Az őszi szünet az egyetemen egészen baráti tud lenni, most igen ritkán járok be, de amikor van két hetem, amikor még óráim sincsenek, akkor általában a bárban tengetem az estéket és mindent elvállalok csak ne kelljen otthon lennem és a nem létező jogi tanulmányaimról beszélni a szüleimnek. Rövid időn belül szeretnék elköltözni otthonról, minden megvan hozzá, csak az elhatározás nincs annyira, olyan kényelmes otthonról elmenni és hazaérni, ahol minden biztosítva van és nem nekem kell mindent róla nekem gondoskodni. 21 évesen még annyira nem ciki otthon lakni, de megtehetném, hogy lépjek, anyuék mindenben támogatnak és munkám is van, ami eredetileg hiába indult diák melónak elég sokat lógok itt. Szeretek itt lenni, már nyitás előtt zajlik az élet, a zene halkan szól, a poharak törölgetésével telik az idő, és közben táncolunk és énekelünk a magunk szórakozására. Tudom, hogy ma nem az én estém lesz, de akaraoke este mindig ad egy plusz löketet nekünk, ahogy hallgatjuk, hogy a részegebbnél részegebb emberek hogyan próbálják meg eltalálni a megfelelő hangot, ami olyan ritkán sikerül nekik, hogy szinte a dallam sosincs elkapva, de attól jó látni, hogy mennyire élik a szereplést és a zenét. - Ugye tudod, hogy mi is felmehetünk énekelni?- kérdezi tőlem Briana, ő a vezető helyettes ezen a helyen, általában vele vagyok az első pultban, mert itt mindig nagyon nagy a forgalom és a főnök szerint kell egy régi motoros, aki lennék én, és a vezető, aki Briana, hogy mindent bírjunk, mert a többiek még túl zöldfülűek. Hát igen, ha nem lenne ennyire zsugori, akkor tuti, hogy jobban meg tudná tartani a munkaerőt, és nem kellene állandóan képezni az újakat. Én sem a pénz miatt vagyok itt majdnem két éve, inkább a zene miatt, mert máshol talán esélyem sem lenne fellépni, itt meg azért olykor csurran cseppen valami abból, amiért ennyire odavagyok. Van pár ember, aki miattam jár ide, amikor megtudja,hogy fellépek vagyis inkább akkor célzottan idejön, de azért fogyaszt is, de az a pár rajongó melengeti a szívem, még ha nincsenek is olyan sokan és inkább csak azt szeretik, hogy élő zene van és nem a szar verzióból, mint sok helyen. - Tudom, de nem hiszem, hogy ma ki akarok menni oda. Szeretem hallgatni, ahogy kiválasztják a megfelelő zenét, amit valószínűleg már vagy ezerszer elénekeltek otthon és bíznak abban, hogy átütő sikert fog aratni, és amikor a mikrofonból vissza hallják a hangjukat, akkor olyan jóízűen tudnak nevetni,hogy ha szar napom van is feldobnak. - bár ritkán van szarbapom, nem szertem az élet negítev oldalát megfogni, hiszen annak semmi értelme nem lenne. - Te tudod, de azért lehet kilöklek a színpadra én szeretem, amikor énekelsz. - a vállamnál fogva ölel magához, néha olyan tud lenni, mint egy anya, máskor, mint most mint egy nagy testvér, mindenesetre hálás vagyok neki, hogy ennyire szívén viseli a sorsom, mert így még jobban szeretek ide járni, tudva,hogy nem lenézve vagyok, hogy egy olyan dolgot kergetek, ami lehet, hogy nincs is. - Nyitunk!- kiáltja el magát, én meg beállok a pultba és készülök a rohamra, ami egy ilyen tematikus esten mindig van. A karaoke sok embert vonz, mindig nagyon népszerű, így felveszem a legszebb mosolyom és az első kört már töltöm is egy népesebb banda számára.
Ökör iszik magában. Mégis ezt teszem, a konyhapultról mosolyog rám a pinot noir, a poharam pedig már nevet is szinte. Túlvagyok három ujjnyi vörösön és csak azért, mert ebben a városban még nem vállalkoztam arra, hogy autóba üljek a kormány mögé. Nem esem át a ló túloldalára, nem azért nem vezetek, mert Dubaiban megszoktam a luxus járgányokat, csak itt valahogy úgy tűnik, idegösszeroppanás nélkül nem tudnék végigmenni két tömb között sem. Jobb a békesség, a végén még ráfeküdnék a dudára és azt hinnék, esküvői menet felvezetejőve vagyok - holott csak megrémiszt és felizgat ez a tömeg, ami itt hömpölyög az utcákat. Él és lélegzik a város, olyan energiákat szabadítva fel, ami távol áll azoktól a világoktól, aminek részese voltam eddig. Most sem sminkelek erősen, sem pedig eltúlozva, de sokkal szabadabban, mint amit Dubaiban megengedtem magamnak. Ezért is kell korrigálnom, a szemhéjtus megbosszulja a próbálkozásom, harmadik próbálkozásra sikerül csak ugyanolyan ívet húznom, a rúzsommal szerencsére nincs gond. Nem hagy nyomot, nem kenődik el, tartósan a helyén marad, még akkor is, ha nem tervezem mára, hogy bárkinek a száján is kötök ki. Húsz perc alatt elkészülök, szövetkabát alatt kényelmes lila felső, szűk, comb középig érő fekete bőrszoknya és magas szárú csizma a mai szettem. Végigkopogok az új, még meg sem szokott albérletem padlóján, hogy találomra érkezzek meg oda, ahol nem terveztem eddig a jelenlétem. Igazán sehol sem, mert azt a kevés éttermet kivéve, amit eddig sikerült közelebbről is megismernem egy-egy vacsora vagy ebéd erejéig, most nem számít. A metróról leszállva indultam el jobbra az utcán, hogy aztán letérjek egyszer balra, kétszer jobbra és újra háromszor balra, majd egy órányi ténfergés után - majd hazatalálok valahogy, vagy elrabolhat bárki - lenyomom a bar ajtajának kilincsét tíz perccel azután, hogy a hely megnyitott - a nyitvatartási időt meglesem azért az üvegen, mert tudom, milyenek azok a vendégek, akik a hivatalos nyitva tartási időn kívüli időben zaklatnak. Borzalmasak. Levetem a kabátom, a karomon áthajtom az anyagot, úgy csusszanok fel a tiszta és még üres bárszékre, végighallgatva a mellettem vibráló társaság pattogó, nevetésekkel és ugratásokkal teli beszélgetését. Az egyikük Celinet skandál, a másikuk ABBA-t akar, a harmadik pedig Rammsteint - róluk is hallottam már és a negyedik pedig még mindig Barbie-lázban égve pink monokróm szerelésben jelenik meg úgy, mintha legalább szépségversenyre készülne ezen a szent helyen. Arrébb húzódom némileg, a jobbomat is keresztbe teszem, a combomon pedig eltakarom jótékonyan a rajta keresztül pakolt kabátommal. - Neked ki a kedvenced? - tolja arcát az enyém elé az egyik ismeretlen, mire elmosolyodom, pont abban a pillanatban, amikor a meglehetősen fiatalos külsejű pultos megáll előttem, mintha azt várná, mit is rendelek. - Egy long island iced teat kérek. - nézek a lány szemeibe barátságos pillantással, jobb alkaromat a pultra helyezve magam előtt. - Róluk még nem hallottam. - jegyzi meg a húszas évei közepén járó férfi, amire elnevetem magam. - Pedig elég finom. Próbáld ki, ha nem csak az olcsó vodkát szeretnéd. - cinkos pillantással fordultam felé, aztán vissza a lány felé, mert eszembe jutott valami. - Nem sértésből mondom, ne dobjatok ki. - újra a férfi. - Nincs kedvencem. Több mindent meghallgatok. Szeretek kísérletezni. - És énekelni? - Csak ittasan. Vagy ha azt akarjátok, hogy apokalipszist idézzek elő. Nem az én világom. - vonom meg a vállam könnyedén. Nincs ahhoz tehetségem. A kezembe fakanál való, nem pedig mikrofon. Ha megkapom a kért italt, akkor beharapom az ajkam. - Te szeretsz énekelni? Mennyire tudjátok átélni a zenét munka közben? - szegezem a fiatal, kis barnahajú lánynak a kérdésem. Mellém telepszik Josh, mert így hívják a barátai, amikor megveregetik a vállát. Nem zavar, ameddig nem akar végigsimulni az oldalamon. Engem zavar a hangzavar. Nem tudok koncentrálni az éttermi konyhán, ha zene megy. Otthon szívesen hallgatok bármit, de ott nincs tétje annak, ha rontok, így is, úgyis megeszem. Kivéve, amikor nem.
Nyitást követően még van pár percünk, ameddig feleszmél a tömeg, hogy kinyitott a bár, nem mindenki jut ma mikrofonhoz, de tudom, hogy a legtöbben azért vannak itt. Szeretnének énekelni, jól érezni magukat és kiengedni minden feszültséget a zenén keresztül, amit a hét felgyűjtött bennük. Olykor csak a pulthoz ülnek és bámulják a tömeget és nekem fakadnak ki, vannak akiknek eszük ágába sem jut felmenni oda, de a hangulat mindig felcsábítja őket, egy duettre vagy egy csoportos éneklésre, amiből sosem érteni egy szót sem olyan hangosan és olyan össze vissza szokták a mikrofonba kiabálni a hangokat és szavakat. Kiszolgálom a első nagyobb tömeget, akik a pulthoz tévednek, és mire kiadom mindenkinek a piát, már ott sincsenek, mert hangosan lapozzák fel a karaoke dalok listáját és azon filóznak vajon mit is kellene énekelni. Ilyenkor szoktak tanácsot kérni, de most nem hozzám hanem a pultnál ülő csinos nőhöz szólnak, amit megértek, hiszen ő tűnik jobb fogásnak az este, bár nem tűnik olyan elveszettnek, hogy annyira össze kelljen kaparnia egy ilyen dura csapatnak. De azért kedves velük, én felé fordulok és amint mondja mit szeretne már el is kezdem összerakni amit kért, és közben figyelem a még elég csendes helyen az embereket. Hallom, hogy beszélgetnek és a srácok már nem szomjasak annyira, ahhoz képest, hogy mi most nyitottunk, de valakinek meg kell nyitnia a színpadon a bulit, a kötelező dalokon kívül, amit mindig valami határozottan ügyes ember vállal be és utána jönnek az olyan bátrak, mint az előttem ülő vendégek, akik már másoktól kérnek tanácsot vajon mivel is kellene elkápráztatniuk minket. Kérdésére egy még szélesebb mosolyra húzódik a szám, tudom, hogy nem szabad nagyon sokat beszélnem a vendégekkel arról, hogy mit jelent nekem a zene és az éneklés, így mindig pórbálom rövidre fogni a mondandóm, hogy ne untassam el az embereket a saját őrületemmel. - Az nem kifejezés, néha fel szoktam lépni azon a színpadon. - mutatok neki a két lányból álló banda felé, akik a színpadon állnak és várják, hogy beinduljon a szöveg a képernyőn és belekezdhessenek valami egészen szexibe. - Én szeretem, amikor azok is felmennek oda, akiknek amúgy nem része a zene az életében, de ilyenkor kicsit mindenki rocksztárnak érezheti magát. - a színpad felé fordulok és a kezembe veszem a pohár vizemet, egy darabig hallgatom őket, majd kiszolgálom a nagyon bámészkodó lányt, aki már lehet egy ideje vár rám, de túlságosan is elvonta a figyelmem a buli hangulata. - És te mit fogsz nekünk énekelni az este? - kérdezem vigyorogva a Long Islandos vendégemtől, akinek lehet meg kellene kérdeznem a nevét, ha nem akarom még fejben is ilyen bugyután hívni. Hallottam, hogy nem vonzza a dolog, de akinek nem is a világba ez az egész felhajtás 3 percig, akkor is eléggé nagyot tud ütni az emberen pozitív értelemben, amikor végez egy dallal. - Ha ide jöttél az vagy nem véletlen, ha mégis akkor meg pontosan ez lehet az oka, hogy énekelj. - még mindig mosolygok rá, a lehetetlen helyzeteket a legjobb hallgatni a színpadon és amikor odajön majd a végén, hogy akar még egyet, na akkor tudom, hogy jól indítottam felé a beszélgetést.
Meg sem tudnám mondani, mikor voltam utoljára ilyen helyen, mint ez itt. Voltak és vannak céljaim és a munkamániám, a bizonyítási vágyam és a megfelelési kényszerem illetbe az, hogy mindenkinél jobb lehessek, nem fér össze azzal, hogy léha életet éljek. Nem zavar az, ha akár húsz órán keresztül talpon vagyok, ha a nap végére annyit sétálok, hogy más lába már elkopna, engem mégis éltet a pörgés. Az, hogy kiadhatok a kezemből finom ételeket, hogy egy csapat része vagyok és mindez nem fér össze azzal, hogy a vendéglátásban lehúzott akár tizenöt órás műszakok után még el is menjek szórakozni. Örülök, ha a saját ágyamat megtalálom és képes vagyok aludni egyhuzamban akár öt órát is. Most persze minden más, s azzal, hogy nem dolgozom még, hanem keresem az átmenetet, nincs kötöttségem e téren. Időm, mint a tenger, s ezzel lehetőségem nyílik arra, amit eddig a munka miatt elszalasztottam. Nem itt, hanem Dubaiban. Nem ott, hanem akár Angliában még. Félreértés ne essék, nem bánom azt, hogy nehéz munka árán ott vagyok, ahol, de néha jól esne az, ha csak lógathatnám a lábam - mint most. Ténylegesen is, mert a lábam a bárszékről nem ért le a padlóig, a bal cipőm talpa éri csak a keresztvasat a széken. Nem tervezem, mégis egy beszélgetés részese leszek, amibe belevonom a pultos lányt is, hogy meghúzzam a határaimat Josh mellett, aki sokkalta érdeklődőbb, mint azt jó néven venném úgy igazán. Mégis könnyű mosollyal az arcomon hallgatom, mert annyira más itt az élet, mint másutt, nem mondhatnám, hogy hozzászoktam ennyi idő alatt, mióta itt vagyok. A kérdésemre kapott válaszra elnézek a duó által bitorolt színpad irányába, ha már mutatják is nekem, miközben az ujjaim ráfonódnak az elkészült long islandemre. Hideg - pont annyira, hogy szeressem, miközben a lány szavaira egyre szélesedő, jókedélyű mosoly ül. Nem tudnék ennyire közvetlen lenni a vendégeinkkel. Valószínűleg nem véletlenül nem pincér lettem, hanem szakács, feljebb küzdve magam a konyhai ranglétrán addig, ami ma vagyok. Minden elismerésem a lány munkája iránt. - Ó, nem, nem! - nevetek fel hirtelen, rémülettel a vonásaimon, kezeimmel is elutasítva ennek a rémálomnak a lehetőségét. - Hidd el, senki nem járna jól, ha én véletlenül is mikrofont kapnék. Nem hinném, hogy bárki is kíváncsi lenne a repedt fazék hangomra. Leszek a lelkes közönség inkább. - a szívószálat kiszedem a pohárból, s úgy, csak magában emelem meg a poharat, hogy közvetlenül abból igyak egyetlen kortyot. - Mondhatjuk azt is, hogy véletlenül keveredtem ide, mert a mai napig még csak a létezéséről sem tudtam. Még új vagyok itt. New Yorkban. Nem rég érkeztem a városba. - magyarázom egyenes háttal ülve a széken. - Ti mit énekelnétek, ha választhattok? - érdeklődöm a szemben lévő lánytól is, ha épp előttem kever és nem kell másokat is kiszolgálnia, mert Josh végig ottmarad hallgatózni, és mert talán jól is érzi magát egyelőre ő is a pult mellett. Érzem szinte, hogy ritmusra jár a lába és egészen tengeribeteg leszek ettől. Talán innom kellene még. - Én szeretem az AC/DC-t. Attól igazán rocksztár lehetek - vigyorogja egy kacsintás kíséretében Hope felé, mert biztos lehetünk abban, ő is hallotta a lány szavait korábban. - Mi a kedvenced? - címezi ő is a kérdést Hope-nak.
Megszoktam, hogy az emberek itt jönnek mennek, vannak törzsvendégek, akik mindig mosolyogva lépnek oda és a nevemen szólítanak, és olyan baráti viszonyt ápolnak velem, mintha legalább osztálytársak lettünk volna a gimiben. Én nem bánom, szeretem, amikor az emberek képesek megnyílni és közvetlennek lenni a másikkal és ebben az esetben én vagyok aki felé nyitnak, azaz van olyan kisugárzásom, amiért ezt megtehetik. A mai pultnál folytatott beszélgetés két ember között talán kezd egy kicsit egyoldalúan nyomulós lenni, és nem a nő részéről, amit egyelőre csak figyelek, de olyan könnyedséggel kezeli le őket, közben nem megbántva részeg lelküket, hogy csak egy néma wáó hangzik el a fejemben és viszem nekik a következő kört, mert aki szomjas volt amikor idejött az az este folyamán egyre csak szomjasabb lesz egészen addig, ameddig el nem éri azt a szintet, hogy már én sem dok ki neki piát. - Sokan jönnek így ide, megfigyelőnek, de majd meglátod mennyire nincsen hangja a legtöbb fellépőnek. Ebben talán nem is az a lényeg, azzal, hogy énekelnek sok minden szabadul fel belőlük. - a zene terápia, ha hallgatja az ember, ha énekel, ha írja, szerintem mindenkinek jót tesz, főleg ha egy kis alkohol gőzzel van felturbózva a dolog. - Na majd meglátjuk mennyire lesz kedved hozzá a végén, látod ők sem valami nagy hangúan, mármint de elég hangosak, de egy hang nincs a helyén és mindenkinek tetszik. - mutatok körbe a helyen, és nem azért, hogy rávegyem, csak szeretném tudatni vele is, hogy itt aztán mindenki imádná a repedtfazék hangját ha csak ez tartja vissza attól, hogy mégis színpadra lépjen. - Ohh, akkor üdvözöllek a városban és a Goldenben. - mosolygok rá, és mivel most minden figyelem a színpad felé irányul odaállok mellé a pult másik oldaláról és a kezembe veszek egy pohár teát és én is az előadás felé fordulok, miközben figyelem a vendégemre, aki gyorsan szimpatikussá vált. - Én legszívesebbena saját számaimat éneklem, de olyan mértékben nem vagyok válogatós, hogy jöhet ABBA, Disney szám, Madonna tényleg bármi, csak jól tudjam magam értetni közben. A depressziós számokat nem engedjük be a karaoke estékre, szóval ilyenkor a pörgésé a szerep. - régebben még énekelhettek szerelmes, szakítós számokat is de ma már inkább levettük a listáról, mert felesleges rossz kedves generálni vele bárkinek is. Ide azért jöjjenek, mert bulizni akarnak egy ilyen estén és ne szenvedni. A válaszom mindkét félnek szól, bár AC/DC-t elég nehezen énekelnék el az én hangommal, de megvonom a vállam miért na alapon és belekortyolok az italomba. - Akkor fel is írlak a következő számra. - kacsintok rá, és csak intek az est vezetőjének, aki koordinálja a zene kéréseket, és mutogatok a srácokra, és int is nekik, hogy menjenek oda, mire vigyorogva távoznak. - Amúgy Hope vagyok, és mivel új vagy köztünk és szeretjük ha valaki többször jár vissza így vendégem vagy egy italra, na meg később azért talán rávezslek egy duettre velem. - mosolygok rá kedvesen, semmi erőszak, de a duett mindig sokkal jobban fekszik még azoknak is akik nem tudnak énekelni.
Tudom, hogy mihez van tehetségem és anya nem az énekelni tudók sorába lépett be akkor, amikor megszülettem. Nincs ezzel gond, mert így legalább teljesen tudom értékelni és nem kevésbé irigyelni azokat, akik nem csak a fürdőszoba vagy a konyha falai közt képesek kiengedni a hangjukat, felértékelődik bennem mások kimagasló értéke. Emlékszem, az egyetem alatt összejöttem egy olyan akkor még sráccal, aki zongorozáni tudott. Az első alkalommal, amikor a billentyűket érték az ujjai, elsírtam magam a háta mögött a kanapén tehénkedve. Nem akartam, mégis önkéntelenül indultak meg a könnyeim akkor. Ő volt az, aki először vitt el zongoraestre is és miatta szerettem meg a Piano Guys feldolgozásait is, de nem miatta szeretem például Hans Zimmert. Azért nem őt hibáztatom és nem őt állítom pellengérre, amiért a komolyzenék világa is bejön, de nagyon hangulatember vagyok, sokfajta zenét képes vagyok elhallgatni. Mondjuk nem azt, akik most valóban elviselhetetlen hangokat szólaltatnak meg. Ebben igazat kell adnom Hope-nak, hogy a zene felszabadít, és vannak, akik abban lelik meg az örömüket. - Ha szeretnél, fogadhatunk is benne. Szerintem nem fogok énekelni, még az italok után sem - nevetem el magam, kihívásként tekintve erre az alkura a pult mögött állóval. Tudom, hogy nekik közvetlennek kell lenniük és mindenkivel megtalálni a közös hangot - höhö -, de azt gondolom, hogy nincs az a mennyiségű alkohol (és drog), ami rávenne arra, hogy ilyen helyzetben kinyissam a számat. Fogalmam sincs, miben is fogadhatnánk, de az ajánlatom él, és ha vesztenék, akkor mindig szeretem állni a szavam. Legyen bármi, amit a másik lány kíván, azt behajthatja rajtam. - Köszi! Ha nem tévedek el és nem rabolnak el, már jó úton haladok - nevetem el magam, mert ha már túléltem az Egyesült Arab Emírségeket és Angliát, akkor csak nem itt talál rám a balszerencse. Persze ehhez az is kell, hogy ne kísértsem a sorsom, de nem hiszek a sztereotípiákban és az előítéletekben, ezért sem gondolom azt, hogy egy golyó is akár megtalálna vagy én lennék a következő #metoo kapmpányarc. Csak pozitívan! - Ne már! Nincs több Oh by myself és a My heart will go on? A legmenőbb majdnem meghalós számok Céline-től. Na nem mintha ismerném a nőt vagy tudnám ki az - szaabdkozik egyből Josh, mire bólogatva egy megértelek mosoly költözik arcomra. Hát hogyne! - Veled is fogadok, ha bárki ki tudja énekelni azokat a hangokat - emeltem fel a kezem, hogy a mutatóujjammal mutassak rá a fickóra. Úgy tűnik, hogy inkább fogadásokat kellene kötnöm a főzések helyett. Ki tudja, lehet, hogy jó lennék benne. Napirendi pontként felírni: ki kell próbálnom a szerencsejátékot! Még egy olyan dolog, amire nem volt időm a munka mellett. Ahelyett, hogy a válaszát meghallhatnám, elrángatják mellőlem a színpad felé. Viszi magával a kikért alkoholját is, két kortynyit kilöttyintve a padlóra. Micsoda pazarlás! - Nem-nem, ebbe nem egyezem bele, Hope! - széles mosolyomat követi egy rövid nevetés, kiveszem a pohárból a szívószálat, anélkül is tudok kortyolni az alkoholból. Csak szépen lassan, sehova nem sietek. - Hívj Cassie-nek, ha nem mutatkozik be mindenki neked ma - alkaromat fektettem a pultra, ahogy közelebb hajoltam annak széléhez, meg is támasztva magam. - Hivatalosan sokkal hosszabb a nevem, de ez tökéletes lesz. A Long Islandre is hallgatok majd, nyugi - biztosítom róla, hogy sok néven lehet engem említeni, nem fogok megsértődni. - Ha.. - mondanám tovább, de oldalról megint elszólítják, s mivel tudom, hogy a munkában koncentrálni kell, ezért nem is marasztalom őt. Hagyom, hadd dolgozzon, addig lefoglalom magam a helyiség vizslatásával, a fiúk produkciójával, mert Josh nem hazudott: herélt, mutáló hangon kezd bele a szöveg olvasásába. Kevésbé magabiztos, mint az előbb itt mellettem. Mégis a pult felé néz, mire a bal kezem a levegőbe emelkedik, hüvelykujjammal mutatva, hogy tökéletesen csinálja. A széles mosolyom se marad el, attól, hogy nem énekelek, még lehetek szurkoló. Mintha csak otthon apával néznék futballt. Az európai verziót. Amerikai focit is kell néznem, felírom a listámra. Meg baseballt. És el kell mennem sátrazni is!
Mindenki jó valamiben, mégis az éneklés egy olyan dolog, ami mindenkié, ha tudja ha nem, ha van hangja ha nem, jól esik néha kiengedni a feszültséget a zenén keresztül. - Én benne vagyok, szívesen bukom el,d e legalább benne van a nyerés esélye is, s hogy te leszel a ma egyik nagy sztárja, ha van hangod ha nincs. - lelkesülök be egy kicsit, hogy már fogadásnál kötünk ki, ez izgalmas és mindenképpen pozitív előjele egy amúgy sem unalmas estének. - Ha te nyersz, akkor szívesen körbevezetlek New York legjobb helyein, ahol hasonlóan jó a hangulat, de nem az elvetemült részleg vesz részt. Látod itt is egész kedvesek a részegek, és nem akarnak mindenáron hazavinni magukkal az estére. - nevetek fel, de sajnos sok olyan hely van, ami kívülről annyira normálisnak hat, de belül olyan, mint valami társkereső bár, és még az ember kedve is elmegy az ilyen helyektől. Sajnos vagy nem sajnos nekem sok helyen volt már szerencsém, de nem bulizni, hanem szerencsét próbálni, az mázli, hogy csak itt találtam rá a keresett munkára mert ez tényleg jó hely nekem, és még a szüleim is elfogadják úgy ahogy. Érdeklődve figyelem a kedves újonnan kialakuló, inkább beszélgetés, mint a barátságot, és csak mosolygok, amikor elrángatják a már egyáltalán nem szomjas srácot a pulttól, fognak ők még ide elég gyakra visszajárni, hogy boldogítsanak, jobb ha most mindenki hallja micsoda tehetség szorult beléjük, vagy nem, de ezt nemsokára úgyis megtudjuk. - Cassie, szép neved van, te akkor az a fajta ember lehetsz, akinek mindegy mennyit iszik nem nyílik dalolása a hangszála? - kérdezem mneveteve magamon és az új kifejezésen, ami most így kipattant a fejemből. - Nekem jó lesz a Cassie, a Long Island nem is illik rá. - kacagok fel, végigmérve őt, de csak megrázom a fejem megerősítésként. A munka nem áll meg, a csodát előadás kezdetével odamegyek a keverőpulthoz, hogy beszéljek Kyle-al, ha nincsen jelentkező, akkor szívesen beugrok egyet énekelni, na meg felcsábítani magam mellé Cassie-t, hátha addigra kedvet kap hozzá, elvégre még elég hosszú a lista az énekelni vágyók között, és addig még sok ital le tud csúszni, mi még annak is meghozza a kedvét egy kis énekléshez, aki sosem tudott és sosem szeretett. Már az is mosolyt csal arcára, ahogyan a srácok énekelnek, ugyan rajongás szinten mutogat nekik, de azért a srác mindenét beleadja, ami a fülemnek fáj, de ők élvezik, elvégre ezért vannak az ilyen esték, én meg csak mosolyogva nézem, mielőtt visszasétálok a pulthoz, ahol már két ember is vár rám, hogy kiadjam neki a nagyon alaposan elkészített sörüket, nem nagy igénnyel érkeznek ide, ami jó, mert túl sok koktél készítési tudásom van, Cuba Libre, de csak mert kacifántos a neve a megjelenéséhez képest. - Van hobbid Cassie? - kérdezem tőle, miközben csapolok egy korsó sört a mellette állónak, hátha így ki tudom deríteni mi az a zene, aminek nem fog tudni ellenállni. Próbálkozni lehet, és addig sem egyhangú az estém.
Kezdőlap
Ökör iszik magában. Mégis ezt teszem, a konyhapultról mosolyog rám a pinot noir, a poharam pedig már nevet is szinte. Túlvagyok három ujjnyi vörösön és csak azért, mert ebben a városban még nem vállalkoztam arra, hogy autóba üljek a kormány mögé. Nem esem át a ló túloldalára, nem azért nem vezetek, mert Dubaiban megszoktam a luxus járgányokat, csak itt valahogy úgy tűnik, idegösszeroppanás nélkül nem tudnék végigmenni két tömb között sem. Jobb a békesség, a végén még ráfeküdnék a dudára és azt hinnék, esküvői menet felvezetejőve vagyok - holott csak megrémiszt és felizgat ez a tömeg, ami itt hömpölyög az utcákat. Él és lélegzik a város, olyan energiákat szabadítva fel, ami távol áll azoktól a világoktól, aminek részese voltam eddig.
