Épp a reggeli vizit utáni kávézásra készültem, és már majdnem elértem a büfét, ahol megvehettem volna a szükséges napindító fekete adagomat, amikor a csipogóm kék kódot jelzett. Csak egy pillantást vetettem a kijelzőjére, és cipőm csikorgó hangjával kísérve már rohantam is vissza a másik szárnyba, egészen a traumatológiáig. Egy tegnapi betegről volt szó – már előre sejtettem –, akit súlyos állapotban hoztak be a kórházba kora délután, és még ma, tizenvalahány órával később sem volt túl az életveszélyen. A pasas egy építkezésen dolgozott, leesett egy emelvényről, úgy, hogy két darab vascső is keresztülszúrta, egyik az oldalát, másik a combját. Amikor a mentősök és tűzoltók behozták, mindkettő az égnek meredve kiállt belőle. Természetesen helyesen cselekedtek, hisz sebészi közreműködés nélkül azokat nem is volt szabad eltávolítaniuk, de elképesztő és borzalmas látvány volt. Hosszú műtéten esett át, és várható volt, hogy még nincs túl a nehezén. Belsővérzése is volt, amit nem állíthattunk el azonnal, mert nem bírta volna a szíve, várnunk kellett, amíg regenerálódik és pihen egy keveset. Mire lélekszakadva befutok az intenzívre, már az újraélesztést végzik a férfin, én pedig azonnal bevetem magam közéjük, hogy miközben átveszem a munka nehezét, az utasításaimat oszthassam a jelenlevők. - Amint újraindul a szíve, indulnunk kell a műtőbe. - Kockázatos ugyan, de ez jelenleg a páciens legjobb esélye. - Valaki azonnal hívja ide Dr. Rhodest! - Szükségünk lesz a szívspecialista segítéségére is, hogy felügyelje, mennyit bír el a beteg jelenleg. Aztán amint megjelenik az első szívhang, már rohanok is az OR felé...
Közel három órával később, amikor elhagyom a műtőt, megszabadulok a steril ruháktól, és megindulok a folyosón, egy nővér lódul meg célegyenesen felém a recepciós pult irányából, de egy legyintéssel intek neki, hogy ne most. Még ne. Láthatóan mondani akar valamit, de bármi is az, várhat. Ha eddig tudott várni vele, amúgy sem lehet annyira sürgős. Bár sikeres volt, meglehetősen kimerített az operáció, szükségem van egy kis friss levegőre, és még inkább égető szükségem van egy nagy adag, erős kávéra... Ám amint megindulnék a büfé terasza felé, egy ismerős arcra leszek figyelmes. - Chels? Rám vártál, vagy dolgozni jöttél? - Amennyire én tudom, ma nincs beosztva. Nagyjából figyelemmel szoktam kísérni, mikor is van gyakorlaton, hisz az unokahúgom, és bár ezt így senki nem jelentette ki, meg lehet, hogy nem is várnák el, pont tőlem, de mondhatni úgy érzem, nekem kell vigyáznom rá, és az én felelősségem, amikor épp itt van. - De ha esetleg a nagyapádat jöttél meglátogatni, azzal már elkéstél. Már tegnap este az elbocsájtóját követelte, aztán elsétált. Tudod milyen – váltok a lánnyal egy cinkos mosolyt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a fater túl van a szívinfarktusa okozta nehézségeken, mint hogy visszatért a dirigálós, ellentmondást nem tűrő önmagához? - Van kedved meginni velem egy kávét odakint? - bökök fejemmel az üvegfalon túlra, az udvar felé.
Kezdőlap
