Alden & Dawn

Utálom New Yorknak ezt a gazdag negyedét, valamiért nem érzem úgy, hogy beillenék ide. Mégis, olyan sebesen szelem át az utcákat, telefonomon a GPS-t figyelve, mintha tudnám, hogy épp hová is tartok. Egy ismeretlen férfi hívott fel, azt mondta, hogy a Kevin barátja, és megkért, hogy siessek a megadott helyszínre, mert valaki megverte a testvéremet, mert az pénzzel tartozott néhány kétes embernek. Ez így önmagában is elég rosszul hangzik, és örülök annak, hogy a tegnap kaptam fizetést, ahogyan abban is bízok, hogy az elég is lesz ahhoz, hogy ki húzzam a bátyámat - már megint - a szarból. Holott meg sem érdemelné. Adrianonak szándékosan nem akartam szólni, mert még mindig nem tud semmit a bátyám kilétéről, sem a szenvedélyeiről, vagy arról, hogy néha előszeretettel tart rettegésben, és ez ha rajtam múlik még így fog maradni egy ideig biztosan. Nem szereteném, hogy Ő akarja megoldani ezt a nem kicsi gondomat, a pénzét meg pláne nem fogadnám el, és félek is attól, hogy nem épp a legfinomabb módszerekkel oldaná meg ezt az egészet. Szóval egyenlőre megpróbálnám magam elintézni ezt, ha meg nem sikerül, akkor majd Kevin kénytelen lesz kimászni magától abból, amibe bele süllyedt. De Adriano semmiképp sem szerethet tudomást még egyenlőre semmiről. Csak most kezdett igazán jóra fordulni a kapcsolatunk, nem örülnék, ha éppen a bátyám miatt kéne vitáznunk. Mert Kevin olyan, amilyen, de sosem hagynám, hogy bárki is ártson neki. Ő az egyedüli élő rokonom. Csak fél szemmel nézem az utakat, jórészt a telefonom képernyőjén tartom a tekintetem, ami szerint már csak negyed óra és oda érek, ahová kell. Egyre idegesebb kezdek lenni, a lépteimet is még szaporábbra fogom, azzal a céllal, hogy minél hamarabb átjussak az előttem lévő zebrán, még mindig a telefonra összpontosítva, és mire fel fogom, hogy mi történik, már a földön is találom magam, a kezemben lévő készülék hangos koppanással előz meg. Remek. Épp most nem hiányzik még az is, hogy egy új telefonra is költenem kelljen. A kocsi szerencsére épp időben fékezett, alig ért hozzám, azt hiszem, hogy a pánik okozta szédülésem miatt kerültem a földre, bár minden olyan hírtelen történt igazából, hogy nehéz lenne megállapítanom, hogy most épp ki is a hibás amiatt, hogy elvágódtam. Még csak azt sem tudom eldönteni, hogy fáj-e valamim. A hasamban érzek valami furcsa görcsöt, de azt hiszem, hogy az is csak a félelem miatt lehet, mert aligha hiszem, hogy egy karcolás is lehetne rajtam. Így meg aztán gondolom el is fog múlni hamarosan.  Felkapom a fejem az ismeretlen férfi hang miatt, és anélkül, hogy megmozdulnék ülő helyzetemből pillantok rá. Ő vezethette a kocsit.
- Jól. Azt hiszem. Csak a pánik. - bólintok, majd óvatosan nézek körbe, a telefonomat keresve, amit azonnal meg is pillantok a kocsi kerekénél, de sajnos nincs használható állapotában. Éppen csak ez hiányzott. Hírtelen kapok utána mégis, majd vissza is helyezkedem ülő helyzetbe, mert megszédülök. Felhúzóm térdeimet és fejemet egy rövid ideig rá hajtom azokra, abban bízva, hogy az émelygésem elmúlik, mert még meg kell találnom a testvéremet is. Csak akkor emelem fel a fejem, amikor a férfi ismét megszólal és makacsul rázom meg a fejem.
- Nem szükséges. Jól vagyok. Vagyis mindjárt jól leszek. - egyik kezemben szorítom az össze tört telefonomat, másikat pedig felemelem egy kicsi, hogy biztosítsam arról, hogy rendben vagyok, de mégsem mozdulok, mert ahhoz nem érzem elég biztosnak a talajt. Majd addig üldögélek itt, amíg el nem múlik ez a hülye érzés. - Ha jobban oda fgyeltél volna, akkor nem kéne itt húznom az időmet feleslegesen. És még a telefonomnak is annyi. A francba! - most aztán se Kevin nem fog elérni, sem pedig Adriano. Magyarázkodhatok mindekttejüknek órák hosszát ez miatt.

Alden & Dawn

A földön ücsörögve próbálom felidézni a pár perce történteket, és rájönni arra, hogy lényegében hogyan is kerültem én oda. Oké, nekem jött a kocsival, de az meg épp, hogy megérintett, hála a sofőr remek reflexének, meg a szerencsémnek is. Mégis úgy érzem magam, mintha minimum végig ment volna rajtam. Egyértelműen a pánik váltotta ezt ki belőlem, mert biza pillanatok alatt lepergett előttem az egész életem. Komolyan nem fogom fel, hogy mi történt, de a tudat, hogy lehet,hogy soha többé nem láthatom Adrianot megijesztett. Azt sem tudom, hogy kire haragszom jobban. Magamra, mert kicsit figyelmetlen voltam, a férfire, aki majdnem megölt az autójával, vagy inkább a bátyámra aki ismét bele kevert a hülyeségébe és jelenleg is miatta vagyok itt. Vagy Adrianora, mert nincs velem, pedig ha tehetném én minden percemet csakis vele tölteném. Jobban belegondolva pedig, talán mégis örülök annak, hogy jelenleg nem vele vagyok, mert akkor az még nagyobb szívás lenne. Nem csak nekem ordítaná le a fejem, mert az úton telefonozok, hanem a sofőrét is nagy valószínűséggel. A férfi kérdésére ösztönösen kapok a fejemhez, ami kicsit fáj valóban, de nem rémlik, hogy bármimet is beütöttem volna. Sőt... szinte biztos vagyok abban, hogy kutya bajom nem lett. Fizikailag legalábbis. Ahogyan viszont érzem magam mégis elbizonytalanít egy kicsit. Lehet, hogy csak rosszul emlékszem, és igazából tényleg be vertem a fejem?
- Nem ütöttem be. Minden rendben. - szabadkozok, bár valószínűleg a testem ezt másképp érzi, mert egyáltalán nem akarja hagyni, hogy felálljak és le lépjek innen a francba. Kevin vár rám, ha nem fizetem ki az adósságát, vagy megölik, vagy ő öl meg engem. Egyik opció sem tetszik annyira. Az meg főleg nem, hogy a telefonom is össze tört, így egy ideig még az sem lesz amin elérjenek. Valahogy pedig nekem muszáj lesz szólnom Adrianonak. Nyílván nem a balesetről, hanem arról, hogy miért vagyok kikapcsolva. Egészen biztos, hogy pipa lesz, ha nem fog tudni elérni. A testvéremről pedig nem is beszélve. Én pedig természetesen nem mondanám ki semmiért, hogy a legnagyobb hibás én vagyok, hiszen a büszkeségem ezt nem hagyná.
- Te meg attól lehettél volna figyelmesebb! - szólok vissza rögtön a megjegyzésére, és igyekszem kizárni a fejemből azt, hogy mennyien vesznek körbe épp. Szinte levegőt sem lehet kapni. Normális helyzetben szeretek a figyelem központjában lenni, de jelen állás szerint mindenre vágyok csak az emberek sajnálkozó tekintetére nem. Mert basszus... nem történt semmi tragédia. Meg van kezem, lábam, a szédülés meg elmúlna ennél sokkal hamarabb is, ha hagynának egy kicsi teret. Na de, hogy kórház? Meg mentő? Minek? A bátyámhoz kell menjek. Már nyitnám is a számat, hogy mindenki húzzon már el és csodálkozzon valami másban inkább, de a baleset okozója egy pillanat alatt vesz fel az ölébe, amiígy egyáltalán nem tetszik nekem.
- Mégis mit képzelsz? Mondtam, hogy nem akarok kórházba menni! Tegyél le! - szólok rá és a lábaimmal rúgdosni kezdek a levegőbe, de azért reménykedek abban, hogy el nem fog ejteni. Minden tiltakozásom ellenére pedig be rak a kocsijába, ami szinte már emberrablásnak is nevezhető. Ezt Adriano szokta csinálni, de az ő ölében lenni olyan szexi amúgy is. Sóhajtok egyet, amint becsatolja még a biztonsági övet is, mintha én béna lennék. Morcosan nézek rá, amint ő is a kocsiba ül. Ki csatolom az övet és megpróbálom kinyitni az ajtót, hogy le léphessek erről a helyről, de úgy tűnik, hogy gyorsabb volt nálam, mert az ajtó nem nyilik. Bár nem szoktam túl komplikálni általában semmit, de egy pillanatig megjárja az eszem, hogy mi van akkor, ha ez valami megrendezett dolog volt? Adriano említette, hogy vannak ellenségei. Mi van, ha ez a férfi is közéjük tartozik? Nagyokat fújtatva túrok a hajamba, majd hátra is dőlök, mert a szédülésem még mindig nem csillapodik, az miatt pedig még harcolni sincs kedvem. Csak az ablakon kibámulva reménykedek abban, hogy valóban a kórházba tartunk. Mintha nem lenne annál fontosabb dolgom is. A kérdésére azonban szúrós tekintettel nézek rá, pont olyannal, aki ha ölni tudna azokkal, tutira nem élne.
- Na és te vak vagy? Nem láttad, hogy épp át akartam jutni a zebrán? Igazán nem haltál volna bele ha vársz még néhány másodpercet. - szólok vissza, és egyik kezemmel még mindig a törött telefonomat szorongatom, míg a másikkal a térdemen dobolok morcosan. Nem elég, hogy majdnem megöl, de még el is rabol, és a hibásnak is engem akar kihozni. - El kérhetném a telefonodat? Az enyém használhatatlan. - próbálok meg egy kicsit nyugodtabb hangot megütni, mert biza ha nem az elrablásom a valódi célja, akkor semmi akadálya nincs annak, hogy kölcsön adja a telefonját. Szeretném értesíteni Adrianot, hogy minden rendben, csak a telefonomat törtem össze.

Alden & Dawn

Ma végre van egy szabadnapom, és azt egyáltalán nem is így terveztem eltölteni. Nem elég a Kevin tartozása, amit mindenképp ki kéne fizetnem, és nagy valószínűséggel így elmulasztódik a számlák befizetése, mivel a drága testvérem a pénzt csak költeni szereti, de dolgozni már kevésbé áll szándékába eljárni. Aztán meg most itt ez a baleset is, ami főleg nem szerepelt a számításaimban. És, hogy még jobban el legyen cseszve az egyébként is pocsék napom, hát még a balesetem okozója az akaratom ellenére ültetett a kocsijába azzal a céllal, hogy kórházba vigyen. Eleve utálom azt a helyet és a bűzt, ami arra emlékeztet, hogy mennyi haldoklót is kezelhetnek éppen. Nekem pedig kutya bajom. A szédülésem leszámítva, meg az időnként hasamba nyílaló fájdalom, de mindezt letudom annyival, hogy megijedtem. Egyáltalán nem hinném, hogy akkora lenne a bajom, hogy be dugjanak egy kórházba, ahol aztán ki tudja mi vár majd rám. Már ha éppenséggel tényleg oda fog vinni ez a férfi, ahová mondja. Mióta tudom, hogy Adriano ki is valójában, néha azt érzem, hogy paranoiás vagyok, pedig én egyáltalán nem voltam olyan, aki bármitől is félne. Sőt... tulajdonképpen most sincs bennem semmiféle pánik a férfit illetően, simán ki tudnám kaparni a szemeit, ha bármi rosszat is tervezne tenni velem, de a tudat, hogy lehet, hogy össze vissza fognak szúrkálni, már kevésbé ad magabiztosságra okot. Mert rettegek a tűktől, az orvosoktól és minden mástól is, ami egy kórházban található. A szavaitól pedig egyenesen dühbe gurulok. Komolyan még engem von felelősségre? Szerinte én vagyok a hibás...már nem azért, de ha valaki tilosban le lép az útra, azt el kell gázolni? Mert végtére is a gyalogos volt a felelőtlen. Ezt ő sem gondolhatja komolyan. Fogalmam sincs, hogy miről beszél, de bosszant és soha nem éreztem még ennyire azt, hogy szükségem van Adrianora.
- Én nem vezettem autót, viszont a te jogosítványodat ha tehetném simán elvenném, mert valószínűleg a lottón nyerhetted. Tudod... egyáltalán nem jó kötekedni egy olyan nővel, akinek eleve szar napja van és még kurvára rosszul is érzi magát! - a hangom hisztérikusan cseng, de nagyon bízok azért abban, hogy a szavaimból megérti, hogy jobban jár ha befogja, mert ma nagyon nem vagyok formámban. Veszekedni meg egyébként sincs kedvm. Hányingerem az viszont kezd lenni, így csak hátra dőlve csukom le szemeimet és kezemmel kezdem legyezni is saját magam. Soha életemben nem voltam betegeskedő tipus, és most abszolút nem értem, hogy mi is történik. Talán mégis megüthettem magam, csak nem emlékszem rá. Igazából olyan hirtelen történt minden, hogy még én magam sem teljesen értem, hogy mi is van épp. Azt viszont tudom, hogy nem akarok kórházat. Legszívesebben szólnék neki, hogy inkább Adrianohoz vigyen. De ezt el is engedem végül, mert nem szeretném ha erről tudomást szerezne, meg magyarázkodni sem akarok, hogy miért egy idegen férfi kcsikázik velem hozzá.
- Csak egy kicsi levegőre van szükségem. Az ablakot leengednéd? - nézek rá szinte kérlelő tekintettel, és ha megteszi, akkor máris az ajtónak döltöm a fejem, hogy magamba szívhassam a be áradó friss levegőt. Határozottan jobb. Az viszont már szívás, hogy a telefonom használhatatlan, és rendesen megkönnyebbülök, hogy a férfi megengedi,hogy használjam az övét. Így legalább már biztos, hogy nem az elrablásom a célja. Megnyugtató.
- Köszönöm. - motyogom, miközben a telefonjáért nyúlok, bár egy ideig csak nézem a készüléket a kezemben, mert fogalmam sincs, hogy kinek és mit kéne mondanom. Végül sóhajtva írom be az Adriano számát - ami az egyedüli, amit tudok fejből -, és nem a hívás lehetőség mellett döntök, hanem csak egy üzenet írásánál. Úgy legalább nincs benne annak a veszélye, hogy a hangomból bármit is észre vegyen. "El romlott a telefonom. Minden rendben. Majd beszélünk. Az egyetlen és utánozhatatlan Dawn-od." Miután sikeresen el küldöm, annak ellenére, hogy nem lenne hozzá jogom, de ki kapcsolom a telefont, mert tényleg nincs kedvem ennél több magyarázkodásra, ha véletleül fel akarna hívni, vagy bármi. Csak annyit akartam, hogy tudja, hogy nem azért nem ér el az én számomon, mert bármi bajom is lenne. Annyira bele merültem a gondolataimba, hogy észre sem veszem, hogya kórházhoz értünk, ami miatt egyre idegesebb kezdek lenni. Nem értem minek ez a cécó. Már nyitnám is a számat, hogy tűnjünk el innen, de ebben a percben már ki is száll a kocsiból, és a másikban meg ismét az ölébe kap, mintha csak valami rongybaba lennék.
- Tudok a lábamon is menni. Felesleges ez az egész! - szólok rá kalimpálva, de természetesen ez is hiába, és amint be érünk a hatalmas épületbe, felfordul a gyomrom. Idegesen fújtatva túrok a hajamba egy fotelben ülve és reménykedek közben abban, hogy minél hamarabb túl esünk az egészen. Tényleg millió fontosabb dolgom is van ennél. A férfi kérdésére fel kapom a fejem és bólintok, majd óvatosan állok fel és lépek mellé, bár kicsit bizonytalanul, de legalább láthatja, hogy nem vagyok béna és magam is tudok menni. A táskámból elő kotorászom a személyigazolványom, és át adom a recepciós nőnek, hogy a lehető leghamarabb ki írja mit ki akar és fejezzük ezt be.
- Sokkal jobban vagyok. Mondtam, hogy felesleges ide jönnünk. - sóhajtok ismét mire a nő vissza adja az irataimat és közben int valakinek, mire hátra pillantok és látom, hogy közeledik felénk egy nővér. - Dawn. - ennyit tudok kinyögni mire a nő egész közel nem ér hozzánk, bemutatkozik, de bennem a pánik olyan nagyon erős kezd lenni, hogy szinte semmi nem értek abból, amit mond. Csak kimeresztett szemekkell nézek a férfire, aki minden bajom okozója, és szinte kétségbeesetten szorítom meg a csuklóját is.
- Figyelj, csak... Alden. Ha már ide hoztál nem hagyhatsz engem magamra jó? Nem tudom hová visznek és mit akarnak csinálni, de neked is jönnöd kell! - ha nem akarna jönni, akkor sem engedem el, így a nővér sem tud velem haladni, mert én biza egyedül ezt végig nem csinálom. Jelenleg pedig csak Alden van velem, akit hiába nem ismerek, de úgyis jobb, mint egyedül maradni.

Alden & Dawn

Szerencsére nem teszi szóvá azt, hogy ki kapcsoltam a telefonját, nem kér számon és nem is készül le harapni miatta a fejem, így megúszok egy kellemetlen vitát vele, mert ahhoz most egyébként nincs kedvem. Persze ha tudná, hogy kinek küldtem azt az üzenetet, akkor még ugyan nem lenne kedve számon kérni a tettem miatt, és még meg is köszönné nekem, hogy megoldottam azt a gondot, hogy Adriano fel tudjon hívni. Az ő bosszantása sem volt a célom, de mivel ismerem őt annyira, hogy tudjam, hogy egyből mindenfélére gondolna majd, ha nem tud elérni, így gondoltam értesítem, de az meg megint nem lenne jó, ha kitudódna, hogy éppen egy idegen férfi telefonjáról értesítem. Még normálisan kimagyarázni sem tudnám magam ebből a helyzetből, ami anélkül is elég kellemetlen, hogy számon kéne kérjen miatta. A rosszul létem bár egy kicsit az ablak lehúzásával csillapodik, de ismét elő jön, amint beérünk a kórházba, ahol nem csak a szag zavar, de még a bennem egyre fokozódó félelem sem csillapodik. Mert ha bele gondolok abba, hogy ki tudja milyen vizsgálatoknak leszek kitéve úgy, hogy semmi bajom, megőrülök. Mégis ha már itt vagyunk oda adom a személyigazolványomat, hogy megfelelően be tudják iktatni az adataimat, és inenntől már tényleg nincs visszaút, én meg egyre jobban nem értem azt, hogy hogyan kerültem ilyen hülye helyzetbe.
- Ahová siettem oda valószínűleg jobb, ha nem jössz velem, és mire itt végzünk valószínűleg már igencsak késő is lesz. - idegesen túrok a hajamba, és reménykedek abban hogy Kevin megússza egy kisebb veréssel, bár a tartozását mindenképp nekem fog kelleni megadnom, mert neki aligha van miből. Valószínűleg tiszta ideg most amiatt, hogy még nem értem oda és telefonon sem vagyok elérhető. Hát majd valahogy megértetem vele, hogy mi történt. Bár tiltakoznék az ellen, hogy bármit is ki fizessen itt Alden, hiszen egy idegen számomra, és a büszkeségem az ilyesmit nem nagyon fogadja el, viszont inkább hallgatok, mert nem is hiszem, hogy a fizetésem elég lenne egy ilyen kórház költségeihez, na meg azt amúgy is van mire most költenem. Talán mégis jobban jártam volna, ha értesítem Adrianot, mert ő segíthetne megoldani egyszerre mindent. De nem akarom, hogy ő is feleslegesen aggódjon, bár nagy valószínűséggel az üzenetemet elég furcsának fogja gondolni. Majd lenyugtatom valahogy, csak essünk túl mindenen itt. Minél közelebb jön hozzánk az a nővérem, annál nagyobb bennem a félelem, és végül amint elér hozzánk, készen arra, hogy magával vigyen, csak mint valami kisgyerek, úgy kapaszkodok bele Alden-be, ami valószínűleg kívülállóként igen csak furcsa látvány lehet... meg félre érthető is. Örülök, hogy végül azért mégse hagyja, hogy egyedül menjek el a fehér ruhás mosolygós nénikével, így csak mélyeket lélegezve megyek arra, amerre vezetnek és alig várom, hogy végre magam mögött tudhassam az egész épületet.
- Nem... a liftől nem félek. De a tűtől annál is jobban. Találj már ki valamit, hogy ne kelljen ezt végig csinálni. Nézd... semmi bajom. - mutatok végig magamon, majd ismét bele kapaszkodok, mert a szédülésem újra elő jön a hírtelen mozdulataimtól. A fene essen már belé! - Hát... ha vetkőznöm kell, akkor majd elfordulsz! De nem hagyhatsz magamra! - a hangom elég fenyegetően hangzik, és egy percig sem engedem őt el, hogy nehogy le lépjen innen. Én nem vagyok hozzá szokva a kórházakhoz. A szavait azonban, amit a bent ránk váró orvosnak mond, szinte nem hiszem el. Szúrós tekintettel nézek fel rá, mert esküszöm, mintha Adrianot hallanám. Még hasonlít is rá, csak egy kicsit fiatalabb. Végül az orvosra pillantok, és makacsul rázom meg a fejem is. - Nem szeretnék itt egyedül maradni. Kérem. - Az orvos végül - bár látszik rajta, hogy nehezére esik -, de bólint, és az ágyhoz vezet, ahová segít fel feküdni is. Dióhéjban én is felvázolom mindazt, ami történt, hiszen a kocsi szerintem még csak el sem ért, magamtól estem le a pánik miatt, beszéltem neki a szédülésemről, a hasamba nyílaló fájdalomról, a fej fájásról és a hányingerről is, amit a kórház szagja miatt csak még jobban érzek. Végül pedig bele törődve a sorsomba, hagyom, hogy lecsapoljanak egy kis adag vért belőlem, és még az ellen sem tiltakozok, hogy rá kössenek valami csövekre, bár a szemeimet végig csukva tartom és időnként felszisszenek. Nagyon remélem, hogy nem kell itt töltenem a napomat.
- Amíg le csöpög az infuzió, addig meg is lesz az eredmény. - mosolyog rám az orvos, én sóhajtva bólintok egyet. Az vajon mennyi időbe fog telni? Tényleg dolgom van...
- Most örülsz? El van cseszve mindkettőnk napja... - nézek rá végül Aldenre, és morcosan kapcsolom be a szobában lévő tévét, ami egyáltalán nem érdekel, de legalább eltereli egy kicsit a figyelmem. Mert magatehetetlenül feküdni egy kórházi ágyon nagyon nagy szívás.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy az orvos ki ment, talán egy kis időre még a szemem is elkoppanhatott, de amint megpillantom ismét, megkönnyebbülök. Talán végeztünk.
- A kismama és a baba is jól vannak. - felvonom a szemöldökömet, és elnevetem magam kínomban, mert azt hiszem, hogy össze téveszthették az eredményeimet valaki máséval. Vagy fogalmam sincs, hogy miről beszél. Látva az arckifejezésemet pedig, egyszer csak Aldenhez fordul és felé nyújtja a kezét. - Gratulálok. Apuka lesz. - itt meg végképp elveszítem a fonalat, és nagyokat pislogva igyekszem megemészteni mindazt, amit hallok, bár kutya legyek, ha értem, hogy ez az orvos miről is beszél igazából. Mi közöm van nekem ahhoz, hogy Alden apa lesz?

Minden egyes lépése le van követve, de nem tudok róla mit csinál, ezt külön kértem, hogy bármit tesz, csak akkor szóljanak ha baja van, mert arról akaok tudni, így talán fenntarhatjuk a magánszférát, na meg amiről nem tud nem fáj neki.
Így nyugodtabb vagyok, főleg, hogy most egy elég befolyásos francia család látogat el hozzám, akik nem a galéria látható kínálata miatt látogatnak el amerikába. Nem a legkedvesebb fajtából valóak, valami rosszul sül el jobb ha nem egyedül van, mert fogalmam sincs ki tud arról, hogy már nem vagyok annyira sebezhetetlen, mint eddig. Lehet nem titkoltam túl jól, mert eddig nem engedtem, hogy bárki lássa, hogy van gyengeségem, de már nyilvánvalóan van, és ez ő.
A raktár tele van olyan fegyverekkel, amik arra várnak, hogy vevőre találjanak. Nagy üzletet fogunk most ütni és ezt meg akarom majd ünnepelni vele, mással nem is tudnám, mert ilyenkor a rögtönzött reakcióm egy parti lenne, fehér porral és nőkkel, de azt hiszem ezt Dawn már nem nézné jó szemmel.
Jön egy üzenet valami ismeretlen számról és közben eszeveszetten cseng a telefonom, már a megbeszélés végénél járunk nem veszem felés meg sem nézem. Amikor már kezet fogunk és én jó pár millióval vagyok gazdagabb a vevő jó pár fegyverrel,ekkor ront be az egyik  emberem, akinek egészen biztos nem itt kellene lenni.
- Főnök azt hiszem Dawnnal történt valami, Milo követi a kocsit amibe beszállt, de nem nézett ki túl jól. - lesápadok és csak nézem, ahogy zihálva veszi a levegőt, valami kurva nagy baj, van ökölbe szorítom a kezem és előveszem a telefont. A testőrei ezerszer hívtak és az üzenetben az áll, hogy nem jó a telefonja. Próbálom hívni a számot semmi, vagy ezerszer hívhatom és állandóan kisípol, ami csak jobban fekúrt és olyan mértékben basztam a földre a telefont, hogy az kettétört.
- Hívd fel Milot és hozd a kocsit. - utasítom, érzem, hogy fel tudnék robbani, így ahelyett,hogy megvánám,amíg valamelyik nyomorult idehozza az autót beülök az egyikbe, és közben tárcsázom azt az féleszűt, aki nem volt képes megvédei a nőt, akit rábíztam, azt aki mindennél fontosabb és ha baja esett, én magam fogom kinyírni.
- Hol van? - veszem fel a telefont idegesen, miközben le sem szarom, hogy a piroslámpa már egy ideje élesen világít. Amint megkapom a választ már céltudatosabban és a kelleténél kétszer gyorsabban megyek az úton. A kormány ha nem lenne ennyire stabil már darabokra tört volna.
Amint a kórházba érek, hezitálok, de kidobom a nadrágomból a fegyvert, nem hinném, hogy ez itt kelleni fog, de amikor elindultam úgy éreztem nem árthat, de ide azért erős lenne bevinni.
Azonnal a recepcióhoz vetem magam és mintha túlságosan is vehemensen tenném hátrál meg a nővér, majd zavartan billeg közelebb.
- Dawn Gilberson itt van? - igyekszem higgadt lenni, de nehezen megy, csak int a szomszédos ajtó felé, ahol szerintem a sürgős betegeket kezelik, de az sem érdekel, ha fel kell forgatnom érte az egész kórházat.
A hely függönyökkel van elválasztva, simán húzom el az első kettőt, de sehol nincs. Már kezd felmenni a pumpám, amikor meghallom, hogy az egyik ajtó mögött beszélnek, közben Milo is befut de csak intek neki, hogy ne is jöjjön ide, ha jót akar nem vagyok jó kedvembe. Olyan hévvel tépem fel az ajtót, mintha meg kellene mentenem, pedig nem hiszem, hogy itt bajban lenne.
- Hát azt kurvára ajánlom neked. - hallom meg a szavakat, amikre földbe gyökerezik a lábam, mer tmegáltom Dawnt, a gratuláló orvost és egy srácot, akit életemben nem láttam, Dawn mellett állni. Egyértelműen nem értem a helyzetet, dühös vagyok, de látom, hogy kutya baja, terhes? Végülis én nem akartam tudni mit csinál, amikor nem velem van, de ha mással találkozgat arról tudnom kellett volna.
- Te ki a faszom vagy? - lépek egyet közelebb hozzá, szinte rá sem bírok nézni a nőre, akiért az előbb a világot felégettem volna, nem tudom a történetet és az arca ugyanolyan értetlen, mint az enyém, mégis mintha ezer felé törtek volna de ez nem ejt rajtam sebet, ilyenkor jön elő belőle az állat. - Valaki kurva gyorsan magyarázza el mi a  fasz folyik itt, terhes vagy baszki? - mutatok a srácra, hogy tőle, miközben teljesen kezdem elveszíteni az önuralmam, ezt az emberem is látja, és egy kicsit beljebb lép az ajtóba, hogy ha bármi van közbe avatkozzon, nem kellene felkeltenem a zsaruk figyelmét.
A kezemet ökölbe szorítva állok ott kettejük között és válaszokat várok, akarok, ha nem kapok, akkor ma itt valaki rohadtul meg fogja bánni, mert utálom ha átbasznak.

Alden & Adriano & Dawn

Szívesebben lennék valaki mással jelenleg, és örülnék, ha mondjuk Adriano lenne az, aki végig mellettem áll miközben a fehér ruhás orvos lecsapolja a vérem, de mivel Alden az egyedüli jelenleg, akire támaszkodhatok, így hát örülök, hogy az orvos végül megengedte, hogy bent maradjon velem. Ettől mondjuk a félelmem nem igazán múlt el, de legalább megnyugtató a tény, hogy mégis csak van bent valaki mellettem. Akkor is, ha még mindig feleslgesnek tartom ezt az egészet. Oké, valóban nem érzem magam túl jól, de nem hiszem, hogy feltétlenül egy kórházra lett volna szükségem. Talán elég lett volna leülni a levegőn egy padra és minden elmúlik magától. Szerencsére elég hamar túl esek a tű szúrásokon, igyekszem a lehető legfelnőttesebben is viselkedni közben, bár nem értem, hogy minek kell ki lógnia belőlem annak a csőnek. Nem vagyok valami halálos beteg, az isten szerelmére. Megkönnyebbülök egy kicsit, hogy az orvos el megy és szinte biztos vagyok abban is, hogy mire vissza tér, nekem lesz igazam, és valóban nincs kutya bajom sem. Csak a pánik, amihez nincs szükségem orvosokra.
- Csak ott kellett volna hagynod, és akkor nem boldogítnánk egymást még mindig. Már rég jól lennék, és végezném az ennél sokkal fontosabb dolgomat. - szólok vissza felháborodva, mert hihetetlen, hogy engem okol mindenért még mindig. Nem elég, hogy majdnem elgázolt és az akaratom ellenére hozott el idáig, de még neki is áll feljebb. Mindeközben pedig Kevinnel ki tudja mi lehet. Tuti biztos, hogy otthon majd megiszom mindennek a levét, mert nem értem oda ahová kellett volna a pénzzel. Bár be kapcsolom a tévét, annak reményében, hogy hamarabb telik az idő, ha azt nézem és nem kell hallgatnom az Alden csúfós megjegyzéseit sem, de még mindig olyan, mintha megállt volna minden körülöttünk. Így végül csak lecsukom szemeimet és átadom magam egy kicsit annak, hogy ki kapcsolódjon az elmém. Vagyis ebben reménykedtem, de azt hiszem, hogy csak pár perc lehetett az egész, bár az mégis olyan jól esett, mintha ujjá születtem volna. Kényelmetlen az ágy, még mindig irritál a bűz és hiányzik Adriano. De legalább Alden nem lépett le, azt hiszem, hogy komolyan azt hiszi, hogy felelősséggel tartozik értem. Pedig amúgy semmi köze hozzám. Az infúzió még mindig csöpög, ami miatt sóhajtok egyet, majd értetlenül pillantok Aldenre, mert először nem igazán értem, hogy miről beszél. Aztán, amint meglátom a kezében a telefonját, rájövök: Adriano valószínűleg próbált elérni. Nem véletlenül kapcsoltam ki azt a telefont... Már nyitnám is a számat, hogy szóljak, hogy azonnal kapcsolja ki a telefonját, de az orvos felbukkanása végül megakadályoz benne. Remek. Most meg még Adrianonak is ki kell találnom valamit. Az eredményeket hallgatva azonban teljességgel lesokkolok, mert mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, ami történik körülöttem. Milyen kismama? És milyen baba? És Alden hogyan lehetne apa? Mármint a kettőnek így együtt alig van valami értelme. Alden hamarabb kapcsol a hírre, mint én, mert én csak a fejemből bámulok ki és próbálom felfogni, amit hallok. Egy gyerek? Nekem? Nem... ez biztos csak valami vicc lehet.
- Ez lehetetlen... - suttogom inkább csak magamnak, holott ha jobban bele gondolok annyira mégsem az. De mégis. Mit kezdjek én egy gyerekkel? Megőrült ez az orvos? A fejem azonban hamar felkapom, amint meghallom a már számomra annyira ismerős hangot. A francba...
- Adriano? - pillantok rá, közben pedig kicsit feljebb tornászom magam az ágyban is. Komolyan... mi jöhet még erre a napra? Tényleg muszáj volt neki épp most betoppannia? Nyelek egyet, ahogyan közelebb megy Aldenhez, a kezem pedig ösztönösen csúszik a hasamra, amelyikben benne van egy... baba? Egyszerre lesz urrá rajtam a pánik a félreértett helyzet miatt és harag is, amiért így viselkedik. Durván. Az orvoson is látszik, hogy nem igazán van tisztában azzal, hogy mi is történik éppen, ez pedig számomra kellemetlen, mert csak a jó ég tudhatja, hogy közben mi járhat annak a fejében.
- Uraim! Ez egy kórház, ha kérhetem viselkedjenek! Másképp kénytelen leszek elküldeni önöket. - szólal meg végül a  fehérruhás minden bajom okozója, én meg közben azon gondolkodok, hogy mit kéne válaszolnom az Adriano kérdésére, ami elég bunkón hangzik egyébként. Honnan a fenéből tudja, hogy itt vagyok? Hát persze... az emberei tudhattam volna, hogy a sarkamban loholnak.
- Megnyugodnál, kérlek? - nézek végül az Adriano szemébe, majd Aldenre is, aki épp úgy nem érti valószínűleg ezt az egészet, ahogy én sem. Közben megrázom a fejem, mert kizárt, hogy terhes lehessek. Meg ez az egész helyzet teljesen abszúrd. - Alden és én... vagyis... mi nem is ismerjük egymást. - vakarom meg szabad kezemmel a fejem, miközben a másik még mindig a hasamon pihen, majd az orvos ismét oda lép hozzám és állít valamit az infuzión, ami még mindig bilincsként tart az ágyon.
- Szeretné, hogy el menjenek? - kérdezi közben tőlem, én meg megrázom a fejem, bár legszívesebben valóban inkább egyedül lennék. A doktor végül bólint és vet még egy egy erőteljes pillantást a férfiakra, majd magunkra hagy minket, valószínűeg ő is sejti, hogy amit meg kell beszélnünk az nem tartozik rá. Látom Adrianon, hogy mennyire dühös, ez pedig engem is azzá tesz és épp ezért úgy is vagyok vele, hogy nem magyarázok meg neki semmit. Had higgyen, amit csak akar. Már úgyis eldöntötte fejben, hogy az, amit a szemével lát, mind igaz is.
- Alden, ne is foglalkozz vele! Csak hozza a formáját. - sóhajtva fordulok el tőlük és a tévére próbálok inkább összpontosítani, és nagyon remélem, hogy Adriano észnél marad és nem kezd itt felesleges cirkuszokba. - Egyébként meg megkértelek egy párzsor már, hogy ne küldj utánam senkit! - fordulok az ajtóban álló embere felé, aki mozdulatlanul várja, hogy mikor lesz szükség arra, hogy bármibe is bele avatkozzon. A makacsságom pedig még mindig nem hagyja, hogy kimagyarázzam ezt a helyzetet. Remélem, hogy Alden is így tesz, hogy legyen oka mérgelődni. Ekkor tűnik fel az is, hogy a kezem már nem csak a hasamon pihen, hanem még simogatom is azt, így kénytelen vagyok végül le venni róla és inkább a távirányítot megfogni, mert ennek a babának úgysincs jövöje.

Nem áll messze tőlem az a fajta dühkitörés, amit  a  kórházba érve tanusítottam, a nővér pultnál még a jelenétem is aggodalomra adott okot, az orrlyukaim kitágulva, mint egy felidegelt bika ronottam be a függönyökkel elkülönített helységekbe, hogy megtalájam Dawn-t, aki ma olyan szépen tűnt el az embereim elől is, hogy mindenkire ráhozta a frászt. Nyilván nem segített, hogy a kórházba kell utána jönnöm, mert amíg nem tudom mi van vele csak egyre jobban kínozott a tudat, hogy baja esett és akkor valaki meg fog lakolni érte.
A hangját hallva tépem fel az ajtót és szinte azonnal leesik az állam, egy alig 30 éves forma srác áll mellette, és Dawn az asztalon van.
Hirtelen nem tudom hova kapjam a fejem, nyilván a kiborulás szélén állva sok minden jó nem jut eszembe a szituációval kapcsolatban és minden visszafogottság nélkül kérdezek rá mindenre.
- Nem tudok lenyugodni Dawn, miért itt kell megtudnom, hogy félrekefélsz? Ezért nem akartad, hogy vigyázzon rád valaki ugye? - én még elhittem, hogy ez egy normálisan működő kapcsolat lehet részemről is. Mindig hárítja ezt a dolgot, ahogy most is, pedig fogalma sincs mennyire nem okos dolog neki egyedül mászkálnia.
Az orvos igyekszik lecsillapítani, de csak annyira ér el, hogy figyelmen kívül hagyom, ha jót akar magának a kissrác és a doki nem szólalnak meg, le kell higgadnom, nem lehetek megint ennyire feszült ezt nem hozhatja ki belőlem egy nő sem és mégis itt vagyunk.
Amikor a srác közelebb lép higgadtságot látok rajta, pedig biztos vagyok benne, hogy nem az, de kurva jól játsza, ami nem segít a megítélésen, hogy igazat mond e vagy sem. Lindvall, bassza meg de ismerős a név, de amikor a feelségem szót kiejti szinte el is veszik ez az információ a fejemben.
- Szóval nem ismered. - nevetek fel idegesen, mert a látvány, ami elém tárul a tudat, hogy a nőm terhes, eléggé kétfelé viszi a fejemben lévő információkat. - Nem lehetsz terhes. - reagálok a srác szavaira, mert közben gratulál én meg csak nem akarom elhinni. Mi sosem akartunk gyereket, nem terveztük, mégis amikor mondja valamilyen fura jó érzés tölt el, ami Dawn arcától nem olvasható le, ő sokkal inkább van sokkban miattam is részben és a helyzet miatt. A hasát fogja, szóval igaz, de már a fejéhez vágnám a következő kérdésem, de kétség sem fér hozzá, hogy mi voltunk a hibásak.
Azt érzem hirtelen túl kicsi a szoba, túl sok az információs túlságosan kevés a magyarázat, és még nagyon ideges vagyok, nem forog az agyam, valakit hibáztatni akarok, de most elég valószínű, hogy én vagyok a hibás.
Sokkolódva nézem, a srácot és Dawn-t némán, mert úgy érzem az bőrömbe vájt körmömön kívül nem tudok mást tenni, ez a szerep, nem nekem való, és nem vagyok kész rá. Aztán jön a másik pofon, szinte azonnal nem várja meg amíg ez lecsillapodik, egy hang, amire Alden a fejét kapja és én ugyanezt teszem vele, talán, hogy a zavarom lepezzem, mert egy rohadt szó nem jön ki belőlem, vagy mert azonnal felismerem a nőt, aki elvette a szüzességem.
Catharina LINDVALL…
Elsápadok, a srácra nézek aki elindul kifelé, az emberem kiengedi, tekintetem követi őt és még hallom, ahogy beszél ahogy kimondja, hogy mama, a holland nyelv, amit a fülembe súgott anno, és örökre az emlékeimbe maradt. A hideg is kiráz, és egyszerre sújt le a felismerés, ami egyelőre csak egy kurva nagy vicc az univerzumtól és nincsen bizonyíték de én képes vagyok felkutatni, mert ez kezd tényleg nevetséges lenni mára.
- Állj meg, honnan ismered azt a nőt a tévében? - megyek utána, az emberem már az útját állja, és én azonnal mellette termek. Nem lehetséges, de ahogy nézem a srácot mégis, de ez valami hülye vicc, ha igazam van az mindent felborít, pedig tudom, hogy akkor ott nem volt köztünk semmi ami megvédett volna ettől a pillanattól.
- Hány éves vagy Alden? - szegezem neki a kérdést, mit sem takargatva a gyanúmból, mert efelejtek gondolkodni is hirtelen, azt is elfelejtem, hogy Dawn ott van, hogy terhes az én gyerekemmel, miközben a fejemben olyan gondolatok cikáznak, hogy Catharina gyereke, aki pont annyi idősnek tűnik, mint amikor először találkoztam a nővel, akire olyan boldogan nézett az előbb, és mamának hívta, hollandul beszélt és kurvára emlékeztet az arcvonása arra az emberre, aki visszanéz rám a tükörből.

Alden & Adriano & Dawn

Igazából nem is Aldenre vagyok dühös, amiért úgy alakult, hogy szükségesnek érezte velem kórházba jönni, hanem inkább ez az egész nap az, ami teljesen kiakaszt. Zavar a bátyám viselkedése, hogy még mindig nem képes felnőni, és, hogy folyton nekem kell ki húznom őt a szarból, idegesít a hülye szédülésem, az is, hogy Adriano nincs itt velem és valószínűleg ez így jobb is, és még az is, hogy segítséget sem kérhetek tőle a bátyámat illetően, mert nem akarom, hogy valami maffiás módon oldja azt meg. Kevin olyan amilyen, de a testvérem, és nem szeretném, ha bármi baja is lenne, bár nem tudom, hogy meddig tudom még titokban tartani a kilétét Adriano előtt. Erre a környékre meg valószínűleg magamtól sosem jönnék, hiszen ki nem állhatom az itt lévő csillogást és még az embereket sem, akik azt hiszik, hogy mert pénzük van máris övék a világ. Szóval összességében a mai napomon mindennel is problémám van, és kurvára nem akarok veszekedni egy idegen férfivel, aki talán csak segíteni szeretett volna azzal, hogy most itt vagyunk, de idgesít, hogy folyton beszólogat. Az infúzióra felkötve pedig úgy érzem magam, mintha ide lennék láncolva szó szerint.
- Mond te ilyen vagy alapjáraton? Mármint gyakran szoktál kötekedni csak úgy? Te ütöttél el majdnem, ha ezt elfelejtetted volna. És engem tartasz felelőtlennek? Csak azért, mert történetesen egy oltári sürgös dolgom lenne, ahová siettem, és baromira nem itt kéne lennem helyette. Szóval inkább fogd be... - miközben beszélek, idegesen fújom ki magamból a levegőt és bár bocsánatot kér, attól még nagyon is kellemetlen ez az egész. De legalább itt van velem, mert annak ellenére is, hogy nem könnyű vele szót érteni, én örülök, hogy nem hagy magamra. Nem vagyok félős egyáltalán, de a kórházaktól egyenesen írtózok. Ez az egyedüli hely ahová sosem szeretnék jönni, és ha Alden ne cipeljen idáig, akkor valószínűleg nekem eszembe sem jutott volna. Idegesen túrok a hajamba, amint közli velem, hogy Adriano többször is keresett és már nyitnám is a számat, hogy rá szóljak, hogy azon nyomban kapcsolja ki a telefonját, mert én nem véletlenül akartam úgy, hogy ne tudjon felhívni, de az orvos megelőz, bár amiről beszél arra nem igazán voltam felkészülve. Sőt nem is értem. Én terhes, hogy lehetnék? Na és Aldennek mi a túró köze van hozzá? Ha csak egy kívülálló lennék valószínűleg jót nevetnék ezen a szituáción, de főszereplőként ez annyira nem is vicces. Főleg akkor válik igazán komollyá a helyzet, amikor meghallom az Adriano dühös hangját, amitől én is haragossá válok. Nem csak azért, mert látom, hogy nem sok választja el attól, hogy felképelje Aldent, de amiatt is ahogyan velem beszél. Sőt maga a jelenléte miatt is. Mert nem tartom igazságosnak, hogy mindig mindenről tudjon velem kapcsolatban. Ez bosszantó. Legszívesebben hozzá vágné valamit. Mindkettejükhöz igazából.
- Vállogasd meg a szavaidat... - bár legszívesebben üvöltenék, de a hangom nagyon halk, még el is csuklik egy kicsit. Bár sokkal jobb lenne, ha az orvost inkább arra kérném, hogy zavarjon el mellőlem mindenkit, de erre most képtelen vagyok. Nem akarom, hogy Alden ártatlanul egy áldozattá válljon. Miattam. - Az embereid védelmére nem szorulok rá. Tőled kéne inkább... -nem fejezem be a mondatomat, csak inkább sóhajtok egyet, mert nagyon nem szeretném ha épp most hagyna magamra. Basszus... ha igaz, amit az orvos mondott, akkor tőle lesz gyerekem. Ez persze normális helyzetben talán jó is lenne, de a mi esetünk minden csak nem normális. Én nem akarok maffiák közé gyereket szülni... Azt sem szeretném, hogy a hasamban lévő akármi miatt, azt érezzük majd mindig, hogy összeköt minket. Én nem akarok osztozni Adrianon. Még egy gyerekkel sem. Az én gyerekemmel sem.
- Nem lehetek terhes? - nevetek fel gúnyósan, mert hát igen. Én is azt hittem, hogy ez lehetetlen. De már egy ideje nem szedem a fogamzásgátlómat, mert a nőgyógyászom azt javasolta, hogy tartsak szünetet. Ő meg rohadtul nem vigyázott. - Most azt szeretnéd, hogy részletezzem, hogy miért is van meg az esélye annak, hogy épp... bennem legyen egy GYEREK?  - mutatok a hasamra, majd Aldenre is rá pillantok, aki valószínűleg nem kíváncsi a részletekre. Az azonban meglep, hogy a kezem a hasamon is marad. Már csak az hiányozna, hogy felébredjenek bennem az anyai ösztönök. Ez a gyerek nem fog megszületni. Főleg így nem, hogy Adriano miket vágott a fejemhez. Nem vagyok olyan, mint amilyennek folyton titulál. El fordítom róluk a fejemet miközben Alden elmeséli, hogy mi hogyan történt, bár én szívesen hagytam volna még egy kicsit őrlődni Adrianot, mert megérdemelné, hogy kétségek között legyen. Persze nem hibáztatom emiatt Aldent... amilyen szigorúan néz ki a gyerekem apja, szerintem még azt is meggyónná bárki, ami nem is az ő bűne.
- Én tényleg sajnálom, hogy ebbe bele keveredtél... - mosolygok rá Aldenre ismét, és tényleg jobbnak látom, ha távozik most, így nem akarom marasztalni. Felvont szemöldökkel nézek aztán végül én is a tévé felé, amelyet Alden is távozás helyett, és Adriano is úgy bámulnak, mintha épp a lottó nyerteseket mondanák ki. Pedig csak egy ostoba reklám megy, amiben amúgy semmi érdekes nincs is. Megköszörülöm a torkomat, mielőtt a nyála mindkettőnek el csepegne, de arra nem számítok, hogy Alden után Adriano is magamra hagy, mintha nem is most derült volna ki, hogy szülők leszünk. Idegesen fújom ki a levegőt, és azzal a kezemmel, amelyikből nem lóg ki a cső a hajamba túrok idegesen és bízok abban, hogy nem csinál ennél nagyobb jelenetet Adriano, akiben most nagyot csalódtam. Miért nem hisz nekem? Ha hinne nem ment volna Alden után.

Össze vissza beszélek, amikor belépek és az a látvány fogad, hogy Dawn fent fekszik az asztalon egy diegen férfi mellette és az orvos, majd benyögik, hogy terhes, ez én Dawn-om terhes, de nem lehet az, jogosan szalad ki a számon, de minkettő fél részéről látom az értetlenséget, hogy miért ne lehetne. Igen ez hülyeség volt, de lesokkoltam, minden egyben, hogy azt hittem baja van, és erre kell idejönnöm, a hír, amit én sosem akartam hallani. Nekem ne gratuláljon ilyen miatt senki, ez nem az én jövőm, nekem egy gyerek nem a jövőképem és soha nem is volt. Nem foghatom a hirtelen meglepettségre a viselkedésem, ami mindenkit meglep, talán Dawn-on kívül a szobában, az emberem jelenléte sem segít, de nem tudtam mi történik, nem megyek sehova egyedül, főleg ha bennem van az érzés, hogy a nőmmel van valami, amikor egy kórházba jövök utána.
- Nem egyáltalán nem akarom, hogy elmagyarázd, csak ezt így nem terveztem. - már hebegek habogok, a szemem teljesen ki van kerekedve és érzem, hogy túl kevés ital csúszott ehhez a helyzethez belém, de kezelni kell. Nem vagyok a helyzet magaslatán, a srác közben kislisszol és akármennyire is ott akarok maradni Dawn mellett, hogy elmondjam neki mit érzek még én sem tudom és közben ey olyan arc jelenik meg előttem, akit nem láttam már vagy 23 éve, és mégis elég mély nyomott hagyott bennem. A srác arca felderül a láttán és hirtelen csak kapkodom a fejem. Ennyire szorult helyzetben, amikor nem tudom mit tegyek még nem voltam.
Mielőtt a srác kimegy még elejt egy szót, ami nem tetszik, de nem szólok vissza neki, mert lefagyok, több okból is, egyszerre úgy érzem, hogy valami vihar gyűlt fölém és minden oldalról soroznak. Tudom, hogy nem kellene kimennem utána, de a Mama szó és Catharina hirtelen ver fejbe és szinte lesápadok érzem, hogy minden vér kifut az arcomból és utána eredek. Nem kellene otthagynom Dawn-t, de ösztönösen mozgok és látom a srác fején, hogy ő is meglepődik, de igazából én is, olyan hirtelen cselekedtem, hogy nem is vetem figyelembe hogy ebben az egészben nem egyedül vagyok benne.
A kérdéseimet azonnal neki szegezem, ami meglepi őt, engem a válaszai azonban cseppet sem és ez megijeszt. Van egy hang ami azt üzeni, hogy ez a srác, nem csak Catharina Lindvall fia, mert ahhoz a nőhöz volt közöm, nem is kevés, és pont azelőtt mielőtt a srác megszülethetett. Az agyam forog, miközben furcsán bámulom őt, méregetem és szinte hevesebben kezdem venni a levegőt. Tudom, hogy csak rá kéne kérdeznem, hogy ki az apja, de neki foglama sincs róla, hogy én ismerem az anyját, közelről is és egy fiúnak ehhez nem is biztos, hogy kell, hogy köze legyen. De az anyja akkoriban elég kapós volt, az a nő egy istennő, még ma is ahogy megláttam, de azt mondta, hogy rajtam kívül nincs más neki. Még velem sem akarta összeszűrni a levet, de túlságosan is jól tudom forgatni a szavakat és könnyen levettem alábáról. Talán túl könnyen, aminek az eredménye itt áll előttem.
- Nem lesz balhé Alden nem azért kérdeztem, csak kíváncsi voltam. - hazudom neki simán, teljesen egyszerűen, miközben az agyam felrobban. - Megmentetted a nőt akit szeretek és mint kiderült a gyerekemet is, és azt hiszem a korábbi kirohanásom miatt tartozom egy bocsánatkérés. És szeretném meghálálni neked. Nem tudom mennyire vagy művészi beállítottságú, de lesz egy est a galériámban kérlek gyere el, nagyon hálás lennék ha ott lennél és tudnánk beszélni egy két szót. Anyád nagy rajongója voltam régen. - nyelek egyet és átadok neki egy névjegyet. Úgy érzem pillanatok alatt változott meg bennem valami, de nem akarom, hogy igazam legyen. Talán azt akarom igazolni, hogy nincsen semmi közöm hozzá, vagy azt, hogy van, de ki kell derítenem, hogy Alden az én fiam e, met minden azt súgja, hogy igen, ha igazam lesz akkor minden megváltozik, Dawn a gyerek és Alden, akik egy napon egyszerre zuhantak a nyakamba és még fogalmam sincs hogyan dolgozzam fel, pedig még semmi sem biztos, csak a gyanúm.

Alden & Adriano & Dawn

Azt se tudom, hogy mi bosszantson jobban jelenleg. Az, hogy Alden ide hozott az akaratom nélkül, és most nem csak, hogy kiderül, hogy van a hasamban egy gyerek, de még Őt is gondolják az apjának... vagy inkább az, hogy Adriano fittyet hányva a kérésemnek, miszerint nem akarom, hogy bárki is kövessen, mégis könnyedén talált rám, vagy inkább az, hogy olyannak néz, aki képes felcsináltatni magát valaki mással és olyasmiket vág a fejemhez, amik rendesen még roszul is esnek. Rendben, tudom, hogy sokszor voltam másokkal is még mellette, és azt élvezettel dörgöltem az orra alá mindig... de akkor még nem volt ilyen a kapcsolatunk. Sőt semmilyen nem volt igazán, csak kölcsönösen használtuk egymást. Még most sem igazán értem, hogy hogyan jutottunk idáig, de a gyerek az egyszerűen lesokkol, pedig általában ennek az emberek örülni szoktak. Hát én kurvára nem vagyok boldog, és amint látom Adriano sem az. De az, hogy azt mondja, hogy nem lehetek terhes egy kicsit meglep. Azokból kiindulva amiket csinálni szoktunk, rohadtul meg van rá az esély, nem gondolom hogy túl a negyvenen is fel kéne erről világosítanom. Persze nem hibáztatom, hiszen szólhattam volna, hogy nem szedem egy ideje a fogamzásgátlót, mert az orvosom szerint nem ártana szünetet tartani vele... de mindig ki ment a fejemből. Meg hát valljuk be, nem is igazán gondoltam még én sem arra, hogy amint abba hagyom a gyógyszerek szedését rögtön így is járok. Mert jelenleg úgy látom, hogy ez csak engem terhel. Mindketten egyértelműen a tudtomra adták azt, hogy nem kíváncsiak a gyerek csinálós történeteink részletezésére, így csak sóhajtok.
- Hát cseszd meg, jó? Szerinted én így terveztem? - persze, hogy mérges vagyok rá. Mert támogatnia kéne és félre tegye mindazt, hogy épp egy idegen férfi volt velem. Na és aztán? Ez nem jelenti attól azt, hogy mindenki alá be fekszek, akinek a lába között valami lóg. Én szégyellem magam Alden előtt, akire már igazából nem is haragszok, sőt egy kicsit sajnálom, hogy bele keveredett ebbe. Így csak intek felé egyet egy hálás mosollyal az arcomon, és nem próbálom meg rá venni, hogy maradjon, pedig szívem szerint inkább Adrianot zavarnám most el helyette. Mert Ő bántott meg. Bár azt nem értem, hogy mi olyan érdekes a tévében, amire mindketten fel kapták a fejüket, de nem is hiszem, hogy túl nagy jelentősége lenne annak. Az viszont egyáltalán nem tetszik, hogy Alden után Adriano is elmegy. Idegesen túrok a hajamba, mert félek, hogy bántani fogja azt a srácot, pedig Ő tényleg ártatlan. Végül óvatosan ülök fel és az infuziómat figyelem, próbálom ki találni, hogy hogyan vehetném ezt le magamról, de szerencsémre épp ebben a pillanatban jön be egy fehér köpenyes nővérke, aki jelenleg az egyetlen reménységem.
- Kérem... szeretnék végre haza menni. - szólok rá, ő meg közelebb lépve hozzám nézi a rám kötött valamit, ami még mindig csöpög, de szerintem már feleslegesen. Tényleg sokkal jobban érzem magam le számítva az idegességemet.
- Még egy kicsi és vége. - szól vissza mosolyogva, barátságosan a nővér, de én makacsul rázom meg a fejem. Tényleg nem bírok tovább ezen a helyen maradni. Muszáj meg keresnem Adrianot és Aldent.
- Jól vagyok. Nem akarok többet itt maradni! - szólok rá ezúttal kicsit erélyesbben, mire megvonja a válát, de végül ki veszi a kezembe rakott csöveket. Kicsit még fel is szisszenek, miközben le ragassza a tű okozta sebet, majd végül óvatosan húzom le a blúzom úját és a táskámat, meg kabátomat is ott hagyva lépek ki a teremből. A nővér még motyog valamit utánam, de nem figyelek a szavaira. Az azonban meglep, hogy csak a folyósóig jutottak el és egyáltalán nem is tűnik dühösnek egyikőjük sem. Mégis akkor mit olyan fontos megbeszélniük, amit mellettem nem tudtak volna? Veszek egy mély levegőt, ki fújom azt, majd óvatosan lépkedek egész közel hozzuk. Megállva Adriano mellett, fogom meg a kezét, mert semmi kedvem vele veszekedni. Ma már nincs erőm hozzá.
- Menjünk innen kérlek. - pillantok fel rá, majd barátságosan Aldenre is, és bár nyitom a számat, hogy megkérdezzem, hogy csinált-e vele bármit is a mellettem álló férfi, de végül úgy döntök, hogy nem akarom tudni. Mára ennyi épp elég volt.

Nem is tudom mire véltni az egész napot, minden egyszerre szakadt rám, pedig az egyikben még nem is vagyok biztos, mintha Alden nem egy srác lenne New York-ból, hanem sokkal több annál, amiről még ő sem tud. Vajon a megérzésem nem csal? Lehet csak túl sok volt így a gyerek dolog egyben és már csak beképzelem, mégis utána megyek, mert nem hagy nyugodni a dolog, hogy nekem van hozzá közöm, a beszéde is olyan, ahogy a szája mozog, a szemei és az arca, rengeteg minden van az anyjából benne, ahogy kiejti, hogy ki is a tévében szereplő nő számára, de fellelni vélek benne más ismerős vonásokat, amik egyenesen megrémisztenek.
Nem tudom mit mondjak, amikor közli velem, a dolgokat, amik egyre világosabbá teszik az egész elképzelésem, ami kezd kikristályosodni, a korával, az anyjával, és azzal a ténnyel, hogy én és az anyja, pontosan annyi ideje voltunk együtt, ahogy ő megfoganhatott. Rémképek, vagy remény, már magam sem érzem a kettő között a különbséget, csak cselekszem. Minden hezitálás nélkül adtam neki oda a névjegyem és közlöm vele, hogy meg akarom hálálni enki, hogy behozta Dawnt és persze beszélni akarok vele, kideríteni, hogy mi ez az egész  fejemben.
- Hétvégén lesz és ragaszkodom hozzá, főleg ha elutazol, mert akkor utána nem lesz időm megköszönni neked. - Dawn is mellénk csapódik és menni akar, nem tudom, hogy bevonjam e őt, vagy várjak még vele, valószínűleg nem kellene a nyakába öntenem ezt is, eléggé lestrapálta ez az egy gyerek, ami benne van, a tény, vagyis a gondolatok a fejemben, még szerintem rátenénk egy lapáttal és nem akarom még jobban tönkretenni.
Egy kicsit furán érzem magam, hogy máris elutazik, pedig még semmi sem biztos, mégis olyan bizonytalan vagyok és instabil, azt érzem kizuhan a talaj alólam egyenesen a szakadék felé és nem tudom irányítani mert valaki más viszi a gyeplőt, amihez nem vagyok hozzászokva és nem is tetszik annyira.
A musical-ek és én nem vagyunk valami közeli barátok, mert egyenesen irtózom a sok zenélő embertől a színpadon, mégsem gondolkozok a válasszal. - Ha meghívsz együnk, ennyivel igazán tartozunk neked. - fogalmam sincs hova lettek a tökeim és miért akarok ennyire a közelébe férkőzni, egy nemleges választ akarok kapni, hogy az elképzelés a fejemben nem létezik, talán a anyját kellene megkeresnem, de akkor ha rávágja, hogy igen akkor minden olyan gyorsan fog történni, így talán van időm megismerni Aldent, aztán ki tudja lehet felesleges, mert az égegyadta világon semmi közöm nincsen hozzá. A sors nem kedvel engem, de nem húzom az idejét és látom, hogy Dawn is nyűgös, ami érthető, így inkább elköszönök tőle és amint szétválnak útjaink ülünk be a kocsiba.
- Lesz miről beszélnünk. - fújom ki a levegőt beülve és hátravetem a fejem, től sok volt a mai nap, nagyon sok, de csak pihenni akarok, és készülni a hétvégére, lehet sok minden fog akkor nyilvánosságra kerülni.