A felszínen, avagy amit az álarcom láttatni enged, az csupán egy mosolygós, kedves lány, aki mindig segítőkészen fordul mások felé. Aki nem sír, aki nem nyavalyog, vagy csak keveset. Egy olyan lány, aki előrehelyez másokat, saját magával szemben. Egy lány, aki elveszítette az apját az anyja hülyeségei miatt, de még ezek után sem veszítette el a mosolygós mivoltát. Látszólag. Látszólag minden rendben van, hiszen ezt várják el, nem igaz? „Húzd ki magad, viselkedj magabiztosan, mosolyogj, legyél kedves, megnyerő, pozitív! Remekelj mindenben, amihez hozzáfogsz! Legyél olyan, mint anyád!” Meg a francokat.


Sosem akartam olyan lenni, mint anyám. Mármint félreértés ne essék, szeretem őt, de tudom, hogy nem vagyunk egyformák. Ő határozott, anyagias és… és nem tudom. Mai napig nem tudom megérteni, miért váltak el valójában apámmal. Én imádtam őt. Szokták mondani, hogy a lányok apásabbak – hát rám ez nagyon is igaz volt. Előbb fordultam hozzá bármiben, mintsem anyámhoz.
Szóval, érdekel, ki vagyok a mosolygós álarc mögött? Egy érzékeny, törékeny lány, aki néha igencsak tombolni kíván. De tudom… tudom, hogy akárhol, akármikor nem tehetek azt, amit akarok. Hiába fáj valami, hiába szenvedek belülről, mások ezt nem láthatják. Nem, mert anyám így nevelt. De azt hiszem, ebben apám keze is benne van. Mindig arra kért, hogy legyek az ő mosolygós kislánya és akkor ő is jobban érzi magát.
Fontos még tudni rólam, hogy azokért, akik fontosak nekem, tűzbe mennék. Még arra is képes lennék, hogy pénzt lopjak a saját anyámtól…
Hoppá.

Sosem könnyű, mikor egy család széthullik. Eleinte észre sem vesszük, hogy valami nem stimmel. Csak apróságokat fedezünk fel, hogy ez vagy az már nem úgy van, mint eddig. Hogy a reggeli mosoly már nem olyan erőteljes, mint egykor. Vagy hogy munka után már több időt tölt apám a ház előtt, az autóban ülve, minthogy bejöjjön hozzám és anyámhoz. Vagy… ezernyi dolog. Apróságok tevődnek egymásra, szép lassan, szinte észrevétlenül, aztán egyszer csak vége.
Anyáéknál ez az egész nagyon csendesen zajlott le. A nagy, lángoló szerelem eltűnt és nem maradt utána semmi. Vagyis, nyilván még mindig szeretik egymást bizonyos módon, de nem úgy, ahogyan kellene. Már nem… nem szerelemmel. Már inkább… úgy, mint egy kedves ismerőst.
Mégis, ahogyan bejelentették nekem azt, hogy elválnak, a szívem megszakadt. Apám volt a mindenem. S egyszerűen kisétált az életünkből egy este, miután bepakolta a holmijait egy bőröndbe.
Anyámmal nem tartják szinte egyáltalán a kapcsolatot, csak én vagyok az, aki gyakran meglátogatja őt. De fáj, még mindig fáj, hogy külön vannak.
Bár sosem kérném őket arra, hogy miattam újra együtt legyenek. Azt szeretném, ha boldogok lennének, de egyelőre… nem ezt látom.
Persze anyám minden héten mással randizgat, de az megint egy másik témakör. Apám azóta is egyedül van. Sajnálom őt.


Idegesen mentem be a szobámba és csaptam be magam után az ajtót, ami pillanatokkal később ki is nyílt utánam. Anyám pedig szinte lélekszakadva rohant be.
- Annyival értelmesebb jövőt is választhatnál magadnak, Chelsea! Miért pont egy kórházban akarsz dolgozni? Mi értelme van ennek, mondd? – Elkapta a karomat és maga felé rántott, így kénytelen voltam megfordulni és ránézni. Már vagy egy órája veszekedtünk és mindig ugyanoda lyukadtunk ki.
- Segíteni akarok az embereknek, már megmondtam. S amúgy is, Dave bácsikám is ezt teszi, nem? – Őt egészen eddig nem emlegettem neki. Azt reméltem, hogy ezzel meggyőzöm. Láttam rajta, hogy egy pillanatra ledermed, majd elengedett és felnevetett.
- Oh, már értem! Felnézel Davere, ugye? Tudom, hogy mennyire szereted őt, de kérlek. Még mindig úgy gondolom, hogy egy jó ügyvédi pálya hasznosabb volna a számodra, Chels szívem – Megsimította a szőke tincseimet, én meg elhúzódtam tőle és végül ledobtam magamat az ágyra. Pályaválasztás előtt álltam, ki kellett választani a sulit, merre is megyek tovább, de már eldöntöttem. Nővér akartam lenni és a betegeken segíteni. Miért volt ez olyan nehéz… megérteni?
- Nem csak Dave bácsikám miatt akarom ezt, anya. Nekem ez tényleg fontos. Végre rájöttem, hogy ez az, amit csinálni akarok, érted? Miért nem… miért nem érted meg? – Könnyektől csillogó szemekkel néztem rá, miközben lassan összefontam magam előtt a karjaimat. Anyám sóhajtott egyet. Tudtam, hogy jót akar nekem, de ő nem tudta, hogy ezzel csak árt.
- Jól van… - Szinte suttogott. Talán ő maga sem hitte el, hogy végül rábólint.
- Tessék? – Meglepve kezdtem figyelni őt, mire elismételte az előbbi szavakat.
- Jól van, legyen. Csináld. Nem gondolom, hogy jó döntés, de ha ez az, amit szeretnél, nem állok az útjába – A szemeit forgatta, de közben már mosolygott. Leült mellém és magához húzott, átölelt.
- Köszönöm, anya – Szorosan bújtam hozzá. Boldog voltam, hogy végre rábólintott. Ez mindkettőnknek ugyanannyira fontos volt.


Hazafelé tartottam az egyetemről, mikor Damien megállított. Kétségbe volt esve, ez az arcára volt írva.
- Chels, de jó, hogy látlak! – Mosolygott, vagyis próbált, de inkább grimasznak tűnt ez, mintsem mosolynak. Megfogtam a kezét aggódva.
- Mi a baj? – Kérdeztem egyből, hiszen előttem nem kellett titkolóznia. Régóta ismertem őt, mondhatni a legjobb barátom volt. Bár nem tudtam, számára mit jelentek, hisz neki rajtam kívül is rengeteg barátja, haverja volt. De nem számított. Nagyot nyelt, mire végül válaszolni mert.
- Nagy a baj… pénzre lenne szükségem. Ez… ez fontos, Chelsea. Nem mondhatom el, mire kell, de kérlek… segíts. Muszáj. Anya… anya miatt… - Szinte remegett a hangja. Nem tudtam, nem értettem, mi a gond, de annyit éreztem, hogy ha nem segítek, akkor az végzetes lehet.
- Nyugodj meg, Damien, kérlek! – Magamhoz húztam és átöleltem, a karjaimba vonva teljesen. – Segítek, jó? Nem tudom, hogyan, de segítek.
- Komolyan? – Hitetlenkedő volt a hangja, de ezután sokkal szorosabban ölelt. A nyakamhoz fúrta az arcát, szinte éreztem a leheletét a bőrömön.
- Igen… neked mindenben segítek, Damien, hiszen fontos vagy nekem – Suttogtam, miközben végigsimítottam néhányszor a hátán. Talán nem csak egy legjobb barátot láttam benne, hanem valami mást is.

Aznap elloptam anya tárcáját a táskájából és kiemeltem egy nagyobb összeget a pénztárcájából, s ezt másnap odaadtam Damiennek. Tudtam, hogy a lopás bűncselekmény, de ezt… kölcsönnek tudtam be. Damien megígérte nekem, hogy vissza fogja adni.
Mi van, ha mégsem…?