Ha megkérdeznék néhány embert az őrsről, hogy pesszimistának vagy optimistának látnak-e, tízből kilenc munkatársam rávágná, hogy optimistának. A tizedik Ben lenne, aki már elég jól tud bennem olvasni ahhoz, hogy tudja, a számon kiömlő szavak pozitív hangvétele ritkán egyezik meg ténylegesen a fejemben végigmenőkkel. És igaza van. Az esetek nagytöbbségében még én se tudom igazán elhinni a jóhiszemű meggyőződéseimet, amivel nem csak a környezetemet, de magamat is próbálom bátorítani és motiválni, változó sikerekkel. Szeretnék teljes vállszélességgel beállni a szavaim mögé, de nem vagyok rá képes. Naiv, reményteli pesszimistának mondanám magam, aki optimista szeretne lenni, de elvesztette az ahhoz szükséges látásmódot. Tipikus Loise-dolog, hogy még ebben sem tudom azt az eredményt elérni, amit szeretnék.
Mindenesetre, annyira még bennem sem tengett túl a remény, hogy azt higgyem, a Cole-lal való nyomozás egyszerű lesz.
Nem attól tartottam, hogy ne találnánk meg a közös munkához szükséges, ha nem is barátságos, de professzionális talajt – noha nem panaszkodok, a sűrű kínos csendek ellenére is úgy éreztem, hogy annyira kedvelem Sykes-ot, amennyire ilyen rövid idő alatt csak lehetett -, ami miatt a különböző részlegekről összerakott nyomozók nagyja panaszkodni szokott, hanem maga az ügy nyomasztott. Persze, az lenne a fura, ha nem tenné, tekintve, hogy azokat a sebeket tépegetem lelkesen, amiket az elmúlt évtizedben gondosan ragtapasz alá rejtegettem, de egészen eddig a pontig hajtott előre…  valami. A segíteni akarás, és… megint csak a remény. A remény, hogy egyszer és mindenkorra pontot tehetek az ügy végére, és magam mögött hagyhatom. Hogy nem kell majd paranoid pszichiátriai-szökevény módjára folyton hátrapillantanom a vállam felett, mert egy Jamesére hasonlító hang üti meg a fülem.
Félreértés ne essék, ezek a motivációk ugyanúgy megvoltak. Csak éppen sokkal nehezebben érvényesültek, amikor épp attól féltem, hogy bármikor megpillanthatom Jamest vagy Benjamint. Ez egy olyan része volt ennek a nyomozásnak, amit eddig jótékonyan elfelejtettem figyelembe venni.
Cole kocsijában ültünk, ironikusan Staten Island kikötőnegyede körül, egy raktárépületekkel teli, gyéren megvilágított utcában, ami azt jelentette, hogy az utca forgalma egy egytől tízig terjedő skálán időről-időre megközelítette a kettőt. Úgy minden órában egyszer, talán.
Nem mintha kifejezetten féltem volna, nem, csak éppen nem éreztem magam biztonságban sem. Ezért zártam be valamikor az első óra körül az ajtót az oldalamon, hátha. És ezért kezdtem el tapogatni a blézerem alatti pisztolytáskában pihenő fegyveremet is, amikor az ajtózár nem használt – egészen addig, amíg Sykes rám vetülő pillantása azt nem ígérte, hogy most azonnal hív nekem egy Ubert, és hazaküld. Azóta csak a lábammal dobogtam, csettintgettem, a hajamat téptem, vagy a hamburgeres zacskót hajtogattam; mentségemre szóljon, mindet rögtön abbahagytam, amikor az ideiglenes társam sóhajtozni kezdett. A körömrágásra még nem szólt semmit, úgyhogy éppen ez volt a soros.
Én tényleg megakartam magam nyugtatni, és úgy viselkedni, mint egy normális emberi lény, de semmilyen légzési technika nem működött. Megpróbáltam hát magam elé képzelni a számomra kedveseket, hogy vajon ők mivel támogatnának ebben a helyzetben.
A fejemben élő April megszorítaná a vállam és biztosítana róla, hogy erősebb vagyok, mint amilyennek hiszem magam. Aztán berontana a megfigyelt épületbe, és mészárlást rendezne. Nem hiába szeretem azt a nőt annyira. Zofia mazochistának hívna, amiért itt vagyok, de azért együtt érzőn megkínálna egy cigarettával, és megkérdezné, van-e egy feles húszasom. Bobby tapintatosan megérdeklődné, hogy megeszem-e még az érintetlen hamburgeremet, mert ő éppenséggel nagyon szereti ezt a fajtát, és kár lenne veszni hagyni, majd teli szájjal tudatná velem, hogy rá bármikor számíthatok, legyen szó bármekkora kenguruseregről. Heloise valószínűleg csak elővenne egy diktafont, és megkérne, hogy fogalmazzam meg, mit érzek. Még Saúlt is látom, karikatúraszerűen nagy bajusszal, ami a vállát verdesi, de csak annyit mond, hogy úgy öltözök, mint egy rosszabb fajta leszbikus (az, aki nem szerepel pornóban), és kéne már nekem egy jó dugás.
A maga módján mindnek örültem, ha másért nem is, mert úgy gondoltam rájuk, mint az emberekre, akik törődnek velem (kivéve Saúlt, ő csak túl mély benyomást hagyott rajtam a bajszával), még ha valóságban talán nem is így reagáltak volna, de ettől függetlenül nem lettem hirtelen zen.
- Tudod, mit szeretek az SVU-ban? – kérdezem hirtelen, hátradőlve az ülésemben, a fogaim között még mindig a hüvelykujjam körmével. – A legtöbb esetben adott a gyanúsított, és nem szoktunk megfigyeléssel bizonyítékot gyűjteni, mert… nem tudnánk. Ritkán kerülünk ilyen idegőrlő helyzetbe – mutatok körbe a szabad kezemmel a kocsiban. – Bár, az is igaz, hogy több ügyünk landol a kukában, mint amennyi nem, és ez az arány a #metoo mozgalom óta is csak egy keveset javult, de… nem tudom, ti hogy bírjátok. Nehéz lehet. Csak ülni, és várni valamit, ami talán el sem jön.
Főleg velem az anyósülésen, teszi hozzá kéretlenül a fejem. Nem mintha tudnék vele vitatkozni, teljesen igaza van; alaposan megnehezítem Sykes estéjét. És a munkáját, ha már itt tartunk.
Természetesen, nem várhattunk csodát a nyomozástól, de amikor a negyedik nő is úgy küldött el minket, hogy hagyjuk őt békén, keményebben ért a sikertelenség pofonja, mint kellett volna. A legjobb, amit eddig ki tudtunk csikarni, néhány ígéret volt, miszerint, ha meggyőzzük a többieket, talán ők is újragondolják a dolgot. Igen ám, de ha nem tudunk senkit meggyőzni, nem lesz mihez csatlakozni.
Aztán jött az ötödik nő (és meglepő hévvel kezdett forrni a vérem, tudva, hányan vannak még rajtam kívül), aki ugyan szintén nem akart tőlünk semmit, de információja volt erről a helyszínről, az itt megforduló alakokról - akik Cole szerint a keresett drogárusító szerv tagjai lehetnek -, és éppenséggel egyszer ő maga is jelen volt, mert maga James és Benjamin hozta el magával egy póker-estre; egy estre, ami kapcsán később feljelentést tett. Ez egy erős kiindulópont volt, de amikor erről mesélt, megtört szemekkel és remegő kézzel, csak arra tudtam gondolni, hogy miféle szörnyűség történhetett vele itt, és milyen fenyegetést kellett kapjon, hogy alig néhány nappal később visszavonja a feljelentését. Nem emlékszek, mikor voltam utoljára ennyire dühös.
Majdnem biztos voltam benne, hogyha nem lettem volna jelen a beszámolójánál, Sykes nem hoz magával. Így viszont nem volt más választása.
- Gyanúsan csendes eddig minden. Már látnunk kellett volna valakit, nem? – pillantottam a karórámra. Tény, még csak tizenegy felé járt az idő, talán ez egy ilyen társaságnak korai. Fogalmam sincs.
Sikerül elrágnom az utolsó ép körmömet is, úgyhogy kénytelen vagyok az ölembe ejteni a kezeimet. – Sajnálom – szólalok meg váratlanul, mielőtt kedvet kapnék az ablakkal játszani, és lebuktatnám magunkat. – Hogy ilyen vagyok. Csak… sose gondoltam végig, mit tennék, ha újra látnám őket. De jól vagyok! Vagyis, tudom magam türtőztetni. Nem kell attól tartanod, hogy pánikrohamot kapok, vagy ilyesmi.
Ez nem olyasmi, amit megígérhetnék, nem is kellene, de mégis reménykedek benne, hogy képes leszek mégis visszafojtani az ösztönt, ha szükséges lesz. Tessék, már megint ez a rohadt reménykedés. Nem hagy szabadulni. Talán igaza van a mondásnak, és a hamis remény tényleg rosszabb, mint a kétségbeesés.

Is there so much hate for the ones we love?

Tell me, we both matter, don't we?

Vannak, akik szentimentális okból tartják meg a felszerelésük egy részét, miután ott hagyták a sereget. Nem mindent, persze, magát az egyenruhát visszakérik, állítólag azért, hogy ne élhess vissza vele (a támaszponton, illetve a bevetéseken kívül bizonyos esetekben rossz szemmel nézik, ha abban vagy, más esetekben egyenesen illegális), de azt se zárnám ki, hogy csak újra fel akarják használni, amit lehet. A legtöbb dolgot elég gyorsan elnyűvi az ember, aztán foltozgatja ahogy tudja; az egyik ilyen a zsák. Az enyém megjárta velem Irakot, Afganisztánt, Kuwaitot és a Fülöp-szigeteket is, ahol ugyan csak három hónapot voltam, de rosszabb volt, mint a másik három. Elviselhetetlen ott a párás hőség. A bakancsomat is használom még néha; már rég tele van olyan kisebb szakadásokkal, amitől egyenruhához nem passzolna, hacsak nem akarod a felettesed haragját magára vonni, de így is jól tud működni például túrázáshoz.
Már ha járnék túrázni.
Ez a leendő Staten Island-i táv lesz a leghosszabb, amire évek óta elmentem, és technikailag még mindig a város része. A zsákom most fele annyira se telik meg, mint amennyire a kiküldetések előtt szokott, egy váltás pólót rakok csak be magamnak a felszerelés mellé, meg palackos vizet és tartós élelmiszert. Nem volt másom, amibe pakolhattam volna, hacsak nem fanyalodtam volna rá Roe virágos sporttáskájára. Lufi olyan lelkesen pörgött körülöttem, hogy ha rajta múlt volna, őt is elpakolom bele; úgyhogy ki kellett zárnom a nappaliba.
– Nem hiszem, hogy sokáig leszek – közlöm Monroe-val, miután kiveszek pár fagyasztott vizet a hűtőből, hogy egy zacskóban azt is a többi mellé rakjam. – Holnap, legfeljebb holnapután jövök. Attól függ, hogy mennyire gyorsan járunk szerencsével. – És hogy az a szerencse elvezet-e máshoz, teszem hozzá magamban. Bedobok még két proteinszeletet a többi mellé, és végleg összehúzom a zsák száját. Kalap-kabát helyett bakancs és a bőrdzsekim, aztán féloldalasan a vállamra vetem a zsákot is, aminek súlya régi ismerősként nyomja le a vállam. Talán valahol mélyen mégis nosztalgikus hangulatba kerülök, mert ahogy a konyhaasztalhoz nyúlok, hogy felvegyem az oda dobott kulcscsomóm és a telefonom, nyomok egy csókot Roe feje búbjára, ahogy régen a húgommal tettem, aztán később  az aktuális barátnőmmel, aki mindig megsértődött, mikor nem akartam leszerelni. Ők is pont úgy húzták el a fejüket, mint Roe most.
Végül egy szó nélkül hagytam ott, ami tulajdonképpen poetikus előrejelzés volt. Monroe általában hangos volt, akkor is, ha boldog, és akkor is, ha mérges; a megfigyelések pedig szinte teljes csendben szoktak zajlani. Most minkettő kifordult önmagából.
– Mit? – dörmögöm el a kérdést. Nem arról van szó, hogy bajom lett volna Loise-szal, vagy a jelenlétével. Valahol megértettem, hogy miért akar mindenáron nyomozni az ügyben. Azt is megértettem, miért ideges. Arról viszont nem tehettem, hogy a csendben elég zavaró hangokat tudott produkálni. Olyasmi ez, mikor az ember aludni akar, de már olyan fáradt, hogy a konyhában lévő csap halk csöpögése úgy hangzik számára, mintha egy vízesés zúgna a füle mellett, és hajnalra már kész ölni is.
Tudtam, hogy nem direkt csinálja, úgyhogy próbáltam nem morcos lenni vele. Az, hogy beszélni akar, lényegében még a jobbik verzió. Mindenképp jobb, mint a zacskóval való zörgés. A magyarázatán félúton rápillantok, elszakítva a tekintetem a nem túl izgalmas gyárépületről, ahol azóta nem történik semmi, hogy ide jöttünk. – Nem rosszból, de az SVU lenne az egyik utolsó osztály, amiről bármi jót is tudnék mondani, ha ott dolgoznék – jegyzem meg, de ezt annyira nem akarom kifejteni. A drogokhoz általában önkéntelenül kapcsolódik minden más: a csalás, a gyilkosságok, a pénzmosás, az erőszak, egymás és a gyengébbek ellen is. A városban történő erőszakos bűnesetek, és főleg a gyilkosságok fele a drogokhoz köthető. Munkában sosincs hiányunk. – Jobban frusztrálna az, ha végül az ügyeim nagyjában nem történne vádemelés, mint az, hogy várnom kell rá – teszem még hozzá, némileg békülékenyebben. Még mindig nem igazán értem, hogy tud… Ott dolgozni. Benne van persze az egész „így legalább meg tudom akadályozni, hogy másokkal megtörténjen” dolog, de az igazság az, hogy amíg nem tudsz letartóztatni előre minden leendő erőszakolót, addig nem számít. Mert meg fog történni, te pedig szembesülsz vele. Bárki, aki azt mondja, hogy nem viszi haza a munkáját, legalább fejben, az hazudik, vagy szociopata. Nem mindig könnyű látni azt, amit a rendőrség berkein belül lát az ember; de egészen más a dolog, ha ráadásul folyamatosan bántalmazott nőkkel és kisgyerekekkel találkozik az ember.
Ez az ügy is frusztrált. Oldalvágány volt ez, és elméletben csak egy a sok lehetőségből, de volt egy megérzésem, hogy ha nem tudjuk végigkövetni ezt a nyomot, ha nem tudjuk rávenni Jamest arra, hogy valljon Benjamin ellen… Akkor az egész ügy bukta, és kezdhetjük elölről. Eddig pedig csak az orrunkba csapódó ajtókkal szemezhettünk, előrelépéssel nem nagyon.
Az órára pillantok, ami 10:48-at mutat. Péntek van, úgyhogy ha ma nem dolgoznék, akkor elmennénk inni egyet Monroe-val néhány ismerősünkkel, akkor is, ha épp megint haragszik valamiért. Mások előtt elég jól tudjuk tettetni, hogy nincs semmi gond. – Még korán van – válaszolom Loise-nak. Látszik, hogy nem sokszor csinált ilyet, mert alig tud megülni a seggén. Bár arra nem számítok, hogy a nyughatatlansága mögött még más is feszül. – Az jó. Mert nem tudnék mit kezdeni vele.
A sajátjaimmal se tudok, csak várom, hogy vége legyen, úgyhogy én lennék az utolsó, akinek tanácsot kéne adnia olyan helyzetben. Minden aggodalom ellenére Loise viszont felnőtt nő, aki maga döntött úgy, a tanácsom ellenére, hogy jönni akar. Ha nem tud megbirkózni vele, majd szól. – Nem hiszem, hogy ma találkozni fogsz velük – mondom, néhány csendes pillanattal később. Nem akarom rosszul megválogatott szavakkal megsérteni. Még az hiányzik, hogy aztán hallgathassam a fejében forgó fogaskerekek kattogását. – Abban sem vagyok biztos, hogy ma bármit látunk. Az olyan emberek, mint James és Benjamin, akik ennyi ideig megúszták anélkül, hogy elkapták volna őket, általában tudnak már egyet s mást, például azt, hogy ne ragaszkodjanak ugyanahhoz a rutinhoz túl sokáig. Amit a nő mondott… Mi is a neve? Julia? – A kezem ügyében van a jegyzetfüzetem, úgyhogy gyorsan belelapozok. Julia Robertson; amikor mindketten meglepődtünk a nevén, azt mondta, hogy régen gondolkozott azon, megváltoztassa-e Robertsre, mert szeretett volna hasonlítani rá. James-ékre is azt gondolta, talán ők lesznek a Richard Geerjei, akik felemelik és elhalmozzák. Szokásos történet, amennyire meg tudtam állapítani. – Szóval, Julia bejelentése már több, mint fél éves. Állítása szerint csak néhány hetente jártak itt össze, tehát lehet, hogy még nem untak rá, vagy nem gondolják veszélyesnek, de az is lehet, hogy rég máshová járnak.
Julia azt mondta, hogy Benjamin még dicsekedett is azzal, milyen exklúzív a parti, és hogy csak minden hónap harmadik hétvégéjén játszanak. Julia szerint Benjamin azon röhögött, hogy „különben csődbe vinné a nyereségeivel New York fejeseit”. Alighanem túlzott nem csak a pókerben való sikerességéről, de arról is, hogy kivel szokott játszani. Azt viszont nem kétlem, hogy az illegálisabb körökben ismertebb alakok akár gyülekezhettek is itt. Staten Island épp eléggé kiesett a térképről, de mégis közel volt, hogy erre megfelelő helyszínt biztosítson.
Loise-ra nézek, aztán hátra fordulok, hogy a hátsó ülésen lévő zsákból előhalásszak két fehérjeszeletet. Az egyiket felé nyújtom, de ha nem kéri, akkor csak vissza dobom hátra, aztán kibontom, és míg egyik kezemet lefoglalja a szelet, a másikkal az ölemben pihenő kamerát figyelem. Nem az enyém, Santosé; ő szokott fényképezni a megfigyeléseken, és bár szerintem egy átlagos iPhone kamerájával is egész jó képeket lehet lőni, ő ragaszkodott egy kicsit professzionálisabb géphez, úgyhogy kölcsönkértem tőle.
– Az első megfigyelésein mindenki ilyen. A filmek – magyarázom – elültetik bennünk azt a képet, hogy minden döccenőmentesen megy, és fél óra alatt végzünk. Soha nem volt még olyan szerencsém, hogy pár óra alatt végeztem volna.
Bár engem sosem zavart különösebben a dolog. A gatyámban lévő hangyákat már kiráztam a seregben, úgymond. Se előtte, se utána nem volt még olyan hullámvasútban részem, mint mikor átkerültem a Rangerekhez. Volt, hogy órákig semmi dolgod sem volt, csak vártál teljes felszerelésben, és főttél a napon. És volt, hogy egyszerre három helyen kellett volna lenned, de legszívesebben kilenc felé szakadtál volna, hogy mindenkit biztosítani tudj. Erre természetesen képtelen vagy, úgyhogy bíznod kell a társaidban.
Most épp Loise volt a társam. – Szerintem a legnagyobb esély arra van, hogy vagy ma, vagy holnap, látunk majd valakit, akiről talán megtudjuk, ki az, és tudunk vele beszélni, legalább annyira, hogy megtudjuk, ismeri-e Benjamint. Valószínűleg nem ismeri be. Volt, aki azt is letagadta, hogy a saját fiát ismerné. De a tagadás is épp elég beszédes. Aztán talán rá tudunk állni annyira, hogy előbb-utóbb elvezessen Benjaminékhez…
Santos Jamest figyelte meg, de nem mindig volt sikeres. Nyilván más dolgunk is akadt, nem csak ez az egy ügy, úgyhogy nem szobrozhattunk napi huszonnégy órában az apartmanja előtt. Santos olyan tekintetben agyafúrtabb, hogy ismeri az utca emberét – a hajléktalanokat és a lent kosarazó kölyköket is. Ha bárki egy adott környéken látja Jamest, szól neki. De így is benne van a pakliban, hogy elvesztjük aznapra. Aztán maradnak az egyértelmű helyek: bankkártya-használati kimutatások, telefonos listák, esetleg videokamerás felvételek. És persze a szociális média.
– Szerinted mi kellene ahhoz, hogy rá tudjunk venni legalább egy nőt, hogy tanúskodjon végre? – Én attól félek, hogy valami olyan, ami mélyebbre nyúlik, mint a nemi erőszak maga. De ebben Loise a szakértő.

Is there so much hate for the ones we love?

Tell me, we both matter, don't we?

- Egyik állítással sem tudok vitatkozni… – ismerem be csendesen, megránduló szájjal. Megértem Cole álláspontját, és még csak azt se mondhatom, hogy én nem ugyanezt gondolom. Az SVU lélekölő, ezt mindenki tudja, és különösebben senki sem tagadja. Nyilván egyik nyomozói egységnél sem csupa móka és kacagás az élet, de az SVU-nál valahogy minden személyesebb, nyomasztóbb. Az áldozatok szeme halott, mindezt anélkül, hogy ténylegesen azok lennének. A statisztikáink ritkán érik el az elvártakat, és valahányszor rács mögé is juttatunk valakit, az elégedettség és megkönnyebbülés érzése csak néhány percre képes feledtetni, hogy ennek ellenére sem győztünk. Az áldozat ugyanúgy megtört marad, a nyomozók pedig ugyanúgy kiégettek.
Néha úgy érzem, megfontolatlanul és felkészületlenül vágtam a fejszémet egy olyan fába, amivel nem bírok el, és az IU-nál kellett volna maradnom; ugyanakkor azt is tudom, hogyha nem az SVU-t választom, örökké ostoroztam volna magam, amiért meg se próbáltam. Abban a pillanatban meg kellett lépnem ezt a döntést, a végkifejlettől függetlenül.
Elmosolyodok, de több benne a keserűség, mint az öröm. Amint meglátom a visszapillantó tükörben, le is hervad. – Ez a pánikrohamok egyik szépsége, nem? Váratlanul jönnek és a legtöbb helyzetben nem igazán tudsz mást csinálni, csak kivárni a végüket.
Ez nem teljesen igaz. A megfelelő légzéstechnikákkal vagy egy megbízható barát megnyugtató hangját hallva a rohamok időtartalma érezhetően lecsökkenthető. Kár, hogy túl gyenge vagyok azokban a pillanatokban a légzésemre koncentrálni, és túl gyáva, hogy segítséget kérjek bárkitől is. Marad a kivárás.
Némán biccentek a kérdésre. Igen, Julia, 29 éves, fehérbőrű, természetes szőke, világos szemű, 1,70 magas, valahol 65 kiló körül keringhet. Nem vagyunk egymás rég elvesztett ikrei, ami azt illeti, az arcunk alapján még testvéreknek se hinne minket senki, de van köztünk annyi hasonlóság, hogy egy típusba tartozzunk. Nem tudom, hogy ez véletlen egybeesés-e, a többi nő (és ismételten csak összeszorul az öklöm a gondolattól, hogy ennyien voltak anélkül, hogy tudtam volna róla) változatos volt, még ha a szőke haj kicsit gyakoribban is fordult elő, mint a többi hajszín, de nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy talán James és Benjamin azért figyeltek fel rá, mert hasonlít rám. Vagy azért figyeltek fel rám anno, mert beleesek a preferenciájukba. Nem tudom, melyik rosszabb.
Enyhe hányinger kerülget, ezért nem bontom fel a fehérjeszeletemet, de ettől függetlenül egy jóval őszintébb mosoly kíséretében megköszönöm, és az ölembe ejtem, mielőtt ezzel is zajongani kezdenék. Cole türelmének is van határa, és korai még az este.
- Mennyi ideig tartott a leghosszabb megfigyelésed? – érdeklődök, felé fordítva az arcomat, és a támlának döntve a fejemet. Csak heteket ne mondjon, könyörgök, különben meghalnak a növényeim. Mint rendőr, azzal tisztában voltam, hogy hajnalnál korábban biztosan nem szabadulunk, az viszont meg se fordult a fejemben, hogy akár napokig is itt ülhetünk. Azaz, azt hittem, hogy nem lenne sok értelme; ha éjszaka nem történik semmi, gondoltam a sötéttel együtt mi is távozunk, mert miről maradhatnánk le nappal, amiről éjszaka nem?
Technikailag csereruhát se hoztam, csak volt nálam egy másik pulóver, ha fáznék. Gyakorlatilag az lesz a cserefelsőm, ha szükségem lenne rá. – És mennyi ideig tart egy átlagos megfigyelés?
Abba se gondoltam vele, hogy mi lesz, ha látunk bárkit is, de valahogy nem az lett volna az első gondolatom, hogy kihallgatjuk őket. Logikusnak logikus, de eddig többé-kevésbé feltűnésmentesen haladhattunk a nyomozással. Ha beviszünk valakit, akár beszél Jamesékről, akár nem, minden bizonnyal nem fogja ezt a fejleményt eltitkolni előlük, és rögtön oda a meglepetés ereje. Nem tudom, mennyire szól belőlem a nyomozó, és mennyire az áldozat, amikor a tudat, hogy esetleg megtudják, miben sántikálunk, félelemmel tölt el. Pontosabban, tudom. Csak azt kívánom, bár ne tenném.
- Valamiért azt hittem, ha látunk valakit, előbb csak megfigyelnénk, hátha – mondom ki hangosan is, amit eddig a fejemben fontolgattam. - Mármint, nem tartasz tőle, hogy ez Jamesék fülébe jut, és hirtelen eltakarítanak minden nyomot? Tudjuk, hogy képesek rá, és akkor ismét az egyre kerülnénk a… másfélről, gondolom. Ne ítélj el a naivitásom miatt, az én munkakörömben elég ritka a szervezett bűnözés és annak felhajtása – teszem hozzá egy gyenge félmosollyal. Pár éve már nyomozó voltam, de ilyen ügyekhez speciel még nem volt szerencsém. Mi több, a legtöbb ügyem elég magától értetődő és lineáris volt.
Sóhajtva fújok ki egy tincset az arcomból a kérdést hallva. Nem maga a kérdés vagy a válasz nehéz, hanem inkább a válasz elérhetetlensége. Legalábbis a jelen helyzetünkben.
- Biztonság – felelek halkan, és nem tudok tovább ellenállni a késztetésnek, hogy ne kezdjem a mutatóujjammal lassan birizgálni a csokim papírjának szélét, ahol ki kellene bontanom. A műanyag csomagolás és a bőröm találkozása nem különösebben hangos, de a csendben élesebbnek hangzik, mint amilyen valójában. Remélem, Sykes nem dobja ki az ablakon. Vagy engem a kocsiból.
Nem, nem hiszem, hogy ilyet tenne. Velem. A csokival talán.
- Biztosítanunk kellene őket arról, hogy biztonságban lesznek James és Benjamin és a többi hasonló alak elől a társaságukból. A többség fél, és nem csak attól, hogy utánuk mehetnek, vagy újra bánthatják őket. Képzeld el, hogy valami borzasztó történik veled, ami az egész életedre rányomja a bélyegét, valami, amit nem tudsz magad mögött hagyni, akármennyire is szeretnéd. – Lassan kinyújtom a lábam, még éppenséggel pont kényelmesen megtudom ezt tenni a hátrébb tolt ülésből, annak ellenére, hogy néhány centivel magasabb vagyok az átlag amerikai nőknél. – Tegyük fel, hogy valamennyire túl vagy a dolgokon, és az életed a megszokott mederben folytatódik, aztán egyszer csak arra kérnek, hogy idézd fel azt a szörnyű emléket, mesélj el minden részletet, előbb csak néhány, szerencsés esetben szimpatikus arc, majd egy egész teremnyi ember előtt, mindezt úgy, hogy semmi nem garantálja, hogy nem hiába tépted fel a sebeket. Annyi minden mehet rosszul. Lehet, hogy nemcsak megússzák, de téged is megaláznak a folyamat közben. Hazugnak neveznek, szajhának, valakinek, aki ezzel akar előrelépni és figyelmet követelni magának. Vagy csak durván szerette, ha még ennyire sem kreatívak – horkantok fel rekedtesen. Ezt nem kellett volna megemlítenem. Nem akarok emlékezni rá. - Egy egész terem, akik mind elítélnek és megvetnek téged, amikor már te is megtetted ugyanezt magaddal, ok nélkül. Megértem, miért nem akar egyikük sem tanúskodni.
A végére már majdhogynem suttogok, és be kell hunynom a szemeimet, hogy biztos lehessek benne, hogy nem fog kiszökni egy-két kósza könnycsepp. Krákogok egy párat, hátha segít. Nem segít.
„Tehát Miss Riegan saját bevallása szerint is önként, mindennemű kényszer vagy befolyás nélkül hívta fel magával a vőlegényét, Mr. Wrightot a közös hotelszobájukba. Megerősítené még egyszer, Miss Riegan, hogy így történt-e?”
A sarkammal a kocsi alját kezdem kapargatni, mert valahogy sikerült úgy felszakítanom a fehérjeszeletet, hogy észre sem vettem – nem tudom tovább piszkálgatni a csomagolást. Legalábbis nem úgy, hogy az kielégítő legyen. Beleharapok, de nem érzek ízeket, és az egész olyan száraznak tűnik, mintha egy marék hamut kaptam volna be.
- Kétlem, hogy bárkit hatékonyan megtudunk győzni, amíg nincs valami más a kezünkben, amivel lecsukhatjuk a szemétládákat. Vagy két-három másik nő, akik első körben bevállalják a tanúskodást, de ezzel megint kilyukadunk az előbbi ponthoz. Gyűlölöm ezeket a patthelyzeteket. – Meg az erőszakot. És az erőszaktevőket. És a társadalmunkat. Az ijesztően igaz tényt, hogyha egy férfi bemegy egy nőkkel teli szobába, úgy érzi, ez a Mennyország, de ha egy nő lép be egy férfiakkal teli helyiségbe, megáll a szíve a félelemtől.

Is there so much hate for the ones we love?

Tell me, we both matter, don't we?

Egyértelműen hallom a hangjában a szarkazmust, mikor „szépségnek” hívja bármely részét is egy pánikrohamnak, de a mosolyom, amivel lereagálom a megjegyzését, nem túl lenyűgözött. Ennek semmi köze hozzá, csak magamhoz. Még nem igazán sikerült megbarátkoznom az effélék gondolataival, pedig az ép eszem tudja, hogy maguktól nem fognak elmúlni, sem ezek, sem az éjszakák, amiket Xanaxszal kiütve kell töltenem, hogy aludni tudjak. Egyszer összetalálkoztam az egykori egységem egyik tagjával, aki épp kórházban volt (nem nagy dolog, egy erősebb agyrázkódás és bordarepedés) amikor leszereltem, ezért egy Walmart közepén gondolta jó ötletnek átadni a részvétnyilvánítását az unokatestvérem, Josh miatt.
Nem sok kedvem volt beszélni vele erről, de alighanem félreértette a dolgot, és azt mondta, reméli, hogy elmentem utána kezelésre. Szakemberhez. A pszichológus szót alig merik kimondani, nem beszélve a terápiáról, mintha szitokszó lenne – és jobban belegondolva, az apám szájából annak is tűnt. Sosem volt gondja azzal, hogy fájdalomcsillapítót szedjek a hátamra, ami néha még mindig úgy sajgott, mintha érezné tudnám a lapockáim között a repeszdarabokat, de teljesen kiakadt, mikor megtudta, hogy antidepresszánst írtak fel nekem Josh halála után. A fájdalom a testedben igazi. A fájdalom a fejedben csak a fejedben van.
Sosem kérdőjeleztem meg az apámat, nem most fogom elkezdeni.
– Ki akarsz találni hozzá valami matematikai képletet? Az „a” variáns a valószínűleg elkövetett bűntény súlyossága, a „b” variáns az elkövető iskolázottsága… – Tényleg nem gúnyolódni akarok róla, de úgy jött le, úgyhogy halkan felnevetek, hogy eloszlassam ezt a képet. – A leghosszabb? Egy hét. Akkor sem volt még vége, csak leváltottak. Három és fél hét volt, mire sikerült elkapni a fickót, ahogy visszamegy a tetthelyre, mert tudta, hogy keressük. Csak arra nem gondolt, hogy ennyire kitartóak vagyunk. – Igazából vakszerencse volt, mert ha két nappal később jön, már nincs ott a másik egység, akik elkapják, nem csak lencsevégre, de azután fizikailag is. Sajnos a nyomozások elég jelentős része nem csak munka és tehetség hanem szerencse is. Nekem pedig Fortuna nem kegyez újabban. – Néha elég pár óra. Egy éjszaka, másnapra hazaér az ember… Talán kettő. Én ennyivel számoltam, úgyhogy remélem, hogy nem kell a folyóban mosnom majd az ingem.
Loise sokat gondolkozik, ez egyértelmű, és egyáltalán nem rossz dolog. Kissé még mókás is, ahogy szinte hallani a fejében forgó fogaskerekeket. – Hát, nem is rögtön egy SWAT-egységgel gondoltam berúgni az ajtót. De nem várhatunk az örökkévalóságig sem; ki kell derítenünk, aktív-e még a hely, és ha az, nem késlekedhetünk, mert az is lehet, hogy nem csak akkor takarítanak ki, ha azt gondolják, valaki a nyomukban van. Az ilyen alakok, mint Benjaminék, nem csak azért vannak még szabadlábon, mert sok a pénzük. Sajnos agyafúrtabbak, mint szeretnénk. – Én legalábbis marhára szeretném, ha nem kéne nap mint nap azzal szembesülnöm, hogy valaki, akinek az IQja nem lehet több nyolcvannál, újra meg újra túljut az eszemen. Nem értenek a politikához, a gazdasághoz, nem tudják, ki az a Virginia Wolffe, és valószínűleg még olvasni se igazán tudnak, de a bűnözéshez, a drogokhoz, a csaláshoz és a nyomok eltűntetéséhez, a megúszáshoz, úgy értenek, mintha doktorit írtak volna belőle. – Ma este várunk. Ha Julia igazat mondott, akkor történnie kell valaminek, ha pedig nem látunk semmi mozgást, akkor majd reggel körbenézünk. Ez a terv.
Legalábbis ami a mait illeti. Hogy utána mi lesz, arról halvány dunsztom sincs. És ez kezd kiakasztani; szélmalomharc ez, sőt, háború, de kezd úgy tűnni, mintha egyetlen harcmezőt sem tudnánk meghódítani, hogy valamit fel tudjunk mutatni a hosszú órák munkájáért cserébe. Hol igazságos ez?
Amit pedig mi ketten csinálunk, a nőkkal való megzsarolás… Nos, a zsarolás része nem ismeretlen számomra, de sosem kellett belenyúlnom ilyen ügybe, ami méhkasnak érződött. Már akkor, ha nem csak magamat féltettem volna a rossz mozdulatoktól, de ugyanakkor azt sem akartam volna, hogy a méhek meghaljanak. Rajtuk múlik a világ túlélése, ugye. Nem puszta udvariasság ez, kollegiális kisegítés, hogy engedem Loise-t közreműködni. Tényleg szükségem van rá, mert különben vakon indulok neki a nagyvilágnak.
– Biztonság? Csak ennyi? – kérdezek vissza, a csak jelzőt erősen megnyomva. A sajtá magam biztonságát is alig tudom garantálni, nemhogy másét; egy ilyen ügyben pedig, olyan emberekkel, mint Benjaminék… Loise is tudja, hogy semmi sem garantálható. Csak valahogy mégis muszájok leszünk túllépni ezen az akadályon. Valahogy, de hogy? Nem Zsákos Bilbó vagyok, hogy ilyen anomáliákat oldjak meg.
Csendben hallgatom végig Loise-t, a tekintetemet csak addig hagyva rajta, amíg nem érződik túlzottan soknak. Nem tudom, neki kényelmetlenebb-e a helyzet, vagy nekem. – Sajnálom – mondom végül sután, egyik kezem a tarkómat vakarja. Hogy arra nem tanítanak meg az akadémián, hogyan kezelj ilyen helyzeteket…! – Sajnálom, hogy ezen át kellett menned. A rendszer… pocsék.
Tudom, hogy én úgyse élhetem át teljesen a dolgot, mégis el van várva az empátia, de nem csak ez a rész, ahol az igazságszolgáltatási rendszerünk valóban csúnyábban bukik meg, mint a Blockbuster a Netflix megjelenése után. – Szeretném, ha meg tudnám ígérni nekik ezt a biztonságot, de egyelőre fogalmam sincs, hogyan. Már azt leszámítva, hogy éjszakákat virrasztok Staten Islanden. Ami önmagában elég nagy büntetés – vigyorodom el a végére.
Ezen a retkes szigeten nincs semmi.
– Akkor is ezen a karrieren indultál volna el, ha nem történik meg… ez az egész? – teszem fel a kérdést, próbálva elűzni a korábbi téma sötétségét. Túl hosszú megfigyelésnek ígérkezik ez ahhoz, hogy hagyjuk már most depresszióba taszítani magunkat. – Ne vedd sértésnek, csak nem tűnsz tipikus nyomozó-alkatnak. Kezdve azzal, hogy túl kevés a bajusz-szőröd.

Is there so much hate for the ones we love?

Tell me, we both matter, don't we?

- Akár működhetne is – vonok vállat bizonytalanul. Az algoritmusok és statisztikák témája jóval komplexebb annál, mint amit az én agyam az alapvetőkön túl fel tudna fogni, de feltételezem, hogy nem használnák őket annyi helyen többé-kevésbé sikeresen, ha nem működnének. – Vagy nem. Túl sok kiszámíthatatlan tényező, megbízhatatlan adat, és igazából fogalmam sincs, miről beszélek, csak azt hittem, jó ötlet lesz hozzászólni – vallom be egy fejrázással.
Ez akár életem története is lehetne egy mondatban.
- Egy hét? – hitetlenkedek tágra nyílt szemekkel. – És addig egy kocsiban éltetek? Vagy furgonban? Tudtatok zuhanyozni? Mármint, tisztában vagyok vele, hogy olyankor nem a higiénián van a prioritás, de egek, kényelmetlen lehet.
Mondanám, hogy ismételten csak hálás vagyok az SVU-nak, hogy a komplexebb, általában emberkereskedelemmel kapcsolatos ügyek többnyire túlnyúlnak az NYPD hatáskörén és az FBI kezében kötnek ki, de már a gondolattól is önzőnek érzem magam. Szeretek segíteni az embereknek, biztosan jobban, mint zuhanyozni, de valahol mégis hálás vagyok érte, hogy nem kell a kettő között választanom. Aztán eszembe jut, hogy másnak viszont kell, és elfog a szégyenérzet.
Idegességemben az ajkamat kezdem rágcsálni, különben kivakarnám a kézfejemet a recésre rágott körmeimmel (és hirtelen megértem, miért van annyi nálam okosabb és felkészültebb nőnél körömreszelő), aminek biztos nem fogok örülni egy pár óra múlva, amikorra már a szám belsejének is vér íze lesz, de szükségem van valamire, ami földhöz köt. Valami, emlékeztet rá, hol vagyok, és mit csinálok, és nem engedi, hogy veszélyes terepre tévedjenek a gondolataim. Azt hiszem, nem pont így értette a terapeutám, amikor a pánikrohamok és a paranoid elmélkedések megfékezésére adott különböző tippeket (még ha ezek sikerességében a saját esetemben én magam is kételkedek, ahogy azt Cole-nak is említettem), de csak nem állhatok neki hangosan sorolgatni a gyermekkorromban ismert utcák neveit.
- Igen, igazad van, csak… nem tudom, frusztrál, hogy mi mindenhez kezdhetnek aztán a nyomozás hírével. Meg a tudat, hogy Benjamin ezek szerint kevésbé idióta. Nehéz őt két agysejtnél többel elképzelni – fogok vissza egy nem túl nőies horkantást, aminek így csak az előszelét hallani. Amikor egyetemisták voltunk, tényleg így volt, ugyanakkor nem tudhatom, mi történt vele az elmúlt kilenc évben. Talán eleget hibázott, hogy tanuljon belőle, talán a körmére koppintottak. Nem tudom, de a gondolat, hogy a jelenben lehetősége van fondorlatosabban bántani másokat, miközben a múltban rács mögé is kerülhetett volna, gyomorforgató.
És dühítő, pedig békés személy vagyok.
Vajon tehettem volna valami mást, hogy megakadályozzam az események alakulását? Ha máshogy válaszolok a kérdésekre, ha meggyőzőbb vagyok, születhetett volna más eredmény? Megmenthettem volna másokat, ha nem vagyok akkora gyenge roncs? Néha ezek a kérdések jobban fenntartanak éjszaka, mint az erőszak emléke.
Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz hír-e.
Szívesen megkérdezném Sykestól, őt mennyire kísértik a múltjában hozott döntései, hogyan bírkózik meg ezekkel, de még én is sejtem, hogy abból nem születne semmi jó, úgyhogy csak erősebben harapok a számba. Elkezdtünk kommunikálni, nem szeretném már most elrontani.
- Csak feltételezem, de kivételesen majdnem esküdni mernék rá, hogy igazam van. – Bár ne lenne. Mennyire szomorú, hogy a jelenben ugyanolyan probléma a nők félelme, mint ahogy az a fejletlenebb, sötétebb múltban volt, csak máshogy. Annyi rosszat magunk mögött hagytunk, pont ezt miért nem lehetett?
- Köszönöm – jegyzem meg csendesen, egy halovány mosoly kíséretében. – És igazad van; pocsék. Ugyanakkor még úgy sincs ötletem a megújítására, hogy mindkét oldalról volt szerencsém látni a dolgokat. Ha nem hiszel a potenciális áldozatoknak, az is az igazság kárára mehet, ha hiszel, az is. Nem látom, hol lelhetnénk meg az arany középutat. Túl nehéz a bizonyíthatóság.
Ismételten egy olyan téma, amin túl sokat töprengek ahhoz mérten, hogy mennyire kevés hasznosat tudok belőle leszűrni.
Aggasztóan sokat érzem magam úgy, mintha még mindig gyermek lennék, aki nem képes egyről a kettőre jutni mások segítsége nélkül, és nem tudom megállapítani, mennyi ebben az igazság, és mennyi az önbizalomhiány. Nem vagyok benne biztos, hogy tudni szeretném.
- Honnan tudtad, hogy ez fájó pont? Minden reggel úgy nézek tükörbe, hogy átkozok egy Garrido nevű nyomozót a csodás arcszőrzetéért. Mondjuk mellette te is elbújhatsz, Westley – szélesedik vigyorrá a mosolyom, ahogy feljön a karrierválasztás és a fenséges bajszok témája. – Nem, meg se fordult a fejemben. Mindig is pacifistaként gondoltam magamra, már a tudat is elborzasztott volna, hogy meg kell tanulnom fegyverrel lőni. Az eredeti terveim között inkább valami 9-5-ig tartó irodai munka és kertvárosi anyaság szerepelt. Három gyereket akartam, az egyiket Helgának neveztem volna, a szerencsétlen. És lett volna egy golden retriverem. Utóbbi talán fontosabb, mint az előbbiek, mert hallgat a vezényszavakra és kisebb eséllyel kerültem volna vele konfliktushelyzetbe. Nem vagyok túl jó a veszekedésekben – mesélem mosolyogva. Régen bántott, ha erre a soha meg nem valósuló jövőképre gondoltam, de mostanra már azzal is beérném, ha visszakaphatnám a régi énemet, mintha ez nem lenne lehetetlen kívánság.
A Loise-t, aki mindig mosolygott, nevetett, táncolt, és élvezte az életet. Tudom, hogy nem fogom, mert ez nem így működik, akkor is megváltozunk, ha nem akarunk, de nem tudom visszafogni a sóvárgást. Valahányszor találkozok a tükörképemmel, úgy érzem, eltávolodok saját magamtól, mint hajótörött a parttól, és nem vagyok elég erős, hogy árral szembe ússzak. Mi fog történni, ha egyszer majd nem ismerem fel magam?
- De mostanra a fegyverhasználatot is megtanultam értékelni, hasznos tudás. – Csak remélem, senkin nem kell majd használnom. Vagy senki olyanon, aki nem érdemli meg, de ez egy olyan kegyetlen suhanás az elmémben, aminek az értelmezésére messze nem állok készen. – Na és te? Eltervezted, hogy katona leszel, vagy spontán jött a döntés? Gondolom aztán a rendőrakadémia valamelyest adott volt. Hasznosíthattad a korábban megszerzett tudást, habár én a helyedben biztos valami pihentetőbb munka után nézek. Lehetne virágboltod. Ha más nem, az arcodért biztos lenne ügyfélköröd.

Is there so much hate for the ones we love?

Tell me, we both matter, don't we?

– Nagyrészt – bólintok a vállamat vonva. Szerintem nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek Loise hangja sejteti. – Volt egy motelszobánk bérelve két perc sétára, ahová felváltva mehettünk, ha… kellett. Egy hét bárkivel, bármilyen körülmények között összezárva nagy kihívás. A szagok és a kényelem sokadlagosak. – Mindkettőre elég immunis lettem már az évek alatt. Sem Irak, sem Afganisztán, sem Szenegál vagy a többi hely, ahol jártam, nem arról híres, hogy annyira emberközpontúan oldanák meg a katonák elhelyezését. Az ember elég sok dolgot túlél, és az, hogy ne fürödj egy hétig, épp nem a legborzasztóbb.
A frusztráció már egy fokkal idegőrlőbb. Összehasonlíthatatlan a két helyzet, a katonaság meg ez, már ami a folyamatos veszélyhelyzetet jelenti, de hosszabb távon… Azt hiszem, ez bizonyos értelemben jobban kikezd. A seregnél arra nevelnek, hogy ha kell, lelövitek, ami fenyeget. Itt viszont legfeljebb bíróság elé állíthatod őket. Ha szerencséd van. Úgyhogy megértem Loise újonnan jött elkeseredettségét. Valóban jobb lenne, ha az efféle megfigyelések úgy mennének, mint a filmekben.
– Alighanem tényleg igazad van – értek egyet vele. Tudom, hogy nem szabadna kényelmetlenül érintenie a témának, de ezt a területet nem csak én járom ilyen óvatosan. Tisztában vagyok a veszélyekkel, amik az embert érhetik, de sosem kellett még átélnem azt a típusú félelmet, amit a nők szoktak számos helyzetben. Sokáig nem is gondoltam bele ebbe, és nem akarok hazudni, még most sem értem egészen, de azért… Elég oktatást kaptam a női kollégáktól, a húgomtól és Roe-tól. – Gondolom a cél inkább az lenne, hogy megelőzzük az egészet, nem? – rándul meg a szám sarka egy kissé. Tényleg nem értek hozzá, és csak sejtem, hogy még nem megyek messzire. – Nem sokat… tudok a témáról. De amennyire hallom, a legnagyobb gond a rendőrségi hozzáállással van. Az áldozathibáztatással, a feleslegesen újra és újra lefutott körökkel… Persze ez mindenhol így van. A gyilkossági áldozatok családjai sem szeretik újra és újra átélni ezeket, egyszer a helyszínen, aztán a rendőrségen, aztán a bírósági előmeghallgatáson, aztán a tárgyaláson… Biztos, hogy lehetne jobban. Hatékonyabban.
Nem én vagyok a legérzelmesebb ember a világon, ez egészen biztos. De a hatékonyság épp olyasmi, amihez értek, és amit fontosnak tartok. Gyűlölöm ugyanazokat a köröket futni mindig, mert nem elég, hogy papíron kell leadni valamit (azt is négy külön irányba), de még neten is, nem beszélve az utómunkából. A legnagyobb átverés, hogy az online számlafizetés egyszerű. Már két hónapja hadakozom a szolgáltatóval, mert az egyik számla elkeveredett (nem akarom mondani, hogy Roe volt, de biztos, hogy nem én kevertem el, mert ha én hozom fel a számlákat a postaládából, biztos nem hagyom, hogy ki legyenek dobva a reklámújságokkal együtt), későn fizettem be, a rendszer pedig nem akarta látni a befizetésemet amit aztán online csináltam, így viszont pluszban számlázták ki a felhasznált internetem, és lassan valódi háborúban állok Jolene-nal az ügyfélszolgálatukról.
Ha nem is érteném meg az egész ehhez hasonló helyzetek fájdalmát, akkor is ott a tény, hogy rettentően bosszant ez az össze-visszaság. De erről nem kérdez senki se engem, se Loise-t; akik pedig döntenek, azokat nem érdekli, minket mi bosszant.
– Westley…? Ja, az a film, a menyasszonyos… Várj, azt mondtad, Garrido? Úristen, te is ismered? – Meddig fog még kísérteni az a latino Magnum? Soha nem szabadulok tőle? – És még nem nyomtad fel szexuális zaklatásért? – Nem voltam ott, mikor találkoztak, de láttam már nők körül. Pont olyan, mint amilyennek a sztereotípiák leírják a latinokat. Ha pedig a sztereotípia igaz, akkor nem rasszizmus. Inkább megrázom a fejem és próbálom elfelejteni, hogy létezik. Ő sem a hatékonyság embere. – A retrieverek jó kutyák. Volt egy, amikor gyerek voltam. Most is azt szerettem volna, de… A húgom szerzett egy corgit. Teljesen unfunkcionális – csóválom meg a fejem.
Nem szeretek magamról beszélni, de… Azt hiszem, most nincs más választásunk. És Loise esetén ez egyébként sem olyan nehéz pálya, mint annak idején Santosszal volt. Alapjában véve valahogy egy nővel szemben más ez a fajta beszélgetés, és nyugodtan lehet miatta szexistának nevezni. Másmilyen az ő érdeklődésük. Nem érződik vájkálódásnak.
– Kevesebbszer kell használni, mint a Cobra 11 mutatja – teszem hozzá vigyorogva. A nyomozók mindegyike hord magánál fegyvert, de szerencsére vagy sem, alig kell használni. Általában a puszta látvány elég. A lehetőség viszont megadatik. Sosem voltam olyan, aki könnyű volt az ravaszon; a seregben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy minden kilőtt golyónak megvan a maga célja, ha talál, ha eltérül, emberek halhatnak meg. De ebbe jobb nem belegondolni. Tizenkét életről tudok, aminek én vetettem véget közvetlenül; egyik sem azóta, hogy leszereltem. Szeretném így tartani.
A kérdését hallva előbb megvakarom az állam, és kinézek az ablakon. Továbbra sincs semmi mozgás. A hangomban viszont ott van még az utolsó kommentjéből ott maradt nevető él. – Ezt ne mondd el a menyasszonyomnak, mert a végén vérszemet kap. Még azt se tudom, mi a különbség a liliom és a kála között, pedig lassan másfél éve semmi másról nem beszél velem. – Ösztönösen a saját gyűrűsujjamra vándorol a tekintetem, az egyszerű, ezüst karikára a jobb kezemen. Roe ragaszkodott hozzá, állítólag divat a férfinak is „eljegyzési gyűrűt” húzni, bár végül abban egyeztünk meg, hogy „ígéret-gyűrűnek” hívjuk. Kár, hogy lassan elfelejtem, mit is ígértem meg vele. – A mostohaapám, aki nevelt, katona volt. Az anyai nagyapám is, és az ő apja… Amolyan Forrest Gump módon, tudod. Minden háborúban meghalt egy Sykes – vigyorodok el, nem annyira a halál említésére, inkább a film maga. Az egyik kedvencem, a fene nagy jogvédők pedig feldughatják maguknak a sértettségük. – Ide jártam New Yorkba katonai középiskolába, úgyhogy nem volt olyan nehéz döntés. 2001 nyarán léptem be a seregbe… Elég hamar megugrott az érdeklődés.
Nem mondom hogy annak idején ne éreztem volna isteni útmutatásnak, amiért egy kicsivel korábban, de a terrortámadások előtt írtam alá a szerződést a katonasággal, vagy hogy ne éreztem volna jogosnak mindent, amit csináltunk… Egy darabig. Az első félremenő golyó elég sokat meg tud változtatni. – Hét éve szereltem le, de azóta se tudom, mi mást csinálhatnék. Ezek után kissé nehéz visszamenni… A legeslegelejére. Mit csináljak? Menjek el hot-dog árusnak? A VA pedig nevetséges – horkantok fel. – Azt hinnéd, ha több, mint tíz évig hagyod, hogy az országod nevében lőjjenek rád, talán nem két napba telik mire a krónikus hátfájdalommal adnak egy időpontot csontkovácshoz, de tévedsz. Tudtad hogy még faxon kérik a dolgokat? Nevetséges.
Jobban úsztam meg, mint sokan. A hátam fáj néha, de az orvosi vizsgálatok szerint az a pár benne maradt reteszdarabka továbbra sem szedhető ki könnyű beavatkozással, és mivel az életminőségemet nem rontja… Ezért kapjam be, nagyjából.
– Nem mintha rendőri fizetésből olyan könnyű nyugdíjas évek elé néznénk, azt hiszem… Neked van terved? Vagy mész, ahogy jönnek a dolgok? Ha azt tervezed, kapitány leszel, lehet, hogy jobb, ha felajánlom neked a finomabbik müzliszeletet.

Is there so much hate for the ones we love?

Tell me, we both matter, don't we?

Hümmögéssel jelzem, hogy ugyan értem én mindazt, amit Cole mond, belátom, hogy igaza van, tudom, hogy jelen esetben elkényeztetetten gondolkodok, és ezek bőven beleesnek a first world problem kategóriába, éppen csak mindennek tudatában sem vagyok képes a higiénia hiányára elviselhető tényezőként gondolni, úgyhogy inkább nem mondok semmit. A hallgatás beleegyezés, a mi esetünkben pedig egy halk „egyetértünk, hogy nem értünk egyet”. Nem kifejezetten tartok tőle, hogy bármikor ilyen hosszú megfigyelésen kellene részt vennem. Ha ilyet követelő ügyünk is jönne, vélhetőleg valaki tapasztaltabbat bíznának rá. Remélem. Ha pedig mégsem, betárazok dezodorból, és olyan hosszan zuhanyozok előtte, hogy hámlani kezdjen a bőröm, hátha akkor kevésbé fog hiányozni.
A témaváltás semmivel sem kellemesebb, sőt, de legalább érdemben is hozzá tudok szólni. Minden rosszban van valami jó…?
- Persze, az egy nemes cél lenne, de olyan mértékű társadalmi változást igényel, hogy egy darabig még köszönőviszonyban sem leszünk vele – fintorodok el, valahol a keserűség és a düh között.
Amíg a „boys will be boys” mentalitás él és virul, amíg nem kezeljük ugyanolyan emberi lényként a lányokat és a fiúkat, anélkül, hogy megkülönböztető jelzőket aggatnánk rájuk, amíg családok épülnek az „apa okos, anya szép” elvre, és amíg a pornóval hasonlítjuk össze a valódi szexuális aktusokat, nem leszünk előrébb, legalábbis nem úgy, hogy igazán számítson. És ha mindezeken túl is jutunk, mindig létezett, és mindig is létezni fog a társadalom egy azon rétege, akik egy kicsit egyenlőbbek a többieknél, akiknek a szava szent és sérthetetlen, akinek nem esik nehezükre vagyonokat áldozni a jó hírük megőrzése gyanánt, és akik ugyanúgy megtehetik majd, amit más nem. És meg is teszik majd.
Gyűlölöm, amikor ennyire negatív vagyok, mert ugyan a harag tompítja a melankóliámat, de miután elválik tőlem, csak a csalódottság marad.
- Határozottan nem segít, hogy más bűnügyekhez képest a nemi erőszakkal való foglalkozás gyerekcipőben jár. Gondolj bele, elég mindössze néhány évtizeddel korábban senki fejében meg se fordult volna, hogy egy nő szavának higgyen egy férfié helyett. Az utóbbi néhány évben persze rohamos fejlődésnek indult minden, amit eddig könnyebb volt nem észrevenni, köztük ez is, de… azt hiszem, sok idő lesz még, mire ebből ténylegesen is látunk valamit. De csak feltételezgetek – rázom meg a fejem, az egyik könyökömet megtámasztva az ablaknál, hogy aztán a tenyerembe hajthassam az arcom oldalát, és jó hangosan kifújhassam a levegőt. A világ, ha jobban belegondol az ember, még mindig egy szörnyű hely.
A hatékonyság valahol megint más kérdés; nyilván a technológia rengeteget segít (mire mennénk a DNS-minták és azok elemzése nélkül?), de pont abban a korban rekedtünk meg, amikor az elődeink még bőven papíralapon dolgoztak, a jövőben pedig a virtuális adathordozók álma szerepel, az átállás viszont nem fog egyről a kettőre sikerülni, és semmi nem garantálja, hogy akkor bármi jobb lesz. Személy szerint azért hálás lennék, ha felgyorsulhatna bizonyos engedélykérések jóváhagyási folyamata.
- Te is ismered? – fordulok meglepetten Cole felé, már amennyire ez egy kocsi anyósülésében lehetséges. Saúl életcélja, hogy minden részlegről bezsebeljen legalább egy nyomozót, aki ismeri a nevét, és - az eddig hallottakból ítélve - nem túlzottan kedveli? – Egy helyszínelő barátnőm… munkatársa? Ismerőse? Púpja a hátán? Nem is tudom. Engem általában megkímél a szexizmusától, bár szerintem csak azért, mert a barátnőmre fókuszálja az energiáit. Vagy leszbikusnak hisz, és nem a felnőtt filmes fajtának – vonok vállat könnyedén. Várjunk, ez degradáló a leszbikusokkal szemben? Nem, ugye? Nem tudom eldönteni, de nem szeretnék senkit megsérteni.
Mindenesetre, ha olykor-olykor kellemetlenül is érzem magam Saúl társaságában, ez inkább a szörnyű flörtölési (ha lehet azt annak nevezni) kísérleteinek és a figyelmessége teljes hiányának szól, még akkor is, ha nem közvetlenül felém irányulnak. A saját Saúl-kommentárjaim hiányát mindenképpen Aprilnek köszönhetem; nem csak azért, mert Saúl egyértelműen őt preferálja (randiztak volna? randizni fognak? fogalmam sincs), hanem mert valahányszor hozzám szólna, April szemei figyelmeztető villámokat lövellnek az irányába. Akaratlanul is elmosolyodok a gondolatra. Valószínűleg sosem lesz még egy olyan jó barátom, mint April, aki nemhogy elvisel, és nem is csak kedvel, de egyenes szeret is. Rég volt már ilyesmiben részem. A saját hibámból, de akkor is.
- Ó, egy corgi is aranyos lenne. Nincs is túl nagy mozgásigényük, ugye? Mi a neve? – kérdezősködök egy keveset. Jól esik a komolyabb témák után valami barátságosabb, és talán az idő is gyorsabban telik vele. Habár, nem tudom, hogy ez nekünk mennyire jó hír, tekintve, hogy az égvilágon semmi nem akar történni. Lehet, hogy senki nem küld ugyan hosszabb megfigyelésre, ellenben önként vállalkoztam egyre, ami még ki tudja, meddig húzódhat.
Csak bólintok a Cobra 11-es megjegyzésére, mert igaza van, és ez így is van jól. Már nem irtózom úgy a fegyverektől, mint ahogy azt régen gondoltam magamról, sőt, az egész James ügy óta valahogy sikerült más perspektívába helyezni az egészet. A fegyverek durvák, ez tagadhatatlan, de mint minden eszköz egy emberi kézben, ugyanúgy használhatóak jóra, mint rosszra. A lőtéri gyakorlatok, a célzás, az ezt megkövetelő koncentráció, a tár cseréje mind-mind terapeutikusan hatottak rám, amikor még viszonylag frissen sebzett voltam, és nem volt, ami biztonságérzetet nyújtott volna. A fegyver valahol betöltötte és mind a mai napig be is tölti ezt az űrt; elég csak arra gondolnom, hányszor érintem meg a sajátomat a blézeremen keresztül, csak azért, hogy érezzem a formáját, hogy tudjam, még ott van. Ugyanakkor soha nem akarom éles helyzetben meghúzni a ravaszt, és ez is így van jól.
- A liliom a tisztaság és az ártatlanság jelképe, régen nagyon népszerű volt esküvőkön, a kála a szépséget és a ragyogást szimbolizálja. Bár ez nem fog segíteni a megkülönböztetésükben, de felvághatsz vele a menyasszonyod előtt. – Ha furcsa pillantást kapok, csak ismét, ártatlanul vállat vonok. – Sokat olvasok növényekről. Otthon kész üvegházam van.
Meglehet, inkább nekem kellene virágboltot nyitnom.
A legtöbb növényem manapság kissé csapzottabb állapotban tengődik, mint amiben igazán boldogok lennének, amit nem tudom, minek a számlájára írjak, de remélem, Zofia nem próbálja meg őket időről-időre tényleg elszívni. Nem lepődnék meg rajta, ha így tenne, de remélem, legalább arra emlékszik, melyikekről mondtam, hogy mérgező. Hirtelen viszketni kezd a tenyerem, hogy írjak neki egy üzenetet, de ha megteszem, és eddig nem szívta őket, ezután biztosan rákapna. Ördögi kör.
Megpróbálom a figyelmemet újra a beszélgetésre fordítani, addig se aggódok. Talán csak a párásító készülékem fog eltávozni köreinkből.
- Ezek szerint a véretekben van a dolog – jegyzem meg, magamban azt fejtegetve, hogy Sykes mosolya mennyire őszinte, nekem szabad-e így reagálnom? Nem jutok sokra, szóval inkább nem kockáztatok, és igyekszek neutrális maradni. Az orromat viszont csodálkozva felhúzom. – Léteznek még emberek, akiknek az elmúlt tíz évben faxot kellett használniuk? Furcsa.
Aztán jön a kapitány témával, én pedig halkan felnevetve túrok a hajamba, a fejem heves rázása mellett. – Nem tudom, hogy feltűnt-e, de nem vagyok egy vezető típus. Ha valaki kapitánnyá akar tenni, visszakérdezek, hogy beütötte-e a fejét. Ha kiderül, hogy nem, kimászok az ablakon is, ha muszáj, csak megmeneküljek a felelősségtől. Nem vágyok ilyen ambíciókra, bár tény, b tervem sincs. Vélhetőleg meglátjuk, mi hogyan jön.
Nem tudom, hogy erről a pályáról szeretnék-e nyugdíjba vonulni, vagy képes lennék-e rá. Egy bizonyos kor fölött a legtöbb nyomozó - nem mind, de sokuk - egy kicsit megrogy. Jobb esetben ez csak egy rövid torpanás, de nem ritka az sem, hogy örökre a rabjává válnak valamilyen káros szenvedélynek, hogy valahogy elviseljék a látottakat. Nehéz elképzelném, hogy valaha is lehetnék rosszabb bőrben, mint az incidens után, de az is lehet, hogy ez csak könnyebben elősegítene egy idegösszeroppanást a karrierem közepén. Fogalmam sincs, és talán jobb nem is gondolni rá. Még.
- Mit gondolsz a biztonsági munkákról? Már neked, nem nekem – pontosítok egy apró szájrándulás kísérte szemforgatással. – A te háttereddel voltaképpen minden adott hozzá, nem?
Bár teljesen megérteném azt is, ha a háta közepére sem kívánna valami ilyesmit. Stresszesen hangzik.

Is there so much hate for the ones we love?

Tell me, we both matter, don't we?

Nem mondom, hogy nehéz lenne megérteni azt, ahogy reagál a kapitányos kérdésemre. Nekem speciel nincs bajom a felelősséggel, de beleőrülnék valamiféle, a kapitányihoz hasonló, adminisztrációval teli munkakörbe. Nem mondom, a papírmunka a mi munkánk része is, és jelentős hányadát képezte a napi fejfájásomnak. Ha tehettem, addig odáztam, míg valaki más neki nem ált. De hogy az egész életemet bürokráciával töltsem? Köszönöm, de nem, köszönöm. – Sokan helyezkedtek el abban az ismerőseim közül – ismerem el, felvonva a vállam. – Az sem annyira… Gyakorlatias, mint szeretném. Úgy értem, nagyon ki vagy téve az ügyfelek kényének-kedvének. Nem másabb, mint járőrnek lenni. Ritkán van kedvem másokkal veszekedni azon, vajon nekem van-e igazam tizenéves tapasztalattal, vagy neki, aki abból él, hogy instagrammra posztol a bulijairól. – Nem mondanám, hogy teljesen el lennék vágva a „mai fiataloktól”, ami a technológiai fejlettségemet illeti, de tény és való, nem nagyon szeretném, hogy kis taknyosok ugráltassanak. Épp elég megalázó, hogy sokszor az őrmesterek és kapitányok is annyi idősek, mint én, és sokszor sokkal nagyobb felfuvalkodott hólyagok. Nem mintha azon rangokra törnék, mint mondtam.
Hiányzik a katonaság szervezettsége. A rend. A halálfélelem… nem annyira. Bár így is sokszor elönt, ha Monroe azzal fogad, nem felejtettem-e el valamit, és őszintén fogalmam sincs, miről beszél.
Nem tudom hirtelen melyik irányba vigyem tovább a beszélgetést. Santos biztos tudná, de valószínűleg halálra unná magát velem együtt. A tekintetem visszasiklik előre; a nagy, üres semmire. Már ha nem számoljuk, hogy a távolban az East River vizén épp az öbölből kievickélő konténerhajót. Kíváncsi vagyok, vajon mennyiben van feketeáru.
Sóhajtva nyúlok a dzsekim zsebébe és veszem elő belőle a Marlboro dobozomat. Már a számba vettem az egyik szálat, amikor eszembe jut Loise-ra nézni. – Zavar…? – kérdezek rá. Nem mondom, hogy ne kezdeném érezni a növekvő fejfájást, de ha zavarja, akkor nem gyújtok rá.
Legalábbis egy darabig.



Arra riadok fel, hogy becsapódik a kocsi ajtaja. A szemem már fókuszál és a zaj forrását keresi, miközben az agyam még semmit sem fog fel a külvilágból; mintha minden él fájna. A hátamnak nem tesz túl jót, ha második éjszakát töltöm az autóban. Persze hamar leesik, hogy csak Loise az. Az órámra pillantok, ami szerint még húsz perc van hatig, úgyhogy egyelőre még ő őrködik. Valószínűleg csak felállt nyújtózni egyet; ahol parkolunk, úgysem feltűnő, ha valaki kiszáll.
– Gondolom nem volt semmi mozgás? – kérdezem, a hangom még karcos az alvástól, pedig alig három órát sikerült. Már nem fáj a hátsóm; olyan, mintha nem is lenne a részem, ezen pedig az öt perces séta sem segít, amiben megegyeztünk öt óránként. Semmivel sem érzem magamat kipihentebbnek, ez pedig biztos meg is látszik rajtam. Rajta is, de ezt persze nem mondom ki. Inkább az utolsó szál cigarettámért nyúlok, de kezdek kételkedni benne, hogy el kéne szívnom. Két pakkot szívtam el az elmúlt másfél napban. Loise próbálta halványan megjegyezni, hogy talán ártani fog, de nem akadt fent a témán. Pedig lassan passzívdohányost csináltam belőle.
Van egy energiaitalos doboz a kávétartómban, kiiszom belőle az utolsó pár kortyot. A borzasztó tutti-frutti íztől grimaszolok egyet, mielőtt összegyűrném és a többi mellé raknám; nem volt a környéken szelektív kuka, úgyhogy egyelőre egy zacskóban gyűjtjük őket.
Kezdek megint éhes lenni, és tulajdonképpen hugyoznom is kéne, de nincs kedvem elslattyogni a három utcával arrébb lévő benzinkútig, a kínai étterem a sarkon pedig még pár óráig nem nyit ki. Mondjuk lehet, hogy elég lenne keresnem egy sikátort. Mit csinálnak, letartóztatnak?
– Ha délig nem történik semmi, akkor menjünk – vonom meg a vállam, a cigarettaszállal a számban, de nem gyújtom meg. Egyelőre elég szimplán a jelenléte. Tegnapelőtt óta sikerült fotóznunk néhány autót, aki erre járt, és megpróbált bemenni a raktárépület lezárt részére, de kettőről kiderült, hogy csak autósszexhez kerestek megfelelő helyszínt, egy pedig szerintem külföldi volt, aki eltévedt. Így is maradt még három, akiket többször láttunk elhajtani, az ő rendszámukat fel is írtuk, hogy utánanézzünk majd. A sima keresés az autó fedélzeti számítógépén nem adott fel különösebb találatot, de majd jobban utána kell menni. Lehet, hogy jelent valamit. Lehet, hogy semmi.
– Nagyon izgalmas volt életed első megfigyelése, mi? – vigyorgok rá Loise-ra, immár élénkebben. Még halkan fel is nevetek, ahogy lehajolok, hogy erősebbre húzzam a bakancsom fűzőjét. – Nem tudom, ezek után hogy kéne folytatnunk. Vissza a tervezőasztalhoz… Talán körbekérdezhetünk a környéken, hátha akad valaki, aki némi pénzért cserébe…
…hajlandó figyelni. Ezt akartam mondani, ekkor viszont a hajnali gyér forgalomban (igazából főleg csak a dokkmunkások igyekeznek munkába) felbukkan egy elég rossz állapotban lévő Toyota, ami aztán egyenesen felkanyarodik a raktárépület lezárt udvara felé. Egy pasas száll ki belőle, távolról úgy tűnik, talán késő harmincas-kora negyvenes lehet. Baseball sapkát húzott a fejébe, a ruházata alapján viszont lehetne egyszerű rakodómunkás is, ha ezek után nem lépne egyenesen a lakattal lezárt drótkerítéshez és nyitná ki a kaput egy kulccsal.
Ebből a szögből jól látszott a rendszáma is. – Lefényképezted? – kérdezem, le sem véve a tekintetem a pasasról. Csak annyira nyitotta ki a kapu szárnyait, hogy aztán be tudjon hajtani vele. Murvát szórva maga mögött parkolt le az épület takarásában, aztán még visszajött behajtani a kaput. A láncot viszont csak átveti rajta; nem lakatolja ismét össze.
Loise-ra pillantok, de azt hiszem, nem kell külön mondanom, hogy ideje végre kiszállni az autóból. A hideg koraőszi levegő arconcsapásként ér, jobban zavarnak a lábamba hirtelen költöző hangyák, szinte már fájdalmasan zsibbadok be, próbálom kirázni belőle minél hamarabb. A váltó mögötti rekeszből magamhoz veszem még a fegyveremet is, az övemen lévő tartóba helyezem, aztán ráengedem a kabátomat. Kellően álcázza. Nem tűnt úgy, mintha fegyver lenne nála, úgyhogy nem tűnik szükségesnek az, hogy golyóállómellényt is húzzunk. Elvégre, csak beszélni szeretnénk vele.
Mire átérünk a kétsávos úton, ami a part mentén vezet a dokkokhoz, már teljesen ébernek érzem magam, mintha minden levegővétellel egyre inkább magamhoz térnék. A tenger sós-hínáros szaga csavarodik az orromba, ami a raktárépület mellett terül el. A part itt elég meredek, nem kikötésre tervezték. Tele szeméttel. Arra nem fog tudni menekülni, a területet pedig végig legalább három és fél méter magas drótkerítés veszi körbe. Hacsak nem parkourozik, az egyetlen kijutási lehetősége az a kapu, amin most mi megyünk át; épp csak annyira feszítem szét a szárnyakat, hogy előbb Loise aztán én is beférjek rajta, a lánc csörgetése nélkül.
– Próbáljunk beszélni vele. Nyugodtan. Aztán meglátjuk, mennyire van beszédes kedvében – súgom oda Loise-nak. A behajtóút mentén elhelyezett, titokzatos tartalommal bíró különböző egymásra pakolt hordók és dobozok végett nem látszunk rögtön, csak mikor már beljebb érünk. Akkor látom meg azt is, hogy a raktár fémajtaját, ami szintén le volt lakatolva korábban, kissé eltolták. Kint a reggeli fény túl világos és tiszta a benti sötéthez képest, hogy különösebben be lehessen látni. Még arról sem tudunk megbizonyosodni, hogy bent motoszkál-e, amikor hirtelen előlép a nyílásból, a kezét törölgeti egy rongyba.
– Hé! Magáé a terület? – szólítom meg fennhangon. Nyugodtan közeledtünk felé, amint megpillant minekt viszont, láthatóan kiül az arcára a félelem. – NYPD – húzom odébb a kabátomat, hogy láthassa az övemre akasztott jelvényt. Muszáj azonosítanunk magunkat. – Csak beszélni szeretnénk…
Nem nagyon várja meg a mondatom végét. Olyan gyorsan szökken el oldalra, egy rakás vászonnal lefedett doboz mögé, hogy először abban sem vagyok biztos, megtörtént-e.
– Francba már! – Miért futnak mindig?
Tudom, hogy ketten vagyunk, és nem becsülném alá Loise képességeit, de kettőnk közül mégis én tudok gyorsabban futni, és én vagyok egy súlycsoportban a fickóval, úgyhogy kérdés nélül eredek utána. Először rögtön a kijárattal merőlegesen lévő kerítés felé kezdett futni, én egyenesen utána, de az utolsó pillanatban vagy meggondolta magát, vagy eleve is át akart verni, mert olyan hirtelen váltott irányt a kijárat felé, hogy el is csúszott a murvával leszórt földön. Én is; az éles kődarabok alighanem felhasították a tenyerem, ami nem fájt különösebben, inkább csak mérges lettem tőle, hogy kenderfutó gyalogkakukkot csinál belőlem nyílt színen.
Úgyhogy amint elég közel kerülök hozzá, hogy megragadjam a kabátját, ami mögötte lobog, megtekerem, hogy ne tudjon kiszabadulni belőle, aztán a súlyunkat kihasználva pörgetem meg és lököm a kerítésnek.
– Én nem, én nem…
– Mit nem? Mi a faszért futsz, ha? – lihegem a képébe, az alkaromat a nyakához szorítva, így nyomva a kerítéshez. Most alighanem nem leszek a legjobb beszélgetőpartner, úgyhogy jobb is, hogy Loise beér minket.

Is there so much hate for the ones we love?

Tell me, we both matter, don't we?

- Csak nyugodtan – felelek, kissé beljebb fészkelődve a helyemen. Valahol a beszélgetés közepette feloldódtam annyira, hogy már ne érezzem kínosnak a csöndet, így nem bánom a jelenlétét sem, még jól is esik. Úgyse tudnék sok újat mondani, amiből az évek során már megtanultam kikövetkeztetni, hogy nem származik más, csak folytonosan félreérthető megállapítások tétele és az ezeket követő magyarázkodás.
Elönt némi kísértés, hogy kérjek egy szálat, leszokás ide vagy oda, végül csak kortyolok egyet a vizemből és visszafojtok egy sóhajt. Hosszú éjszakának ígérkezik a mai. És a holnapi.

Amikor úgy érzem, a lábaimba és a fenekembe költöző érzéketlenség megöl, ügyetlenkedve kikászálódok az anyósülésről, a kocsiajtóba kapaszkodva, attól félve, hogy a térdem felmondja alattam a szolgálatot. Persze, inkább akkor tegye ezt, amikor Cole alszik, és ennek én leszek az egyetlen szemtanúja, de ha van lehetőség teljesen elkerülni ezt a helyzetet, inkább azt preferálnám. Kissé hangosabban csapom be az ajtót, miután meggyőződök az egyensúlyom biztonságáról (vagy hát talán ez egy erős szó, maradjunk annyiban, hogy nincs nagyobb esélyem elesni a saját lábaimban, mint egy átlagos napon), és ezt csak akkor veszem észre, amikor Cole kiszól a nyitott ablakon át. Szép volt, Loise.
- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – hajolok lejjebb, hogy benézhessek. – Az égvilágon semmi. Volt egy bérelt autó, de megint csak turisták voltak. Kiszálltak és franciául kezdtek veszekedni, mielőtt egymásnak estek volna. Már a szájukkal, nem az öklükkel. Hála az égnek, visszaszálltak és elhajtottak, mielőtt figyelmeztetnem kellett volna őket a közszeméremsértésre vonatkozó szabályokra – fújok ki egy lassan mosásra szoruló tincset fáradtan az arcomból. Felváltva aludtunk, de szerintem egyikünk sem nevezné pihentetőnek vagy kényelmesnek a folyamatot. Mérget vennék rá, hogy az én turnusom alatt legalább egy órán keresztül csak úgy tettem, mint aki alszik. Utólag belegondolva ez meglehetősen önző volt tőlem, felajánlhattam volna azt az időt Cole-nak is, csak ez akkor és ott nem jutott eszembe.
Kiegyenesedek, hogy egy kicsit megnyújtsam magam és megmozgassam a lábaimat, mielőtt a nyakamat nyomkodva visszaszállnék. Az a pár óra alvás is elégnek bizonyult, hogy egy csomó megjelenjen egy kellemetlen ponton és makacsul ragaszkodjon a jelenlétéhez.
- Biztos lehetett volna eseménytelenebb… - jegyzem meg bizonytalanul. Igen, elég unalmas volt, de Cole minden tőle telhetőt megtett, hogy megmutassa, hogy zajlik egy ilyen, mire kell odafigyelni, és ahhoz mérten, hogy egyikünk sem kifejezetten szószátyár típus, a beszélgetésekre se panaszkodhatok. Hálás vagyok a türelméért, és nem akarom, hogy úgy érezze, nem értékelem. Nem mintha úgy gondolnám, hogy szüksége van a megerősítésemre, de a saját lelki békém érdekében is igyekszek optimistán megőrizni az emléket.
Az azonban sajnos még így sem elhanyagolható tényező, hogy ezzel gyakorlatilag zsákutcába jutottunk az üggyel. Az utunk csak hátrafelé vezethet.
Minden jóindulatúnak szánt gondolatom ellenére, valószínűleg mindketten készek vagyunk kudarcként elkönyvelni a megfigyelést, amikor felbukkan még egy autó. Cole hamarabb kap észbe, mint én, de látva a megfeszült testtartását, a kameránk után nyúlok és lövök néhány fényképet, elsősorban a rendszámtábláról és a kocsiban ülő alakról.
- Le – válaszolok mindössze ennyivel, Cole-ra pillantva a szemem sarkából. Amikor visszanéz rám, tudom, hogy ideje kiszállni.
A fegyverünk után nyúlunk, ő az övébe csúsztatja az övét, én a kabátom alatt hordott hámba az enyémet. Ha valaki képes lenne az övéből elhagyni a fegyverét, biztosan én lennék az, ezért hát nem szoktam kockáztatni.
Kissé remegek, ahogy kiszállunk, reménykedek benne, hogy ez a reggeli hideg számlájára is írható, noha amikor az előbb a lábamat nyújtottam, nem éreztem így. Mindig ezt ismételgetem, és ezzel próbálom nyugtatni magam a saját inadekvenciám kapcsán, de más ügyeknél nem érzem magam ennyire erőtlennek, nem fog el ennyi kétség, mint most, ahogy a raktár felé sétálunk, ez viszont túlságosan személyes ahhoz, hogy ne érezzem meg minden mozzanatát. Eddig sem kérdőjeleztem meg, miért nem okos döntés belefolyni a saját ügyeidbe, de egészen más tudni, hogy mi minden mehet félre, és a torkodban érezni az ettől való félelmet.
A tenyerembe vájok a körmeimmel, nem azért, mert bántani akarom magam, hanem mert szükségem van erre a halovány fájdalomra, hogy a jelenben tudjak maradni. Megtudom csinálni. Meg fogom csinálni.
Ezúttal csak bólintani vagyok képes Cole szavaira, amint átbújtunk a lánc alatt a kapun, de nincs is szükség többre. Próbálok olyan halkan lépkedni a bakancsos lábammal a murvás talajon, amennyire csak tudok, és nem a kabátom felé nyúlni, hogy azon keresztül szorítsam meg a fegyverem. Nem lesz rá szükségem, de megnyugtatna, ha a kezemben tarthatnám. Nyilván nem fogom.
A raktárajtóból váratlanul bukkan fel egy első ránézésre latinonak tűnő, talán negyvenes férfi, akinek előbb a puszta jelenlétünk, aztán a jelvényeink láttán kerekedik el a szeme. Ez sose jó jel.
A következő pillanatban minden összemosódik; a férfi a dobozok mögé való ugrással nyer kezdeti előnyt, Cole azonnal a nyomába ered, én pedig őt követem. Ha ez egy film lenne, minden bizonnyal két oldalról próbálnánk bekeríteni a tagot, a valóságban azonban messze nem olyan könnyű dobozokon átvetődni és konténereket kerülgetni, kockáztatva, hogy mire körbeérsz, a menekülő nyomát veszted. Végül nincs szükség ügyeskedésre, bár nem a mi jó voltunkból, a kavicsoknak köszönhetjük, hogy Cole úgy tudja elkapni a fickót, ahogy.
Lihegve fúrom a sarkamat a földbe, mielőtt még én is elvetődök, és sietősen Cole könyökére helyezem a kezem, nehogy túlságosan megszorongassa a férfit.
- Hé, finoman!– szólok rá, az erélyesebb nyomozó hangommal. A kerítéshez nyomott férfihez fordulok, aki csak egy pillanatra fordítja felém a rémült tekintetét, mielőtt újra Cole-ra fókuszálna vele. Nem tudom érte hibáztatni, Cole mindenféle előítélet nélkül is jóval fenyegetőbb jelenlét nálam, én is így tennék. – Miért futott el?
- Üldözni kezdtek, és maguk zsaruk, mit kellett volna csinálnom?
- Mit várt, mi fog történni, miután elfut? Ki maga? Mit keres itt? – szegezem neki a kérdéseket.
- Martín Vázquez, ez a munkám! Raktárakat ellenőrzök, hogy nem törtek, vagy költöztek-e beléjük – int a raktárépület irányába. – Mindenkinek van egy kijelölt területe, az az alá tartozó raktárakkal. Ez az egyik az enyémek közül.
- Közvetlenül a tulajoknak dolgozik?
- Nem, egy ezzel foglalkozó cégnek.
- Tudja ezt a cég igazolni? – Adja az ég, hogy tudja. Nem szeretném, ha az ügyünknek hirtelen a USCIS-hek is köze lenne. Annak sosincs jó vége.
Valahol megnyugtató, hogy Martín erre sértetten vonja fel az orrát. – Természetesen! Minden a papírok szerint zajlik!
Sóhajtva dörzsölöm meg a szemem. Ez túl tisztának hangzik ahhoz, hogy bármi hasznosat megtudjunk belőle. – Feltételezem, nem tud semmiféle illegális tevékenységről a raktárakban?
- Persze, hogy nem! Nincs közöm semmi ilyesmihez! Csak azért futottam, mert… megijedtem.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez az első ehhez hasonló reflexreakció, amit tapasztaltam, de nem tehetem. Próbálok nem teljes legyőzöttséggel fordulni Cole felé, bár tagadhatatlanul nehezen megy. – Vannak kérdéseid?

Is there so much hate for the ones we love?

Tell me, we both matter, don't we?

Sose értettem, az emberek miért gondolják azt, hogy el tudnak futni előlünk. Bizonyos körülmények között talán tényleg összejönne; mondjuk egy sűrűn beépített, sikátorokkal teli helyen, vagy ahol nagy tömeg van. Sokkal nehezebb követni valakit egy efféle, cikkcakkos pályán; menekülni is nehéz, az igaz, de legalább te diktálod az irányt, és hacsak a szerencse nem ver meg egy zsákutcával, amiből nem tudsz kivergődni, akkor nyert ügyed is lehet. Annak idején járőrként ezeket gyűlöltem a legjobban. A drogdílerek, akiket el kellett kapnunk az utcák sarkán, általában úgy ismerték a terepet mint a tenyerüket, azokon az utcákon nőttek fel, úgyhogy mindig tudták a legjobb menekülési útvonalakat, a tűzvédelmi hatóságok megirigyelhették volna eme képességüket.
Ez a fickó nagyon úgy tűnt azonban, hogy csak pánikból iramodott neki, különösebb cél nélkül. Talán ennek a realizációnak csökkentenie kellett volna a haragomat, de nem tette. Az agyam ösztönösen védekező-módba kapcsolat, a legjobb védekezés pedig a támadás. Talán nem a mostani a csúcsformám, de így is jobb, mint a legtöbbeké, ennek ellenére dobogott úgy a szívem a fülemben mintha kirobbanni készülne onnan.
Ha Loise nem lenne mellettem, készen arra, hogy átvegye a helyzet felett a pillanatnyi irányítást, lehet, hogy nem is mennénk sokra. Nem a hangos megjelenéséről ismeretes, a szavai viszont mégis ostorcsapásként érnek el a tudatomig. Nem mondom, hogy nincs köze a női mivoltához. Valahogy ez a kettő – az erőszak és a nők – sose jöttek össze, szégyen vagy sem, először a női katonatársaim mellett is furcsán éreztem magam. De elég hamar megtanulja az ember, hogy nem számít. Inkább józanító hatása van.
– Finoman? Ez nem az óvoda! – morranok oda Loise-nak, de nem gondolom komolyan. Csak felhúzott a tag. Miért akarnak mindig elfutni? Főleg, hogy utána rendszeresen közlik, hogy ártatlanok.
Egy kicsit azért enyhítek a szorításomon, de épp csak annyit, hogy véletlenül se tudjon megpróbálni meglépni.
– Zseniális érv – közlöm a fickóval, akit nyilvánvalóan nem az eszéért foglalkoztatnak. Aki ártatlan az nem fut el a zsaruk elől. Szóval a legjobb tippem az, hogy illegális bevándorló. Megértem őket. Jó indok. Attól még bűncselekmény.
– Persze hogy vannak – hunyorgok rá a fickóra. Még egyszer megszorítom az ingét mielőtt kissé taszítva rajta elengedném. – Ha megint megpróbálsz elfutni, letartóztatjuk a nyomozás akadályozásának és rendőri intézkedéssel szemben tanúsított ellenállás vádjával, érted?
– Én… Igen. Igen, értem.
– Helyes – bólintok, bár a fickó elég idegesen pillantgat oldalra. – Miért voltunk olyan ijesztőek, ha?
– Már mondtam! Láttam, hogy zsaruk, és…
– Megijedtél, értelek, de miért? – A fickó nagyot nyel. Révben vagyunk. – Figyelj, nem az ICE-tól jöttünk, oké? A legkevésbé sem érdekel, hogy mennyire jól hamisított iratokkal vagy az országban, mert az kurva sok papírmunka, amihez nincs kedvem. Szóval egyezzünk meg, jó? Ha most összeszeded magad és válaszolsz a kérdésekre, ahogy az elején kértünk, akkor meg is feledkezünk rólad, jó?
Bólogatni kezd. Nem mintha lett volna más lehetősége.
– Mióta jársz ide a telepre?
– Úgy… két éve. Kettő és fél.
– Remek. És mit tudsz a péntek esti bulikról, amiket ott tartanak, hm? – biccentek a fejemmel az épület felé.
A fickó szemei elkerekednek. – A mikről?
– A pénteki banzájokról. Úgy tudjuk, néhány hetente elég díszes társaság gyűlt ott össze…
– Én… Én nem tudok ezekről semmit, engem csak azért fizetnek, hogy rendbe tartsam a helyet, ne jöjjenek ide csövesek, semmi illegálishoz nincs közöm…!
– Nem azt kérdeztem, van-e közöd hozzá. Azt, hogy láttál-e bármit. – Martín egyértelműen ideges lesz az emlegetésre. Nyilvánvalóan tud valamit, és azt is, hogy nagyon jó érvekkel tarthatják sakkban, ha egyszer mindjárt keresztbefossa a bokáját. – Martín, figyelj rám, jó? Van családod? – Erre csak bólogat, némileg lelkesebben. Talán azt hiszi, kedvesebbek leszünk, ha tudjuk, hogy a földre pottyantott már neki az asszony pár pulyát. – És szeretnéd őket biztonságban tudni, ugye?
– Miattuk csinálom az egészet. Ez csak a másodállásom, dolgozom még a dokkoknál a…!
Csendre intem. Nem érdekel az élettörténete. – Nem akarunk bajba sodorni, oké? A főnökeid viszont rohadt nagy bajban vannak. És bár nem ismerem őket személyesen, biztos vagyok benne, hogy szívesen visznek magukkal téged is, ha egyszer elbuknak. Ugye érted? Remek. Az a helyzet, hogy mi vagyunk az egyetlen esélyed, érted? Nem kérünk tőled többet, csak hogy mesélj a péntekekről. Ennyi.
Idegesen pillantgat körbe. Nem menekülőutat keres; azt, hogy látja-e bárki. – Lehetne egy kicsit…?
Bólintok és hagyom, hogy ellépjen mellettem, de szorosan mellette maradok. Visszavezet minket az üres ládák által fedezett részre. Csak most érzem meg, hogy a nadrágom egy helyen felszakadt a térdemnél és apró, éles kavicsok fúródtak a bőrömbe. Kurva anyjukat.
– Sosem voltam itt, sosem jövök aznap. De van, hogy szombat reggelre küldenek ide, és… Látok embereket – ismeri el fojtott hangon. – Nem tudom, kik azok, esküszöm! Csak látszik rajtuk, hogy… Szóval nem jó emberek.
– Szoktál látni itt nőket is?
– Igen. A legtöbbjük a világát nem tudja másnap, annyira részegek – csóválja meg a fejét. Nem akarom mondani, hogy talán nem részegek, hanem be vannak drogozva. – De nekem nincs hozzájuk semmi közöm. Én csak takarítok néha.
– De ha mondjuk újra látnál bizonyos embereket, felismernéd őket? Mondjuk egy képen.
– Hát… Nem tudom, talán. Lehet. Igen, azt hiszem. De nem akarok belekeveredni!
– Az már egy kicsit késő bánat barátom – jegyzem meg. Megmutatnám neki valamelyik keresett fickó képét, de nem teszem. Az utólag akár úgy is értelmezhető lenne, minthogy a tudatalattijában akartam elültetni a képet. Az ügyvédek bármit kimagyaráznak; csak az őrsön lehetne szembesíteni, itt nem. Rohadt bürokrácia.
A tekintetem végigfut a masszív vasajtókon. Réginek tűnik és koszosnak, de elég biztos. – Mi van odabent?
– Ott? Semmi.
– Ne most akarj felhúzni, Marty – pillantok rá élesen. – Engedj be minket, jó?
Erre megint ideges lesz. – De… Tényleg nem…
– Csak nyisd ki a rohadt ajtót.
Nem túl nagy kedvvel teszi amit kérek tőle. Az ajtók a várttal ellentétben csikorgás nélkül tárulnak fel; vagyis, nem teljesen, épp csak annyira, hogy kényelmesen besétálhassunk rajta Loise-szal. Odabent vaksötét van a kinti fényárhoz képest, főleg a természetes fény tör utat magának, a raktárház üvegei ugyanis vagy le vannak sötétítve, vagy olyan koszosak, hogy maguktól szűrik a fényt.  Millió porszem táncol a bejutó fényárban; aztán ahogy hozzászokik a szemem a sötéthez, már a raktárépület másik vége is derengeni kezd a szurokfeketeségben.
A nagy büdös semmivel együtt. Itt tényleg nincs semmi. Kérdőn pillantok Loise felé. Rossz helyen lennénk?

Is there so much hate for the ones we love?

Tell me, we both matter, don't we?