“Show me the meaning of being lonely. Is this the feeling I need to walk with? Tell me why I can't be there where you are, there's something missing in my heart”

Egészen idáig a sötétben tapogatóztam, és zavart, hogy nem látok tisztán, hogy nem tudom, mi járhat Ben fejében. Meg akartam érteni, meg akartam fejteni, mert azt hittem, ha ezt megteszem, akkor egy pillanat alatt kitisztul a kép, ha pedig tisztán látok, én is sokkal könnyebben el tudom rendezni a saját gondolataimat; vagy elrakni őket a megfelelő polcra egy jól lezárt kis ládikában, amit soha a büdös életbe ki nem nyitok többet, vagy pedig… Nem is tudom, mit hittem másik lehetőségnek, hiszen meg sem fordult a fejemben, hogy van másik lehetőség egyáltalán. Most pedig már tisztábban látok, körvonalazódik előttem egy kép, de semmi sem egyszerűbb. Sőt, csak bonyolultabb. Egyszer már volt részem nagyon bonyolultban, aminek rossz vége lett, ami után sokáig tartott visszatalálnom önmagamhoz, és már most, amikor még át sem léptük a öszöböt, azon aggódom, hogy Bennel is ugyanez lesz.

Egy pillanatra valahogy minden aggály eloszlani látszik, amikor Ben nem lép el, nem húzódik el, hanem viszonozza a közeledést. Ugyanaz a köd lepi el az agyam, ami a lépcsőházban is, ugyanazzal a hévvel viszonzom a belőle áradó szenvedélyt, mint másfél héttel ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy most ezt cseppet sem érzem helytelennek. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, miután Ben elhúzódik, én pedig levegőhöz jutok. Tudom, hogy valamelyikünknek muszáj volt véget vetnie, de bármeddig is tartott volna, túl korán lett volna vége.

- Igen, a legtöbb betegem nem hagy csak úgy faképnél - jegyzem meg lassan elhúzódva, sóhajtva, de a szám sarkában megbúvó mosoly elveszi a kijelentés minden komolyságát. - Viszont, ha nem hozzám fogsz járni, akkor beajánllak valakihez, és ez nem képezi vita tárgyát. - És férfi - de ezt már csak magamban teszem hozzá. Mutatóujjamat felemelve nyomatékosítom vele, és ha már így volt képes lezárni azt a folyamatot, amit elkezdtünk, akkor ennyivel tartozik nekem.

- Hát, akkor… - hosszan fújom ki a levegőt, ahogy elnyújtom a megkezdett mondatot. Nem érzem magam komfortosan búcsúzkodás közben, most pedig pláne, amikor ilyen ingatag még a lábunk alatt a talaj. Abban sem vagyok biztos, hogy ez búcsú, de az ellentettjéről sem vagyok meggyőződve. - Majd hívlak. - Egyelőre ennél többet nem tudok és nem is szeretnék ígérni sem neki, sem magamnak. Egyikünkkel szemben sem lenne fair elhamarkodott kijelentéseket tenni, miközben lassan azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. - Vigyázz magadra, Ben. - Arca egyik oldalára a tenyeremet csúsztatom, a másikra pedig egy utolsó csókot nyomok, mielőtt ellépnék tőle. Hátrálva indulok el az ajtó felé és egészen az utolsó pár lépésig le sem veszem róla a tekintetem, amikor mégis, akkor is csak azért, hogy biztosan ne kenődjek fel sem az ajtóra, sem a falra. Amikor kilépek a folyosóra, még utoljára visszapillantok rá, halványan elmosolyodom egy elnyújtott pillanat erejéig, aztán behúzom az ajtót. Nem indulok meg azonnal, mert a beszélgetésünk és az odabent történtek súlya, mintha csak most nehezedne igazán a vállamra. Most már egyedül vagyok a gondolataimmal, az érzéseimmel, a félelmeimmel, a kétségeimmel, és nem tudom, hogyan fogok odabent rendet tenni, hogy a végén valami értelmes képet lássak.

“Show me the meaning of being lonely. Is this the feeling I need to walk with? Tell me why I can't be there where you are, there's something missing in my heart”

Ben mellett eddig is intenzív érzelmeket tapasztaltam, a mai nap viszont úgy érzem, szabályosan elsodornak ezek. Idejét sem tudom, mikor veszekedtem utoljára valakivel, mikor emeltem fel a hangom, vagy mikor kezdtem a saját sérelmeimet más szemére vetni, ami így utólag átgondolva csak félig volt jogos részemről, mivel egyikünknek sem könnyű ez a helyzet. Én már tudom, Ben miken ment keresztül az elmúlt években, ő ezzel szemben még vajmi keveset tud rólam. Az i-re a pontot mégis az teszi fel és hoz egy kis bizonytalan egyensúlyt a beszélgetésünk menetébe, amikor a történtek ellenére tesz vicces megjegyzést. Bő egy órája még azt hittem, egyszerűen fogja magát és kisétál az életemből, pár perce mérges voltam rá és azt éreztem, igazságtalanul kapom tőle azt, amit, most pedig úgy nevettet meg, ahogy már régen nem tette senki. Nem tudom, hogy kész vagyok-e erre az érzelmi hullámvasútra. Egyszerűbb lenne még most kiszállni és a könnyebb utat választani, a biztosat, az ismertet. Az eszem pedig pont ezt akarja; stabilitást és bizonyos mértékű kiszámíthatóságot. A szívem viszont nem egészen, én pedig nem tudom, melyikre hallgassak.

Nehéz abbahagyni a nevetést, mert addig sem a kétségek járnak a fejemben. Amikor végre sikerült úrrá lennem a vonásaimon, gondolkodás nélkül lépek közelebb hozzá. Kicsit tartok tőle, hogy elutasító lesz az elhangzottak fényében, de amikor megérzem finom szorítását, szinte erővel fúrom a fejem a mellkasába. Nem is tudom, mitől félek jobban, a folytatás lehetőségétől, vagy egy keserédes lezárástól, de jelenleg mindkét opció ijesztőnek tűnik, csak más okok miatt. Egyelőre nem tudok egyértelmű választ adni neki, ahhoz túl sok minden történt túl rövid idő alatt. A szívem majdhogynem összeszorul, amikor Ben a szemeit lehunyva dönti bele az arcát a tenyerembe. Nem jó így látni, de bízom benne, ha napokon belül kitisztul előttem a kép, akkor valami olyat fogok látni, amiért megéri tovább küzdeni.

- Köszönöm. - Halványan elmosolyodva hálálom meg a türelmét, mert akár azt is mondhatta volna, hogy nem akar várni, hiszen az elmúlt éveket is várakozással töltötte. Nem kerüli el a figyelmem, merre kalandozik a tekintete, és szinte ezzel egyidőben én is az ajkaira pillantok.

- Persze - válaszolom aprót bólintva, miután ismét a szemeit veszem fókuszba. Nem akarok elbúcsúzni, nem akarom, hogy ez búcsúnak legyen felcímkézve, de ha mégis az lenne, akkor viszont nem szeretnék egy utolsó lehetőséget elszalasztani, később pedig megbánással visszatekinteni erre a pillanatra. Lassan, óvatosan közelítek ajkaihoz, megadva neki a lehetőséget, hogy elhúzódjon, ha úgy érzi, ez most nem az a pillanat, amikor tovább kéne bonyolítanunk a helyzetet. Megértem, ha így gondolkodik, még csak fel sem róhatnám neki a mai nap után.

“Show me the meaning of being lonely. Is this the feeling I need to walk with? Tell me why I can't be there where you are, there's something missing in my heart”

A rengeteg kettősség, az ellentétes impulzusok, amiket tapasztalok, a szavak és a tettek konfliktusa fárasztó, megterhelő, és azt érzem, szinte minden energiámat elszívják. Ez a pár perc sokkal több energiámat emésztette fel, mint az elmúlt pár nap, és akármennyire is vágyom Ben közelségére, az együtt eltöltött idő valahogy mindig átfordul kellemesből, valami másba, aminek éppen elég intő jelnek kéne lennie. Nem ez az első alkalom, amikor ezt érzem, de az első olyan alkalom, amikor ezek a gondolatok megfogalmazódnak bennem, és képes vagyok feltenni saját magamnak azt a kérdést, hogy nekem tényleg szükségem van-e erre. Nyomasztó ezen töprengeni, viszont nem húzhatom ezt a döntést a végtelenségig. Ben egyszer már hátat fordított nekem, ma pedig még csak arra sem méltatott, hogy a szemembe mondja, mit akar. Most viszont már én is egyre bizonytalanabbnak érzem magam, amin a fizikai közelsége nem segít. Tudatosan lépek el tőle abban reménykedve, ha nem őt látom, hanem valami abszolút semlegeset, az elmém sem lesz annyira kusza. De hiába nem nézek rá, a gondolataimat ő tölti ki, ami mindent megnehezít. Nehézkesen sikerült szavakba öntenem, ami valóban aggaszt, és most talán kifogásnak tűnhet neki mindez, viszont tényleg legalább egy stabil pontra szükségem van az életben. Egyszer már azt hittem, megtaláltam azt, akire ezt a szerepet szabták, az élet viszont igazolás helyett a lehető legnagyobb pofont osztotta ki. Szeretném, ha Ben más lenne, én pedig nem csak egy lábjegyzet lennék az egyik könyvében, de azt már megtanultam, hogy ennyi nem elég, akarattal nem lehet bizonyos dolgokat befolyásolni.

Gondolataim közül a hirtelen jött vacsorameghívás szakít ki. Összevont szemöldökkel fordulok Ben felé, viszont nem tudom, mit válaszoljak, ezért csak egy halk sóhajt szalad ki ajkaimon. Értékelem a gesztust, a semleges környezet pedig még jót is tehet nekünk. Egyértelmű igent viszont nem tudok mondani. Visszafordulok a város felé az ajánlatát emésztgetve, de ismét sikerül megint megakasztania tépelődés közepette. Sűrűn pislogni kezdek magam elé, mielőtt valami olyan reakció csúszna ki a számon, ami neki rosszul eshet. Óvatosan pillantok Benre, amikor viszont meglátom a mosolyát és meghallom a nevetését, már én sem tudok uralkodni magamon. Szélesen elmosolyodom és az elmúlt pár pillanat erőltetett önuralmát kukába dobva hangosan nevetni kezdek. A helyzet komolyságát meghazudtolva nevetgélek, szinte a könnyeimmel küszködve, és csak egy-egy momentum erejéig szakad néha félbe, amíg igyekszem levegőhöz jutni.

- Ne haragudj - még mindig nevetve kérek elnézést, amiért továbbra sem tudom abbahagyni a röhögést. Az arcomat a tenyerembe temetem, hátha sikerül annyira elbújnom, hogy kicsit kevésbé legyen kínos a helyzet, de ilyen közelségben ennek semmi haszna. Amikor már az oldalamban kezdem érezni a jóleső fájdalmat, veszek egy mély levegőt, amit hosszan, hangosan kifújok, mielőtt ismét Benre pillantanék. - Ne haragudj. Nem rajtad nevettem, hanem veled. Ez fontos - mentegetőzöm az arcomon továbbra is ott bujkáló mosollyal. - És nem, nem volt túl korai. Pont jókor jött. - Egy utolsó sóhaj után végre sikerül visszanyernem a kontrollt a saját vonásaim felett. Közelebb lépek hozzá, mindkét kezemet először a derekára vezetem, aztán végig fel a hátán a lapockájáig, a fejemet pedig csöndben a mellkasára hajtom. Szorosan magamhoz húzom, mert mindennek ellenére, ami elhangzott, szeretném, ha tudná, hogy tényleg fontos nekem. Az érzelmi hullámvasút végén most végre olyan nyugalom áraszt el, amit nehezemre esik elengedni, de tudom, hogy Ben válaszra vár. Lassan elhúzódom, hogy a szemébe tudjak nézni.

- A vacsora pedig jól hangzik, de… - Az egyik tenyeremet Ben arcára csúsztatom és a hüvelykujjammal finoman cirógatni kezdem. - Azt hiszem, egy kis időre van szükségem. - Magamban elrendezni mindent, dűlőre jutni az érzelmeimmel, és az elmúlt pár nap fényében megemészteni a ma történteket. Mert habár sikerült most megnevettetnie, és őszintén nem emlékszem, mikor nevettem utoljára ilyen jót, sok tényező még mindig árnyékot vet a kapcsolatunkra.

“Show me the meaning of being lonely. Is this the feeling I need to walk with? Tell me why I can't be there where you are, there's something missing in my heart”

Minden sokkal egyszerűbb volt, mielőtt ennyire belebonyolódtunk volna ebbe a keszekuszaságba, ami túl gyorsan és túl hirtelen kezdett kialakulni. Jobb nem volt, de legalább egyszerűbb. Most először hiányzik a Ben, aki az ajtót maga után becsapva jelezte, hogy megjött, a bunkó, szókimondó stílusa, a távolságtartás, az az egyszerű semlegesség, amivel még akkor tudtunk egymás szemébe nézni.

Szeretném vége a helyére rakni az összes kirakó darabot, ami itt hever előttünk, de már amikor majdnem teljesnek látszik a kép, az utolsó darab, mintha hiányozna - és ez pont elég ahhoz, hogy egyszerre mindennek és semminek legyen most értelme. Nem akarom elengedni azt az érzést, ami Ben mellett a hatalmába kerít, nem akarom, hogy a hasamban cikázó pillangók elaludjanak, de ez a rengeteg bizonytalanság, a sok talán, a kihagyott lehetőségek megszólaltatják a vészjelzőt. A kétségeimmel próbálom igazolni magam, a Bennek feltett kérdésekkel igyekszem valamerre terelni a beszélgetést, mert jelenleg úgy érzem, csak egy helyben toporgunk. Ha a kétségeim beigazolódnának, akkor legalább valamerre dőlne a mérleg nyelve, még ha rossz irányba is.

Csöndben, a levegőt szinte visszafojtva figyelem, ahogy Ben a tenyerét kézfejemre csúsztatja, az ujjaink pedig szép lassan összefonódnak. Annyira jóleső és természetes a mozdulat, mintha hosszú ideje gyakoroltuk volna. Nehezen vonom el a tekintetem a kezeinkről, amikor viszont felemelem a fejem és meglátom a Ben arcán játszó érzelmeket, már nem tudok és nem is akarok másra koncentrálni. Ahogy ujjai finoman érintik az arcom szélét, pontosan úgy, ahogy legutóbb is, egy pillanatra lehunyom a szemeimet kiélvezve a pillanatot.

- Ben… - suttogom halkan a nevét, miután abbahagyja az érvelést. Az állításával ellentétben most semmit nem tudok megmagyarázni. Azt meg, ami lezajlik bennem, és ami visszatart a legegyszerűbb lépéstől, magam sem értem. Lehajtom a fejem és mélyet sóhajtok, mielőtt elhúzódnék. - Azt érzem, és a mai reggel is csak ezt támasztja alá, hogy én futok utánad. Egyszer már ezt megtettem mással, és az volt életem legnagyobb hibája… - Ellépek tőle, a már ezerszer menekülésként használt ablak felé fordulok és fáradtan leengedem a vállaimat. - Nem megy. Garanciára van szükségem, de ha folyamatosan bizonygatnom kell magam, mert számodra a legnyilvánvalóbb tény sem egyértelmű, ez nem fog működni.

“Show me the meaning of being lonely. Is this the feeling I need to walk with? Tell me why I can't be there where you are, there's something missing in my heart”

Az elmúlt napok és hetek hirtelen, váratlan impulzusai annyi nyomást helyeztek rám, amivel azt hittem, még meg tudok birkózni valahogy. Igyekeztem mindent a megfelelő polcra eltenni, és meggyőzni magam róla, hogy minden okkal történik, biztos megvan a miértje, nem pedig ellenem van az egész univerzum. De most mégis mindenhol az igazságtalanságot látom, a véleményemet és az érzéseimet pedig már nem tudom elnyomni szótlanul. Egyedül, csöndben szerettem volna mindent szép lassan elrendezni magamban. A saját terhemet nekem kell cipelnem, bármit is pakoljon rám az élet, most viszont úgy érzem, ez túl sok. Mindent - majdnem mindent - kiterítek Ben elé, mert ha ezután valóban nem látjuk többet egymást, akkor nem lesz több alkalmam ennyire őszintén elmondani neki, amit szeretnék - vagy legalább amire ebben a helyzetben van lehetőségem. Mert annyi minden van még, amit idővel szerettem volna neki elmondani, amiről úgy gondoltam, megoszthatom vele, mert megértene, de hirtelen túl nagy lett a szakadék kettőnk között, és nem hiszem, hogy ezt át tudjuk hidalni. Magával ragadnak az érzelmeim, amik nem csak a kimondott szavakban érezhetőek, hanem mindennek tetejében a tenyerem is megtalálja Ben arcát, amit bánnom kéne, de a megbánás mégsem vegyül ebben a pillanatban, sem később a többi érzéssel.

A szavai fojtogatóan hatnak rám, a torkomban hatalmas gombóc nő, ennek ellenére többször szívesen közbeszólnék, hogy tudjak reagálni mindenre, de ő is végighallgatott, így én is ugyanígy teszek. A saját álláspontomat sokkal könnyebb volt előadni, mint az övét megemészteni. Annyira igazságtalannak tűnik sok minden, amit csinált, annyival egyszerűbb volt az ő húzásait - amiből volt bőven - felsorakoztatni, mintsem racionálisan belátni a saját hibáimat is. De a racionális gondolkodásnak már rég nincs itt helye, mert ha lenne, most nem itt tartanánk. Akkor a megoldáson gondolkodnánk, nem pedig a saját sérelmeinket vetnénk a másik szemére.

Egy ideig hagyom a kettőnk között lebegő csendet elnyúlni, a szavait leülepedni, az indulataimat csillapodni, mielőtt bármit mondanék. Hosszan beszívom a levegőt és hasonlóan  hosszasan fújom ki, ami a maradék feszültséget is enyhít.

- Igazad van - bólintok végül és szemeimmel az arcát fürkészve igyekszem rendet tenni a gondolataim között. Minden igyekezetem ellenére hibáztam. Hiábavalónak tűnik most minden jószándék, ami vezérelt, ha pont a legfontosabb pillanatban reagáltam a lehető legrosszabbul. - Sajnálom - suttogom halkan, mert a bocsánatkérésen kívül most másnak nem látom értelmét. A Bennel való ismeretségünk első olyan pillanata ez, amikor nem tudok semmilyen megoldásra gondolni. Pedig valószínűleg ott van valahol, szinte karnyújtásnyira, valószínűleg egyszerűbb is, mint azt jelen helyzetben gondolnánk, de egy ilyen pillanatban, amikor minden érzelem egyszerre önti el az agyam, nem látok egyetlen logikus kiutat sem. Óvatosan közelebb lépek hozzá, és ha nem húzódik el, az egyik kezéért nyúlok. - Volt értelme, hogy megtörtént - folytatom halkan, ezúttal viszont kerülöm a tekintetét. Vízválasztó volt az a csók, és abszolút más irányba kellett volna haladnunk utána. Nem tudok tovább a szemébe nézni egy ilyen vallomás után, még akkor sem, ha megvannak a kétségeim felőle. - Sőt, talán annak volt a legtöbb értelme - halványan elmosolyodom egy pillanatra, elengedem a kezét, aztán az ablakhoz lépek. Könnyebb úgy megfogalmaznom mindazt, ami a fejemben kavarog, ha nem látom őt közben. - Itt van durván nyolcmillió ember, és egyikkel sem érzem azt, amit veled, de… - mélyet sóhajtok továbbra is kifelé meredve, közben pedig azt kívánom, bárcsak a hömpölygő tömegben lennék, ahol sokkal könnyebb lenne mindez elől elbújni. - Most azt mondod, vannak érzéseid, de… mitől vagy ebben ilyen biztos? Mármint… - a fejemet ingatva fordulok végül felé, hogy láthassa a vívódást az arcomon. - Honnan tudod, hogy nem csak erre van szükséged? - hirtelen közelebb lépek hozzá és megérintem azon a ponton, ahol nem olyan rég még senkinek nem engedte volna. - Honnan tudod, hogy tényleg rám van szükséged, nem pedig csak valakire, akárkire, aki meg tud érinteni? - szegezem neki szavakba öntve a legnagyobb kétségemet. Lehet, hogy túlgondolom, hogy csak keresek egy kifogást, ami miatt könnyebb lesz majd túllépni azon a valamin, ami igazán ki sem alakulhatott kettőnk között - mert ahogy most állunk, egyre csak közeledünk ahhoz a ponthoz, amikor már nincs mit mondanunk egymásnak, és az a búcsú, amit ezzel a beszélgetéssel szerettem volna elkerülni, szinte érezhető távolságba került.

“Show me the meaning of being lonely. Is this the feeling I need to walk with? Tell me why I can't be there where you are, there's something missing in my heart”

Nagyon szeretnék a fejébe látni, kiolvasni az összes gondolatát, hogy végre tisztán lássak, mert most csak egy tehetetlenebbnek és tanácstalanabbnak érzem magam minden percben, amit kettesben töltök vele. Ben eddig is egy nehezen megfejthető rejtély volt, az elmúlt másfél hét viszont teljesen összezavart. Amiben eddig majdnem biztos voltam, hirtelen az is bizonytalan lett, Catherine mai látogatása pedig egyszerre semminek és mindennek értelmet adott.


Ha minden gondolatát ugyan nem is teríti ki Ben, a legfontosabbat igen, amivel igazságtalanul nagy nyomást helyez rám. Mintha sarokba szorítana az igazsággal, és arra célozna, hogy az én hibámból tartunk ott, ahol. Tudom, hogy részben így van, de azt gondoltam, ő is tisztában van vele, hogy érzek iránta. Egy vadidegent, aki teljesen semleges, nem engedtem volna ennyire közel. Ennyi sütnivalója neki is lehetne. Mellé lépek ugyan, de képtelen vagyok ránézni. Itt lebeg valami a levegőben, ami miatt egyszerre akarok közel lenni hozzá és egy kis távolságot tartani, erre pedig most a legjobb megoldás, ha a várost, az autókat, az embertömeget és járda szélén elültetett fákat nézem. Bármit, csak nem Bent. Még akkor sem, amikor elárulom neki, hogy amit érez, kölcsönös. Hogy mehettünk el ennyire egymás mellett? Csöndben, bármiféle választ mellőzve, a szemeimet lehunyva élvezem ki azt az egy-két pillanatot, amikor a semmiből megérzem az érintését.

- Mit szeretnék? - kérdezem elcsukló hangon, szinte suttogva, inkább csak magamnak ismételve a szavait. - Mit szeretnék? - Ezúttal lassan felé fordulok, hogy lássa az arcomra kiülő teljes értetlenséget. - Hogy mit szeretnék? - Hitetlenül ingatom a fejem magamban tovább mantrázva ezt az egyszerű kérdést, mert nehezen fér a fejembe, hogy egyáltalán ez még ott lebeg a levegőben közöttünk. - Erre most tényleg válaszolnom kéne? - kérdezem széttárt karokkal, a hangomat kicsit megemelve. Igaza van, eddig is bántott már nem egyszer, nem kétszer, de mind közül ez esik most a legrosszabbul. - Azt hittem, ez egyértelmű - idézem őt néhány pillanattal korábbról. - De úgy tűnik, tévedtem. - Egy vállvonással hátrálok pár lépést és a hajamba túrok idegesen, miközben próbálom még mindig ép ésszel feldolgozni az elhangzottakat. - Te voltál az eddigi legelviselhetetlenebb páciensem az összes közül, mégis mindig nyitva volt előtted az ajtó. Amikor nem tudtam még pontosan, hogy min mentél keresztül, akkor is félre tudtam tenni az összes rosszindulatú megjegyzésedet, a kéretlen szurkálódást, az ajtócsapkodást, mert segíteni akartam. Őszintén szólva nem voltak túl nagy elvárásaim sem a kórtörténeted, sem a viselkedésed miatt. Arra számítottam, hogy az első, legfeljebb a második alkalom után be sem teszed többet a lábad, de akárhányszor jöttél, én mindig ott voltam, hogy segítsek. - Veszek egy mély levegőt, miután elhadarom annak egy részét, ami megfogalmazódott bennem. Annyi mindent nem mondtunk eddig ki, amit ki kellett volna, és talán most van rá utoljára lehetőségem, ha komolyan gondolja, hogy ezt szeretné lezárni itt és most. - Mindennek ellenére jöttél tovább, aminek egyrészt örültem, mert naivan azt hittem, hogy talán valamiben tudok majd segíteni, nem úgy, mint az előző akárhány gyógytornászod, akiket az őrületbe kergettél jóformán, másrészt viszont tartottam tőle, mert annyira szeszélyes és kiszámíthatatlan voltál, hogy nem tudtam, éppen mire számítsak. Aztán… - szünetet tartok és bent tartom a levegőt egy kis ideig, amíg sikerül a gondolataimat szavakká formálni. Olyan hirtelenséggel kívánkozik ki belőlem most minden, hogy nehéz értelmes, egybefüggő mondatokká alkotni mindazt, ami eddig csak bennem keringett. - Aztán egyetlen pillanat alatt minden megváltozott - suttogom halkan kettőnk közé. Pontosan tudja, melyik pillanatról beszélek. - Akkor végre láthattalak Téged, nem pedig ezt… - mutatok végig rajta látványosan, a fejemet csóválva. Hátat fordítva neki sétálok arrébb és hosszan beszívom a levegőt, amivel a bennem felgyűlt összes érzelmet és indulatot igyekszem csitítani, mielőtt lavinaként zúdítanék mindent Benre. Pár lépés után megállok és visszafordulok felé. Most jólesik ez a kis távolság. - Végre láttalak Téged, Ben, nem pedig csak azt a falat, amit felhúztál magad köré, és ez… - a szemeimet lehunyva elmosolyodom, mielőtt folytatnám. - Azt hiszem, ez változtatott meg mindent. Persze amellett sem tudok elmenni, hogy részegen megjelentél késő este a lakásomon és majdnem összeverekedtél a bátyámmal, akiről el sem akartad hinni, hogy a bátyám, mert nyilván azt kellett feltételezned ezzel kapcsolatban, hogy hazudok, hiszen biztosan adtam erre indokot már korábban, ugye? - szegezem neki a kérdést, amire igazából nem is várok választ. - Mindegy is, ezt tegyük most félre inkább. Válaszokat akartál, segítséget kértél, én pedig jóformán a józan eszemet félretéve belementem. Beengedtelek a lakásomba, beengedtelek az életembe, olyan dolgokat osztottam meg veled, amiket másokkal nem. A szabadidőmben is találkoztam veled. Megkedveltelek, és tényleg segíteni akartam, de közben élveztem is a veled töltött időt - és ezt már nagyon régóta nem éreztem senkivel. Tudtam, hogy lesznek mélypontok, azt viszont nem gondoltam volna, hogy egy csók száznyolcvan fokos fordulatot fog kiváltani belőled. Eltűntél szó nélkül másfél hétre. Van fogalmad róla, mennyit gondoltam rád? Hogy hányszor pörgettem végig azt a délutánt újra és újra a fejemben? Hogy mennyire aggódtam, amiért se szó, se beszéd nélkül kihagytad az időpontjaidat? Az egyetlen logikus magyarázatnak az tűnt, hogy térre van szükséged, úgyhogy úgy voltam vele, hogy rendben… Ha Bennek térre van szüksége, akkor teret fog kapni. Ha Bennek időre van szüksége, miért is ne, akkor időt is fog kapni. Mindent megtettem, amit csak tudtam, és még annál is többet. Ezek után meg még valaki mással üzened meg, hogy nem jössz többet? - kérdezem szinte a fogaim között szűrve a szavakat, miközben közelítek felé. Régóta nem éreztem magam ilyen hullámvasúton, ennyi indulat pedig még szinte soha nem ködösítette el az agyam. Egészen közel állok meg hozzá. - Ahányszor már ellöktél magadtól, rengeteg alkalmam lett volna hátat fordítani neked, Ben. De még most is itt vagyok, az ég szerelmére - csattanok fel ingerülten, az elmúlt hetekben tanúsított türelmemnek legkisebb szikráját sem mutatva. Átléptük már azt a határt, amikor az empátia, a sajnálat és a segítő szándék az igazságérzetemet felülírja. - Hogy van képed megkérdezni, hogy mit szeretnék? - A tudatomat a düh homályosítja el, a tekintetemet pedig a düh miatt feltoluló könnyek. Egy pillanatnyi lehetőséget sem hagyok Bennek, hogy esetleg válaszoljon a kérdésre, ha esetleg lenne valami mondandója. A tenyerem nem finomkodva csattan az arcán, amikor a tudatos gondolkodást végleg felülírja az összes bennem kavargó érzelem; a csalódottság, a harag, a keserűség és az a mérhetetlen fájdalom, amit már eddig is okozott. - Azt hiszed, az élet igazságtalan? Igen, az élet rohadt igazságtalan, de te is az vagy, Ben. Nem ezt érdemlem tőled.

“Show me the meaning of being lonely. Is this the feeling I need to walk with? Tell me why I can't be there where you are, there's something missing in my heart”

Sokat járt Ben a fejemben az elmúlt napokban, még akkor is visszakúszott az elmémbe a vele eltöltött utolsó délután, amikor teljesen más gondok kezdtek összepréselni. Szerettem volna vele megosztani a történteket, a rossz híreket, a csalódást, a gondolataimat, a félelmeimet, a kétségeimet. Úgy éreztem, kész lennék végre valakinek megnyílni, ahogy évek óta nem tudtam senkinek a családomon kívül, de akárhányszor ez eszembe jutott, mindig lehangolt, hogy ezt nem tehetem meg. Nem csak lehangolt, bűntudatot is keltett, mert ha nem úgy reagálok, ha nem egyből azon kezdek aggódni, mi helyes és helytelen, milyen határokat léptünk át, hanem engedem őt is és magamat is elmerülni abban az érzésben, ami abban a pillanatban talán mindkettőnkben végre letisztázódott, akkor most nem kerülgetnénk egymást ennyire. Nem kellett volna rögtön elvennem magunktól azt a pillanatot, amit fejben azóta is legalább százszor újra átéltem.

Amíg csak ott lógott annak a lehetősége a levegőben, hogy esetleg nem látom többet, talán nem is vettem igazán komolyan. Bíztam benne, hogy ez csak egy hullámvölgy, amin túl kell lennünk, aztán folytathatjuk - ha nem is ugyanonnan, ahol abbahagytuk, de valahol -, amit elkezdtünk. A mai nap Catherine látogatása bekapcsolta a vészjelzőt, és azt hiszem, már csak próbálom menteni a menthetőt, hátha nem veszett el még minden. Nem tudok már csak páciensként tekinteni rá. Beengedtem az otthonomba, jóformán az életembe, ő pedig egyszerűen kisétálna azon az ajtón, amit lelkesedéssel nyitottam ki neki.

Csöndben hallgatom végig az arcát fürkészve, és minden egyes szavával csak plusz súlyt pakol a mellkasomra, ami ekkora terhet már nem sokáig fog elbírni. Az idáig nagy nehezen magamra erőltetett nyugalmam szertefoszlik, amikor az érzéseiről beszél. Alig láthatóan ingatni kezdem a fejem, mintha nem hinném el egy szavát sem. Talán egy részem tényleg azt szeretné, hogy ez ne legyen igaz, hanem csak azért mondja, hogy bántson valakit, hogy célt találjon a dühe. Ezt könnyebben elfogadnám, mint azt, hogy valóban ez az igazság. Ha viszont a szavai olyan őszinték, mint az érzései, akkor nem csak egy pácienst veszíthetek el, hanem valami olyannak lett idő előtt vége, amiből sokkal több is lehetett volna. Hagyom a csendet kettőnk között elnyúlni, amíg próbálom a fejemben lévő káoszt valamelyest rendezni, ennél nagyobb erőfeszítésre már csak a könnyeim visszatartásához van szükségem. De mindkettőben kudarcot vallok; a gondolataimnak se eleje, se vége, nem látok át az összekuszált szálakon, amik valahogy mind Ben köré fonódnak, és a szoba túloldalán hátat fordító alak is egyre homályosabban rajzolódik ki, míg nem teljesen könnybe lábadnak a szemeim. A fejemet lehajtva engedem útjára a könnyeimet, és akadozva veszek pár mély levegőt, hogy meg tudjak szólalni. Helyette, talán egy kis további időnyerés céljával, miután megtörlöm az arcomat, lassú, halk léptekkel sétálok közvetlen Ben mellé. Nem nézek rá, tekintetemet a külvilágra szegezem, ahogy ő is teszi.

- Azt hittem, egyértelmű, miért engedtelek be. - A lakásomba, az életembe, a gondolataim közé. Halkan, szinte bizonytalanul suttogok magam elé, mert tartok Ben kiszámíthatatlan reakciójától, de ha őszintén beszélünk egymással, akkor úgy fair, ha ő is tudja. - De gondolom a probléma már nagyobb, mint amit annyival megoldhatnánk, hogy átadlak másik gyógytornásznak. - Ha önmagában ez megoldás lenne, akkor nem Catherine lett volna a hírhozó, és nem az lett volna az utolsó találkozásunk, amikor minden a feje tetejére állt - mert ha Benen múlt volna, az lett volna a lezárás.

“Show me the meaning of being lonely. Is this the feeling I need to walk with? Tell me why I can't be there where you are, there's something missing in my heart”

A sok ébren töltött éjszakai óra, néhány pohár bor, egy egész doboz jégkrém és a feleslegesen elindított csöpögős, nyálas filmek sem hoztak semmilyen megoldást a problémára, amit át kéne hidalnunk. Itt már sokkal többről van szó, mint amit egyszerűen meg lehetne oldani azzal, ha átadnám másik gyógytornásznak Bent, ez a hajó már elúszott. Talán naivan abban bíztam, hogy legalább a gyógytornát nem hagyja ki. De ahogy a kihagyott alkalmak száma nőtt, a fejemben is úgy lett egyre nagyobb a káosz, amiben már semminek nem találtam értelmét, és amire egy pár nappal ezelőtti portlandi út és az ott kapott hírek jóformán atomot dobtak. Ezzel kapcsolatban próbálok úgy tenni, mintha a történtek nem lebegnének a fejem fölött a nap szinte minden percében, próbálom lefoglalni magam olyan dolgokkal, amik nem hagynak egyedül a gondolataimmal, mert nem biztos, hogy egy ekkora kudarcot és csalódást könnyen megemésztenék. Még egy elutasításra nem vagyok felkészülve.

Abban a pillanatban, amikor meglátom Bent, a gyomrom borsónyi méretűre zsugorodik össze, a torkomban hirtelen gombóc kerekedik és a pulzusom ütemes szólója szinte bántja a dobhártyámat. Olyan ideges vagyok, mintha valamiféle ítélethirdetésre várnék, ami sorsfordító lehet. Bizonyos szempontból ez így is van, hiszen még el sem kezdtünk beszélgetni, de már most bizonyos, hogy vízválasztó lesz a következő pár perc, fél óra, óra - amennyit hajlandó rám szánni, vagy ameddig el nem jutunk arra a pontra, ahonnan már felesleges tovább mennünk. Az elmúlt napokban nem ez az első meghatározó, nagyobb lelki igénybevételt követelő beszélgetés, ami pszichésen megterhelő számomra - és hasonlóan nehéz lesz kiheverni, ha rosszul végződik. Talán ezért is vagyok ennyire óvatos. Nem csak azért, mert kellő teret akarok biztosítani Ben számára, hanem magamat is védem. Próbálok úgy tenni, mintha az időhúzás és a távolságtartás erre tökéletes fegyver lenne, de félő, hogy értelmetlen, és végül a mostaninál is nyomorultabb érzéssel fordítunk egymásnak hátat.

Csöndben figyelem, ahogy az ölében tartott könyvet becsukja, feláll a fotelből és visszarakja a polcra, amit eddig olvasott. Hosszan beszívom a levegőt, amit észrevétlenül sokáig tartok bent. Egyetlen kósza lépést teszek befelé, de többet egyelőre nem merek. Lehajtom a fejem, és tekintetem a padlón fixálódik, mintha arra várnék, hogy beszélni kezdjen hozzám és mondjon valami okosat, amitől kevésbé érzem magam tehetetlennek és tanácstalannak. Nehéz elfogadnom a szavait, hogy esetleg tényleg nem jön többet. Egy pillanatig sem feltételeztem, hogy Catherine hazudna, és biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudja. De így, hogy ő is kimondja, sokkal valóságosabbnak hangzik. Amikor Catherine közölte ugyanezt, azonnal a megoldáson kezdtem kattogni, de most… Ben szájából ez egészen más. Fizikailag közelebb van, mint az elmúlt bő másfél hétben bármikor, lelkileg viszont soha nem éreztem még ennyire távol.

- Hogy lebeszéljelek róla - válaszolok a kérdésére, miközben végre elvonom a tekintetem a padlóról, helyette Ben arcát keresem. - Miért akarod abbahagyni? - kérdezem halkan, a kezeimet tördelve, pedig a válasz még számomra is egyértelmű. Hülye lennék azt gondolni, hogy semmi köze nincs a döntésének a köztünk történtekhez. De ha ezt ő így gondolja, így akarja lezárni, akkor legalább annyit megérdemlek, hogy a szemembe mondja - annál legalábbis többet, mint hogy szó nélkül felszívódik, nem ad magáról semmi életjelet, és mással üzeni meg, hogy nem látom többet.

“Show me the meaning of being lonely. Is this the feeling I need to walk with? Tell me why I can't be there where you are, there's something missing in my heart”

- Hogy micsoda?! - csattanok fel hitetlenkedve, amikor Catherine némi tétovázás után közli, hogy Ben nem jön többet. Az utolsó találkozásunk alkalmával minden elromolhatott, ami csak lehetséges volt, a lehető legrosszabbat hoztuk ki belőle, ezért nem volt meglepő, hogy ennyire hirtelen, bármiféle magyarázat nélkül felszívódott. Nem örültem neki, amikor már a második és harmadik időpontjára sem jött el, de úgy gondoltam, időt és teret kell neki adnom, hogy tudja magában rendezni a sorait, ahogyan én is próbálkoztam - nem túl sok sikerrel. A mai napig gyakran kavarognak bennem gondolatok és ötletek, amikkel talán megelőzhető lett volna a katasztrófa, az időt viszont nem tudom visszaforgatni. Nyomasztanak a történtek, az űr, amit Ben maga után hagyott, a keserű szájíz, amivel elváltunk, nem is beszélve róla, hogy bújtatva engem hibáztatott. Én magam is visszavonulót fújtam végül, de ő ezzel, hogy így mindent maga mögött hagyna, egyenesen menekül a felelősségek elől. Rosszul érintett a teljes rádiócsend, az üresen hagyott órák, Catherine látogatása viszont - legyen akármilyen kedves és jószándékú nő valójában - mindennél nagyobb gyomros. Megtámaszkodom az asztalomon, mert úgy érzem, hirtelen forogni kezd a világ. Muszáj pár mély levegőt vennem, amíg rendezem a gondolataimat, és amint ez sikerül, azonnal a megoldást kezdem kutatni. - Szeretnék beszélni vele. - Nem kérdésként teszem fel, hogy szerinte jó ötlet lenne-e most beszélni vele, vagy szerinte Ben hajlandó lenne-e egyáltalán ilyesmire, mert amíg ezt megvitatnánk - és valószínűleg nem is egyezne a véleményünk a nő arcából ítélve -, addig értékes perceket veszítenénk. És már annyi időt elveszítettünk, amióta utoljára elváltunk, hogy többet nem vagyok hajlandó.

Egy kis habozás és aggodalmas megjegyzések után Catherine végül bólint, és a kórház elé vezet, ahol egy fekete öltönyös férfi abban a pillanatban löki el magát a motorháztetőtől, amint meglátja a vörös hajkoronát. Kinyitja először az egyik ajtót, aztán a másikat, miután pedig mindhárman biztonságban és az öveket becsatolva a kocsiban ülünk, a férfi könnyeden kormányozza át a hatalmas fekete kocsit a város egyirányú utcáin. Az utat csöndben töltjük, néha-néha egymásra nézünk. Eleinte még éreztem magamban a határozottságot, ami megadta a löketet ehhez a látogatáshoz, ahogy viszont egyre közelebb érünk az épülethez, ahol Ben jelenleg tartózkodik, úgy szívom egyre inkább magamba a Catherine-ből áradó feszültséget. Az épületben tovább húzódik a csend, amit csak a mellettem sétáló cipőjének kopogása és a lift érkezése szakít ketté. Ahogy beszállunk, a gyomrom is liftezni kezd egyértelműen az idegességtől, ami a bejárati ajtónál tetőzik. Catherine már a lakásban áll és arra vár, hogy végre én is belépjek, de a lábaim nem visznek. Mi van, ha igaza volt és ez rossz ötlet? Mivel veszíteni valóm már nem nagyon van, veszek egy mély levegőt, aztán belépek az ajtón. Nem nagyon nézek körül, nem érdekel a lakás, nem érdekel, mekkorák a terek, milyen bútorok és díszek vannak a különböző pontokon, csak követem a nőt, ameddig egy következő ajtóhoz érünk. Úgy áll meg egy-két lépéssel arrébb, mintha tiltott területre készülne lépni, de az arcán az aggodalom és a féltés húzza ráncba a homlokát. Ben nem is tudja, mennyire szerencsés, amiért ilyen emberek vannak mellette még a legrosszabb napjain is. Végül egyedül maradok az ajtónál, és miután erőt veszek magamon, amihez kell egy-két perc, három határozott kopogás után lassan benyitok.

- Ben? - Óvatosan tárom ki az ajtót, először csak résnyire, és kíváncsian bekukucskálok. Most már nincs visszaút, meg kell ejtenünk ezt a beszélgetést, ami remélhetőleg nem az utolsó lesz. - Catherine bejött a kórházba ma. Azt mondta, nem jössz többet. Hogy vagy? - kérdezem halkan, miközben belépek és becsukom magam mögött az ajtót. Egyelőre nem lépek beljebb. Szeretnék neki teret adni és én magam sem érzem túl komfortosan sem a helyzetben, sem a környezetben.