Elhúztam a számat, hiszen nem rajongtam a rendőrségi sajtósért, ahogyan a kifacsart és kb. nulla igazságot tartalmazó szennylapok által írt cikkek iránt se. Műsorvezetőként és újságíróként is kivételesen most vele értettem egyet, ezt pedig könnyedén leolvashatta az arcomról, mivel a grimaszaim eléggé beszédesek voltak az elmúlt percekben.
- Jól van, én kérek elnézést, amiért érdeklődni és aggódni merészeltem. – megadóan még a kezeimet is magam elé tartottam, viszont a hangom könnyedén elárulta, hogy nem sértődtem meg és semmi rosszérzés nincs bennem. A stílusa nem újdonság számomra, így egyáltalán nem vettem magamra a reakcióját. Sőt, talán azzal lepett volna meg igazán, ha nem így reagál az egészre.
Fogalmam sem volt arról, hogy mennyire veszélyes az, amire könnyű szerrel rávett, de valahogy nem is igazán érdekelt. Az elmúlt évek alatt találkoztam már rossz arcokkal és kerültem necces helyzetekbe, ugyanakkor benne is megbíztam, hogy vigyázni fog rám, ha nem, akkor talán Fortuna ismét mellém szegődik.  Talán emiatt se aggódtam annyira, de legfőképpen csak az számított, hogy az a gyermek épségben haza kerüljön a szüleihez, ha Cainnek igaza van és életben lehet. Tudom milyen érzés elveszíteni egy gyermeket, pedig még annyira se voltam szerencsés, hogy a karjaimban tarthassam, de ez is még inkább azt erősítette bennem, hogy maradjak és segítsek. Még ha erről a mellettem ülő férfi mit sem sejtett, hiszen ő nem tudott minden apró részletet a múltamról.
- Biztosan így lesz, mert te csak egy rendőr vagy a szemükben, én viszont közéjük tartozom. – akadt egy-két ismerős név az aktában, hogy kik is próbáltak meg korábban interjút készíteni a fickóval. Pontosan emiatt tudtam azt is, hogy nem kérdezhetek csak úgy rá. Ki kell találnom valami körítést, hogy miért is érdekel, mert nem akarom, hogy gyanút fogjanak.
- Igyekszem gyors lenni, de nem kizárt, hogy egy-két nap kelleni fog. – reménykedtem abban, hogy holnapra minden szükséges információ meglesz és tényleg meg tudok valami hasznosat is, ami előnyükre válhat.
Meglepődve és kérdőn pillantok rá, amikor elővesz egy telefont, majd sóhajtok egyet.
- Rendben, de nem hiszem, hogy pont az én telefonomat figyelné meg bárki is. Inkább tippelném azt, hogy téged tart szemmel a főnököd. – komolyan csendült a hangom, de nem ellenkeztem. Elvettem a készüléket és a táskámba ejtettem.
Figyeltem a reakcióját és egyértelmű volt, hogy nagyon is hatással van rá ez az ügy, de nem tettem szóvá. Inkább csak próbáltam azt mantrázni, hogy minden rendben lesz, meg amúgy is, aminek meg kell történnie, az úgy is meg fog történni.
Bólintottam és rövid ideig némaságba burkolódzva ültem mellette, miközben figyeltem a többi embert, akik még a közelünkben lézengtek.
- Délutánra vagy estére beszéljem meg a találkozót? – nem ismerem a beosztását, így fogalmam sem volt arról, hogy neki mikor is lenne jó, vagy mikorra tud kocsit és felszerelést szerezni. A reggel nálam szóba se jöhetett, mert ott volt a műsorom, viszont a délutáni programjaimat könnyedén át tudom szervezni, ha szükséges.
- Esélyesen, ha nem rólad lenne szó, akkor elgondolkodtam volna ezen az eshetőségen is, de azt már megtanultam, hogy ritkán tévedsz és legtöbb esetben jók a megérzéseid. – hangom barátságosan csendült, miközben az eddig elhangzottakon rágódtam. – Nem kizárt, de az is lehet, hogy simán rám csapná az ajtót, hiába dobnám be az élő műsorban való szereplést. Meglátom, hogy mit mondanak azok, akik kudarcot vallottak és az alapján majd mérlegelem, hogy miként is jelentkezem be. – közben becsuktam az aktát, de nem adtam vissza. – Van még valami, amiről tudnom kéne? – kérdőn pillantottam rá, miközben próbáltam elnyomni az összes kellemetlen érzést, ami belül ébredezni kezdett. Lehet tényleg nagy fába vágtam most a fejszémet, de akkor se tudok csak úgy elsétálni. – Az aktát megtarthatom? Otthon még szívesen áttanulmányoznám, ki tudja, talán valamit kiszúrok benne. – ujjaimmal az aktán doboltam, míg a válaszát vártam. Ha nem volt más, akkor felálltam és indulásra készen voltam.
- Akkor hamarosan. Sok szerencsét, ne hagyd, hogy addig is az őrületbe kergessen a helyzet. – ha hagyta, akkor megöleltem és magára hagytam, miközben a gondolataim az ügy körül kavarogtak.  


öltözet

You help me and I help you...

-Nem. Mások sem, de mások nem törődnek azzal, hogy mit mondok. -húztam el a számat, miközben a mellettünk elhaladó embereket fürkésztem. Megdörgöltem orrnyergem, sóhajtottam, majd ráemeltem pillantásom a mellettem ülőre. A szennylapokról való véleményén osztoztam, s nem is igen akartam arra a gondolatra jutni, hogy ők írnák meg az üggyel kapcsolatban az igazságot.
-Gondolom interjút akar a szülőkkel… elmondatni velük, hogy mennyire hiányzik a gyerekük, és hasonlók… meg gondolom beleakarja vonni azt a majmot is… a mentalistát. - nem rejtettem véka alá mennyire nem támogattam ezt az egészet. Nem kezdtem el tagadni, hogy mi a helyzet. Egyszerűen csak elegem volt abból, hogy mindenki jobban akarja tudni, és a rendőrfőnök is tökéletes hírverésnek találta az egész szituációt.
Felszaladt szemöldökkel pillantottam rá, míg elhangzott a válasz, és talán egy cseppet mulattatott is, hogy aggodalmaskodik értem.
-Akad más zsernyák rajtam kívül, aki védelmezi a várost… vagy épp úgy csinál… nem dőlne össze a világ, ha egyszer csak nem bukkanna fel a képem legközelebb… -felsóhajtottam, aztán megingattam a fejem. - Kösz az aggodalmaskodást, de nem lesz bajom! Tudok magamra vigyázni. - jelentettem ki, aztán ismét a körülöttünk zajló eseményeket figyeltem, s vázoltam persze gondolataimat vele kapcsolatban.
Általában igazam volt, s tudtam, vagy inkább reméltem, hogy valóban képes leszek rá vigyázni, és éppen tartani, amíg megszerzi a kellő információkat.
Tudtam, ha én magam mennék a pasashoz, sokkal hamarabb verném be a képét, mint sem barátságosan diskurálnék el vele.
Természetesen volt másik újságíró, kivel megállapodhattam volna, ám ezt a nőszemélyt már egy pár alkalommal sikerült kihúznom a csávából annyira, hogy tudjam, ő is hasonlóképpen cselekedne hasonló helyzetben a tőle telhető legjobb módon.
-Épp ezért gondoltam rád! Vakmerő vagy… én meg megvédem a segged… exkluzív sztorit kapsz a végén... - aztán persze meséltem neki pár dolgot, míg átfutotta az aktát mit a kezébe nyomtam. Bólintottam. - Tedd azt. Neked talán jobban megnyilnak majd, mint esetleg nekem. - annyira nem tartottam magam félelmetesnek, hogy esetleg visszahőköljenek a jelenlétem miatt, ám még is úgy éreztem, jobb ha ő teszi meg ezeket.
-Ha megvan az információ, telefonálj, vagy üzenj, és találkozunk. - aztán előszedtem egy telefont a zsebemből, és felé nyújtottam. - Ezzel a kis aranyossal hívj. Nem tudják lenyomozni. Biztonságos. Oké, lehet cseppet paranoiás lépés a részemről, de fő a biztonság.
Doboltam párat a pad lapján, aztán hátradűltem, majd előre, s megtámaszkodtam alkarjaimmal combjaimon.
-Rajtam kívül még hárman. Lebeszélsz vele egy találkozót. Akár már holnap, és indulhat a buli. Addigra szerzek egy kocsit, felszerelést, és mindent megbeszélünk. - meglehet kicsit aggódtam, amiért igent mondott, és nem hajtott el a sunyiba, de a zsaru ösztönöm azt súgta, akár vaj is lehet a pasas fején, és akad pár mocskos szennyese. Nézeteim szerint, nem létezett olyan, hogy mentalista, s meglehetősen gyanúsnak gondoltam azt a tényt is, hogy minden olyan kisgyereket megtaláltak, akit vele, az úgynevezett segítségével találtak meg.
-Gondolj paranoiásnak, vagy gyanakvónak, de nekem bűzlik a pasas… Akár odamehetsz vele úgy is, mintha interjút akarnál készíteni vele. Rákérdezel dolgokra… régi esetekre...bármire...mintha csak hírverést akarnál a számára. Amilyen ripacs, kinézem belőle, hogy örömmel belemenne a dologba. - morfondíroztam, miközben nem bírtam tovább ülve maradni, s felkeltem a padról.

☾

- Szóval mások cikkezhetnek, csak én nem. – ez a része nem annyira tetszett, pedig tisztában voltam azzal, hogy amit a pletykalapok fognak összehozni, annak a fele se lesz igaz. Én szerettem utána járni a dolgokat és nem mindent leírni, aminek a fele se igaz. Egy jó újságíró ezt teszi, nem pedig lefirkant mindent, amit hall és utána se jár annak, hogy mennyire valós az értesülés. – Amúgy is tudod, hogy mit gondolok az olyan pletykalapokról. – legyintettem is egyet a szavaim mellé, mert nem is akartam ennél több szót pazarolni rá. – Azt tudod, hogy a sajtósotok miről akar beszélni és mennyire kavarhat be az ügynek? – néha felelőtlenül beszélnek ők is és nagyobb port kavarnak a kijelentésükkel, mint amire számítottak. Nem is értem, ha tényleg a hírzárlat igaz, akkor a rendőrség miért akar már most nyilatkozni? Nem akarják legalább azt megvárni, hogy milyen valótlan állítások jelennek meg a szennylapokban?
- Komolyan, nem értem, hogy miért játszod mindig a macsót, akinek nincs szüksége semmire és senkire. Ha magadat is kicsinálod, akkor majd a munkádat se fogod tudni jól végezni. – pont nem érdekelt, hogy mennyire cseszem fel a válaszommal. Ha most nem is, de később elgondolkozik azon, hogy igazam van, akkor már megérte. Nem azt mondom, hogy házasodjon meg, vagy keressen partnert maga mellé, de magával is törődnie kellene, mert előbb vagy utóbb ki fog hatni a munkájára az, ha ő nincs jól. Gondolom, nem lenne boldog, ha emiatt figyelmetlen lesz és baja esik, a fia meg egyedül maradna. Sietve hessegettem el a gondolatot, mert inkább gondolni se akarok erre. Reméltem, hogy még azelőtt megjön az esze, mielőtt komolyabb baja esne.
- Igazán hízelgő, hogy ezt gondolod és remélem igazad lesz. – még is csak egy gyerekről van szó, akit meg akarunk találni. Remélem, hogy nem pont most fogom elszúrni a dolgokat. Aggódva fürkésztem őt, mert látszott rajta, hogy ez az ügy jobban hatással van rá, mint általában lenni szokott.
Szavai váratlanul értek, mert azt hittem, hogy mindenben élvezi a felettesei támogatását, viszont így még inkább érthetőbbé vált számomra az, hogy miért is ennyire feszült. Amikor megtámasztotta magát és lehajtotta a fejét, akkor automatikusan érintettem meg a hátát és kicsit megsimogattam, mintha csak szeretném kicsit levenni a terhet a válláról, ugyanakkor biztosítani arról is, hogy nincs egyedül.
- Pontosan tudod, hogy ez nem fog eltántorítani. Biztos vagyok abban, hogy akad még másik újságíró ismerősöd, így nem véletlen, hogy engem kerestél meg. Ha egyszer ilyen helyett a karrieremet választanám, akkor nézess meg orvossal. – nem tudnék a tükörbe nézni, ha a karrierem fontosabb lenne egy ártatlan gyermeknél. Nem volt kérdés, hogy teljesmértékben benne vagyok, és reméltem, hogy minden jól fog alakulni. Nem a munkám miatt, hanem miatta és a gyerek miatt. Féltem attól, ha rosszul végződik az egész, az akár mélybe is taszíthatja Caint és fogalmam sem volt arról, hogy van-e olyan dolog, ami képes lenne megállítani őt a zuhanásban.
- Hmm, voltak más esetek is. Ez érdekes, ha gondolod, akkor körbekérdezek én is. Biztos vagyok abban, hogy akad olyan újságíró, aki erre felfigyelt már és akart vele beszélni. Talán valami kiderül még a fickóról, hogy miért mondott nemet. – szavaim mellé bizakodóan elmosolyodtam. A remény hal meg utoljára és most muszáj volt ebbe kapaszkodni, hogy talán találunk valami apró dolgot, ami árulkodó lehet.
- Hogyan tovább? Mikor kell találkoznom vele és pontosan ki lesz ott. Csak ketten, vagy van még olyan, aki letér az útról a két szép szemedért? – utolsó két szót egyáltalán nem gondoltam komolyan, de igyekeztem kicsit oldani a feszültséget. Muszáj volt, mert nem hagyhattam azt, hogy rajtam is eluralkodjon a feszültség.



öltözet

You help me and I help you...

-Az aggodalmad hízelgő szépségem, de teljesen felesleges. Majd én aggódok magamért. - morogtam az orrom alatt.
Egy dolog egy ügyet jegelni, egy másik pedig annak elengedése. Nos, nekem ez valahogy nem ment. Nem voltam rá képes. Kellett tudnom, hogy valójában mi a helyzet, és hányadán is állunk azzal az üggyel. Oké, hogy a szülők úgy hiszik, eltemették a fiúkat, de az a barom úgy gondolja, felkavarhatja büntetlenül az állóvizet.
-Igen. Hírzárlat. - keserédes mosolyt küldtem felé, aztán karba fontam karjaim.- De ha kicsit szemfüles vagy, most majd tele lesz velük az összes szennylap, amit csak fellelhetsz a környéken! A szülők nem fogják megállni, hogy ne tegyenek bejelentést, vagy épp a sajtósunk, akit szívből agyontudnék csapni egy péklapáttal!
Nem szerettem a kontár alakokat, kik beleütik más dolgába az orrukat. Valahogy sosem okozott élvezetet a velük való munka.
Megjegyzését pedig szó nélkül hagytam, hisz mit is érnék el vele, ha használhatatlanná teszem? Sokkal egyszerűbb lenne akkor inkább leütni, és nem egyetlen kávéba kevert akármicsodával „hatástalanítani”.
-Igazán kedves vagy Soph, de jelenleg tökéletesen megvagyok, csak akad némi szar a palacsintában. De foglalkozzunk az üggyel, és ne azzal, hogy nekem kell e egy barát, vagy sem. - nem szerettem mellé beszélni, még akkor sem, ha a másik téma éppen én magam voltam.
-Gyönyörűm! Te vagy olyan szemfüles, és talpraesett, hogy ne hibázd el! Meg aztán, elötte majd gondoskodunk róla, hogy csak látszólag legyél egyedül. - magyaráztam, s kicsit közelebb húzódva hozzá, fordultam közelebb. Feszülten dörgöltem meg orrnyergem.
-Nem kell profilozó! Felesleges! Ezzel a lépéssel rengeteg szabályt megszegek Soph, és tudnod kell, ha elhasalok, akkor meglehet magammal rántalak a mélybe… de meg kell találnom azt a gyereket! A nyakamat rá, hogy akit eltemettünk, nem ő! Az egy másik gyerek. - elcsendesedtem, megtámasztottam magam a combjaimon alkarommal, leszegett fejjel sóhajtottam.
-Hófehér a renoméja. Sehol egy kihágás… jó egyszer parkolt tilosban, de ezen kívül patyolattiszta. Sehol egy botrány. Semmi! Azt mondják évek óta űzi ezt az ipart, és nem egy helyen segített már eltűnési esetek kapcsán… - a továbbiakat inkább nem mondtam ki. Helyette inkább felkeltem, s várakoztam, vajon mit is fog mondani. A véglegesen rábólint, hát öröm és boldogság lesz, ám egyben azt is jelenti majd, hogy kérnem kell egy óriási szívességet.
Azt meg, hogy mit derített ki a halottkém az ismételt boncolás, és DNS vizsgálat során, nem osztottam meg vele, hisz nem kellett mindenről tudnia.

☾

- Tudod, lehet csak amiatt aggódom, ha kicsinálod magad, akkor új kapcsolatot kell találnom. Azzal meg mindig annyi macera van… - természetesen ugrattam őt, mert lehet nem volt közöttünk szoros barátság, de kicsit azokat voltunk és nem csak munkakapcsolat volt ez. Legalábbis remélem, én így gondoltam, de lehet ő teljesen másképpen látta az egész helyzetet. Láttam a reakcióját, miközben az aktát az ölembe ejtette. Ezzel pedig azt érte el, hogy még kíváncsibb lettem arra, hogy mi is lehet a mai találka oka.
- Hmm, pedig azt hittem, hogy idővel jegelitek az ügyeket. Úgy rémlik, hogy régóta nem lehetett a hírekben se hallani új információt. – a szülőket többször is láttam nyilatkozni, ahogyan azt se felejtem el soha, hogy miként is könyörögtek azért, hogy visszakapják a fiúkat. Szerencsére nem nekem kellett a csatornánál se és az újságnál se beszélnem velük. Nem is biztos, hogy elvállaltam volna, mert részben tudom milyen érzés elveszíteni egy gyermeket, ugyanakkor pedig mégse, hiszen ők a kezükben tartották, nevelték őt. Én pedig nem voltam ennyire szerencsés. Még a szemébe se tudtam nézni, mert már azelőtt elveszítettem őt, hogy a kezemben tarthattam volna.
Kicsit megköszörültem a torkomat, majd inkább az aktára összpontosítottam, mert nem akartam arról beszélni, hogy merre is tévedtek a gondolataim. Nekem is megvoltak a magam titkai, amikről nem szívesen beszéltem.
- Köszönöm, még a végén azt fogom hinni, hogy alkoholt is tettek a kávédba és azért vagy ennyire kedves. – mosollyal az arcomon pillantottam rá. Tényleg nem állt szándékomban átverni. Ritka volt az, amikor hazudtam, de az inkább olyankor volt, amikor nagy szarba kevertem magamat egy-egy rázósabb cikk miatt. Egyébként jobb szerettem az őszinteséget és szerintem a szavaknak is erejük van, így aki átveri a másikat, az pont annyit is ér.  
- Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. Én csak arra céloztam, hogy egy szülő mindig reménykedni fog. Akkor is, ha már azt hisszük nem teszi és sok mindenre képes egy szülő a gyerekéért. Lehet nincs sajátom, de attól még látom mikre képesek az emberek értük.– nem akartam azt, hogy azzal jöjjön nem tudom miről beszélek. Főleg, hogy ő nem tudta azt, hogy majdnem nekem is lett, de aztán az élet és a férjem viselkedése gyönyörűen felülírt mindent hajdanán.  – Remélem tudod, ha egyszer kellene egy barát, akkor én itt vagyok. – komolyan gondoltam. Nagyon reméltem azt, hogy soha semmi baj nem fog velük történni, de sajnos olykor megesik, hogy a rendőrök hátára is célkereszt kerül a munkájuk miatt, vagy éppen a családjuk kerül veszélybe. Nem egyszer kellett hasonló történésről megírnom egy-egy tragikus cikket.
- Ebben esélyesen igazad van, bár megfogadtam a tanácsodat és beíratkoztam önvédelemre. – olykor tényleg hasznos tud lenni, ha az ember meg tudja védeni magát. Már csak amiatt is, ha éppen ebben a városban él. Itt bármelyik sarok mögött lappanghat maga az ördög is akár. -  Hmm, rendben segítek, viszont ez az egész nagyon rizikós. Mi van akkor, ha elhibázom? Egy gyerek élete múlthat azon, hogy mit mondok vagy miként cselekszem. Valahogy el kell húznom előtte a mézesmadzagot, akkor talán szétszórtabb lesz és kevésbé lát át a dolgokon. – részben hangosan elmélkedtem, mert kicsit elbizonytalanodtam. Sok éve annak már, hogy cikkeket írok, a tévében szereplek, de ez valahogy mégis sokkal rizikósabbnak tűnt. Nem az életemet féltettem, sokkal inkább attól tartottam, hogy esetleg hibázok és miattam esik baja annak a gyermeknek. Ekkora felelősséget pedig féltem a nyakamba venni, mert tudtam jól, hogy soha nem bocsájtanám meg magamnak. – Rendben, viszont miért nem beszéltek rendőrségi tanácsadóval is, vagy nálatok nincs olyan? – sok rendőrségen dolgoznak külsős emberekkel, olyanokkal, akiknek olykor nagyon jó meglátásaik vannak. Több szem többet lát alapon. – Vagy lehet jó lenne, ha velem jönne egy viselkedésszakértő is, akit a barátomnak is mondhatunk. Lehet ő is segítségetekre lehetne ebben az ügyben, hogy jobban kiismerjétek őt, nem? – ötleteimmel csak segíteni szerettem volna és reméltem nem megyek az agyára.
Csendesen hallgattam azt, amit mondott és bólintottam egyet. Legalább nem leszek egyedül a mély vízbe hajítva. Ez kicsit segített abban, hogy ne legyek már most teljesen ideges. Elmosolyodtam, amikor megigazította a kabátom nyakrészét, majd a szavaira játékosan megforgattam a szemeimet.
- Ajánlom is, hogy vigyázz rám, mert különben kénytelen lennék szellemként megkeseríteni az életedet és mellé nyernél egy kutyát is, mert Kenzot akkor neked kéne nevelned. – játékosan csendült a hangom, de arcomra volt írva, hogy tényleg a nyakába sóznám a kutyámat. Kisimítottam az arcomból a szőke tincseimet, amit a szellő pár másodperccel korábban odasodort.
- Egyébként a család már előtte is ismerte ezt a fickót? Meg mióta van a 'szakmában'? Érte mostanság valami nagyobb botrány? – minden fontos információt tudnom kell a férfiról, ha jól akarom végezni a munkát. Mi van akkor, ha így akar esetleg hírnevet szerezni a szakmában? Sok csaló létezik, akik sok mindenre képesek azért, hogy ne bukjanak le, vagy éppen elhíreszteljék azt, hogy ők mindent tudnak és látnak.  


öltözet

You help me and I help you...

-Van, mikor kell a koffein. Van mikor csak az íze kedvéért issza az ember. - magyaráztam, mintha csak a leglazább dolgok miatt találkoztunk volna, ám egyáltalán nem erről volt szó, de mindent el kell kezdeni valahol. - De kedves, hogy aggódsz az egészségem miatt! - villantottam felé egy mosolyt, aztán az ölébe ejtettem az aktát, majd kelletlenül húztam el a számat.
- Emiatt. Más most annyira nem érdekel. Újra prioritást kapott a dolog, és az igazat megvallva, eddig sem tettem le róla. - aztán elmagyaráztam neki pár dolgot, s ő türelmesen végig is hallgatott, miközben az aktát nyálazta végig, persze nem a teljes darab volt. Mindennek a kicsinyített verziója szerepelt benne csupán, hisz nem is beszélhettem volna folyamatban lévő ügyről, s ezt ő is nagyon jól tudta.
Persze beígértem neki, hogy az övé lehet az exkluzív , ha a segítségemre lesz.
-Lehet… de vannak sztenderd szövegek, amikhez ragaszkodnunk kell. - jelentőségteljes pillantást vetettem rá, aztán beleittam a kávémba.
Valóban túl sablonos volt az egész, és valóban kellett volna már kitalálni valami mást, de valahogy nem akartam ezzel foglalkozni. Nekem tökéletesen megfelelt, hogy nem írhatja még meg. Hogy még egy kicsit maradjon nyugton, s valamit valamiért alapon, majd megkapja a teljes anyagot, ám addig hírzárlat van.
-Meg… régebben is dolgoztunk már együtt. Az egyik legjobb vagy kislány akit csak ismerek! Lehet nem kéne, de megbízom benned annyira, hogy tudjam, állod a szavad.
Nem szerettem a kisfiúra gondolni, hisz minduntalan eszembe jutott, lehet már tényleg nincs életben, és nem ő volt az, akit eltemettek a szülei, majd kihantoltattak.
-Ebbe ne keverd bele a fiam Sophie… - arckifejezésem pillanatok alatt vált mogorvává, majd megdörgöltem az orrnyergem, megköszörültem a torkom. - Te is tudod, hogy nem úgy tennék, és meglehet, már nem lennék zsaru…
Aztán jöhettek a tények a médiumról, és mivel okos lány volt, így hamar le is vágta miről is lenne szó.
-Mindkét esetben fején találtad a szöget. - karomat, rátámasztottam a pad háttámlájára, majd úgy emeltem rá a tekintetem. - Egy ilyen ripacs… szerinted mennyire lesz elragadtatva, hogyha megtudja, hogy Te készítesz vele interjút? Hm? Bár eljátszhatod, hogy a halott nagyikáddal akaszt beszélgetésbe elegyedni, vagy a cicádat akarod üdvözölni, nekem mindegy…. De te talán nem kennéd fel a falra minden köntörfalazás nélkül. - megesett már nem egy alkalommal, hogy elveszítettem a türelmem, és előkerült a régi iskola példája. Verd ki belőle a vallomást, aztán hagyd ott a picsába megrohadni a rács mögött. - Veled közlékenyebb lesz. Akár lehet interjú is… csak jobban meg akarom ismerni a pasast…
Aztán elcsendesedtem, s ráemeltem tekintetem a képre.
Valóban nem tűnt olyannak, aki bárkinek is ártani tudna, de a legtöbb aberrált barom is hasonló fizimiskával rendelkezett, meg aztán ott van maga a tény, hogy olykor szeretnek a középpontba kerülni, s segíteni a rendőrök munkáját, miközben röhög rajtuk a markába.
-Szerintem kényszerszabadságra dobott volna talán egy életre… - megdörgöltem a tarkómat, aztán torkot köszörülve bólintottam. - Be bizony! Kapsz egy csini fülest, amin keresztül hallod majd a csodás hangom… - elmosolyodtam. - És kapsz egy lehallgató készüléket, amit majd ügyesen elrejtünk rajtad, hogy ne vehesse észre. - szabad kezemmel odanyúltam kabátja nyakrészéhez, s igazítottam egyet rajta, miközben az arcát fürkésztem. - Kint leszek egy kocsiban… nem lesz sablonos furgon tele kütyükkel. Vigyázni fogok rád.
Valamiért úgy éreztem, sáros  pasas. Valamiért azt súgta a zsaru szimatom, hogy ez bizony sokkal több lesz, mint egy egyszerű ripacs, aki médiumnak adja ki magát.

☾

Kíváncsian pillantottam az órámra várakozás közben, de még volt pár perc a találkozóig, így nem kezdtem aggódni amiatt, hogy netalán meggondoltam magát és még se fog eljönni. Tudtam jól, hogy rendőrként eléggé kiszámíthatatlan tud lenni az élet és könnyedén közbe tud szólni egy-egy eset a terveiknek. Kíváncsian fürkésztem a parkban andalgó párokat, játszadozó kisgyereket, majd végül lehunytam a szememet és hagytam, hogy a napsugarak simogassák az arcomat.  Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy a nap jótékonyhatását élveztem, de őszintén szólva nem igazán érdekelt az, hogy késig vagy nem, mert nem volt semmi dolgom se és annyira ismertem már, hogy biztosan szólna, ha nem tud jönni.
Amikor a semmiből árnyék vetült rám, akkor sietve nyitottam ki a szememet, majd párat pislogtam, hogy megszokjam a fényt. Nem is haboztam sokat, hogy megszólaljak és odaadjam neki a kávét.
- Csak nem idő előtt akarsz nyugdíjba menni? – kíváncsian pillantottam rá, hiszen egyértelmű volt, hogy mire is gondolok. A túlzottan sok kávé nem egészséges, ezt már számos tanulmány is bebizonyította és nem olyannak ismertem meg, aki idő előtt akarna lemondani az életről. Kíváncsian pillantottam rá, majd amikor az akta az ölembe landolt, akkor leraktam magam mellé a kávémat és érdeklődve nyitottam ki. – Emiatt van szükséged a sok kávéra, vagy van más szaftos történés is, amiről még nem értesültem? – a szemeim felcsillantak, mert ismert már annyira, hogy imádom a veszélyes sztorikat is, nem egyszer vittem már vásárra a bőrömet, ami olykor csak neki köszönhetően maradt ép.
Miközben ő beszélt, addig én átfutottam az ott található adatokat és a fényképet is jól megnéztem magamnak. Mindig is olyan személy voltam, aki képes volt egyszerre több dologra figyelni. Sőt, igazából olykor rosszul éreztem magam és túlzottan csendesnek találtam, ha csak egy bizonyos dologra kellett összpontosítanom. Jobb szerettem a pörgést, mert akkor nekem se volt időm a múltamon rágódni. Kicsit felvontam a szemöldökömet annak köszönhetően, amit mondott és alig hallhatóan elnevettem magam.
- Igazán kitalálhatnátok már valami új szöveget, mindig ezzel jöttök, hogy még nem írhatjuk meg. - lemondóan sóhajtottam, de végül bólintottam. Úgyis tudja, hogy nem fogom megírni, de idővel igen. Mindig is szerettem a rázósabb cikkeket, az exkluzív sztori ígérete pedig még kíváncsibbá tett, hogy pontosan miről is lehet szó.  – Ezek szerint megérte annyiszor bajba sodornom magam. Azért jó tudni, hogy jolly joker vagyok, ha nincs más, akkor még eszedbe jutok. – természetesen ugrattam, majd újra az aktára pillantottam, ami azóta is az ölemben pihent.
- Ne haragudj Cain, de szerinted egy szülő tényleg képes lenne megnyugodni egy ilyen ügy közepette? Ha a te fiaddal történne valami, akkor képes lennél valaha feladni a reményt? – nehezen tudom elhinni, mert egy gyerek elvesztése mindig leírhatatlanul fájdalmas. Bele se akarok gondolni, hogy milyen lehet úgy elveszíteni, hogy a kezedben tartottad már, elhalmoztad a szeretetteddel és  a napjaidat még csodálatosabbá tette. Én nem voltam ennyire szerencsés, én még idő előtt elveszítettem, de a mai napig hatalmas űrt hagyott maga után, viszont erről még ő se tud. Nem igazán beszéltem senkinek se arról, hogy mi lappang a múltamban, de vannak olyan dolgok, amikről az ember nem tud csak úgy beszélni. És pontosan ezért is gondolom azt, hogy egy gyermek elvesztését sose lehet igazán feldolgozni.
- Szóval azért kellek, mert még mindig képes vagy elveszíteni a fejedet? Nincs nálatok valami újonc, aki eléggé higgadt és jobb lehet nálam? Vagy abban reménykedsz, hogy a hírnevemnek köszönhetően közlékenyebb lesz? – vannak olyanok, akik bármire képesek lennének azért, hogy kicsit nagyobb hírverést kapjanak. Idegesen túrtam a hajamba, mert míg szívesen segíttettem, addig azért kicsit idegessé is tett ez az ügy. Egy gyerekről volt szó, és akár egyetlen hiba is végzetes lehet. Ez pedig hirtelen még nekem is túlzottan nagy felelősségnek tűnt, hogy részt vegyek ebben, de ennek egyelőre inkább nem adtam hangot.
- Biztosan imádta volna a felettesed az utána megjelenő cikket. – ártatlan, édes mosolyt villantottam a férfira, mert mind a ketten tudjuk, hogy egyikünk se élvezte volna igazán azt a találkozót. Én azt nem, amikor behív az őrsre, ő meg azt nem, ami utána zúdult volna a fejére egy megjelenő cikk miatt.
- De térjünk vissza az ügyre. Még is hogy tervezitek ezt az egészet? Be akartok drótozni, vagy csak fel kell vennem a beszélgetést? Esetleg vannak konkrét dolgok, amikre rá kell kérdeznem? – közben pedig kivettem a mappából a fényképet, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Nem tűnt rossz embernek, vagy olyannak, aki képes lenne más emberek érzéseivel játszani, de már megtanultam az életem során, hogy olykor a legártatlanabb emberek művelik a legszörnyűbb dolgokat.


öltözet

You help me and I help you...

Nem akartam személyesen elmenni a pasashoz, hisz az én olvasatomban, médiumok nem léteztek. Nem volt olyan, hogy lehunyja a szemét, és tudja merre találja a megfelelő embert, vagy épp megüzeni, hogy a Buksi kutya, hova ásta el a kocsikulcsot, mielőtt meghalt.
Tartottam tőle, hogyha én magam megyek el, akkor két verzió létezhet. Az 1, hogy szépen kulturáltan elbeszélgetek vele, és úgy teszek, mintha elhinném minden szavát, a 2., hogy az első hazug álítása után nekiesek, és megtanítom neki, hogy nem szabad a gyászoló családok érzelmeivel, és pénztárcájával játszani.
Meglehet, ezért is maradtam Sophie mellett, mint lehetséges döntés.
A társam lehet be kellett volna avatnom hamarabb, és talán lebeszélt volna erről az egészről, de úgy gondoltam, van olyan szertelen mint én magam, és a végén még szurkolna, s fegyvert is nyomna a kezembe, mivel csapjam agyon a hazug disznót.
Leparkoltam az autómat, majd egy aktával a kezemben indultam el a megbeszélt hely irányába.
Jó riporter volt a lány, s valahogy megvolt az érzéke, hogy olyan dolgokba üsse bele az orrát, amihez abszolút nem lett volna semmi köze sem…
Mikor megpillantottam az ismerős szőke fürtöket, megengedtem magamnak egy félmosolyt, aztán szabad kezemet zsebembe téve álltam meg vele szemben.
-A kávé fogyasztási szokásaim nem változtak. Maximum a mérték lett nagyobb. - elvettem a felém nyujtott poharat, aztán letelepedtem mellé. Fejet ingattam. - Nem… valóban nem emiatt jöttem. - felsóhajtva pillantottam körbe, aztán az ölébe ejtettem az aktát, miben a pasas fényképe és pár adat róla foglalt helyet.
- Megbízásom lenne a számodra… de nem írhatod meg amit találsz!! Még nem! - felé fordultam. - Ám ha vége az ügynek, a Tied lesz az exkluzív sztori… - mutatóujjammal megböködtem az akta fedelét. - Jobb szeretek a lényeggel indítani.
Csendben ültem míg egy fiatal pár elandalgott előttünk, aztán beleittam a kávémba. Kicsit talán édesebb volt, mint ahogy szerettem, de attól még lefog gurulni, hisz sosem árt némi koffein… legalábbis mértékkel.
Vártam néhány pillanatot, aztán megtörtem a közénk furakodó csendet.
- A pofa, egy médium… legalábbis ő ezt állítja magáról… azzal hozakodott elő, hogy az eltűnt gyerek, akinek az ügyében nyomozunk, még életben van...a főnök már le akarta zárni az egészet...a szülők kezdtek megnyugodni… - elhallgattam, s cseppet gyanakvó pillantást vetettem felé, s vékony vonallá préseltem ajkam. - Nem mondhatod el senkinek… nem is beszélhetnék erről, de mivel a felettesemmel is lezsíroztam az ügyet… - doboltam párat mutatóujjammal a pad oldalán.
-Én nem mehetek a pasashoz...talán kicsit nehezen viselné a temperamentumom, és a rendőrségnek nincs pénze, hogy pereskedjen… - hangom, akár csak tekintetem komoly volt. Munkában sosem ismertem a tréfát.
-Behívathattalak volna az őrsre is, de…. - hagytam a levegőben lógni a mondatot, s várakozó álláspontra helyezkedtem, hisz az is lehet, kapásból visszamondja az egészet.

☾

Kivételesen túlzottan is örültem annak, hogy már péntek van. Borzasztóan pörgős és fárasztó héten voltunk túl, nem csak itt a csatornánál, hanem a kiadónál is. Mintha minden most akart volna történni és mindenhol a vezetés mindent egyszerre akarna. Fárasztó és kimerítő volt most két helyen is helytállni. Alig vártam, hogy végre otthon lehessek, kibújjak a kényelmetlen tűsarkúból és kényelmesebb ruhát viseljek, majd elterüljek kanapém a kutyámmal és elvesszek a kedvenc sorozatom újra nézésében, vagy olvassak.
Fáradtam ültem le az irodámban található kanapéra, próbáltam összeszedni a kavargó gondolataimat és nem arra gondolni, hogy szükségem lenne egy újabb kávéra. Kicsit hosszúra nyúlt az adást követően a kötelező megbeszélés, de legalább ma senki se kavarta fel az állóvizet és nem üvöltött senki se. Ez egészen haladás volt a vezetőség részéről, meg ez azt is jelentette, hogy ma jól viselkedtünk és nem piszkáltuk fel a parazsat, hogy lángba borítsa az egész irodát.
Pár pillanatra lehunytam a szememet, miközben próbáltam felidézni, hogy ma még hova akartam elugrani mielőtt még hazaindulnék, amikor is meghallottam üzenetem érkezett. Kíváncsian vettem a kezembe a telefont, hogy megnézzem ki üzent és sok mindenkire tippeltem voltam, de rá biztosan nem. Sietve pötyögtem vissza: „oké, fél óra múlva ott leszek”.
Lassú léptekkel haladtam a parkban, fürkésztem az embereket, a családokat, mosolyogva figyeltem a rohangáló és nevető gyerekeket. Ilyenkor mindig eljátszottam a gondolattal, hogy vajon ha szerencsés vagyok és megszületik a gyerekünk, akkor vajon ő milyen lenne? Igazi rosszcsont, vagy inkább csendes? Ábrándozásomból egy kiabáló páros hangja zökkentett ki, mire sietve pillantottam irányukba, de nem igazán akartam hallani, hogy mi lehet a gond, így inkább sietős léptekre váltottam, hogy mihamarabb megérkezzek a megbeszélt helyre. Cain még sehol se volt, így egyszerűen leültem és tovább szorongattam az idefelé vett kávékat. Egyet neki, egyet pedig magamnak.
Párszor kisegített már, kihúzott olykor a csávából, amikor nagy zűrbe keveredtem egy-egy cikk miatt, így tudtam jól mit szeret. Barátok vagyunk? Talán, de nem olyanok, akik mindent megosztanak a másikkal. Inkább csak a felszínt kapargattuk. Amikor megláttam a közeledő alakját, akkor intettem neki egyet, majd ha helyet foglalt mellettem, akkor átnyújtottam neki a kávét.
- Szia, remélem még mindig ugyanúgy iszod. – ha nem, akkor maximum lerakja, és majd valaki megissza, vagy kidobja. Bár utóbbiért nem rajongtam. Nem szerettem, ha valaki ételt pazarol, amikor annyian éheznek a világban. – Tudom, régóta nem kevertem zűrt, de gondolom, nem arról van szó, hogy aggódtál volna amiatt, hogy esetleg inkább más segítségét veszem igénybe. – kicsit ugratni akartam, mert tényleg fogalmam sem volt arról, hogy miért is akart találkozni. Eddig soha nem volt erre példa, de mindent el kell egyszer kezdeni.
- Kérdezzem meg milyen heted, napod volt, vagy inkább a lényegre akarsz térni? – egyáltalán nem volt barátságtalan a hangom, és ha nem róla lett volna szó, akkor biztosan felteszem ezt a kérdést a másik félnek, de az eddigiek alapján olyannak ismertem meg, aki szeret a lényegre térni és nem rajong a mellébeszélésért. Aztán ki tudja, lehet tévedek.


öltözet