Nehéz feladat elé állítasz, hiszen a jellemem túlságosan összetett ahhoz, hogy pár röpke mondatból meg tudj engem ismerni. Talán még egy élet sem lenne elég hozzá, hiszen ahogy telnek el felettem a napok, még saját magamnak is tudok újat mutatni.  
Első pillantásra egy kissé hűvös, magának való és tán arrogáns norvégot láthatsz, ki körül ott lebeg egy megfoghatatlannak és áthatolhatatlannak tűnő fal, ami sokakat elriaszthat, ám akadnak olyanok is, akiket inkább vonz, kíváncsivá tesz, s meg akarják ismerni. Mindig azt mondják, hogy még a széles mosolyomban is van valami... Furcsa. Valami hideg és jeges, mint a fagyott fjordok ott messze északon.  
Régebben, még a kezdeti években, mikor az orvosi pályát tűztem ki célul magamnak, sokkal korlátozottabbak voltak a gondolataim. Nem hagytam szárnyalni a bennem szunnyadó érzéseket, hiszen tudtam jól, hogy azok a társadalom számára rosszak. Féltem, hogy ha egy bizonyos gondolatot tovább gördítek magamban, egyszer úgy elszabadul, hogy soha többé nem tudom visszatuszkolni már a lelkem mélyére. Elvégre mintapolgár akartam lenni. Egy olyan orvos, akire felnézhet a világ, aki csodákat művel a kezeivel, s aki visszaadhatja az embereknek azt a boldogságot, amit megérdemelnek. Rövid az élet ahhoz, hogy egy olyan testben létezzünk, ami felemészti a lelkünket. Ehhez a szakmához elengedhetetlen, hogy olyan türelemmel rendelkezzek, ami felülmúlja az átlagot. Sokszor a pánik keserves kígyóként mászik végig az embereken, s nem elég pár szép szó, hogy megnyugodjanak. Így hát nem árt, ha olyan manipulatív képességgel születünk, mellyel a háttérből tudunk irányítani másokat, az agyuk hátsó kis részéből szúrhatunk előre. Szerencsére eme remek tulajdonságomat már gyermekkoromtól kezdve gyakorlom, s mára már egészen szép magaslatokat értem el vele. Talán ennek, és sok minden más nem feltétlenül pozitív tényezőnek köszönhetően a fiatalabb éveimben megélt gátlások az évek múlásával teljesen eltűntek, s meglepő módon rájöttem, hogy a világ sokkal nagyobb és élvezetesebb annál, mint aminek eleinte gondoltam.
S ha már az élvezetekről esett szó, a hűvösségem ellenére úgy sóvárgok a szenvedély után, hogy az már a mindennapjaimat is átszövi. Megszállottan szívom magamba a szépséget. Egy különlegesen izzó szempár, egy érzéki hang, egy kacér mosoly... Hazugság, hogy nem számít a külső. Ezért is szeretek új embereket megismerni, hiszen sosem lehet tudni, mikor lépi át a rendelő küszöbét egy Csoda, akit csak néznék órákig, napokig... Hetekig... Évekig... A kollégák néha viccelődnek azzal, hogy el kellene rabolnom valakit, akit bezárhatok a négy fal közé, s akinek a szépségét nem láthatná senki más soha többé. Csak én. Egyedül. Mindig nevetek ezeken, őszintén, tisztán, elmerengve, hogy aztán tovább görgessem magamban ezt a gondolatot, s megfoganjon valami sötét, mérgezett és eleven. Ezek persze csak fantáziák. Ugye...?

A szanatórium csendes ezekben a reggeli órákban. Az esti fagy lassacskán kezd kikopni az üvegekből, s a hegycsúcsokon túl már kapaszkodnak fel az első napsugarak, melyektől az egész táj bágyadt csillogásba kezd. Ajkaim mögött könnyed kávékorty mászik át, jégkék tekintetem pedig hol a tájból fakadó csodát lesi, amit még ennyi év után sem tudtam megunni, vagy pedig a kezemben szorongatott papírból próbál kinyerni valamiféle erőt. Én hangoztatom mindig, hogy nem kell félni az újdonságtól, hiszen felvirágoztathatja a testet és a lelket, most azonban a saját csapdámba estem, hiszen képtelen vagyok eldönteni, hogy készen állok-e New Yorkra.
Már évek óta a hegyi szanatórium lakója vagyok. Úgy éreztem, hogy itt megtaláltam mindent, amire szükségem van, s ez a minden talán ki is merül a környezetemben. A táj iránti izzó szerelmem csillapíthatatlan, földön túli varázst érzek, ahányszor csak kitekintek az ablakon, s jégkék szemeim elveszhetnek a messzeségben. Ehhez még hozzákapcsolódik az épület komorsága, a vastag és tömör falak, a mindent átható félhomály... Szeretem a sötétséget. A feketeséget. A lényem része. Talán már ezerszer is átfutottam a levelet, melyet egy öreg barátom írt számomra, ki New Yorkba invitálna jó pár kollégájával együtt. Nem csupán barátságunkra való tekintettel, hanem mert szakmailag már sok mindent letettem az asztalra, s mivel az egyik kórházban egymás után három traumatológus is kiesett, így nem is volt kérdés, kit keres meg először. Ám negyven évesen fogjak bele egy ekkora változásba? Most hagyjam magam mögött a megszokott nyugalmas életemet egy nyüzsgő városért? Az utolsó korty is eltűnik a bögréből, miközben próbálok úgy tekinteni a tájra, mintha most látnám utoljára.
Fél évvel később... A reggeli rutinom nem kopott el, most is épp ugyanúgy elmerengve állok az ablak előtt, mint mindig. Kezemben a megszokott bögrém, azonban kéklő tekintetemben most közel sem a fagyos táj tükröződik vissza. Zöldellő lombkoronák, fűtenger, betondzsungel... Elszoktam már ettől a nyüzsgő és eleven világtól. Évek óta bezárva volt a testem és a lelkem a jég birodalmába, ahonnan nehéz volt ugyan kiszakadni, de végül megtettem, s felállítottam magamnak azt a feltételt, hogy ha nem érzem magam jól, s túlságosan visszavágyok a hegyekbe, akkor visszatérek a szanatóriumba. Ez egy kellemes lelki kapaszkodó volt, s általa könnyebben léptem rá erre a különleges útra. Pár hete költöztem be Staten Island egyik békésebb csücskébe, egy kis kertvárosi házba, ami talán pontosan ugyanolyan, mint azt a filmekben látni. Az egyik szomszéd füvet nyír, s lelkesen int, miközben kimegyek a reggeli újságért, a másik oldalon pedig a húsomban érzem a nő tekintetét, kinek tán egy kósza biccentés is elég lenne, hogy átjöjjön hozzám, amíg a férje dolgozik, s akivel esténként olykor végighallgatom a gusztustalan veszekedést. Egyszóval... Nagyon más minden. Még meg kell szoknom. Nehezen fogadom be az újdonságot, s könnyen merülök el az emlékekben, mint például a szülői házban, melyet már ritkábban fogok látogatni. Kéthetente hazatértem a hegyekből, s bár biztosítottam idős szüleimet, hogy őket is magammal fogom hozni, mindketten erősen tiltakoztak. Az ő testük Trondheim földjén fog örökre megpihenni.
Tehát, New York... Az idegrendszerem megsínylette ezt a temérdek változást, ami az elmúlt fél évet ölelte át, de mikor először hajtottam álomra a fejem a saját lakásomban, akkor olyasmi otthonos érzés kerített hatalmába, mint a szanatóriumban, ahol bár nem volt nagy lakrészem, de kis méretei tökéletesek voltak a számomra. Éreztem, ahogy a stressz szépen lassan felszívódik bennem, s egy hét után már úgy tértem haza a kórházból, mintha tényleg otthon lennék.
A honvágy még szerencsére nem emészt annyira, hiszen a gondolataim nagy része leginkább a munka körül forog, mint mindig. A Mount Sinaiban a sürgősségi osztályon töltöm a legtöbb időm, hiszen a hűvös nyugalmam és lélekjelenlétem olyan remek adottság, melyet muszáj kamatoztatnom. S bár sok mindent megéltem már, de még ennyi év után is tudnak nekem újat mutatni az emberek a “kreatív” sérüléseikkel és baleseteikkel. Erős kifejezés lenne, hogy nem érzek semmit velük kapcsolatosan. Inkább úgy fogalmaznék, hogy már megszoktam az effajta traumatikus élményt, amit például egy leszakadt végtag, egy kiszúrt szemgolyó, vagy egy fejlövés okozhat. Mikor elkezdtem a pályát, nagyon sokáig szörnyen aludtam, hiszen mindig felkúsztak a lelkem mélyéről a látottak, s az a sok borzalom, amit tapasztaltam. Ám ahogy teltek az évek, én is változtam velük. Már nyugodtan tudok aludni, már nem gyötörnek az emlékek, s már nem agyalok annyit egy szerencsétlenen sem. Illetve, nem úgy...  
Az már más kérdés, hogy New Yorkkal megnyílt előttem a lehetőségek kapuja. Új munkatársak, új betegek, akik között már most látok olyanokat, akiket egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Jó gondolni ezekre az arcokra, a formás keblekre, a ringó fenekekre, a telt ajkakra, miközben ujjaim között ott lüktet a vágy... Még azt is megkockáztatnám, hogy itt meglelem azt az embert, akire mindig is vágytam egész életemben. Kissé magamnak való vagyok, vannak furcsa szokásaim és még furcsább vágyaim, s bár voltak hosszabb és rövidebb kapcsolataim, egytől egyig szakítással végződtek. Ám ez az élet rendje, nem lehet megrekedni egy boldogtalan kapcsolatban, hiszen az élet oly rövid, hogy mire feleszmélünk, már az utolsó mondatainkat súgjuk a szeretteink felé. S ha már vágyak... Ebben a korcs világban hogyan lehetnék “normális”? Az unalmas. Ám a gondolat, hogy egy magányos estén áthívom magamhoz azt a bizonyos kollégámat, vagy a pár utcával lejjebb lakót, esetleg a boltban azt a bizonyos eladót, vagy éppenséggel téged ott, a monitor mögött, hogy soha többé ne térhess már haza, és csak az enyém legyél örökre... Ezek a képzelgések olyan erővel töltenek el, hogy teljesen felszabadulok tőlük. Ha már ekkora erővel bír a fantázia, vajon milyen lehet, ha egyszer tényleg... Úgy igazán... Mindent eltervezve... Véghez is vinném? Halk sóhaj szökik bele a kávésbögrébe, melybe még bele is mosolygok a gondolatok hatására. Napról napra csak erősebbek... Valahol félek attól, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg kitörnek, ugyanakkor az utolsó sejtem is bizsereg a hatásukra, ha arra gondolok, hogy egy embernek én leszek az utolsó, kinek arcát láthatja életében, az én fogaim érinthetik őt utoljára, az én ujjaim fonódhatnak rá utolsóként, s csak nekem lehelheti sóhajait. Talán ez is elérkezik egyszer. Talán csak a fantázia marad meg örökké. Ki tudja, még mit tartogathat nekem New York? Vagy inkább ki tudja, én mit tartogatok New Yorknak?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Szerintem sokkos állapotba kerültem, a végén még meglepettségemben itt elájulok, szétverem magam és szükségem lesz egy traumatológusra.  
Őszintén megmondva szükségem volt néhány pillanatra miután elolvastam a lapodat. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak vagy gondoljak. A karaktered nagyon izgalmas, titokzatos, morbid, de mégis vonzó és tipikusan az a bizonyos tilos alma, amibe mindenki bele akarna harapni. Szó szerint. Hihetetlenül jól át tudtad adni amit a karaktered gondol, érez és egyben akar. Gyönyörűen megfogalmaztad, megalkottad és átadtad az általad megálmodott karaktert. Egyszerűen imádtam mindent szót és nagyon szívesen olvastam volna még tovább is. Mondjuk ami késik nem múlik, mert tutira szemmel foglak tartani. Szóval ne tessék rosszalkodni!
És akkor igyekszem is nem húzni tovább a drága idődet, imádtam mindent úgy ahogy van. Fantasztikus karaktert alkottál, szóval sok szerencsét kívánok neki - vagy épp a körülötte lévőknek -, remélhetőleg sikerül beilleszkedned és megtalálnod azt a bizonyos személyt akit vitrinben akarsz majd látni.

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!