Bo-na & Avia

Világ életemben versenyeztem az unokatestvéremmel, csak mert a közöttünk lévő kevéske korkülönbség miatt szerettek minket összehasonlítani és egymáshoz mérni. Annak ellenére is, hogy különböző dolgok érdekeltek minket és másak a preferenciáink, tehát nem is lehetnénk teljesen egyformák. Én rendben voltam azzal, hogy Bona mennyire népszerű Koreában és amikor volt rá időm, igazából követtem is az aktivitásait, mert ugyanolyan megszokássá vált az első néhány alkalom után, mint leellenőrizni mindenen a kalóriatartalmat, vagy gyors számolást végezni a telefonom alkalmazásain az elfogyasztott ételek után. De én ezt nem tekintettem kóros megszokásnak.
Ha anya azzal jött, hogy Bona milyen jól szerepelt valahol, mindig úgy éreztem, hogy ezzel arra céloz, nekem is ügyesebbnek kellene lennem, jobb munkákat kellene szereznem az ismerőseimen keresztül, vagy pusztán a kinézetem által. Jól kellett teljesítenem az iskolában és az órák utáni elfoglaltságaimon, és ez... Kezdett túl fárasztóvá válni. A táncórákon ásítoztam, a zongora óráimra nem gyakoroltam. A fotózásokon hajtott az adrenalin, de amikor megtudtam, hogy az unokanővéremnek milyen balesete volt, elkezdtem attól félni, hogy egyszer velem is hasonló történhet valamilyen extrémebb szettben. Ha eddig nem is volt például tériszonyom, most remegő térdekkel másztam fel bárhová, ahová a fotósok kérték.
Először nem gondolkodtam sokat, amikor be kellett mennem a kórházba Bonához, ma jóval nehezebben vettem rá magamat. De hiába mondtam anyának, hogy valamit összeszedhettem a legutóbbi fotózásomon, ő erősködött, hogy meg kell látogatnom a lányt, mert nem maradhat azok nélkül a dolgok nélkül, amiket egy csinos táskába csomagolva a vállamon cipeltem, mióta metróra szálltam. Fáradtnak éreztem magam és rossz volt a közérzetem, mégis igyekeztem legalább egy halvány mosolyt a szám sarkába varázsolni, ahogyan végigsétáltam a kórház folyosóin, ahol az egyébként korábban kiválasztott bő farmer ruha most irreális szűknek tűnt rajtam. Elkaptam a pillantásomat mindenkiről, akiről úgy éreztem, hogy gondolatban épp engem kritizál.
- Jó napot! - Igyekeztem mosolyt villantani a nővérkére, aki felpillantott rám a pult mögött, ahelyett, hogy a számítógép képernyőjét figyelte volna. Nem jutott eszembe, hogy talán megzavarhattam valamiben, de amikor korábban bejöttünk, ugyanez volt a menete a dolognak. A különbség csak az volt, hogy most sem Xavi, sem anya nem voltak itt velem. Talán ezért is izgulhattam egy fokkal jobban.
- Miben segíthetek?
A mosolytól, ami az ő arcán is megjelent egy kicsit megnyugodtabb és már jóval lazábban kezdtem bele a magyarázatomba: - Bonához jöttem... Öö.. Bona Hyeon? Az unokatestvérem. - Kicsit sem volt szokatlan amerikai szokások szerint kimondani a nevét, még ha írásban többet is láttam azt a koreai hagyományok szerint. Szerencsés voltam, amiért anya tett róla, hogy megtanuljak koreaiul is.
Amikor megkapom a zöld utat a nővérkétől, elindulok a kórterem felé, ahová előbb bekopogok és csak jó pár másodpercnyi várakozás után nyitok be, hogy ne törjek rá a lányra, teljesen váratlanul.
- Szia Bona! - Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, amiért ő egy kórházban dekkol, én pedig oda megyek ahová akarok, ezért csak rá mosolyogtam, amikor bentebb léptem. - Hoztam neked néhány dolgot. - A táskával az ágyához léptem, és leraktam azt, hogy az unokanővérem elérje. - Egy részét anya küldte, mert azt gondolta, hogy jól esnének az ilyesmik. - Arcmaszkokat, nyakpárnát és vitaminokat láttam, amikor én belepillantottam otthon, de biztosan rejlett még benne néhány lányos dolog, aminek most hasznát veheti ebben a környezetben.
- Hogy vagy? - Nem az ágya szélére ültem le, hanem a mellette álló székre. Megrezzentem, amikor összekoccantak a térdeim, ahogyan leültem és igyekeztem a kezeimmel kidörzsölni onnan az enyhe fájdalmat, amit végső soron a ruhám igazgatásával álcáztam el. - Mondtak valami biztatót az orvosok? - Fogalmam sem volt miről kellene vele beszélnem, ami nem torkollik abba, hogy ő most egyáltalán nem dolgozhat és foglalkozhat a karrierjével, míg nekem semmi bajom és szabadon járkálhatok. Ha ez az ára annak, hogy anya jobbnak tartson engem az unokanővéremnél, akkor inkább nem akarom, hogy valaha is versenyezzünk.