- Itt lesz az asszonyod, Rick? – A kérdésre megáll bennem az ütő, kékjeimet már-már ijedten, nyilvánvaló értetlenséggel kapom Troy felé.
- ’Bajod? Milyen asszonyom, idióta? – Fújom ki – a meglepettségnek hála inkább köhögöm - az addig bent tartott cigaretta füstöt, a csikket pedig a lépcsőfordulóban kihelyezett szemetes peremén elnyomom. Gyanakvó pofával pöccintem a tartályba.
- A szőke macád! Aztán még adja a hülyét, mikor miattuk járok irulva-pirulva a raktár és az öltöző között. Szegény lány... de nem mondom, felpróbálnám. - Ne sajnáld, inkább tanulj tőle!- Mit? Sikoltozni? - Szemed leveszed róla! Elég sok mindent megosztok veletek, de őt pont nem – szemforgatva, lemondó sóhajjal ingatom a fejemet, de a szemtelen vigyort csak nem tudom eltüntetni. Elképesztő, hogy mindig az én portékámra fáj a foguk. Van itt kismillió nő, de ezek amióta felbukkant, csak Lumie után ácsingóznak...
- Amúgy meg ne hallgatózz! - Micsoda egy fertő mi? Pfejj... – „köp” egyet maga mellé Benji, miközben a hátamat lapogatja nyugtatásképpen. Csecsemő még a kora tekintetében, de a banda tagjaként is, azt viszont nagyon jól tudja, hogy mi a gyenge pontom. Troy is, csak már ivott. Tiltani kéne a piától.
- Ma nem jön – nem óhajtok jobban belemenni a témába, legyen ennyi elég. Ragozni se kellene.
- Akkor még egy óra, a koncert végén keresünk egy-egy dugni való csajt, holnap meg alszunk egész nap! Deal? – Nyújtja maga elé a kezét Troy, hogy mindahányan rápakolhassuk a magunkét.
- És ki fogja megünnepelni Jake utolsó napját? – Lesrám a maradék három kíváncsi szempár, mintha tőlem várnák a megoldást Troy hamariságára. Mi a faszért én vezényeljek le mindig mindent? Némi hezitálással vonom meg a vállamat.
- Attól függ, hogy mit ünneplünk? Mert, ha azt, hogy nem látjuk többet a hülye fejedet... – kapom el a tarkójánál a nyakát, és aköré csavarva a karomat húzom közelebb magamhoz. Homlokomat az övének koccantom, és pont mintha a kisöcsém lenne, akire kimondatlanul is mérhetetlenül büszke vagyok, megborzolom a haját.
– Amúgy meg, már harmadik napja folyamatosan ünneplünk, nem? – Fél részegen legalábbis már-már ünnepélyes tivornyának tűnik a neves összejövetel, mintsem kőkemény munkának. Zsinórban ez a harmadik este, hogy a Brisard színpadán húzzuk az igát, és bár lassan lóg a belünk – nem az állókészség vagy a tüdő területén vannak problémák, hanem a szokásos nappal meló, este zenélés felállással – mégis töretlen lendülettel és annál nagyobb lelkesedéssel kezdünk bele újra és újra a soron következő dalokba. Csak és kizárólag Jake miatt vállaltuk a három egymást követő estét, mint soha vissza nem térő alkalom ebben a felállásban, csakhogy méltón tudjon távozni és megkapja a közönségtől is – ha tőlünk már nem fogja - a neki járó szeretetet. Mondjuk ki, ezen a szent helyen nőtt fel és lett taknyos, „én csak pengetgetek” gyászhuszár kölyökből közülünk való zenész, aki bár sokat elérhetne ezen a pályán, ő mégis másként döntött. Ez a döntés pedig csak az övé, és ha tetszik, ha nem, mi tiszteletben tartjuk. A mi szemünkben ettől nem lesz kevesebb akkor se, ha voltak összeszólalkozásaink és olykor tettlegességig fajuló vitáink miatta. Nem volt vele egyszerű a közös munka, volt, hogy többet kellett rugdosni, hogy csináljon már valamit, ahelyett, hogy zenélt volna, de ez már a múlt.
Az ugrálástól, sikoltozástól és a levegőben kalimpálástól csapzott közönség látványa széles vigyort kanyarít a képemre. Ha valamiért, hát ezért kibaszottul megéri ennyit robotolni és hajtani, nappal talpalni, este-éjjel zenélni. Talán nem lep meg senkit, ha ezek fényében egyre csak vágyom azt a kurva sikert a létező legnagyobb stadionokat megtöltő koncertekkel. Ha ezeknek, ennek a havi minimum kétszer ezer főnek, akit a Brisard be tud fogadni tetszik, talán még többeknek tetszene.
Ma csupán egyetlen dolog van, ami visszaveti a jókedvemet: ez volt ilyen formában, ilyen felállásban az utolsó koncertünk. Nincs tovább. Mégis ott van a remény és az előttünk megnyíló lehetőségek sora, mert hiszem, hogy most jön el az újrakezdés ideje és az, amit eddig csak vártunk, mint egy halomra való bambaképű idióta, de csak nem érkezett.
A hullámzó és visongó tömeg zajában úgy terveztük, hogy az
utolsó szám után angolosra vesszük majd a távozást, de az üdvrivalgás csak nem hagy alább, így kénytelenek vagyunk visszaballagni még egy bólintás erejéig, különös figyelmet fordítva arra, hogy ez alkalommal Jake legyen az, aki elsődlegesen magáénak érezze a tömeg szeretetét. Jó lesz majd neki útravalónak... és egy kis agyalásnak, hogy kitalálja, jól döntött vagy sem? De ez már legyen az ő baja.
Az enyémek közül vigyorog ugyan az összes, de mindnek ott ül a képén a szomorúság, hiába esketett meg bennünket a gyerek, hogy ő ma már nem akarja itatni az egereket, úgyhogy mi se tegyük. És mégis lóg az orra az összesnek... alig várom a pillanatot, hogy az öt kőkemény „zord” rocker sírós részeggé váljon.
Mielőtt még belevetnénk magunkat az éjszakába, lecsapatom magamról az elmúlt, egy óránál valamivel tovább tartó ugrálás és rohangálás izzadt mocskát, csak azután próbálok meg elvegyülni a jókora lélekszámú, még itt maradt tömegben, bár a magam stílusával és fizimiskájával nehezen kivitelezhető próbálkozás ez.
- Kislány?! Vagy már egyáltalán 21? Vagy engem fognak kivágni innen miattad? Személyit! – Válik ki a tömegből egy ismerős hang, ahogy a pultok felé veszem az irányt. Sokak szerencsétlenségére ma rossz fazonnak jutott a melós nap. Kopasz fején megcsillannak a reflektorok fényei, az ide-oda ficánkoló színes lézerek...arca mint a balta, vonásai kemények és szigorúak, és ha valaki komolyan veszi, hogy nem szolgál ki 21 éven aluliakat, akkor az ő. Pillantásom az előtte ülő vöröskére siklik – faszomat, hogy úgy vonzom őket, mint szar a legyeket - és bár nem kérdőjelezem meg a korát, talán nem is kellene közbe avatkoznom – a hajszín akár rossz ómen is lehetne - mégis jó tett helyébe jót várj – vagy valami izgalmasat az éjszaka folyamán – alapon lépek egészen közel hozzá, magasról szarva arra, hogy az aurájába pofátlankodok, már-már egész testtel simulva alakjához. Talán még egy soron következő hazugságot is hihetőbben tudok így tálalni.
- Lehetnél kedvesebb, tahókám... - cigarettát tartó kezemmel támasztom meg magam a lány mellett a pulton, a fószer unott pofájából ítélve viszont gyanús, hogy ha más nem, akkor a bőrdzsekim fémes betéteinek csilingeléséből már jó előre sejtette, hogy engem fog közéjük enni a fene.
- Mi van? - Csak nyugodtan – biccentek az üveget szorongató kopasznak szigorú tekintettel. Szerencsétlen valószínűleg a háta közepére se kíván, amiért a szabadnapján ugrasztották be helyettem, ráadásául még a bulit se élvezhette. Pech. Ehhez illő szemtelen, kárörvendő mosollyal vonok vállat, miközben tekintetem a lány profiljára téved.
– Velem van! Vagy az én személyimet is el fogod kérni? Na gyerünk-gyerünk - sürgetem a pult lapját kocogtatva, néhány hamupernyét hullajtva rá
- amit kért! A ház állja. 
Kezdőlap
