolyan gondoltam. Elvégre kevesebb ikerpár él a földön, mint szimpla testvérek, de ennek ellenére folyamatosan egyetlen dologra vágytam: minimális magán szférára. Kettőnk közül, ha ő extrovertált volt, akkor én határozottan introvertáltnak számítottam még akkor is, ha az emberek elsőre mást gondoltak. Szükségem volt arra, hogy legyenek saját dolgaim és egyedül lehessek az pedig, hogy az öcsém történetesen házon belül lopja el a cuccaimat, ennek határozott megsértése volt. Ráadásul mindezt nagyon pofátlanul csinálta, mivel még akkor se tudnám feljelenteni érte, ha akarnám. Mert kiröhögnének a rendőrök.
- Nagyon önző vagyok, tisztában vagyok vele – anélkül, hogy kimondta volna, bólintottam – Nem haragszom érte, csak néha kérdezhetnél. Ez egy fekete sapka, baromira nem érdekelne, ha lenne neked is egy.
Ahogyan az se, ha pár ugyanolyan ruhadarab is akadna a szekrényünkben. Minden bizonnyal egy idő után már egymás cuccait hordanánk, mivel centire pontosan ugyanakkorák vagyunk és az alkatunk sem különbözik sokban. Hiába sportoltam rendszeresen és versenyszerűen, a testem messze elmaradt sok úszótársaméhoz képest, mert apa és anya is vékony volt. Emiatt én is ilyen voltam, bár az igaz, hogy rajtam valamennyivel több izom volt az ikremhez képest, főleg láb tájékon. Szóval abban már nem lennék biztos, hogy az én nadrágjaim ugyanúgy állnának rajta azon túl, hogy derékban jók lennének neki.
- Fura vagy te nekem – résnyire szűkített szemekkel néztem rá – Miért tartod fel a karjaidat? Nem foglak megütni akkor sem, ha embert öltél.
Nem mindig volt ez így. Mivel teljes egészében egymás kortársai vagyunk és fiúk is, nyilvánvalóan verekedtünk kiskorunkban… Bár, ha teljesen őszinte voltam ebben a helyzetben, akkor az szimplán egyoldalú verés volt, amit én követtem el ellene. Mivel kettőnk közül mindig én voltam a morcosabb természet, akinek mindennel baja volt, nehezen bírtam annak idején Joel lelkesedését. Sosem felejtem el azt, hogy apám mennyire megrángatott, miután lelöktem ezt a gyereket a dombon és azon röhögtem, ahogyan pattog és üvölt. Az volt az utolsó alkalom, hogy hozzá nyúltam, pedig hatévesek lehettünk… Meg általában ezek a hatalmas verekedések egy-egy hajtépésig és lökdösődésig terjedtek.
- Nem szoktam üvöltözni a házban. Azért jöttem ki, hogy köszönjek, csak hülyén viselkedsz és ezért elmaradt – meg amúgy lehetett volna fejhallgató is rajtam, mert gyakran feküdtem el az ágyamon a kutyával és hallgattam zenét úgy, hogy semmi mást nem csináltam. Akkor aztán hogyan kellett volna meghallanom, hogy hazaérkezni kíván Joel úrfi? Mindenesetre bármit akart elérni ezzel a vetítéssel, nem működött. Ezen a ponton anya és apa is rájöttek volna arra, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Mondj csak, ha mersz – talán gonosz dolog volt a nyomorán vigyorogni, de pontosan tudtam, hogy nem fog tenni semmit. Ha pedig mégis, akkor nem leszek hajlandó bevédeni előttük, mivel ő volt az, aki futott árulkodni. Onnantól kezdve miért tennék bármit főleg azok után, hogy nem hajlandó elmondani azt, hogy mi történt? Elég biztos voltam benne, hogy nem jódolgában kommandózik a lakásban, ami azt is jelentette ezzel egyidejűleg, hogy valamit el akar titkolni az egész család elől. Ezek a dolgok meg sosem tartogattak semmi jót. Nem hiszem, hogy a szüzessége elvesztése miatt viselkedik így.
- Majd megvárlak és érted megyek délután – megrántottam a vállam – Havi ötször kibírom, nem? És egyébként, többször meg akartalak várni, csak mindig elfogyott a türelmem.
Más kérdést képeztek azok az időszakok, amikor a versenyekre készültünk fel, mert akkor napi 2x2 óra volt az edzésem, ennek egy részét pedig reggel tartottuk. Ilyenkor minden alkalommal elkéstem az óráimról és még mindig vizes, furcsán göndörödő tincsekkel estem be az aktuális tanárhoz. Talán nem túl jók a jegyeim, de benne vagyok az úszóválogatottban, ami már önmagában azt eredményezi, hogy sok engedményt kapok. Hamarosan viszont világversenyeken is indulhatok, legalábbis emlegettek ilyesmit előttem, szóval egy szava nem lehet annak a tetves börtönnek, amiért nem töltöm minden időmet tanulással.
- Mindegy mi az, meghívlak rá, ha meg tudod mondani, hogy mire kell – határozottan fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. Ezen a ponton már biztos volt számomra, hogy hazudik, mert össze vissza habog minden hülyeséget. Emiatt már eléggé felment bennem a pumpa, de mivel alapvetően nagyon unott arckifejezéssel rendelkezem, ő nem vehette észre ugyanezt addig, amíg el nem kezdtünk kergetőzni a házban. Nem mondom azt, hogy nem sajnáltam meg, miután a földre került és nem hatottak meg a szemében a könnyek, de most nem erre volt szüksége. Néha úgy éreztem, hogy Joelnek nem a gyengédség kell, hanem az, hogy valaki erőt demonstráljon mellette. Hogyan másként érezhetné magát biztonságban, ha ő képtelen egy rakat nagydarab csávó ellen megvédeni magát, és még azt sem érzi, hogy van mellette valaki, aki ezt megteszi helyette is? Nem volt kérdés, hogy felsegítem a földről, aztán az ágyam szélére nyomom.
- Mindegy – a telefonommal kapcsolatos kérdéssel csak megrántottam a vállam, és kifejezetten örültem annak, hogy már nagyon régen rakattam rá üvegfóliát, szóval jobb esetben nem lett nagyobb baja a készüléknek. Szerintem apa kinyírna, ha mennünk kellene cseréltetni rajta a kijelzőt, vagy rosszabb esetben újat kellene venni nekem.
- Baszki – halkan sziszegtem, amikor ismét megpillantottam az arcát és ahelyett, hogy most a lelki sebeit ápolgattam volna, kiviharzottam a helyiségből. A fürdőszobából hoztam el az elsősegélycsomagot, aztán megálltam az éjjeliszekrényem mellett. Végül úgy ahogy volt, egyszerűen kiszedtem a fiókot a helyéről és odaadtam neki, aztán némi gondolkodás után mellé tettem egyet a kedvenc gyümölcsleveim közül.
- Máshol is megsérültél? – óvatosan fordítottam párat a kezén, majd kérdés nélkül tűrtem fel a pulcsija ujját – Ha nem mondhatod el, akkor majd kiderítem. Nekem az is jó. Egyébként ezeket tényleg le kellene fényképezni, hogy legyen rá bizonyíték.
Egyértelműen nyolc napon túl gyógyuló sérülés volt a legtöbb, szóval ezen a ponton már úgy gondoltam, hogy értelme lenne bevonni talán a hatóságokat is. Többször a szemtanúja voltam annak, ahogyan zaklatták az ikertestvéremet, azt pedig tanúsítani tudom, hogy nem anya vagy apa verték el. Ezenkívül semmi olyan helyre nem mászkált, ahol magára szedhette volna a sebeket, szóval egyedül az iskolai erőszak maradt, ha logikusan gondolkoztunk. Én pedig tudtam a potenciális gyanúsítottak nevét.
- Akkor már az én hibám az egész, mi? – ingerülten löktem ki a kezét a sajátomból, a tekintetem ezúttal már nem volt érzelemmentes – Jó. A kurva anyámat érte, hogy próbállak megvédeni. Többet nem teszem. Végig nézem, ahogyan mások véresre vernek és előrébb leszünk.
Talán nem ez volt a legjobb módja annak, hogy kezeljem a helyzetet, szóval még néhány káromkodást elmormoltam az orrom alatt, aztán ahelyett, hogy kivettem volna a fertőtlenítőket a helyről, elfordultam tőle. Gondolom, akkor egyáltalán nincs szüksége rám, szóval innentől kezdve élhetünk csendesen egymás mellett, mintha nem is ismernénk a másikat.
- Innentől kezdve oldjad meg úgy, ahogy akarod – talán túl kemény voltam vele, de nekem is fájt, hogy ő nem volt hajlandó elfogadni azt, hogy segíteni akarok rajta. A kipattintott elsősegélydobozt egyszerűen visszazártam, és már éppen indultam volna el amikor újra megszólalt. Amikor észrevettem az arcán legördülő könnycseppet odanyúltam, hogy letörölhessem, a tenyerem pedig megállapodott a tarkóján és odahúztam magamhoz, hogy megölelhessem.
- Nem lesz még egy alkalom – határozott volt a hangom – Azt garantálom. Valószínűleg nem kaptak eleget a korábbi alkalommal.
Leszartam, hogy végzősök. Az olyan faszfejek, akik csak lefelé tudtak ütni, egyáltalán nem tudtam tisztelni. Nem gondoltam nagy teljesítménynek azt, hogy egy Joel kaliberű fiút meg tudtak verni, szóval, ha ennyire kötekedni akartak, a saját súlycsoportjukban kellett volna keresni valakit.
- El fogom őket vitetni – újra a kezembe vettem Joel tenyerét, egy gézdarabra csepegtettem valamennyit a fertőtlenítőből is. Jobb híján a szobámat áztattam el egy palack vízzel, mivel elfelejtettem törölközőt behozni. Szerencse, hogy az edzés miatt volt bent nálam elég és egy ki is volt készítve.
- Ne haragudj, hogy kiabáltam veled – tudom, hogy valószínűleg nem voltam jobb azoknál, akik zaklatták – De, ha én lennék a kisebb és a gyengébb, te is megtennéd értem ugyanezt.
Finoman nyomtam bele a tenyerén lévő sebbe a vizes törölközőt, aztán elkezdtem megtisztítani a sebeket.
- Örülj neki amúgy, hogy észrevettem, mert holnapra leesett volna a karod, úgy elfertőződik – nem volt itt az ideje annak, hogy viccelődni kezdjek aztán egyszerűen megcsóváltam a fejem és inkább magamnak tettem fel a kérdést, mint neki – Miért csinálják ezt veled?

Ruha ¦ 1 385 ¦ hazudol?    

Jayden & Joel

- De azt csak kölcsön vettem és vissza akartam adni! - Olyan heves mentegetőzésbe kezdek, mintha épp az életemért könyörögnék, habár jól tudtam, hogy Jay nem fog velem olyan kesztyűs kézzel bánni, mint a saját iskolatársaim, még annak ellenére sem, hogy teljesen jogosan lehetne rám mérges, amiért lenyúlom a cuccait. De mivel ovis korunk óta nem kapunk a szüleinktől ugyanolyan ruhát, és valószínűleg úgysem mondaná el nekem, hogy honnan vette a cuccait, egyszerűbb volt minden alkalommal belopakodni hozzá és... Ha nem is elvenni, de megigényelni kölcsönbe a ruháit. Amikor a szennyesbe kerültek ezek a darabok már úgysem lehetett megkülönböztetni, hogy pontosan ki hordta, anyát meg nem nézem akkora creep-nek, hogy elkezdje szagolgatni a fiai ruháit, hogy a parfümjük illata alapján mondja meg melyik kié. - Ne haragudj rám, jó? Többet nem veszel el semmit, ígérem! - Nem igazán örültem volna neki, ha egyszerűen lerángatta volna a fejemről azt a bizonyos sapkát, mivel akkor nem csak a kölcsönvétel ténye válik nyilvánvalóvá, hanem az arcom állapota is, jobb lenne menekülőre fogni.
Már ha képes lennék hazudni, vagy beadni bármit is az ikremnek, ami egyébként lehetetlen. Nem csak azért mert annak ellenére, hogy nem lógunk mindig együtt, mégis mi értjük meg egymást a legjobban, hanem mert ez valami genetikai dolog lehet, ami minden ikerpárnál működik. Az a sokadik érzék, ami csak nekünk van.
- Nem tudom, nem tudom! - Úgy kapom magam elé a karjaimat, mintha csak újra meg kellene védenem magam, emiatt pedig határozottan rosszul is érzem magamat. Mert nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a bátyám soha nem bántana engem, még ha halálra is idegesítem. Valahol nagyon mélyen biztosan tisztában vagyok azzal is, hogy Jay viselkedése lényegében nem is nekem szól, hanem azoknak, akik elkaptak ma délután, mégis sokkal inkább a pánikszerű menekülésen töröm a fejemet és nem azon, hogy hogyan beszélhetnénk meg tisztán ezt a dolgot. Megmondták, hogy nem szólhatok senkinek és én magam sem érezném magamat túl büszkének, ha állandóan rohannék a szüleimhez, vagy épp a bátyámhoz. Így most sem beszélhetek.
- Hát most mondom, hogy te. Még csak nem is köszöntél amikor bejöttem, pedig tuti hallottad... - Egyszerűbb őt vádolni figyelmetlenséggel, mint bevallani, hogy én próbáltam meg szellem módjára átlopakodni a házon oda-vissza legalább kétszer. De ahogyan már az előbb is említettem, nem mondhatom el neki mi történt, szóval nem jöhetek azzal, hogy mit akarok elrejteni. Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha Jaynek programja lenne ma és egyedül lennék itthon, de ilyeneken teljesen felesleges gondolkodnom, mert ezen már nem lehet változtatni. Jay itthon van és rám van szállva, tehát elő kell állnom valami béna kifogással és megpróbálni megetetni vele.
- Ne viccelj már, én nem is nézlek hülyének. Most minek találsz ki ilyeneket? Megmondalak apának! - Bizonyos dolgokat egyértelműen nem akarok megosztani a szüleinkkel, de ettől függetlenül elég gyakori nálunk, hogy vagy ránk kennek valamit, vagy mi áruljuk be egymást. Szerintem az sem lenne nekik újdonság, ha Jay miatt nyafognék, de pontosan úgy lenne elintézve, mint az az eset, amikor más iskolába akartam járni. - Te indulsz el mindig túl hamar, de ha amúgy is szeretsz korábban beérni, akkor mindegy ha marad minden a régiben. Meg amúgy is haza is kell majd jutnom valahogyan - aprókat bólogatva beszélem meg magammal a dolgot, habár kellene ehhez az egészhez Jay beleegyezése is, aki nem igazán akar elengedni, akármennyit magyarázok neki mindenféle másodlagos dologról. Lassan oda jutok, hogy már nem tudok mit kitalálni, amivel elültethetném a gyanúját és akkor talán minden kiderül, amitől egyszerűen lever a víz.
- Hát ööö... Szóval a kupon az... - Hogy mitől éreztem pontosan úgy magamat, mint egy olyan felelésnél, amikor hiába tanultam, hirtelen minden kimegy a fejemből? Ötletem sincs. Mégis ugyanaz volt a helyzet, mintha csak vissza kellene mondom a mai biológia órán tanultakat, amitől - vagy épp attól, hogy már felfogtam, hogy minden ki fog derülni - csak felfordult a gyomrom. Időm sincs kamuzni még valamit, mert hirtelen Jayvel nézek farkasszemet, és a felismerés mellett már ott van bennem az a tudat is, hogy ha most nem menekülök, akkor talán sosem lesz tárgyalási alapom, amíg ez az ügy le nem zárul. Ezért is tépem ki a kezéből a telefont és menekülök el. Akkor talán meghallgat és még azelőtt állíthatom őt le, hogy bármit tenne. Nem akarom, hogy miattam hívják be az igazgatóhoz, vagy megint azért verekedjen, mert engem megütöttek.
Azzal mindig is tisztában voltam, hogy a bátyám erősebb nálam, csak arra nem számítottam, hogy ezt épp most használja ki, és ahogyan belöki az ajtót, aminek a hátammal támaszkodom, előbb meglepetésemben, aztán fájdalmamban kiáltok fel. A korábban az aszfalton koppanó térdembe most ugyanolyan élesen hasít bele a fájdalom, mint a csuklómba és a felhorzsolt tenyerembe. Könnyes szemmel emelem meg a fejemet és nézek Jayre. Nem is igazán akarok felállni, csak akkor fektetek a mozdulataimba némi energiát, amikor segítséget is kapok hozzá.
- Nem tudom... - Szipogva dörzsöltem meg az orromat a karommal, miközben körbepillantottam a padlón és fojtott hangon szólaltam meg újra. - Szerintem becsúszott oda. - Az íróasztalom és a radiátor felé mutatok, aztán a szememhez emelem a kezemet, hogy dühösen dörzsöljem ki onnan a könnyeket. Nem akarok Jay előtt bőgni, de érzem, hogy összeszorul a torkom, amikor megint megfogja az arcomat. Az ő vonásait látva csak azt kívánom, bárcsak más családban nőttünk volna fel, mert akkor nem kellene valaki olyat pátyolgatnia állandóan, mint én. Akkor sokkal könnyebb élete lenne, én pedig nem lennék senkinek a terhére, csak magam miatt felelnék.
- Nem mondhatom meg. - Olyan halkan válaszoltam neki, hogy még épp hallja. Épp elég volt, hogy az előbb ő is felemelte rám a hangját és én sem tudtam csendben maradni, amikor belökte az ajtót. Már csak az hiányozna, ha a szomszédok kihívnák ránk a rendőröket. - Mondtam, hogy ne próbáld meg mindig elintézni helyettem a dolgot, nem? - Más kérdés, hogy mindketten nagyon jól tudtuk - ha nem, akkor pedig az arcom jelenlegi állapotából nyilvánvalóvá válhatott -, hogy az én nagyszerű megoldásom az lett volna, hogy szimplán tűrök az erőszaknak és remélem, hogy minél hamarabb eljön az a pont, amikor azok a fiúk, akik engem bántottak végre leérettségiznek és elballagnak.
- Nem mondhatod el anyáéknak. - Már-már könyörögve törtek ki belőlem a szavak, amikor átértünk a másik szobába. Hiába kaptam választási lehetőséget egy egész fióknyi édességből, én csak hadarva kezdtem el beszélni: - Nem szólhatsz nekik, mert abból csak nagyobb balhé lesz, úgyis megtudják, nem? Mindig megtudták. Ha elmondod, vagy te csinálsz valamit, akkor meg fognak találni. Ennek sosem lesz vége! Hyung... - Csak azért nem folytattam, mert már nem volt elég levegőm hozzá. Lesütöttem a szemeimet és az ölembe fekvő fiók tartalmát néztem, közben pedig fel sem tűnt az a könnycsepp, ami legördült az arcomon.

Egyáltalán nem tudtam, hogy mire kellene vélnem azt, ahogyan az öcsém viselkedett. Pontosan tudtam, hogy nem lenne nehéz sarokba szorítanom, de mivel alapvetően a csendességemhez társult némi türelem is, egyelőre hagytam neki, hogy fölényben érezze magát. Mivel pontosan tudta, hogy ah lerohanom őt, annak lényegében csak rossz vége lesz, szimplán engedtem, hadd beszéljen. Bármennyire próbálta rejtegetni előlem, voltak elképzeléseim arról, hogy mi történt vele, hogy pontosan miért nem akar rám nézni.
- Én is így látom, vérem – kicsit félrebillentett fejjel néztem rá – Főleg annak tudatában, hogy az én sapkám van rajtad.
Jelenleg teljes mértékben részletkérdés volt az, hogy mit visel, Joel pedig nem volt buta, ezzel a ténnyel ő is tisztában volt. Nem mondom, hogy nem volt segítségére az, ahogyan megszólítottam, mert mindig akkor utaltam a közöttünk húzódó, testvéri kötelékre, ha éppenséggel úgy gondoltam, hogy elkövetett valamit.
- Akkor mitől rossz a lelkiismereted? – ezen a ponton, vadmacskákat megszégyenítő fürgeséggel mozdultam felé, és én magam is éreztem, hogy a tartásom egészen fenyegetővé vált, hogy a testem megfeszült. Nem állítom, hogy nem volt bűntudatom azért, amiért pontosan úgy  viselkedtem ezen a ponton, mint azok a személyek, akik az öcsémet bántották. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy Joel túlzottan jámbor ahhoz, hogy beismerje a történteket, így nekem nem igazán maradt más választásom. Nyilvánvalóan félt attól, hogy el leszek tanácsolva a sok verekedés miatt, mivel sosem szerette, ha én rendeztem le az ő ügyeit, emellett pedig egyetlen alkalommal sem vettem a fáradtságot arra, hogy felvilágosítsam őt bizonyos dolgokról. Gondolok itt elsősorban arra, hogy számomra nem fáradtságos munka volt őt védelmezni, sokkal inkább a kötelességemnek éreztem ezt. Mert mint korábban is említettem… Ő a vérem, viszont nem szimplán testvérek vagyunk. Képtelen voltam szavakba önteni azokat az érzéseket, amiket valójában az öcsém váltott ki belőlem, de kötve hiszem, hogy holmi közönséges testvérpároknak megadatott volna az, amit mi kaptunk ajándékba az élettől. Ő volt a másik felem.
- Ki lopakodik? – ezen a ponton talán egy kicsit tényleg fel voltam háborodva – Úgy csinálsz, mintha az lenne rám jellemző amúgy, hogy ordítva járnám végig a házat.
Ezt pedig alapvetően sértőnek éreztem magamra nézve. Komolyan mondom, hogy már létezni nem lehet nyugodtan itthon. Anyának és apának állandóan az a baja, hogy egy hangom sincs, és mindent úgy kell belőlem erőszakkal kihúzni, de amúgy sem lehet velem társalogni, mivel állandóan be van dugva a fülem. Ezzel szemben Joel pedig lopakodással vádol, amiből véleményem szerint az következik, hogy ő meg meg van győződve arról, hogy én folyamatosan üvöltözök. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a kisbabák képesek kiválasztani a családjukat. Én viszont néha úgy érzem magam, mint egy selejtes példány, akit valaki direkt sózott anyára és apára az öcsém mellett, hogy túl tudjak élni ebben a kemény és gonosz világban.
- Szórakozol te itt velem… - sokkal inkább mormoltam az orrom alatt a szavaimat, mint neki – Még nem háborodtam meg. Miért nézel akkor hülyének?
Nem engedtem el a nyakát egyetlen pillanatra sem, viszont a kezem határozottan landolt a vállán, így irányítottam őt a saját szobám felé. Ahonnan úgy sem mer megszökni, amíg én azt nem mondom, hogy távozhat. Alapjáraton sem értem, hogy miért tervezne egyáltalán hasonlót.
- Elviszlek suliba, amíg nem veszel újat, csak készülj el időben – a második mondaton volt alapvetően a hangsúly. Mivel szívesen vittem volna amúgy is, csak soha nem voltam képes kivárni, míg ő összeszedte magát. Én egész gyorsan megvoltam a zuhanyzással, és mivel a ruháim nagy része ugyanúgy nézett ki, sokat válogatnom sem kellett közöttük – Milyen kupon volt az? Meghívlak arra, amit miattam elmulasztasz.
Már az elejétől kezdve egyértelmű volt számomra az, hogy vetít, ez pedig akkor igazolódott be teljesen, amikor tagadni kezdett. Én a magam részéről ezen a ponton diadalittasan mosolyogtam volna, ha nem rejtegetné az arcát. Nem kellett sokat törni a fejem innentől kezdve azon, hogy pontosan mi történt, mert már voltak elképzeléseim. Pontosan tudtam, hogy nem ellenkezne nekem, szóval a kezeimet egyszerűen az arcára csúsztattam és megemeltem az állát, hogy jobban megnézhessem őt magamnak. Ezen a ponton fogyott el a türelmem és éreztem azt, hogy a harag is fellobban bennem, ezt pedig pont egy olyan személyen vezettem le, aki a helyzet áldozata volt, emellett pedig nekem kifejezetten fontos.
- Baszd meg, Joel – ez volt az a pont, amikor már tényleg üvöltöttem és utána iramodtam. Kettőnk közül én voltam az, aki jobb erőben van és sportosabb, épp ezért pár hosszú lépéssel beértem őt, de még így is gyorsabb volt nálam, nyilvánvalóan kihasználta a pillanatnyi megdöbbenésem. Viszont kettőnk közül én vagyok az erővel – határozottan vallom a többet erővel, mint ésszel elvet – emiatt pedig könnyedén lenyomtam a szobája ajtaján a kilincset. Pusztán pár lökésre volt szükségem ahhoz, hogy bejuthassak hozzá, azzal viszont nem számoltam, hogy a nálam gyengébb öcsém testi épségében is kárt tehetek ezzel. Viszont épp ezért is enyhültem meg valamennyire, de nem eléggé ahhoz, hogy normálisan zárjam el előle az egyetlen menekülési irányt. Ha anyáék esetleg hazaértek volna, és hallották az ajtó csattanását, akkor egy időre békén fognak minket hagyni.
- Gyerünk, állj fel – a hangom sürgető volt, mégis finoman nyúltam a karja alá annak érdekében, hogy felsegíthessem őt, majd átfogtam a derekát is, és úgy sétáltam el vele az ágyáig – Hol a telefonom?
Nyilvánvalóan sajnáltam, mivel ezen a ponton én is fájdalmat okoztam neki, de nem igazán hagyott más lehetőséget. Ennek ellenére most már a mozdulataim jóval lágyabbak voltak ahogyan lenyomtam őt az ágyra, majd újra a tenyerembe fogtam az arcát, hogy szemügyre vehessem a sérülését. Fogadni mertem volna arra, hogy ezzel már be tudnánk perelni azt, aki csinálta, viszont jelenleg minden, amit éreztem, az a düh volt. Össze kellett szorítanom a szemeimet, mert pontosan azt éreztem, hogy képes lettem volna mérgemben elsírni magam. Utoljára szerintem a gyerekkorunkban készült fényképeken voltam ennyire mérges.
- Ki tette? – amikor újra ráemeltem a pillantásomat, már sikerült felvennem egy rideg maszkot – Addig nem ígérek meg semmit, amíg nem mondod el nekem. Ráadásul megint hazudtál.
Valós volt a hangomban a csalódottság, mert nem ez az első eset, hogy a saját öcsém átvert, én viszont ennek ellenére is az ujjai közé csúsztattam a sajátjaimat, és végül mégis felálltam.
- Nézzünk rá valami krémet – nálam elég sok ilyen volt, mivel rengetegszer sérültem meg egy-egy edzés során. Addig sem engedtem el a kezét, amikor már a saját szobámban voltunk, fél kézzel szedtem ki az egész fiókomat, amiben a csokikat tartottam, azt pedig Joel ölébe tettem. Én magam egy szó nélkül kezdtem el kutakodni az alatta levőben, ami tele volt pakolva különböző fájdalomcsillapítókkal és egyebekkel.

Ruha ¦ 768 ¦ hazudol?    

Jayden & Joel

Őszintén - komolyan! - teljes szívemből hittem abban, hogy legalább egy napon át... Jó, technikailag csak fél napon át, mivel már ennek a napnak a fele eltelt, de mindegy. Szóval én ezer százalékig hittem abban, hogy legalább ennek a napnak a végét el tudom tölteni úgy a saját házunk falai között, hogy senkinek nem tűnik fel, ami történt. Kezdetnek be akartam lógni a szüleim szobájába, hogy lopjak alapozót anya sminktermékei közül, amivel eltakarhatom az ütés nyomát. Épp  elég ideje vagyok az iskolai show-kórus tagja, hogy meg tudjam állapítani mennyire sikerül jól a művelet, habár nyilván az is feltűnő lett volna, ha két centi alapozóval a fejemen ülök a vacsoránál. Amit a lebukás elkerülése végett akár hajlandó lettem volna kihagyni. Persze ez is rengeteg kérdést vetett volna fel, mert maga a tény, hogy lemondanék a vacsoráról, megint csak gyanús. MINDENT volt időm átgondolni hazafelé jövet. Szóval... Ha valaki arról kérdezett volna, hogy pontosan mi a bajom, valószínűleg a legegyszerűbb az lett volna, ha szimplán alvást színlelek. Ezt követően pedig lett volna lehetőségem lesettenkedni a konyhába az éjszaka közepén és enni valamit. Nem is tűnt olyan vészesnek.
Az egészbe csak azt nem sikerült belekalkulálnom, hogy Jay történetesen itthon lesz és nincs elfoglalva mondjuk a szobájában, vagy a hátsókertben. Azt mondjuk nem tudom pontosan minek lett volna ilyenkor a hátsókertben, ráadásul az egyetlen virág... növény?... amivel igazán foglalkozik, az a szobájában lévő aloe vera, amiről egyébként nem beszélünk.
- Biztos rossz a lelkiismeretem. - Vágom rá rögtön. Egyedül csak ez jut eszembe és szinte hallom a fejemben, ahogyan a nagymama mondja ezeket a szavakat. - Én nem is csináltam semmi olyasmit, csak... NEM viselkedem furán! - Magamat is meglepem a hangsúlyommal és bár kikerekedik a szemem, remélem, hogy Jaynek nem tűnik fel. Kettőnk közül ő az erősebb, szóval ha meg akar állítani, akkor könnyedén meg tud. Most is megtette. - Te lopakodsz itt, ezért ijedtem meg. - Ez a része technikailag rám is igaz, de nekem okom van rá. Olyan okom, amit semmilyen körülmények között nem mondhatok el a bátyámnak, és nem csak azért, mert  a felsőbb évesek, akikkel összefutottam, azt mondták nekem. Náluk sokkal menőbbnek tartom Jay-t, így ha valakire hallgatnom kellene, akkor inkább rá hallgatnék, ami... Jelen esetben nem jön ki túl jól, mert akkor azt is jelentené, hogy ha megkér rá, akkor el kell, hogy mondjam a történteket.
- Igen... - Továbbra is érzékelhetően vékonyabb a hangom a szokásosnál, aminek köze lehet a bátyám kezéhez a nyakamon és ahhoz is, hogy nem vagyok benne biztos, mennyire hitte el, amit mondok. Ikrek vagyunk, szóval ha hiszünk abban, hogy ez bármivel többet jelent, mint a kapcsolat a szimpla tesók között, akkor már rég lebuktam. Minden más alkalommal hiszek ebben a kapcsolatban - még ha Jay nem is mondja ki! -, de jelenleg azt akarom, hogy ne létezzen ilyesmi.
- Hé! - Kezdett rajtam eluralkodni az az érzés, ami délután is, amikor azok a srácok vettek körbe és egyszerűen csak kinevettek, miután egyikük megütött. - Tényleg nem kellene... Én inkább visszamennék a bérletért, mert volt mellette kupon is, amit még... - Belém fojtja a szót, hogy a bátyám is megszólal és mellé még visszaránt engem maga mellé. - Nem! - Elkiáltom magam, pont úgy, mint amikor igazak a vádjai. Hirtelen csak annyit tudok tenni, hogy a fejemhez kapom mindkét kezem és igyekszem lehajtva tartani azt. De még ez sem segít rajtam, a következő pillanatban már Jayvel nézek farkasszemet.
Érzem, ahogyan az egész arcom és a füleim végei is vörösek lesznek, aztán nagyot nyelek, mielőtt megszólalnék. - Azért, mert nem történt semmi! - Lázasan dolgoztatom az agyamat, hogy kitaláljak valamit, amit elhihetne nekem. - Ne! Ne hívd fel őket! Jay! - Elkerekednek a szemeim, ahogyan a telefonja előkerül a zsebéből és át sem gondolva, hogy pontosan mit csinálok, egyszerűen előre vetem magam, hogy kiránthassam azt a kezéből, majd az ellenkező irányba véve lendületet a szobám felé szaladjak vele. Amint beérek, egy határozott mozdulattal igyekszem bevágni magam mögött az ajtót és még neki is támaszkodom. Sajnálatos módon azt már nem tehetem meg, hogy elfordítom rajta a zárat, mert amikor tizenegy éves korunkban véletlenül bezártam magamat, apa inkább lecserélte azt.
- Ígérd meg, hogy nem hívod fel őket! - Úgy kiabálok kifelé, hogy tisztán érthetőek legyenek a szavaim. Felvont szemöldökökkel fülelek, miközben Jay telefonját tapogatom a saját markomban idegességemben. - Jay? Ígérd meg! - Simán megtehetné, hogy egyszerűen benyomja az ajtót, de ha mondjuk az emiatt megsérül, az csak még több kérdést vet fel, a szüleink számára is. Azt pedig már végképp nem akarom, hogy mindenki előtt lebukjak még ma.

Soha egyetlen alkalommal sem fordult elő az, hogy a kocsiban ne vártam volna legalább tíz percet Joel felbukkanására. A mi reggeli rutinunk azonban merőben eltérő volt. Míg ő általában kipihentebb volt nálam – gondolom korábban feküdt le aludni – addig én lényegében a lehető legrosszabb formámat hoztam reggelente. Sokan azt gondolnák, hogy egy hozzám hasonló, sportos fiatal biztosan fitt egész nap. Ez az én esetemben nem így van. Lényegében képes vagyok szárazon a számba önteni egy adaggal a kedvenc gabonapelyhemből, hogy arra locsoljak még némi tejet. Ezzel letudtam a reggelit mondván, hogy az ilyen dolgokat az ember amúgy is együtt fogyasztja, nekem pedig nincs szükségem a kötelezőnél többre. Általában anya készít nekünk szendvicseket, de azért kapunk is pénzt… Én ezt az első óra előtt szoktam elkölteni, ami miatt rendszerint késve érkezem meg az órámra, de hát… Ugyebár enni azt kell.
Ami a készülődést illette… Határozottan én voltam a gyorsabb. Nekem megfelelt a tiszta póló egy tiszta nadrággal, időjárástól függően, tiszta pulóverrel, és már el is indultam lényegében. Joel ennél válogatósabb volt, és sokszor képes volt az én ruháimat „kölcsönvenni”, vagy a frufrujával foglalkozni, amire én időt sem fordítottam soha. És minden perc, amíg vártam rá hát… Idegőrlőnek hatott és felment az agyvizem, amiért nem tud gyorsabb lenni. Általában a kocsiban már éhes szoktam lenni és emiatt lépek le, nem pedig azért, mert az ikertestvéremet annyira utálnám, hogy képtelen vagyok elfuvarozni őt is, ha már nekem van autóm és jogosítványom.
A délutánok már sok esetben azért voltak mások, mert mind a ketten jártunk különféle foglalkozásokra a suli keretein belül, és azokon kívül is. Én a magam részéről éppen ezért sem számítottam arra, hogy Joel otthon lesz majd. A viselkedése pedig azon a ponton vált furcsává, hogy a többi nappal ellentétben most egyáltalán nem akart lelkesen üdvözölni. Határozottan nem ehhez vagyok szokva, de ha felrónám neki, akkor innentől kezdve minden nap azzal zaklatna, hogy megtanítson kimutatni az iránta érzett szeretetemet, nekem pedig ehhez egyáltalán nem volt kedvem sem most, sem máskor.
- Mit ijedezel? – elég színtelen volt a hangom és összevont szemöldökkel néztem rá, miközben próbáltam megfejteni a viselkedését. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy éppenséggel mi van vele, mert a viselkedése egyértelművé tette, hogy valami nagyon nem oké – Most szólj, ha valami olyat csináltál, amiért elvisznek a böribe, mert akkor tudok falazni neked. Furán viselkedsz.
Persze kettőnk közül egyáltalán nem ő volt az, akire elsőként mutogattak abban az esetben, ha valami történt. Egyetlen alkalommal sem vettem arra a fáradtságot, hogy a jófiú imidzsemet erősítsem, mert senkinek nem tartozom magyarázattal a tetteimért. Ugyanakkor kifejezetten rossznak sem lehetett mondani, szimplán csak csendesebb vagyok a többi tinédzsernél, ami miatt már mindenki faszságokat rak össze velem kapcsolatban.
- Tehát a bérleted – némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy egyszerűen nem hiszek neki – Hamarosan úgyis le fog járni.
Azt nem tettem hozzá, hogy majd viszem én őt, mert holnap reggel egyértelművé vált volna a dolog. Ha pedig nem mondott nekem igazat, akkor úgysem fogadja el az ajánlatomat. Ez a sapka, kapucni öltözék pedig egészen gyanúsnak tűnt nekem…
- Beszélsz itt baromságokat – a nyakánál fogva indultam el a szobája felé vele, mert ott legalább védve vagyunk attól, hogy anyáék megtudjanak dolgokat. Pontosan tudtam és azt is vallottam, hogy a szülőket néhány dologból ki kell hagyni… És az iskola ilyen volt. Az ember csak abba nyerhet betekintést, amiben valóban ott is van, de anyáék határozottan nem jártak a sulinkba, így nem akartam őket beavatni abba, ami Joel, köztem és még pár srác között megy. Amíg meg tudjuk oldani mi, addig felesleges belevonni ebbe bárkit, mert egyikünk sem akarja, hogy fegyelmi eljárás induljon el ellene… Jelen esetben én és a többi srác is érintettek vagyunk, akik az öcsémet rendszerint terrorban tartják.
- Elviszlek suliba – egy határozott mozdulattal ragadtam meg a fiú derekát és húztam vissza magam mellé – A sapkám van rajtad ugye, és azt takargatod ennyire…
Jelen esetben mindez nem volt igaz, de más választásom nem nagyon maradt, erőszakkal kellett leszednem a kapucnit a fejéről és megszabadítani a kiegészítőtől is a gyereket. Viszont mindezek után nem azt kezdtem el fixírozni, egyszerűen a földre dobtam és a fiú állát kaptam el, majd fordítottam magam felé a fejét.
- Úgy tudtam baszd meg! – félhangosan morogtam a szavakat, hirtelen pedig olyan harag öntött el, hogy kedvem lett volna megkeresni azt, aki megütötte – Miért titkoltad el megint? El fogom mondani anyáéknak!
És már igyekeztem is a zsebembe nyúlni a telefonom után, mert nagyon mérges voltam Joelre is. Ha nem hagyja, hogy én intézzem el a dolgokat, akkor a szüleinknek kell, mert ők talán tudnak tenni valamit… Ha nem csalnak a megérzéseim, ez már túl van a nyolc napon túl gyógyuló sérüléseken, szóval tehetünk feljelentést.

Ruha ¦ 768 ¦ hazudol?    

Jayden & Joel

Időm sem volt azon gondolkozni, hogy hosszú távon hogyan fogom megoldani, hogy a családból senki ne vegye észre, ami történt. Tulajdonképpen nem csak arról van itt szó, hogy hiába nézek fel a bátyámra, nem szeretem, amikor helyettem intézi el azokat, akik valamilyen formában bántanak. Egyrészt mert ezek után valamilyen szinten azt várnám, hogy ha tényleg törődik velem, akkor ki is mutatja és nem csak olyankor, amikor verekedni kell. Másrészt pedig eljutottam arra a pontra, hogy kezdtem kifejezetten gáznak érezni a tényt, hogy én képtelen vagyok megvédeni magamat. nYiLvÁnVaLóAn nem olyan az alkatom és a hozzáállásom, hogy vissza tudjak vágni bárkinek, vagy éppenséggel elintézzem, hogy leszálljanak rólam... Ugyanakkor legalább az okát szerettem volna tudni annak, hogy pontosan milyen okból kell arra szánnom magam, hogy settenkedve próbáljak közlekedni a saját házunkban és olyan dolgokért lógjak be anyáék szobájába, amihez jó esetben hozzá sem nyúlnék. Atyaég, ez most furán hangzott.
Igazából tényleg csak valami olyan kellene nekem, ami segít eltakarni a sérülést az arcomon, anyunak meg tuti van erre valami cucca, mert lényegében ő a nő a házban. Az egyetlen. Nem azt mondom, hogy szüksége van ilyesmire, vagy ne lenne természetesen is gyönyörű, de azért ha egy kis jóérzés van benne akkor tart itthon valamit olyan esetekre, amikor az egyik fiát megverik és az titokban akarja tartani. Ugye? UGYE?
Legelőször be akartam érni azzal, hogy szimplán bezárkózom a szobámba, de be kellett látnom, hogy akkor elveszíteném minden esélyemet a korrigálásra. Ezért is lehetséges, hogy miután megszabadulok a gitártokomtól, aminek a tartalma látatlanban is egy rémálom számomra, visszaindulok a lépcsőn és igyekszem a lehető leghalkabb lenni miközben a zoknis lábaimmal szedem a fokokat... És kis híján szívrohamot kapok amikor meghallom a bátyám hangját. Felkiáltok ugyan, de hamar a számba nyomom az öklömet, más mozdulatra azonban valahogy nem vagyok képes, mert egyszerűen lefagyok ott, ahol vagyok. - Hyung! Én izé... Nem is akartam... - A korábban felemelt kezemet most a fejemhez kapom és még a mostaninál is jobban igyekszem a szemembe húzni a kapucnit, ha az arcomra árnyékot vető sapka nem lenne elég. - Észrevettem, hogy kiesett a bérletem a táskámból, de amikor a buszról leszálltam még nálam volt, szóval visszamegyek és megkeresem. - Tulajdonképpen igaz is lenne, ha nem lennék vele tisztában, hogy a bérletem egyébként a hátsó zsebemben van. Az egyetlen szerencsém talán az, hogy a pulóverem eltakarja ezt mások elől és csak én vagyok vele tisztában.
Valami halk, nyüszítés-féle jön ki a torkomon, amikor Jay megfogja a nyakamat és rögtön be is húzom azt, az akaratának viszont egyszerűen képtelen vagyok ellenállni, csak az jut eszembe, hogy semmiképp sem emelhetem fel a fejemet. Ezért ugyan felé fordulok a testemmel, de végig a zoknijainkat fixírozom egymás mellett.
- Én nem sántikálok... - A hangom túlságosan magasra ugrik, amint próbálom magam kimagyarázni a helyzetből, s ezért előbb megköszörülöm a torkom, csak aztán folytatom. Lényegében talán másoknak megérne egy próbát az, hogy ha meg is látja Jay a fejemet, de én megkérem arra, hogy ne kérdezősködjön, vagy próbáljon intézkedni, akkor tiszteletben tartja-e a kérésem... Én viszont túlságosan tisztában vagyok az ikertestvérem jellemével, hogy ebben akár csak egy percig is hinni tudjak. - Semmiben. Jó a zoknid, honnan van? Talán nekem is kellene ilyen, menne az új.. ömm pulcsimhoz. - Nevetséges próbálkozás ugyan a figyelemelterelésre, de mégis megpróbálok közben kicsusszanni a keze alól. Úgy érzem ha az egész viselkedésem önmagában nem is árulkodó, az a fél-lelkesedés, amit most produkálni tudok és ami ha teljes kapacitással működik, akkor Jay idegeire megy - legalábbis ezt szokta mondani -, épp eléggé nem jellemző rám, hogy ezzel is csak gyanút keltsek. Ezért is próbálok menekülni. - És most ha megbocsátasz - továbbra is a fejemet lehajtva feltett szándékom, hogy legalább az előtérig eljussak, habár azt még nem gondoltam át, hogy az eredeti terv módosítása után most mégis hogyan oldom meg ezt az egész helyzetet és azt, hogy Jay ne tudja meg, amit nem kellene.

Soha nem tudom azt, hogy a tesómnak pontosan milyen órarendje van. Az tuti, hogy általában a reggelek alkalmával egyszerre indulunk el otthonról, aztán természetesen teljesen külön érkezünk haza, mivel a foglalkozásaink más napokon vannak. Emiatt az egyikünk mindig a suliban marad. Nekem ma elmaradt az atlétika edzésem, ezért előbb hazaértem mindenkinél. Pontosan tudtam, hogy anyáék még dolgoznak, ezért nem kifejezetten izgultam azon, hogy mivel kellene elütnöm a házban az időt. Lényegében innentől kezdve annyi volt a dolgom, hogy felmenjek a konyhába, megkajáljak, aztán jobb dolog híján elkezdjem lekötni magam Tiktok videókkal.
Sok osztálytársam szintén készít videókat, néhányuknak egészen szép a követőtábora is, azonban én még arra sem voltam hajlandó, hogy egy normális nicknevet kitaláljak. így JH02-ként voltam jelen az oldalon, profilkép nélkül és lényegében az alkalmazást csak arra használtam, hogy a csöcsüket kidobáló lányokon, meg az affektáló, magukat viccesnek gondoló fiúkon nevettem. Ha az emberek az Instagram világát nevezték műnek, akkor nem tudom, hogy ez micsoda... De engem valamiért az a fajta magamutogatás, ami ezeket az idiótákat jellemezte, egyáltalán nem vonzott. Nem az én hibám a dolog, tehát teljes nyugodtan nevethetek azokon, akik ilyen könnyen lejáratják magukat. Hiába vagyok sportolóként viszonylag ismert, ettől függetlenül nem érzem azt, hogy ennyire megalázó platformokon kellene öregbítenem a hírnevem.
Nem tudom mennyi ideje ülhettem az asztalnál, amikor egy ajtó csapódását hallottam. Sejtettem, hogy az öcsém ért haza, mert anyáék érkezése határozottan korai lett volna, és ahogy lenéztem, egy sötét árnyat láttam elsuhanni. Felvontam a szemöldököm és vártam. Nem vagyok hajlandó előreköszönni neki akkor sem, ha lényegében csak három perccel fiatalabb nálam. Mivel hasonlót nem hallottam elhangzani a továbbiak során sem, egyre inkább csak frusztráltnak éreztem magam és azon kezdtem el gondolkozni, hogy a tesóm miféle tiszteletlen stílust vett fel az utóbbi időben. Pont ezért is álltam fel, ahogy pedig kitoltam a seggem alól a széket, az halkan megnyikordult. Nem tetszett nekem az, ami jelenleg folyt az alsó szinten... Tudtam, hogy az öcsém titkol előlem valamit.
Erre azért nem volt túlságosan nehéz rájönnöm, mert lényegében ahányszor hazaér rám száll valami miatt. Vagy Play Stationözni akar, vagy biliárdozni, holott sokszor megverem őt az ilyen játékokban... Mondjuk vannak meglepetések és nekem is rossz napjaim, tehát nem tartom rossz partnernek, mivel az esetek többségében jól elvagyunk ezekkel a játékokkal, ha nekem éppenséggel van kedvem hozzájuk. Általában maximum el szoktam küldeni, de határozottan szokatlannak tűnt az, hogy most nem jött egyből az én szobámba... Vagy legalább a felső szintre.
Egészen meglepődtem, amikor végül mégis meghallottam a lépteket és a fal mögé húzódva néztem végig, ahogyan az öcsém felkommandózik a lépcsőn, aztán megtámasztja a gitárt a falnál és ismét elindul valamerre... Furcsa, hogy nem megy be egyikünk szobájába se, helyette inkább ismét lefelé indul meg. Nekem a magam részéről nem igazán volt arra ötletem, hogy mi a fenét akar... Most akkor el fog menni?
Ismerem az öcsémet, és pontosan tisztában vagyok azzal, hogy milyen könnyű célpont. Emiatt pedig anyámat megszégyenítő érzék fejlődött ki bennem, ami miatt pontosan tudom, hogy bajban van... Vagy pedig mikor történt valami olyan, amit csak én tudok elrendezni. Éppen ezért is lopakodtam meglepően hangtalanul utána, vártam meg, amíg leér a lépcsőn, majd pedig hirtelen szólaltam meg, amikor úgy gondoltam, hogy nem fog számítani rá.
- Hova indulsz? – a kérdésem halk volt, mégis, a lakásban honoló csend miatt olyan volt, akár egy ostorcsapás. A mellkasom előtt összefont kezekkel álltam, és figyeltem Joel hátát – Ne próbálj meg futni, mert úgyis utolérlek. Rosszabb lesz, ha én kaplak el.
Lustán és lassan indultam lefelé a lépcsőn, aztán a biztonság kedvéért még megfogtam a nyakát, hogy ne legyen annyira könnyű a menekülése. Igyekeztem magam felé fordítani, de nem akartam túl nagy erőt kifejteni a dologhoz. Ha most elijesztem, talán sosem tudom meg az előzményeket.
- Miben sántikálsz, Joel? – a kérdés, amit én kaptam meg minden alkalommal, amikor kisfiú korunkban kitaláltam valami rosszaságot. Lényegében ugyanúgy kértem számon őt, mint régen ő engem... Végülis az volt a sorsunk, hogy egymás hülyeségébe keverjük a másikat.

Ruha ¦ 651 ¦ hazudol?    

Jayden & Joel

- "Ne mondd el a bátyádnak." Ch... - Hülye lennék elmondani Jaynek, hogy mi történt velem délután. Nem azért, mert attól félek, hogy kiröhögne, amiért képtelen voltam megvédeni magamat. Sokkal inkább azért, mert ha megtudja, hogy megint bántottak, újfent ő lesz az, aki lerendezi nekem ezt az egész konfliktust. Már ha lehet arról beszélni, ugyanis előbb rá kellene jönnöm annak az okára, hogy miért szállt rám annyira Joshua és miért élvezi, hogy előbb felnyom a szekrényre, aztán megkerget, most pedig valószínűleg tönkretette a gitárom. Nem is feltétlenül amiatt aggódom, hogy az arcomat ért ütésének a nyoma még mindig sajog és hogy ki kell találnom valamit azért, hogy holnap ne tűnjön fel senkinek a suliban, hogy bevertek nekem egyet... A gitártokomba viszont még nem mertem belenézni, az út azonban, aminek egy részét igyekeztem gyalog megtenni, nem segített a kíváncsiságomon. A felsőbb éves fiúk viszont korántsem bántak óvatosan a hangszerrel és ha csak visszaemlékszem arra, hogy milyen hangokat hallottam, kiráz a hideg.
Nem csak hogy a bátyámnak nem szólhatok erről, de a szüleim sem tudhatják meg, hogy mi történt. Azt pedig főleg nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki is megtudja a családból, hogy eltörték a gitárom. Ki kell találnom valamit, hogy én magam tudjam pótolni a hiányát és meg kell esketnem a gitártanárt is, hogy ne szóljon senkinek erről. Ha mondjuk azokban az órákban, amiket eddig a különórán töltöttem, most keresnék valami állást, ahol pár hónapon belül összegyűjtök annyi pénzt, hogy szerezzek egy gitárt... Nem is olyan őrült ötlet, ebben a városban már millióan dolgoznak feketén, nem? Akkor nekem is simán menne.
Ez persze mind szép és jó, abba viszont nem sikerült belegondolnom a hazafelé úton, hogy hogy oldom meg a házba való bejutást anélkül, hogy bárkinek is feltűnne. Lényegesen később érkeztem haza, mint kellett volna, így csak abban reménykedhetem, hogy tulajdonképpen nincs itthon senki. A csuklómra simuló óra digitális számlapjaira pillantok és szinte érzem, hogy leforrázódom. Esély sincs rá, hogy legalább Jay ne legyen itthon. Viszont ő legalább nem jön elém mindig, mint anya, szóval talán sikerül belopakodnom a szobámba.
Igyekszem ultra halkan zörögni a kulccsal a zárban és olyan lassan kinyitni, hogy ne csapjak vele zajt. A becsukása is legalább olyan kém-munkának érződik, mint amit a filmekben látni, a cipőm levétele pedig gyakorlatilag megkönnyíti az emeletre való feljutást. Teszek róla, hogy a kapucnimat az arcomba húzzam és a gitártokom ne verjem neki semminek, a lépcső tetején viszont mély levegőt veszek.
Tükörbe ugyan nem néztem, de előre érzem, hogy szükségem lesz valamire anya sminktermékei közül ahhoz, hogy legalább kicsit megpróbáljam elrejteni az ütés nyomát. Ahhoz viszont előbb anyuék szobájába kellene bemennem és csak azt követően tudnék a sajátomba zárkózni. Ha viszont későbbre hagyom az akciót megvan az esélye, hogy anyáék hazaérnek és nem tudok feltűnés nélkül bemenni hozzájuk úgy, hogy még az arcomon sincs semmi. A hátamon lógó gitártok viszont túl nagy ahhoz, hogy oda-vissza lopózzam vele hang nélkül.
Teszek néhány óvatos lépést a szobám felé, de mivel tudom, hogy a küszöböm környékén nyikorogni szokott a parketta, nem megyek be. A gitártokot betámasztom az ajtó mellé - kinézetre nem is olyan vészes, csak a tartalma már biztosan nem olyan szép, mint reggel volt -, aztán rászánom magam, hogy anyáék szobája felé is legalább olyan óvatos léptekkel lopózzam, zokniban és kapucnival a fejemen.