Mindenkinek az első a legmaradandóbb, az első bicikli, az első nap az iskolában. Az első nap az árvaházban. Ott álltam és néztem, hogy a többiek mennyire összeszokva játszanak. Az én lelkem pedig romokba hevert. A szüleim alig pár órája haltak meg autóbalesetbe, és már itt vagyok. Elvileg biztonságban. De nem vagyok abban, mert nincs itt apa vagy anya. Nekem mindig is ott volt a biztonság, ahol a szüleim voltak. Most pedig építhetem fel a saját komfortzónámat, ahol végre kiderülhet, hogy mennyire vagyok önálló. A szoba ahova kerültem rajtam kívül még hárman voltak. Ennyit erről, még egyedül sem lehetek.
Amikor végre egyedül maradtam megfogtam a Pókember képregényemet felültem az ablakba és néztem ki a fejemből. Peter Parker is mindent elvesztett, de nem ült az ablakban, hogy várja a halott szüleit, hanem úgy döntött, ő lesz Pókember, és ha már kapta a különös képességet, akkor segít másokon, hogy ne legyenek még több árvák. Nem jó érzés itt lenni. Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy ne kelljen sok gyereknek ezt érezni.
Aznap már meg is volt az első mentőakcióm. Az egyik szőke hajú lánynak, aki kisebb volt nálam, az egyik idősebb fiú elrakta a babáját a könyvespolc tetejére ahol nem érte el. A nevelők egy másik sírógyerekkel voltak elfoglalva.
Megsajnáltam a lányt, mert úgy tűnt fontos neki az a baba. Lehet én is így sírnék, ha ez történne a képregényemmel. Úgy döntöttem én leszek az Árvaház Pókembere és megmentem a rászorulókat. Így hamar oda mentem a polchoz és minden mozdulatomat előre kitervelve elkezdtem felmászni és leszedtem a babát. A lefelé menet kicsit rázósabb volt, főleg mikor az utolsó lépésem volt vissza és az egyik nevelő szó szerint ott toporgott mögöttem és úgy tépte fel a kezemből azt a babát, hogy nem kétséges, hogy kiszakadt a keze, pedig én nagygonddal szedtem le.
Nem kell mondanom, hogy aznap büntetésbe kerültem, mert felmásztam a polcra. Nem baj, Peter is a maga kárán tanult.
Aznap megmentett lány később is a nyakon maradt ő lett az én Mary-Jane-m. Annyi különbséggel, hogy ő szőke volt és nem vörös. Az iskolában –mármint már a gimiben – mi voltunk az álompár, akik az árvaházba egymásra találtak és tökéletesek együtt. A Rosszfiújófiú, aki úgy néz ki, mint egy vadmotoros, és a gyönyörű vadlány, aki csak is arra vár, hogy szeressék. Mivel akkoriban mindketten nagytragédiát éltünk át, meghalt egy közeli barátunk drog túladagolásban, így még jobban szűkségünk volt egymásra. Együtt részegedtünk le, az első csókunk az első együttlétünk, mind ilyen alkoholos fátyolba merül. Ennyit az elsőkről. Persze az évek és a hormonok kihozták az igazi énünket, mikor elmentem, hogy rendőr legyek, akkor kiderült, hogy Lisa minden jött-menttel lefeküdt, azzal magyarázva a tettét, hogy hiányoztam neki és kereste a szeretett. Én is kerestem, de nem dugtam meg minden lányt, aki rám mosolygott. Persze követeltem vissza a gyűrűt, amit akkor adtam neki mikor eljöttem. Ennyit az álompárról. Neki csak arra kellettem, meg arra, hogy megvédjem a nagyobbaktól. Kihasznált, ami nagy érvágás volt, egy elsős rendőrnek. De most már legalább arra tudtam koncentrálni, amire kellet.
Hála a szakításnak és mindennek, a legjobb eredménnyel vetettem véget az életem következő szakaszának. Nem volt megállás, állományba kerültem és felfelé kúsztam a ranglétrán. Nem volt vicces, feszülős jelmezem, de a magam módján én voltam a Pókember. Hiszen az utcán annyi minden történik. Gyilkosság, drogos túladagolás, lopások.
Egy ilyen napnak köszönhetem, hogy egy igazi angyallal találkoztam. Talán azt leszámítva, hogy olyan részeg volt, hogy alig bírt megállni a lábán és már a kocsimba bealudt. De a részeg szagon kívül ő volt a legszebb nő, akivel valaha találkoztam. Kicsit éles nyelvvel volt ellátva, de nem hagyhattam a sínek között olyan állapotban. Az első rendszegésem ott kezdődött, hogy nem a fogdába vittem, hanem a lakásomba. Túl értékesnek tűnt, hogy egy hideg cellába töltse az éjszakát.
Az éjszaka maradék felét átbeszélgettük, elég sokat megtudtam, főleg, hogy milyen állat az apja. Hogy képes valaki megütni egy ilyen gyönyörű lányt? Amikor elaludt betakartam én pedig a kanapéra száműztem magam. Nem akarom, hogy bármi rossz gondolata legyen rólam. De azóta is arra vágyom, hogy láthassam azokat a káprázatos szemeket, amikkel rá nézet és olyan nagy szomorúság áradt belőle. Én akarok lenni az Ő Peter Parkerje és Ő legyen az én Mary – Jane-m. Volt egy nap, ami jobban felzaklatott. Azóta az életem nem szól másról, mintsem, hogy megtaláljam azt a nőt, aki felbukkant, összezavart és eltűnt az utcán. Őrült lennék? Nem! Csak egyszerűen meg akarok róla tudni mindent. Ismerni akarom, a legjobb barátja akarok lenni, a szeretője. Akármi. Csak legyek a közelébe. Őt akarom, teljesen belebolondulok a gondolataimba, és az Ő hibája az egész, hogy egy kósza mosoly és teljesen eszemet vesztettem tőle. Az irodában, már minden második munkatársam őt keresi, London nem olyan nagy. Nem tűnhetett csak úgy el. Remélem nem valami turista volt. Mert az úgy még nehezebb lesz. De most koncentráljunk arra, hogy egy maffia vezért kell megbuktatnom. Ki kell vernem a sötét amazont a fejemből! Bármennyire sem akarom, de az életemmel játszom, ha nem figyelek oda, ami körülöttem történik. a az emberi életem annyira múlékony? Most jöttem rá ezekre az apró csodákra, hogy közeledem a felé. Mindig olyan könnyen választottam a nők között, hogy magamra sem ismertem, mikor velem szembe jött az a barna hajú csoda. Nem tudom ki ő, vagy mit akar. Csak azt tudom, hogy most ő volt az egyetlen pozitívum az életemben. Csak egy pillanatra láttam, de annyira felborította az életemet, mintha már mondjuk, a feleségem lenne.