A legtöbb ember másként viselkedik attól függően, épp milyen társaságba kerül – nos, Devon nem. Ő épp ugyanolyan kiállhatatlan akkor is, ha most találkoztok először és épp munkamegbeszélést folytattok, meg akkor is, ha az unokatestvére vagy a karácsonyi vacsorán. A legjobb, ami elmondható róla, az az, hogy egy kicsit olyan, mint a nagy telekommunikációs cégek hűségprogramjai; ha elég ideig fizetsz elő, egy-két bónuszt elcsípsz, például öt év után úgy 57%-os eséllyel fog emlékezni a születésnapodra, bár helyesebb azt mondani, hogy emlékeztet rá, ugyanis megjegyzi, hogy kezdenek meglátszódni az évek az arcodon.

Igazából ez kissé hazugság, ugyanis már jóval előbb emlékszik a születésnapodra, pusztán elraktározza az agya egy olyan részére, ami leginkább arra a folyosóvégi szekrényre emlékeztet, ahová mindent bedobsz évek óta, így egymás hegyén-hátán állnak a limlomok, és nagy erőfeszítés valamint akarat kell ahhoz, hogy onnét bármit is előkotorj. Na, ehhez az erőfeszítéshez kell az, hogy évek óta ismerjétek egymást, különben pont olyan haszontalannak bélyegzi mind a születésed időpontját, mind a macskáid nevét, mint egy sokszorosan foltozott fritőzt.

A legjobb s egyetlen jó tulajdonsága épp ez; az esze. Átlagon felüli intelligenciával rendelkezik, ezzel nagyon is tisztában van, és nem rest mások orra alá dörgölni a hibáikat, nem törődve a ténnyel, hogy ritkábban ugyan, de ő is hibázik. Úgy is mondhatnánk: rossz vesztes, de még borzasztóbb nyertes. Tény, ami tény, ezen kívül más pozitívumot nem igen tud felmutatni, legfeljebb a kitartását, ami ugyan eljuttatta a mostani pozíciójába is, viszont erősen kétélű penge: mivel mindenkinél kompetensebbnek érzi magát, hajlamos teljesen kiállhatatlan lenni. Ha eltökélt valamit, az úgy lesz; akkor is, ha eltökéltségének vitorlájába téves következtetések és konklúziók adják a szelet.

Mindent megtenne a pácienseiért. Hogy ez pozitív? Az ő szempontjukból talán igen; kevesen díjazzák viszont nyers modorát, a "ki, ha én nem?" hozzáállását, nemtörődöm és szándékosan sértő megszólalásait. Nem takargat, nem ferdít csak azért, hogy kedvesebb legyen, s ez igaz a munkatársaira is. Nem csoda, hogy mindezt figyelembe véve igen kevés baráttal rendelkezik, rajtuk pedig szabad perceiben gyakran elgondolkozik – vajon miféle agyi rendellenesség tarthatja őket mellette?

Realista, földhöz ragadt, némi paranoiával megspékelve. Rég nem álmodozik vagy fecsérli az idejét a "mi lett volna, ha?"-szerű kérdésekre, ellenben egy jó összeesküvés-elméletet bármikor elhisz. Az agya folyamatosan pörög, mint egy régi jó gőzös, szüksége van az új impulzusokra, a fűtőanyagra, hogy tovább haladjon előre, különben félresiklik. A legtöbb dolgot gyorsan megunja, ide értve a beszélgetéseket is, hacsak valami különleges nem ragadja meg a figyelmét. Kissé hirtelen haragú, hajlamos felemelni a hangját, mikor úgy érzi, robbanni készül, bocsánatkérést pedig nem igen szabad várni tőle (legfeljebb ha a HR kényszeríti rá); ha pedig mégis kapsz, az inkább tűnik sértésnek.

Excentrikus személyiség, a szája gyakorta képtelen tartani az iramot a gondolataival, így látszólag válogatás és kapcsolat nélkül ugrál a témák között. Kettyós, a legtöbben nem fejtegetik, egyszerűen elfogadják, hogy nem egészen normális. Normálisnak ő sem vallaná magát, hiszen gyerekkora óta egy olyan világban él, ami csigatempóval botladozik mellette, és képtelen megérteni. Ha pedig már úgyis mindenkinek nyilvánvaló, hogy más, akkor miért kellene akár egy négyzetcentijét is a szőnyeg alá söpörnie, ahelyett, hogy kiélvezné?

2018. tavasz
New York

Öröm van az úttalan erdőben, megrészegülés a magányos partokon, társadalom ott, ahol senki sem jár, a tengermélyen, s zene cseng morajában. Mindig is volt valami a byroni hősökben, amihez képes voltam közel érezni magamat; individualizmus, bágyadt közöny, hogy úgy mondjuk. Ő az, aki képes megfogalmazni a kendőzetlen valóságot: a prospektusok a természetet úgy festik le, mint a nyugalom lágy ölét, a tökéletes helyet a pihenésre, az ejtőzésre.
Egy hatalmas, rozsdaszínű bogár száll el az orrom előtt, jóformán elüt, épp csak hátra tudok hőkölni ültömben, hogy aztán kezem a térdemre csapódjon, ahol egy hangya kíván feljebb mászni. Azok a rikácsoló dögök pedig, amiket mások madaraknak hívnak, nem képesek befogni; hát hol itt a nyugalom?
– Szép, ugye?
A byroni hőst követve, bágyadt közönnyel pillantok át az asztal másik oldalán ülő alakra. Egykor robosztus volt, ez látszik a vállain, amelyre hatvanhét év súlya nehezedik, meg némi gravitáció,, amelynek az arcbőre sem tudott ellenállni. Van, aki szépen öregszik meg; Ő nem. Olyan lett, mint egy sokszor kimosott, bolyhos pulóver. Nem látod már hasznát, de nem akarod kidobni.
– Aha, az.
– Hosé sokat dolgozik rajta, ott, a sövényeken…
– Látom.
– Kérsz teát?
– Nem iszom gyümölcsteát.
– A tea az tea, nem?
Sóhajtok, és inkább visszanézek Hoséra. Szerintem nem is így hívják, de igazából nem érdekel.
– Ja, persze, elfelejtettem, te már tejjel iszod… És mi ez a fura mód, ahogy beszélsz?
– Akcentusnak hívják.
– De hát Seattle-ben születtél.
– Apa! Ezen már átrágtuk magunkat – forgatom meg a szemem, mint egy gyerek. – Ott tanultam. Egyszerűbb így és kész.
Nevet. Nem igazából, csak a szeme sarka; régen nem is tudtam, hogy képes ilyenre. – Jól van, na, ne kapd így fel a vizet! Öregapád már hülye, tudod, csak el ne mondd senkinek, hogy ezt mondtam...
– Nem fogom.
A szélirány hirtelen megváltozik, és levendulaillatot hoz felém.

* * *

1985.
Seattle

Anyának mindig levendulaillata volt. Régen azt hittem, a molyírtó szaga, de aztán mikor össze kellett csomagolnunk a holmiját, ebben segítettem Mary néninek, akkor láttam, hogy van egy levendulás arckrémje. Mindig puha volt a bőre, és olyan szép, gödröcskés a mosolya.
Az összes ruhájának is olyan illata volt. Anyaillata. Egyszer bemásztam a szekrénybe, ahol ott lógott az összes, és elaludtam; másnap keltem csak fel, Mike keresett. Aggódott, azt mondta; és apa? Ő... a kanapén aludt. Az üvegek mellett.
Volt egy illatverme is, kint a kertben. Nem értettem, hogy miért nem levendulákat kapott. Temetésre olyat nem illik, ezt mondta Nana. Meg azt, hogy ne sírjak, mert azt anya nem szeretné.
Nem sírtam, de nem azért, mert nana azt mondta, hanem mert apára sandítottam, egyik oldalán én álltam, a másikon pedig Mikey, de Ő sem sírt, csak meredt a hófehér koporsóra, amit egyre lejjebb engedtek a kötelekkel, egyenesen bele a hideg, földes, bogarakkal teli gödörbe.
– Nem fog fázni? – kérdeztem aznap este a vacsoraasztalnál. Napok óta először volt rengeteg étel otthon, mert apa nem tudott főzni, de most minden síró rokon hozott magával egy csomó finomat. Nem értettem, a tojásos rakottkrumplinak mi köze ahhoz, hogy anya elment, de finom volt.
Apa üveges szemmel meredt rám. – Attól félek, hogy fázni fog. Ott, lent.
– A halottak nem fáznak – mondta, miután húzott egyet a sörösüvegből. – A halottak nem éreznek semmit.
– Ezért halottak?
– Igen, ezért.
Mikey sírva eldobta a villáját és felszaladt a lépcsőn. Lehet, hogy ő is a szekrénybe feküdt be, de én nem mentem megkeresni őt.

* * *

2000
Vancouver, Kanada

– Komolyan elmész Angliába?
Tükörképem arcán totális értetlenség villant fel. Talán némi lenézés. De főleg az előbbi; hasonló ahhoz, amit én produkálhattam fél másodperccel később, ahogy a korábbinál erősebben hajította felém a baseball labdát,ami majdnem orrba talált.
– Ja, el.
– De miért?
Megvonom a vállam. Hülyeséget mondtam; nem hasonló ahhoz, ami az én arcomon jelent meg; épp ugyanolyan. Mint minden más külső jegyünk, leszámítva a tényt, hogy Mikey valamiért mindig olyan... népszerű. Szerinte azért, mert nekem nincsenek mosoly-izmaim. Aztán megpróbál verekedni velem, ha elmagyarázom, hogy az izomzatom semmiben sem szenved hiányt.
– Apa egyedül marad... Nem kéne az ő állapotában egyedül hagyni.
– Az evolúció nem erről szól. Előre halad, az új, a fiatal felé; nem szentelhetem az életemet annak, hogy őt ápolgatom. – Főleg, hogy engem még csak nem is kedvelt. Lehetek akármilyen orvos, az őt nem fogja meghatni;büszkén mondogatja, hogy mindkét fia doktor, és megsértődik, ha kijavítom, a jogi diploma mellé másmilyen doktorjelző jár, mint nekem. Egyébként sem fontos; nekem nem voltak focimeccseim, amire kijárhatott. A fizikakupa meg nem hatotta meg.
– Azt hittem, miatta lettél orvos, öcskös.
Megforgatom a szemem, és ahogy ő korábban, erősebben dobom vissza a labdát. A terasz felől gyereknevetés hallatszik, meg ahogy a limonádés poharak összeütődnek, én pedig a fölénk magasodó diófa alól figyelem az ott szervírozó Maryt. Már nem nevezhetem néninek; nem csak azért, mert már túl idős vagyok hozzá, de azért is, mert ha bármilyen családi jelzővel illetném, az a mostohaanya kéne legyen.
Családon belül marad, vagy mi.
Meg akarom kérdezni Mikey-t, ő vajon tudta-e, hogy anya állítólag azért lett öngyilkos, mert tudomást szerzett apa viszonyáról vele, de mindig olyan érzékenyen reagált arra, ha felhoztam anyát, meg hogy öngyilkosságként emlegetem, inkább csendben maradok.
Egyébként sem apa miatt lettem orvos, vagy az állapota miatt. Azért, mert örökletes, mert hajlamom van rá, mert félek.
– Lány lesz vagy fiú?
Most Mikey-n a sor, hogy megvonja a vállát. – Lina szeretné, ha titokban maradna...
– Ostobaság. Így csak annak az esélyét növelitek, hogy lesz egy csomó holmitok, amit nem tudtok használni. Ki ad rózsaszín tütüt egy fiúra?
Ismét csendben maradunk.
– Miért pont Anglia?
– Ott voltam cserediák. Pozíciót ajánlottak.
– Tényleg? Apa nem is mondta.
Mert a téli curling világbajnokságra figyelt. És mert talán a létezésemről is megfeledkezett.
– Szerinted apa egyszer elfelejt majd minket? – Nem is tűnik fel, hogy felteszem a kérdést, csak a Mike arcára kiülő döbbenet és kényelmetlenség miatt. – A demencia megjelenésétől a túlélés nagyjából három és tíz év között van.
– Muszáj nekünk erről beszélnünk?
Nem. Mint ahogy semmi másról sem ebben a családban.
Poharak csilingelnek, szinte érzem a számban a limonádé ízét; aztán valami megkeseredik a nyelvem hegyén, ahogy feltűnik Ő – a maga szőke tökélyében, a szimmetria és emberi perfekcionizmus élő képe –, mosolyog, ide látom a gödröcskéket a szája sarkában. De ott van mellette az a pomádé-hajú, műmosolyú ficsúr, és a kelleténél lejjebb pihenteti a kezét az Ő hátán. Megfeszült az állkapcsom, hallom, ahogy ropog a fogam.
– Elég fura – húzza el a száját Mike. – Mindig azt hittem, te fogod elvenni.
Én is.

* * *


2002
New York

A méhcsípésnek van pozitív hatása; az elnéptelenségi szindrómát félretéve, amely értelmében óvakodni kellene attól, hogy megöljük a méheket, sikeresen gyógyították az ilyenkor befecskendezett méreggel a szklerózist, tendonitiszt és artritiszt. A legtöbb ember egyébként sem allergiás rá.
Én pont igen, és azt számolom fejben, mennyi időbe telne a mostani forgalmi viszonyok mellett a mentőnek ideérni, aztán elvinni a kórházba, ha megcsípetném magam eggyel. Ennyire nem tudom felfogni azt, amit Sam az imént mondott. Pontosabban felfogom a tényeket, de nem tudom, miféle reakciót vár.
– Ne haragudj, hogy így kiborultam neked – szólal meg aztán, mikor már legalább öt perce csendben ültünk egymás mellett, már ha csendnek hívhatjuk, hogy ő végig sírt. Elmosolyodik, és emeli a kezét, hogy a blúzába törölje a könnyeit, de gyorsabb vagyok, és felajánlok neki egy zsebkendőt. – Én csak... Tényleg nem tudtam, kihez mehetnék. Nem hiszem, hogy megértenék; mert tudod, mégiscsak én voltam az, aki a másik nőt játszotta. És tudtam róla, ez a legrosszabb. De te úgyse ítélsz el, ugye?
– A monogámia intézménye evolúciós szempontból visszalépés. Csak a tulajdon és a biztonság utáni olthatatlan vágyódás szüleménye. Meg persze a vallási szigorlaté – felelem, még mindig igyekezve nem ránézve. Gyűlöltem, ha sírt, mert nem tudtam, mit kezdjek vele. Már gyerekként sem. Esetlenül teszem a hátára a kezem, fogalmam sincs, hogyan tovább, de ő közelebb húzódik.
– Ez igazán megnyugtató – nevet. – Szóval csak az evolúció hívó szavának feleltem...
– Nem, inkább az oxitocin szintedét.
Megint nevet. Megrándul a szám sarka, és elszakítom a tekintetem a pad mellett döngicsélő méhekről. Ösztönösen gyűjtik a pollent, senki sem mondja nekik, mit csináljanak, vagy hogy melyik virág kié; önzetlenül dolgoznak, teszik, ami a dolguk, aztán elpusztulnak. Nem hibáztatom Samet a rossz döntésekért.
Akkor sem, ha nem kívánt terhességhez vezetnek.
– Azt hiszem... A szokás mégis az, hogy elmondod neki. – Nem akarom, hogy elmondja; az azt jelentené, hogy nincs más választása, hogy senki más nem tud neki segíteni, pedig Én segíteni akarok.
Sam sóhajt, és hirtelen felpattan mellőlem. Itt hagy? Nem, csak járnia kell. Körbe-körbe a pad előtt. – És mi végre? Az egekre, Devon, hiszen házasodni készül! Szambázzak be oda az eljegyzési partin, hogy "Gyönyörű ez az ezüst-zöld színvilág, és isteni a kacsapástétom, amúgy terhes vagyok a vőlegényedtől"?
– Nos, az üzenetet mindenképp átvinné.
Nem segítettem. Tudom. Az égre néz, ami egyre szürkébb; esni készül. Szorosabban húzza maga köré a kabátját. – Nem, ez az én saram. Egyedül kell megoldanom, nem borítom fel az ő életét is... A fenébe, még a családomnak se mondtam el. Hogy magyarázom meg nekik?
Modern idők ide vagy oda, Samantha családja konvencionális értékeket vallott; kezdve azzal, hogy házasság előtt nincs nemi élet, legfeljebb a legnagyobb titokban. Nem mintha nem lett volna egyértelmű egy New Yorkban egyetemre járó huszonéves nő életében a dolog; vagy hogy bármi beleszólása lett volna.
– És az a sok pénz... Tudod te, mennyibe kerül egy pelenka? Horribilis. Néha talán tudnék lopni a csecsemőosztályról, érted, úgyis magánkórház, de... Jesszusom, miről beszélek! Csecsemőktől lopni...!
Visszarogyik mellém a padra, én pedig tehetetlenül nézem. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, vagy csinálnom, de nem tudom, hogy micsodát. A filmekben általában ölelés következik, de a helyzet az, hogy nem kedvelem különösebben az öleléseket. Főleg akkor, ha se nem az anyám, a nagyanyám, vagy egyéb rokonom, és nem is a feleségem.
– Majd én segítek neked – bököm ki hirtelen. Rám néz, a szemei furán csillognak. Gondolom a sírás. – Segítek. Nem pelenkát lopni... Hanem megvenni. Meg úgy általában. Felnevelni. Ha akarod.
– Dehát te Londonban élsz! – nevet fel, pont úgy, mint mikor nem értettem valamiféle szociális interakciót, ami számára túlzottan egyértelmű volt. Mint mikor a gyerekekkel beszélt.
– Akkor költözz oda.
– Devon, ez nagyon rendes tőled, de nem háríthatom rád a felelősséget. Lesz majd saját feleséged, saját gyerekeid, hogy mutatna már, drága?
– Saját magadra csak nem leszel mérges...
– Hogy mi?
– Gyere hozzám. – Könnyebb kimondani, mint amennyit gondolkodtam rajta. Két szó, szinte könnyű, és amint elszállt a levegőbe, kettőnk közé, mintha elvesztette volna a jelentőségét. – A szüleid azt megértenék. Mondhatod nekik azt, hogy... Hogy az enyém. Nem kell tudniuk az igazságot.
Segíteni akarok.És hogy Sam soha, soha ne hagyjon el újra.

* * *

2010.
Vancouver

– Apa nem lesz ott magányos?
Kicsi Mike pont úgy néz ki, mint a nagyobbik. Csak kicsi. Egy időben, mikor még tényleg kicsi volt, a születése után, gyakran kevert össze engem az apjával, pont úgy, mint mindenki más; legalábbis első pillantásra. Aztán hamar nyilvánvalóvá vált a különbség.
– Miért?
– Mert anya nincs vele... Anya mindig ott volt vele. A nagyi szerint anya nélkül apa elhagyná a fejét is, meg ha nem lenne a nyakán...
Tétován toporog mellettem, a fekete öltönye túl nagy rá. Engem zavart, de Sam rám szólt. Devon... Meghalt az apja. A bátyád. Senkit sem fog érdekelni, hogy nem jó rá az öltöny. Óvatosan szólt, finoman, nem akart megbántani, bár nem tudom, mivel bánthatott volna meg; sután hátba veregettem, aztán megkérdeztem, jól van-e. Nem szóltunk senkinek a babáról. Szerintem logikátlan, de Sam szerint ez nem a megfelelő pillanat, én pedig nem vitatkoztam.
Körbenézek, Samet keresem a tekintetemmel, de ő épp a síró Maryvel beszélget fojtott hangon. Nem akarok odamenni hozzájuk.
Bizonyos kultúrákban a halált az élők ünneplik, nem pedig mély depresszióba zuhannak miatta. Különösen nem értem, ha egyszer rajtam kívül mindenki más hisz valamiféle mennyei királyságban, ahol az ő hitük szerint úgyis találkoznak.
Senki sincs a közelben. – A halottak nem magányosak – felelem szenvtelenül. – A halottak nem éreznek semmit.
Kívülről talán hasonlít rám, ám nem kérdez többet; nem úgy, mint én annyi éve. Ehelyett megfogja a kezemet, és húz, hogy induljunk előre. Nem tudom, merre akar menni, de követem.

* * *

2014. tele
New York

Van egy laposféreg faj, a schistosoma mansoni, parazita életmódot folytat. Édesvizi csigákra kapaszkodik rá, s így jut el különböző állatok, többek közt az emberek közelébe; apró, szabad szemmel láthatatlan, a petéit viszont az ember szőrtüsszőin keresztül a bőr alá teszi le. Ezek végül a véráramba jutnak, onnan a szívbe, és ott megtalálják a párjukat – Sam valahogy sosem találta ezt olyan romantikusnak, mint gondoltam. Pedig állatvilágbéli monogámia és szív is van benne.
Ahogy ott ülök a padon, és összevont szemöldökkel meredek magam elé, szívesebben lennék laposféreg. Akkor is, ha csak három-tíz évet élnék.
– Tudod, hogy ennek nincs köze hozzád, Devon. – Sam a hátamra helyezi a kezét, és simogatni kezdi, bár a kabáton keresztül nem igazán érzem. – De mindenkinek jobb lesz így. A gyerekek is meg fogják érteni, téged pedig végre nem zavarunk a munkádban.
– Sosem zavartatok a munkámban – emelem fel a fejemet értetlenül. Azt mondják, hogy a változás jó, de ez szemen szedett hazugság.
Sam arcára mosoly ül. A gyerekekre szokott így mosolyogni, ha butaságot mondanak. – Devon, te is nagyon jól tudod, hogy ez nincs így. Ez a válás... Mindenkinek így lesz a legjobb.
Nekem is?

* * *

2018. tavasz
New York

– Ideje bevenni a gyógyszerét, Mr. Wesley!
Már majdnem megszólalok, hogy nekem nincs szükségem gyógyszerre, aztán rájövök, hogy a kék ruhás ápoló apámra céloz.
– Azok az átkozott pirulák... Bezzeg az én időmben nem ez volt ám a megoldás. Emlékszem, hogy Berti bácsikám... Hé, emlékszel még Bertre, ugye? Imádtál ott lenni a farmjukon, ott volt az a kutyád, Vakarcs. Eszelős egy dög volt, he?
– Igen, az.
Sosem volt Vakarcs nevű kutyám. Mike-nak volt; én gyűlöltem azon a farmon lenni. De már észrevettem, hogy apa egyre több dolgot elfelejt. Mike emléke volt az első; gondolom, jobban fájt neki, mint anya halála. Elvégre, ott volt Mary. Még mindig látogatta. Mike emlékeit összemosta velem, én pedig inkább eltettem a régi fotókat, amin ketten vagyunk rajta. Csak összezavarná.
– Na, Jean, segítsen fel a szobámba, rendben? Aztán szólhatna Marynek, hogy hozzon nekem egy sört, de nem ám lightot! Hé, Devon, ugye eljössz majd megnézni a hokibajnokságot hétvégén?
– Persze.
A bajnokságnak már két hónapja vége, bár amire ő gondol, annak talán már harminc éve is. De nem érdemes vitatkozni vele; alzheimer, elég ennyit mondani, és máris mindenki megérti. Anyának Parkinsonja volt, fiatalon kialakult.
Még mindig a kerti asztalnál ülök és a demens betegekkel foglalkozó intézet éledező parkját figyelem. Állítólag jót tesz nekik a nyugodt környezet, a kertek, az állatok közelsége. Jár ide egy kutyás csoport is, minden szerdán, apa pedig azt is elfelejtette öreg korára, hogy egyébként ki nem állhatta a kutyákat. Azért kellett Vakarcsot is Bert bácsinál tartani.
A kezemre pillantok. Vajon csak képzelem a remegést?
– A fáradtság miatt lehet – szólal meg mögöttem egy ápoló. Fiatal, huszonhatnak nézem. Rezidens lehet, talán önkéntes. – A remegés. Tremor. A kialvatlanság is okozhatja, meg a stressz... Sokat él át mostanában?
Felállok az asztaltól, mielőtt válaszolnék, és visszabújtatom a gombomat a helyére, mielőtt lenéző, hűvös pillantást vetnék a fiúra. – Dr. Devon Alan Wesley vagyok, a manhattani Presbiteriánus sürgősségi osztályának főorvosa. A stressz az életem.
Ezzel pedig ott hagyom, és nem törődöm azzal, hogy talán igaza van. Az azt jelentené, másoknak is lehet igazuk, ami pedig számvetést jelentene az életemben. Talán a változás is jó, csak én nem vagyok képes rá.