Lyn & Ben


I'll be there for you



Még én sem igazán tértem magamhoz azok után, hogy Flor közölte, Brian a biológiai apja, hiszen ez olyan képtelenségnek hangzik, hogy bármennyiszer futtatom végig az agyamon, egyszerűen nem tudatosul. Már csak az a kérdés, hogy ha ez nálam így van, mit gondolhat Ben, akiről most fogalmam sincs, merre lehet.
- Vedd már fel – szitkozódom, miközben újra és újra hívom őt, de választ egyszer sem kapok. Legalább egy nyamvadt SMS-t küldene, hogy jól van és nem csinál semmi hülyeséget. Nyilván kell neki egy kis idő, hogy ezt megeméssze. Hogy átgondolja, de amilyen vehemens tud néha lenni, kicsit aggódom, hogy olyat tesz, amit normális helyzetben nem szeretne.
Kétlem, hogy hazament volna, de jobb híján csak oda tudok menni. Már megnéztem az egyik bárban is, ahol járni szokott, de nincs ott, szóval marad a lakása. Majd csak hazajön. Lehet, hogy a háta közepére sem kíván, de talán tudok neki segíteni, hogy meg tudja emészteni ezt az információt anélkül, hogy beleőrülne abba, hogy az agya folytonosan kattog. Persze, ha egyedül akar lenni, én azt is megértem és tiszteletben is fogom tartani, de egy próbát azt hiszem, megér.
Miközben már vagy tíz üzenettel megbombáztam Bent és a hívásaimra sem felelt, lassan már elérek a házig, ahol lakik. Mikor viszont elhaladok a Henson szülők háza előtt, nagyot fékezek, ahogy megpillantom a kocsiját. Na, nem. Ha most bement és ráborította az apjára az asztalt, azzal semmi nem ér el. Ennél azért kicsit jobban gondolkodhatott volna.
Ahogy az autóm az övé mellé ér, és meglátom, hogy bent ül, már csak reménykedni merek, hogy még csak tervezi azt, hogy bemegy a házba és nem pedig már kijött onnan. Florral azért még elvoltunk egy fél órát, miután ő lelépett, és az is beletelt némi időbe, mire ide elértem. Leparkolok a kocsija mellett és kiszállok, majd megkocogtatom az ablakot és beülök mellé. Pár pillanatig nem szólok, biztos most komoly gondolatok járnak a fejében, és persze nem akarok jönni a hülye sablonos dumával sem. Az úgysem segít sokat.
- Ugyan már – vágok vissza rögtön a bocsánatkérésére. Már el is felejtettem, hogy bezárta azt az ajtót. Most itt nem ez a probléma. Ennél sokkal fontosabb dolgokról van szó.
- Ugye nem akarsz bemenni? – kérdezem halkan ahogy a kezem az övére csúsztatom. – Vagy már kijöttél? – teszem fel a tisztázandó kérdést, bár akkor valószínűleg már nem lenne itt, hanem rögtön elhajtott volna. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet, ha kiderül, van még egy ember, akivel némi közös vér csörgedezik az ereidben. Nem is nagyon akarom ezt megtudni, nem lehet túl kellemes.
- Sajnálom, hogy ezt így kellett megtudnod – suttogom, ahogy ránézek. Azért ez elég durva, hogy ilyen kicsi a világ. Ki gondolná, hogy akivel pár hónap alatt jóban lettél és a párod alkalmazottja, igazából a féltestvéred?!



Lyn & Ben


I'll be there for you



Nem tudom, hogy hogy fog reagálni erre Brian, ha Ben majd szembesíti a tényekkel. Vajon ő tudja, hogy van egy gyereke –valahol a világban-, vagy egyáltalán nincs vele tisztában? Nem tudom, melyik verzió állhat fent, de abban sem vagyok biztos, hogy az lenne a legjobb ötlet, hogy Ben rárontson. Szerintem ezt át kellene gondolnia, mielőtt megteszi.
Amikor viszont meglátom az autót a szülői ház előtt, fékcsikorgással parkolok le és ülök át hozzá. Jó ég, tényleg be akar menni. Nem akarom erről lebeszélni, szó sincs róla. Csak segíteni neki kitalálni, mi lenne a megfelelő lépés.
Mikor megkérdezem, mit akar csinálni, vagy hogy már bent volt-e, nem erre a válaszra számítok. Szóval rázúdított mindent. Hát... így már más a felállás.
- Beszéltél vele? – kérdezem, bár ha tényleg itthon volt az apja, kétlem, hogy az beszélgetés volt. Ben elég indulatosan viharzott el a Rosából, nem hiszem, hogy mire ideért lenyugodott volna és csak úgy egyszerűen rákérdezett, hogy mi a helyzet. – És mit mondott? – érdeklődöm, mert tényleg kíváncsi vagyok a helyzetre, hogy az apja hogyan áll hozzá.
- Úgysem tudtad volna magadban tartani – fordulok jobban felé az ülésben és rápillantok. – Mellesleg emellett nem is lehet eltekinteni. – Tiszta vizet kell önteni a pohárba. Már ha Brian nem kezdett el össze-vissza hantázni, és letagadni a dolgot. Hiába is tette volna, hiszen kész bizonyíték van rá, szóval nem sok esélye van erre.
Nem tudom, most mire gondol, de az arcán a gond száz jelét látom, meg a tanácstalanságot. Az a baj, hogy ebben a kibaszott helyzetben nem igazán tudok neki segíteni semmit. És azt hiszem, Flor arca a Rosában majd valami hasonlót fog tükrözni, szóval majd mind a két felet látom, nagyon szuper. Ezt csak ők tudják megoldani, én hiába is próbálnék bárhogy segíteni.
A kérdése elgondolkodtat kicsit. Vajon akarnám?
- Hát ez nehéz kérdés – mondom először, mert kell egy perc, mire elgondolom, hogy akarnám-e tudni vagy sem. Végtére is joga van hozzá. Harminc-akárhány éve él hazugságban, ami ha az én esetemben kiderülne, biztos teljesen összeomlanék. – Ha tudni szeretném, azt a férjemtől akarnám hallani és nem pedig a gyerekemtől. Ez biztos – mondom ki az elsőt, ami eszembe jut. Hiszen az mégis máshogy hat. Még akkor is, ha az apja nem magától vall majd az anyjának. – Ha ebbe mélyebben belegondolok Ben, ezer meg ezer verzió van, ami fennállhat. Ez attól is függ, hogy például az apádat érdekli-e egyáltalán az a gyerek, akit hátrahagyott?! Nézd, szerintem az apád szereti az anyádat. Ha meg kell tudnia, akkor azt biztos, hogy Briantől kell és nem tőled vagy a húgaidtól. Adtál neki bármiféle ultimátumot ezzel kapcsolatban? – érek a konklúzió végére, mert annál rosszabbul nem esne semmi, ha mástól kellene megtudnom a helyében egy ilyen dolgot. Ha viszont Ben azt mondta neki, hogy ha nem mondja el az anyjának, akkor majd ő el fogja, az egyenesen ugyanaz, mintha megfenyegette volna. Bár Briant sem úgy ismerem, mint aki hanyatthomlok siet ilyenkor és bocsánatért esedezik.
- Hazavigyelek? Vezessek? Vagy most mit akarsz csinálni? – kérdezem, mert egyrészt ivott is pár rumos kávét, másrészt pedig látom, hogy minden idegszála meg van feszülve. Lesütöm a szemem és mélyet sóhajtok, majd közelebb hajolok hozzá, hogy a szája sarkára adjak egy csókot. Nem szeretnék a helyében lenni, az biztos, de ahol tudok, segítek majd.



Lyn & Ben


I'll be there for you



Ha hamarabb ideértem volna, valószínűleg megpróbáltam volna lebeszélni arról, hogy bemenjen a házba, de elkéstem. Persze aztán az is lehet, hogy jobban jártunk ezzel, mintsem Ben magában fortyog napokig, aztán ki tudja mi lett volna a vége. Így a jó.
- Hm – mondok először ennyit és gondolkodni kezdek. Végtére is, mit mondott volna? Igen, van egy másik gyerekem is?! – Ez várható volt, de az nem biztos, hogy egyáltalán tud Flor létezéséről – mondom neki, mert hát ha Puerto Ricoban Flor anyja megszülte őt, közel sem biztos, hogy az a nő értesítette Briant róla. Ezer meg ezer verzió lehet, például, ha lelkiismeretes. Ha tudott arról, hogy Briannek családja van, és nem akarta tönkretenni az egészet. Vagy ha összevesztek esetleg, mit tudom én, bármi állhatott a háttérben. – Vagy azt is letagadta, hogy egyáltalán megcsalta az anyádat? – Mert ez viszont nyilvánvaló. Nem hiszem el, hogy mindig van valami, ami felbolygatja az amúgy sem túl nyugodt kis életünket, ami miatt mindig szembe kell nézni valamivel. Amikor már azt hiszed, hogy végre egyenesben vannak a dolgok, akkor jön egy jó nagy adag a képedbe, ami sikít, hogy „nem-nem, nehogy azt hidd”.
- Sajnálom. – Tudhattuk, hogy ez lesz. Ezt már nem teszem hozzá, csak rápillantok, de annyira levertnek látszik, hogy el is szorul a torkom. Nem szeretem ilyennek látni, és nagyon ritka is, amikor ennyire maga alatt van –és ezt látom is-.
Mikor a véleményem kérdezi, kifejtem neki, de amikor azt mondja, hogy nem fogja neki elmondani, akkor megforgatom a szemem.
- De mi az, hogy nem? – akadok ki egy kicsit, hátra döntöm a fejem az ülés támlájára és a házra meredek. – És te el akarod mondani az anyádnak? Nem biztos, hogy ha apád egyáltalán nem akar Florról tudomást venni, akkor el kellene mondanod. Nézd, ez már húszon-több éve történt. Persze értem, hogy nem igazságos és benned lesz, de... ezt át kellene gondolni azért – mondom, mert ha elmondja, azzal akár olyan lavinát is elindíthat, ami megállíthatatlan lesz. Persze azt is értem, hogy ezzel a tudattal nagyon nehéz lesz együtt élni és leülni mondjuk egy közös ebédre a családdal azzal a tudattal, hogy az apjának van még egy gyereke, de ha azóta minden egyenes, ki tudja, akkor talán nem érdemes megbolygatni az állóvizet. Bár... lehet, hogy akár most is van valakije. Sosem lehet tudni.
A válasza meglep az ultimátummal kapcsolatban. Sőt, egyenesen feldühít, és már nyúlok is a kilincsért, olyan mérges leszek, hogy azon vagyok, most bemegyek és leüvöltöm Brian fejét.
- Mekkora egy szemét – sziszegem a fogam között és megingatom a fejem. – Már bocsánat, de nehogy már te legyél a hibás, amiért ő félre kefélt – kelek ki kicsit magamból, és komolyan majdnem kiszállok az autóból, amikor megszólal. Kezdetben nem is tudom, most ezt mire érti, de mikor meglátom a pillantását a ház irányába, én is követem azt, és meglátom az anyját. Ó, soha jobbkor!
- De... mégis... – Mégis mi a jó eget mondjak neki? Már az is elég nagy kérdőjel lesz a számára, hogy mégis mi a francért vagyok én itt Bennel?! Gondolom nem tud rólunk még. – Jól van, bízd ide – sóhajtok mélyet, majd kiszállok az autóból és Ben anyja elé megyek, mielőtt még ideérne.
- Julia, szia – üdvözlöm az arcomra erőltetett legszebb mosolyommal és az arcát kémlelem, hogy egyáltalán tudja-e, hogy az előbb Ben már bent járt a házban vagy sem?!
- Marilyn, nem jöttök be? Mi járatban? – kérdezi, amire egy kisebb kő esik le a szívemről, mert ebből arra következtetek, hogy a Ben apja nem mondott semmit neki arról, hogy az előbb bent volt a fiuk.
- Nem, igazából mi csak... mi most rohanunk, de azért jöttünk erre, mert éppen... öhm... – Éppen mi? Jézusom Lyn. - ... szóval éppen szezámmagos csirkét készülök csinálni, de sehol sem találtam szezámmagot. Gondoltam, neked biztos van – nézek rá nagy mosollyal, és közben szerintem a fejem tiszta vörös lehet. Első körben azért, mert látszik rajta, hogy már azt egyáltalán nem érti, hogy mit csinálunk együtt, másrészt meg össze-vissza habogtam és ilyen hülyeséget találok ki, harmadrészt pedig még mindig ideges vagyok az előző Brian féle ultimátumra, amit Ben elmondott.
Julia arcán merőben látszik, hogy nem igazán érti, hogy mi a helyzet, szóval nyilván Ben neki sem mondta, hogy együtt vagyunk vagy mi a fene. Na mindegy, majd ezt Ben szépen kimagyarázza neki, ha akarja, nekem csak a szezámmag kell.
- Szerintem van, de biztos nem jöttök be? Ben ide sem köszön? – Na, kezdődik.
- Nagyon sietünk, mert Bennek be kell még mennie a Generalhoz néhány papírért és már nem sokáig vannak ott az ügyintézők. De puszil azt mondta – mosolyodom el, Julia pedig erőteljesen pillantgat az autó felé, úgyhogy remélem, Ben lelkesen integet kifelé.
- Megnézem a szezámmagot – mondja, majd bemegy a házba, én pedig visszasietek a kocsihoz.
- Remélem, hogy tudod, hogy fél óra múlva csörögni fog a telefonod és kérdezősködni fog, hogy mi mit csinálunk amúgy így együtt?! – hajolok be az ajtón. – Mindjárt hozza a szezámmagot.



Lyn & Ben


I'll be there for you



Az rendben van, hogy most már tud, de lehetséges, hogy ezelőtt fogalma sem volt róla. Azért ez valahol elég szomorú, hogy az apja nem tudja bevallani a dolgot, ha már szembesítik vele. Lehet, hogy naiv vagyok, de elképzelhető, hogy tényleg sejtése sincs a házasságon kívüli gyerekéről. De ha már azt is letagadta, hogy megcsalta az anyját, akkor már nem tudom én sem eldönteni, hogy vajon mi lehet az igazság.
- Kár, hogy bizonyíték van rá. Amúgy még talán el is hinné az ember, hogy igazat mond. – Teljesen tanácstalan vagyok én is, Ben pedig tőlem várna jótanácsot, de fogalmam sincs, én mit kezdenék ezzel a szituációval a helyében. Nagyon nehéz helyzet, főleg ha az anyád meg az apád egyébként jó házasságban élnek.
Amikor azonban azt mondja, hogy nem fogja tudni titkolni a tesói előtt, akkor valahogy világossá válik a dolog.
- Vagy nem mondod el egyikőjüknek sem, vagy pedig elmondod az anyádnak is. Az tényleg szemétség lenne, ha csak ő nem tudna róla és mind a négyen a szemébe vigyorognátok, miközben jól tudjátok, hogy semmi sincs rendben – fordulok felé és kezdem el neki ecsetelni, hogy mit kellene tennie. – Persze ezt neked kell eldöntened, mennyire bírsz megbírkózni ezzel az egésszel – döntöm a háttámlának a fejem és kifelé bámulok a szélvédőn. Én nem bírnám szerintem magamban tartani. De hiába képzelem bele magam a helyzetébe, az nagyon nem ugyanaz, mintha benne is lennék.
- Lehet, hogy nekem nem kellett volna szólnom – jutok erre a következtetésre, mert végtére is, én indítottam el a lavinát. Megtarthattam volna a dolgot magamnak és bemagyarázhattam volna, hogy a pasas biztos csak nagyon hasonlít Brianre. Sokkal egyszerűbb lett volna minden. – Akkor mondd el – mondok ennyit. Tényleg nem lenne könnyű két ekkora titokkal élnie. Nekem sem egyszerű magamban tartani, hogy ő Rose apja, de már hat éve sikerül egy kurva szó nélkül élnem, szóval talán tudok valamit.
Mikor Julia megjelenik, nem gondoltam, hogy Ben majd megint bedob a mélyvízbe, de úgy látszik, ez mára a hobbijává vált az utóbbi idők során. Kiszállok hát és az első meglepettség ellenére kérek tőle egy kis szezámmagot. Ez jut eszembe hirtelen, nem tudom, honnan jött. Még szerencse, hogy annak idején jól kijöttem vele, szóval szívesen tesz ilyesmi szívességeket nekem.
Miután eltűnik az ajtóban, visszasétálok a kocsihoz, és közlöm Bennel is a helyzetet, akin látom, hogy megrándul a szája sarka. Már megérte ez a szezámmagos ürügy, ha egy kis jókedvet csempészhettem neki.
- Nem volt sok időm gondolkodni – tárom szét a karom egy halvány mosollyal. – Ha szeretnéd, hogy utánad menjek, megyek. De ha egyedül akarsz lenni, azt is megértem. – Nem fogok rá megsértődni vagy bármi más. Ilyenkor szüksége lehet egy kis magányra, én pedig nem akarok állandóan a sarkában lenni. Azért jobb, ha meghagyunk egymásnak néha egy kis teret. Szükséges, főleg ilyen helyzetekben...