Komoran, céltudatosan rontok be az épületbe, majd öles léptekkel haladok keresztül a folyosón. Odalent balról, a korláton túl tombol a buli, részeg, beszívott alakok gabalyodnak össze, vagy épp emelik a kezüket a magasba a dübörgő zene ütemére mozdulva. Épp csak egy pillantást vetek rájuk lefelé, aztán már el is érem a súlyos faajtót, és dühödten ráütök néhányszor. Ahogy hátra lépek egyet, a bejárat éppen kitárul, és Thierry, a nagydarab, sebhelyes arcú francia lép ki rajta.
- Nincs itt! - löki oda nekem mogorván, meg sem várva, hogy megszólaljak.
- Na, ne mondd! - szólalok meg gúnyosan. - Tudom, hogy itt van. A sarkon áll a kocsija. Ahogy Lopezé is a Los Zetastól, az emberei pedig kint szobroznak az utcán. Megbeszélést tartanak, nem igaz? Szóval állj félre, vagy a fejeddel töröm be az ajtót! - jelentem ki ezúttal hideg tekintettel, tudom, hogy tudja, hogy képes lennék rá. Nem számít, hogy kétszer akkora, mint én, vagy hogy már ötven felett járok, bármikor feltörölném vele a padlót. - És aztán még be is viszlek akadályozásért – teszem hozzá már csak úgy mellékesen, mire Thierry további egy-két másodpercig még töri azt a buta fejét, de végül hagy tovább menni. Ahogy megindulok befelé az irodába, már veszem is elő a fegyverem, és belépve azonnal Snipes fejére célzok vele. A társaság megrezzen egy kicsit, majd mind mozdulatlanná fagynak, ahogy megismernek.
- Mit mondtam neked a 119-es utcáról, és a Saint Mark Iskola környékéről? Azt hogy a kibaszott drogotokat ne ott áruljátok! - emelem fel dühödten a hangom. A fekete pasas higgadtan int az embereinek, hogy menjenek ki, de látom a szemeiben a félelmet. A két testőre szépen kioldalog, nem érdekelnek. Hármasban maradunk vele, meg a mexikóival. Tisztán látható mindkét férfi övében a stukker. Az asztalon egy csomag bontott kokain hever, mellette egy hamutálban szivar füstölög és két pohár whisky. Rá sem hederítek. Továbbra is Snipesra irányul a pisztolyom csöve, a kezem pedig meg sem rezzen. Ez az én körletem. Ez Harlem. A város bűze-mocskának legjava. Egy percig sem ringatom magam olyan ábrándokba, hogy valaha megtisztíthatom a környéket. Arra egy élet sem lenne elég. Hiába a törvények, az igazságszolgáltatás, hiába a rohamosan fejlődő technika, amely a segítségünkre van, ezzel itt nem lehet igazán felvenni a versenyt. Szabályos keretek között biztos nem. De a magam módszereivel kordában tudom tartani. Többé-kevésbé.
- Nem tudom, miről beszél, főnök... – kezd bele a süket dumájába Snipes, de egy intéssel belé foitom a szót. Aztán leengedem ugyan a fegyverem, de feltartom a mutatóujjam.
- Nem fogom elmondani még egyszer. Nem akarok a gyerekek közelében drogot látni. Ha vissza kell jönnöm emiatt, már nem leszek ilyen kedves. Kiloccsantom a hülye fejedet, és eláslak valahol a folyóparton. Világos voltam? - fenyegetőzöm teljesen higgadtan, és egy bólintást kapok feleletként. Tudja, hogy nem viccelek. Hogy képes lennék lyukat ütni a koponyáján, eltüntetni a hulláját, és utána is úgy aludnék, mint a bunda. Az ilyen söpredék eltakarítása egy percig sem okozna álmatlanságot. Tudja ezt a meglehetősen kussban ücsörgő Lopez is. Tudják mind. Gondom volt rá, hogy megtanulják.