Első ránézésre - meg másodikra is - vérbeli lázadó: imádja a fekete színt, a bőrdzsekiket, az ilyen-olyan bizsu nyakláncokat, gyűrűket és fülbevalókat (the more the merrier), a piercingeket, a bakancsokat. A haja eredetileg sötét-, étcsokoládé barna, de jelenleg szőke és pink színekben pompázik - professzorai legnagyobb bosszúságára. Első tetoválását még tizenöt éves korában szerezte, és máig, időről-időre megjelennek újabbak a porcelánbőrön. Sminkje alapvetően visszafogott, leszámítva feketével kihúzott szemeit, ami miatt zöldes íriszei inkább tűnnek mélybarnának, semmint borostyánszínűnek, és a zöldes-sárgás cirmok is a sötétbe vesznek szivárványhártyájában. Körmeit igyekszik rendszeresen festeni, de gyakrabban van lepattogva a lakk, mint nem.
Direkt nem áll be a sorba és nem zavarja az sem, ha kimarad a kampusz klikkjeiből. Köszöni szépen, de ő, Delia, tökéletesen megvan és elboldogul egyedül. Így volt ez, példának okáért, öt éve is, és mit sem változott ez a mai napig. Megközelíthetetlennek, érdektelennek, keménynek és ridegnek tűnik, ez azonban csupán a felszín, afféle védelmi mechanizmus, ami az évek alatt alakult ki benne, és vetíti ki a környezetére. Talpraesett, intelligens - nem csak book smart -, mondhatjuk azt is, hogy rafinált, olyan valaki, aki szeret tilosban járni és olybá tűnik, hogy nem fél a következményektől sem, hiszen feltalálja magát. Miért is félne, ha nincs veszíteni valója?
Ő volt az a lány, aki a gimi udvarában, egy eldugott zugban, vagy akár a lányvécében cigizett, csak és kizárólag azért, hogy ne kobozzák el a dobozt és annak tartalmát. Ő volt az, aki képes volt a hét közepén is elmenni egy buliba, ha éppen ahhoz volt kedve. Ő volt az, aki mindennek-, és annak dacára, hogy a termek leghátsó sorában ült, a legtöbb esetben jó jegyeket kapott - habitusát és életstílusát figyelembe véve ez egészen szép teljesítmény volt tőle -, ami mindig, újra és újra kérdéseket vetett fel-, nem csak a társai körében, hanem a tanári karban is.
Ezeket a kérdéseket pedig helyette válaszolták meg.
Hosszú évek bullyzása rakódott le arcán, mígnem olyan vastag nem lett a bőr rajta, hogy mára már önszántából, mosolyogva fordítja oda másik orcáját is a pofonért.
Alapvetően egyébként egy szorgalmas, jó szándékú, hűséges fiatal nőről van szó, akit az élet és a körülmények edzettek olyan keményre, mint, amilyen. Becsületes és nem szereti az igazságtalanságot, kinyitja a száját, felszólal, ha ilyesmit tapasztal, de indokolatlanul semmilyen parázsvitába nem áll bele - tűnhet e miatt úgy is, hogy túlságosan nagyra tartja magát, vagy fent hordja az orrát ahhoz, hogy piti dolgokkal foglalkozzon, de egyszerűen nincs sem türelme, sem kedve, sem humora faszságokon pörögni. Ha nem kérdezik, nem mondja el a véleményét és nem önti szavakba a gondolatait, nem kíváncsi mások viselt dolgaira, nem avatkozik bele senki magánéletbe, nem érdeli, hogy ki-kivel kavar, hogy milyen bulik lesznek a héten. Azonban, ha kérdezik nyers és őszinte, nem kenyere a köntörfalazás, vagy a szépítés, nem esik nehezére saját gondolatait - még, ha esetleg bántóan őszinték is - kimondani.
Tudja milyen érzés az, ha ki van pécézve, ha célkeresztben van, ha kikezdenek vele, ha bekóstolják, éppen ezért az ilyen dolgok már leperegnek róla. Látszólag, de valójában eltelhetett bármennyi hét, hónap, vagy év, minden kimondott szó, ráaggatott gúnynév, bűzként terjengő pletyka éppúgy fáj, mint korábban, csak már nem olyan marón, mint valamiféle sav.
Nincs sok barátja, de, akik vannak, azokért kiáll, tűzbe teszi a kezét és a világ végére is elmenne értük; hűséges típus, és nem igazán érdeklik a külsőségek, a pletykáknak sem hisz. Keveseket enged be az életébe és kevesek életének akar a része lenni, de, akiknek igen, azokért őrülten merész dolgokat is képes lenne megtenni.

A családja rossz hírnévnek örvendett a környéken, sokan ismerték az anyját, Oliviát is, és nem a világraszóló almás pitéje vagy brownie-ja miatt, jobb is, ha ennyiben maradunk.
De mindig volt meleg étel az asztalon, mindig volt hova hazamenni.
Cordelia néha haragszik az anyjára, máskor felnéz rá, hiszen egyszerre egy csődtömeg a nő és édesanya, akinek mindig, mindig a gyerekei voltak az elsők, hullámzott is bármennyire a szartenger.
Még most is élénken él a lelki szemei előtt, amikor a rendőrség megjelent a szűk lépcsőházban, egy későnyári napon, és drogterjesztés és fogyasztás vádjával anyját bilincsbe verve vitték el, őt pedig egy intézetbe, ahonnan a nagynénje tudta csak kihozni, hosszú hetekkel később. Javítóba kellett volna vinniük Deliát is, és ezzel ő is tisztában van, ugyanis ő maga is árult anyagot, csakúgy, mint Olivia: anyja készletéből vett el valamennyit, mindig csak egy keveset, hogy ne legyen feltűnő. Önző mód magának akarta a pénzt, hogy mihamarabb leléphessen otthonról és maga mögött hagyhassa a múltját, miközben azzal vigasztalta magát, hogy így Oliviának is kevesebb marad. Hellyel-közzel ennek a lopásnak köszönhető, hogy a megcsappant készlet miatt az anyja csupán öt évet kapott, ami jó magaviselet-, és szorgalmas terápiák látogatásával és fejlődéssel csökkenhet.
Arról persze Cora sem szólt, hogy tudomása van a szerekről.
Napjainkban ő folytatja - persze sokkal kisebb körben, főként bulikban - anyja bizniszét, és, amit ő maga is elkezdett már korábban, e mellett, bár, nem büszke rá, de eléggé ügyes tolvaj.

Bátyja jelenleg az Államokat járja, nem túl gyakran beszélnek telefonon, vagy a szociális média valamely platformján.
Mindennapjait a régi, családi fészekben tölti, egy nem túl tágas, nem túl impozáns lakásban, Queensben, melyen nagynénjével osztoznak - ki tudja még, meddig.

- Fiatal vagyok, és kell a pénz. Negyven-hatvan, ez az utolsó ajánlatom, vagy keress másik balekot, aki terítheti a cuccodat – vonom meg a vállamat, és úgy teszek, mintha nem félnék kibaszottul – a velem szemben állótól, azoktól, akik mögötte-, meg alatta állnak, meg a következményektől, ha esetleg lebukok. De az a helyzet, hogy megfogta velem az isten lábát, és most nem nagyképű vagyok, csak az ő fejével gondolkozom: fiatal, egyetemista, buliból-buliba tudok menni, ha úgy van, és mindkettőnk érdeke, hogy időről-időre így legyen, azonban nem nehéz az egyetemen kuncsaftokat találni, ami azt illeti. Különben is, mindenkinek van egy ismerőse, akinek kell a cucc. Nem rajtam-, avagy általam fogja megkeresni a bevétele nagyját, de én biztosan ki tudom szórni az olcsóbb dolgokat, a nagykutyák meg azzal a konccal szórakoznak, amivel akarnak, én beérem az ekivel meg a fűvel is, cserébe csupán negyven százalékot kérek a bevételből.
- Legyen – fogadja el felé nyújtott jobbomat, és azzal a lendülettel egészen meg is szorítja és nagyon-nagyon közel ránt magához; érzem a dohánytól bűzös leheletének melegét az arcomon és az orrom hegyén. – De ne bízd el magad, és ne bukj le, világos? – erélyesen bólintok, de nem feszülök markába, egyszerűen kivárom, hogy elengedjen. – Tökösebb vagy, mint az anyád volt, az tény – nem így fogalmaznám meg. Én okosabb vagyok, mint az anyám – jelen időben egyébként -, ami annak köszönhető, hogy kettőnk közül én nem drogoztam szét az agyamat, és tisztán látok és gondolkozok, és nem akarok mindent felszívni, leszívni, belőni, elszopogatni, lenyelni, a nyelvem hegyére tapasztani.
- Igyekszik az ember lánya – már-már bájosan mosolygok a férfire, mielőtt hazaindulnék a lepusztult, gazzal benőtt focipályáról, ahol a meetinget tartottuk.

Jó volna egy másik életben ébredni – ez az első gondolatom minden kurva reggel. Jó volna, ha nem kellene a pénz, meg a munka miatt aggódnom, és elég lenne csak a hétköznapi dolgokkal foglalkozni: az egyetemmel, a fiúkkal, meg, hogy mit vegyek fel, hogy mikor-hova-kivel menjek. Jó lenne egy olyan élet, amiben nem az az utolsó emlékem a játszótérről, hogy, míg én a bátyámmal hintázok, addig anyám a bokrok és fák jótékony takarásában cserél apró, fehér tablettákat zöldhasúakra. Ha tarthattam volna születésnapi bulikat. Ha lehetett volna egy kutyám. Ha nem a testvérem kinőtt ruháit öröklöm meg. Ha nem csak a nagyi nevel fel bennünket. Ha nem adják egymás kezébe a kilincset anyám barátai – ha néha az apám is feltűnt volna a színen, de ő csak eltűnt és soha többé nem keresett minket. Néha eljátszom a gondolattal, hogy nem magától ment el, hanem menekült, mert anya elkergette, vagy kiderült, hogy miket használ, hogy mit csinál, amikor épp nem otthon van, vagy dolgozik.
Szeretném azt gondolni, hogy anya baszta el, de, akkor mégis miért van a fiókban egy fémdoboz, tiltott dolgokkal tömve?

Minden megváltozott, és végtére minden ugyanaz maradt. Vannak kedves, régi jó barátaim a gimiből a kampuszon is, akik előszeretettel híresztelik, hogy csak és kizárólag azért lehetek most itt – miközben úgy néznek rám, mint a véres késre, és úgy, hogy hálásnak kellene lennem érte, hogy elértem ezt -, mert letérdeltem egy tanár előtt. És leszoptam. És szünetekben a tesi terem raktárjában döngetett egy matracon. Szó szerint ő nyomott be ide, én pedig készséggel nyaltam érte, hogy itt lehessek. És minél inkább, minél hangosabban, minél kétségbeesettebben ordítod, hogy ez hazugság, annál inkább azt gondolják, hogy ez a valóság. A tanári karig nem jutott el a pletyka, az anyámnak nem meséltem, a bátyámnak meg még úgysem, hiszen abból csak még nagyobb botrány lett volna, ha tiszteletét teszi a suliban és elkeni a szájukat.
Kis kedvenc. Öleb. Fasszopó.
Három éve, minden kibaszott nap a fejemhez vágja legalább egy valaki, olyanok is, akik nem is ismernek, akik még a rendes nevemet sem tudják, csak ezeket.
- Miért nem szólsz? – kérdezi a legjobb – és talán az egyetlen – barátnőm. Nagy levegőt veszek, és felvonom egyik szemöldökömet.
- Egy idő után minden pletyka unalmas lesz, mert a régiek helyett lesznek újabbak – hanyagul vonom meg a vállamat, felpillantva a művészettörténet könyvből. – Az emberek sokszor elkönyvelnek valaminek, vagy valamilyennek, anélkül, hogy megismernének, és tökéletes pajzs az, ha mást piszkálhatsz és mások is másnak szólnak be, nem neked – magyarázom a logikát, legalábbis azt, amit én gondolok mögé. – Egyszerűbb, mint a saját hibáikkal szembenézni és dolgozni önmagukon, vagy a saját életükkel foglalkozni – nem ártottam senkinek, legalábbis, egy ideig nem. Volt, hogy fenyegetőztem az ír családommal – elég népszerű a maffia a popkultúrában, jobb is, ha ennyiben maradunk -, volt, hogy beintettem annak, akinek nem tetszett a lényem, volt, hogy meglöktem valakit, volt, hogy gyomorszájon vertem valakit. Nem volt helyes, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy jó érzés sem volt.
Aztán persze ott a másik véglet: a (törzs)vásárlóim. Akik nem szólnak, akik nem keresik sem a szemkontaktust, sem a társaságomat, legfeljebb a nap végén, egy eldugott helyen, hogy bizniszeljünk. Nem dobnak fel, mert tudják, hogy velem buknak ők is – és azért itt is releváns szerepet játszik az ír maffia család, ami nem is maffia, és már családnak sem igazán nevezhető.

Kurva szar napom volt, és nem vigasztal, hogy ma még a bárban is le kell nyomnom egy műszakot. Újra, és újra, akárhányszor kiváló osztályzatot kapok, újra felröppen a felvetés: tuti kavar vele a Fasszopó. Azt viszont nem engedhetem meg magamnak, hogy rontsak, csak azért, hogy leszálljanak rólam, mert akkor nem csak az ösztöndíj ugrik, hanem az elképzelt jövőkép is, amiben sikeres vagyok, és nem Queensben baszom a rezet drogfutárként.
És abban a pillanatban, amikor blazírt képpel, mindenféle átéléstől mentesen törölgetem el a poharakat, a sörcsap és a pult után, lép be Roderick, és azonnal vizionálok egy képet, amiben ketten lépünk be egy buliba, kéz a kézben, egy párként. Hah! Tökéletes alibi lenne.
- Jó estét, Ricky – épp olyan bájosan mosolyodok el, mint tegnap este, amikor egy másik üzlet köttetett. – Lenne számodra egy visszautasíthatatlan ajánlatom. El kellene játszani, hogy a barátom vagy és egy pár vagyunk, meg hasonló hülyeségek. Pénzt nem tudok adni, de mást igen – sokatmondón vonom fel egyik szemöldökömet, miközben egészen közel hajolok hozzá, hogy ne kelljen világgá kürtölni. – Na, mit szólsz? Benne vagy?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Te aztán első sorból tapasztalhattad meg milyen egy előítéletes világban is élünk, ahol a legkönnyebb a rosszat feltételezni a másikról. Pedig sokszor több van a felszín alatt és ha bárki is szánna rá időt arra, hogy egy kicsit is jobban megismerjen, akkor észrevehetné ezt. Hogy nem egyszerűek a családod körülményei, mégis azon vagy, hogy felszínen maradj. Hogy igenis egy értelmes lány vagy, csak az embereknek ez nem elég. Ő nekik az kell, amiből számukra egy jó sztori kerekedhet és amit tovább adhatnak, hogy utána legyen okuk elkerülni valakit. Elég rossz dolog ez, de úgy veszem észre, hogy rólad már egy idő után leperegnek ezek. Megtanultad megvédeni magadat, mert tudod hogy van annál fontosabb, minthogy az igazságtól távol álló pletykákra reagálj. Attól még a te életed nem lesz könnyebb és te sem leszel több általa. Mégis remélem a jövőben ez változni fog, hisz nem kellene ezeket kivédened, ha valaki jó szándékkal közelítené feléd és hozna valami jobbat számodra.
Tetszik ahogyan fogalmazol és kíváncsian várom a folytatást. Köszönöm, hogy olvashattalak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!