Még mindig a fülemben hangzanak apám szavai. "Igazán tudhatnád, mi a dolgod." Az idő viszont most nem képes visszasüllyedni a monotonitásába. Nem tudok elveszni benne. Az jár az eszemben, miként nyerhetnék ebben, úgy, hogy ő velem marad. Kevés esélyem volt túlélni, mégis visszakapaszkodtam ebbe a világba, s ezt segítség nélkül, amit a műtőasztalon tettek, nem is egyszer, képtelen lettem volna. Még jó pár hónap, mire felépülök és lesznek maradandó nyomai, következményei a lövésnek. De túléltem. Most azonban elgondolkodtam, hogy biztos valaki sajátos humorral bír, hogy meghallottam a család döntését, ami voltaképpen csak apámé. Volt értelme ezért ragaszkodni az élethez? El fogom veszíteni. Magamat már régen elveszítettem, s vágyom öcsém hangja és jelenléte után. De ennyire még sosem vágytam senki jelenléte után, mint az övé. Harcolhatnék érte, de ő fog rámenni. Nem érzek haragot. Azóta nem érzek, mióta felébredtem. Kerestem apám első szavai után, várva, hogy ad elég erőt az ellenálláshoz. A nyugodt csend maradt, a döbbenet mellett. Nem akarom elveszíteni. Forróság önt el, fel kell kelnem, szükségem van a hidegre, amit meg fogok kapni a csapból folyó vízből. Addig eljutni kész rémálom, de már legalább felkelhetek, ha rövid időre is. Végtelen ideig tart, mire eljutok a csaphoz, ami a szobában van. A törülközőt a víz alá tartom, majd az arcomra borítom, miközben már inkább a falnak támaszkodom. A sárga színem is eltűnt, a szemem környékén vöröslő folttal együtt. A rendőrség már felvette a vallomást, s nem érdekelt az egész procedúra. Apám ott akart lenni, az ügyvéddel jött, s nem értem el, hogy távozzon. Az a düh és arrogancia, amelyet hűvös fölényességbe csomagolt, zavart. Dühös még itt sem tudtam lenni. A tárgyalás sem érdekelt, majd az ügyvéd képvisel. Ismét elönt a forróság, és már a törülköző sem tud annyira lehűlni, hogy segítsen. Mondták, hogy lesznek majd forróság hullámaim és hogy lesz, amikor kiráz a hideg. Ez a lövés hatása, ahová érkezett. Még számíthatok rá, elég sokáig, míg a szervezet újra magához tér. Egy pohár jeges vízért szomjazom, de inni sem ihatok, semmit sem fogyaszthatok. El kell mondanom neki. El akarom mondani neki. Meg akarom védeni.
Én abban hiszek, hogy az ember életében csak úgy jönnek-mennek az emberek. Vannak, akik tovább maradnak, és akadnak, akik csak futólag fordulnak meg, aztán tovább állnak. Kik fontosabbá válnak, még ha nem sok időre is, kik pedig rájövünk, hogy annyira nem is voltak lényegesek számunkra. Az élet különös dolgokra képes, bárhogy nézzük is. Nekem jelenleg volt egy nagyon fontos ember, még ha nem is olyan hosszú ideje. Lett annyira fontos, hogy amikor kaptam egy telefont, halálra vált arccal hallgattam végig a szavakat, majd amikor sikerült felfogni az értelmüket is, csak meredten bámultam magam elé, és próbáltam feldolgozni azt, amit annyira nem is könnyű. A hozzám hasonló átlagos emberek ismerőseit, szeretteit ugyanis nem szokták lelőni. Tudom én, hogy New York sosem volt a világ legbiztonságosabb városa, és bármikor megtörténhetett a baj, de az mindig másokkal esik meg. Ha pedig mi válunk bizonyos szinten a részesévé, akkor az egészen hihetetlennek szokott tűnni. Most én is pontosan ebben a cipőben jártam. Beletelt azért jó pár percbe, hogy eljussak addig, hogy magamra kapkodjak néhány ruhát, és meginduljak az utcára, fogni egy taxit. Mivel nem a Manhattan-i lakásban voltam, hanem Brooklynban, a saját otthonomban, így jóval hosszabbnak bizonyult az út, de legalább maradt elég időm gondolkozni, feldolgozni, és meggyőzni magam arról, hogy nem lesz semmi baj. Már minden rendben, és nekem nem szabad pánikba esnem. Amúgy sem voltam az a típus, de ha az ember megijed, akkor bizony tök mindegy, hogy alapjáraton milyen. Gondolataimból az autó fékezése rántott vissza, ezúttal szó szerint. Sikerült a sofőrnek egy kicsit határozottabban rátaposnia a pedálra, mint kellett volna, de annyira elmerültem a saját kis világomban, hogy még azon sem háborodtam fel, hogy kis híján lefejeltem a háttámlát. Csak némán odaadtam a pénzt, még borravalót is elfelejtettem hagyni. Nem mintha egyébként megérdemelte volna, de én még ilyenkor is szoktam. Normális esetekben, de ez nem volt az. Keresztülverekedtem magam nagy ügyeskedve a folyosók labirintusán, és néhány akadékoskodó nővéren is, akik egy tájékoztató pult mögött trónoltak,. Azt hitték, hogy övék a világ, de végül némi mosolynak köszönhetően csak kiszedtem belőlük azt, ami érdekelt, és már suhantam is tovább Mr. Lowden kórterme felé. Természetesen a privát részen volt, vagy legalábbis azon, ahol a gazdagabb réteg egyszemélyes szobákat kaphatott. Lassan úgy éreztem magam a folyosón, mintha valami szállodában lennék. Azért nem akartam rárontani csak úgy, hiába sejthette, hogy hamarosan érkezem, szóval előbb bekopogtam. - Hahó! – dugtam be végül a fejem, miután halkan kinyitottam az ajtót. Mivel azért nem volt tágas még ez a helyiség sem, ezért elég hamar sikerült őt megtalálnom a szememmel. – Hát te meg miért vagy talpon? Miért nem hívtál egy nővért?! – kérdeztem egyből elkerekedett szemekkel, mikor realizáltam, hogy éppen a csapnál ügyeskedik. Határozottan pihennie kellett volna, nem pedig mászkálni, ebben biztos vagyok. - Nem hinném, hogy az orvos ezt írta volna fel… - vágtam szigorú arcot, és meg sem várva az engedélyt, én bizony már be is nyomultam a terembe, egyenesen hozzá lépve, miután egy fotelbe dobtam a táskám menet közben.
A nővér szedte ki a mobilt a kezemből, mondván, hogy nekem most nem ezzel kéne foglalkoznom, hanem pihennem és épülnöm. Mikor elmondtam neki, kit is akarok hívni, inkább megtették helyettem. A mobilt viszont nem kaptam vissza, így már ténylegesen el voltam vágva a külvilágtól, de megkértem, hogy legalább holnap hadd kapjam vissza. Tényleg nehéz volt beszélni és tartani magam, így megértettem, miért veszi el. Mégis, mintha a fél kezem hiányzott volna. Megint közel kerültem a feladáshoz, s ez az állapotom romlásán is meglátszott. Túl jó orvosok és ápolók vannak itt, sejtették, hogy valami történt, miiközben a szüleim bent voltak és hogy nem túl jó hírt kaptam. Ráadásként most voltak először nálam, miután felébredtem. Vagyis másodjára. Ritkán jelennek meg, különféle okokra hivatkozva. És most... most már nem bánom. Nem történtek világmegváltó gondolataim, s nem hiszem, hogy megváltoztam. Bizonyosságot kezdtem érezni abban, hogy már nem menekülhetek, de nem is üthetek. Csak elfogadhatok. Minden próbálkozásom kudarcba fulladt. És most ezt is elvették tőlem. Megtehetném, hogy nem hagyom, hogy harcolok érte, és megszerzem. Kettőnkért. Csakhogy ismerem apámat. Nem én leszek, akinek kihúzzák a lába alól a lehetőségeket, hanem őt teszi tönkre, ha ragaszkodom ahhoz, hogy együtt maradjunk. Megrezzentem, ahogy meghallottam a hangját. Egyszerre töltött el boldogság és ijedtem meg, ahogy belefeledkeztem a hideg élvezetébe. - Szia! - Mosolyodom el, s dőlök a falnak a vállammal, hogy láthassam és mégse dőljek el. Nem, nem merem átölelni, átkarolni, csókot lopni tőle. Gyűlölni fog és gyávának fog tartani. És igaza van. - Örülök, hogy eljöttél - nehéz még levegő kipréselni magamból így csak ránézek egy hosszabb ideig. - Melegem volt - teszem a törülközőt a pultra. S a kezem ott marad, ahogy közelebb lép. El tudnék veszni a szemeiben. Az az ötletem, mely szerint hűvössé válok felé s majd megutál, már akkor elbukott, amikor megkértem, hogy hívják fel. Talán mégsem vagyok gyáva, s már nem kívánok úgy reagálni a világ felé, mint apám vagy népes családom többi tagja. Elég volt. Nem fogom őt bántani, úgy, ahogy ők bántottak minket. De vajon ez ahhoz vezet, hogy akkor ezt máshogy teszem? Hogy végül mégis megbántom? Sehogy sem fogok ebből e nélkül kijönni jól, így igyekszem a legkevesebb kárt okozni. Vajon gondolkodtam így a lövés előtt? - Valóban nem - mosolygok továbbra is. Kis híján elnevetem magam, ám érzem, hogy nem kéne. Mint ahogy állnom sem. Csakhogy nem szeretek gyengének lenni. Nem, mintha ebben a kórházi ruhában nem annak érezném magam, a sérülés ellenére is. Eltámaszkodom a faltól, hogy az ágy felé tartsak. Nehéz még tartani így magam, főleg egyenesen. Legszívesebben begörbülnék, de inkább nem veszek levegőt, míg az ágyhoz nem érek. S újfent melegem lesz, a homlokom s arcom korántsem a korábbi víztől vagy erőlködéstől lesz fényes. - Remélem, nem fontos dolog mellől jöttél el.- Az infúziós állvány odafelé is útban volt, most némileg segített. - Mennyit mondtak? - Értem a sérülésre. A másik, sokkal rosszabb hír még hátravan.
- Még szép, hogy jöttem, ez nem is volt kérdés! – közöltem magától értetődő természetességgel, miközben teljesen megközelítettem őt. Egy pillanatra ugyan megtorpantam a tanácstalanság miatt, ám végül két kezem közé fogtam az arcát, és üdvözlő csókot nyomtam az ajkaira. Legszívesebben erősen magamhoz szorítottam volna, hogy biztos lehessek abban, hogy életben van, hogy tényleg itt van és minden rendben lesz, de nem mertem. Féltem, hogy csak fájdalmat okoznék, így ez volt a legbiztosabbnak tűnő megoldás, hogy azért mégiscsak kifejezzem valamiképpen a látása miatt érzett örömöt. - Akkor most menjünk szépen vissza az ágyhoz, és én majd benedvesítem neked ezt a törölközőt. Na, gyere! – ha hagyta, akkor máris megfogtam a karját, hogy visszatámogassam a fekhely felé. Tényleg pihennie kellett volna, és nem is tűnt valami erősnek, vagy magabiztosnak. Ez egyszerre bosszantott és rémített ugyan meg, de nem hagytam, hogy ennek az ijedelemnek bármilyen nyomát is felfedezhesse rajtam. Nem szabadott, mert egyszerűen ez nem fért bele. A lehető legrosszabb ilyenkor, ha érzékeltetik az emberrel, hogy milyen ramatyul fest. Ezért is próbáltam meg mosolyt erőltetni az arcomra, pedig nagyon aggódtam a hogyléte felől. - Otthon voltam, de akkor is jöttem volna, ha valami fontosat csinálok. – ez bennem fel sem merült kérdésként, és legszívesebben leszidtam volna, amiért benne talán igen. Ha biztosnak láttam a kényelembe helyezkedését, akkor valóban visszasétáltam a csaphoz, és bevizeztem az ott hagyott törülközőt. – Nem túl sokat… - húztam el a számat, kihasználva, hogy éppen háttal voltam neki, és nem láthatta az arcomra kiülő félelmet. Gyorsan próbáltam is rendezni a vonásaim, amikor feltűnt a tükörképemet látva. - Úgyhogy akár el is mesélhetnéd, hogy mi történt, ha van hozzá erőd. Nagyon megijedtem, hogy innen hívtak fel. – ugyanakkor jól is esett, hogy rajta voltam ezek szerint az értesítendők listáján, vagy éppen ő kérte. Egyre ment, a lényeg, hogy azt akarta, hogy itt legyek, én pedig más helyen nem is szívesen lettem volna annak tudatában, hogy ő itt fekszik. – Tessék, ez jót fog tenni! – óvatosan törölgettem le a homlokát, majd hagytam ott, hogy oda tegye, ahová csak jól esik neki. Én közben addig ügyeskedtem, amíg oda nem húztam egy széket. - Kérsz valamit esetleg? Szükséged van valamire? – kérdeztem, miután leültem. Két könyökömmel a térdeimen támaszkodtam meg, úgy pislogtam aggodalmasan felé. – Annyira sietni akartam, hogy eszembe sem jutott, hogy akár hozhatnék is valamit. – vallottam be őszintén. Nem mintha úgy nézett volna ki, mint aki bármiben is hiányt szenvedne, de sohasem lehet tudni. Lehet, hogy én be tudtam volna hozni olyasmit is, amit nem akartak neki engedni, ugyanakkor mégis jobban érezte volna magát tőle. - Utoljára akkor éreztem így magam, amikor a nagyapám miatt hívtak… - és, mivel azt már tudta rólam, hogy közel álltam az öreghez, ezért bizonyára egyértelművé válhatott számára, hogy sokat jelent nekem ő is.
Felé fordulok, tekintetébe veszve. Át szeretném karolni, de ez most nem fog menni. Szabad kezem érinti, simítaná alkarját, végül mégis derekára csúszik a kezem. Üdvözlő csókja némileg magához térít, s felidézi mindazt, amit mellette érzek. Nem, nem akarom ezt elveszíteni. Nem akarom őt elveszíteni. Vele akarok lenni. S az érzet, hogy élek, most nyeri meg másik értelmét igazán. - Örülök... nagyon - felemelném a kezem, hogy megsimítsam arcát, de már fogja is a karom, hogy visszavezessen az ágyhoz. - Nem szükséges, hogy ugrálj miattam... -végre megvan az ágyfej kerete, belekaposzkodok. Hiába tartottam magam, hiába nem akartam meginogni, azért ezt tényleg nem kellett volna. De kellett. Jól esett a hideg. S az érintése, megnyugtató, feltölt. S fel sem tűnik, olyat válaszoltam, minden irónia, s gúny nélkül, amit talán még sosem mondtam senkinek. Természetesnek vettem, hogy minden körülöttem forog, legalábbis bizonyos értelemben. Meglepve pillantok rá. Mindent félrerakott volna, hogy jöjjön? A földre pillantok. A szüleim azóta nem jöttek, hogy megtették a kötelező, külvilág felé tett látogatást. Nem akarnak így látni. - Ez... jól esett - lélelegzek lassan mélyeket. A sóhajtás hirtelen nem megy, mint ahogy azt is nehéz megtenni, hogy a lábaim felkerüljenek az ágyra. Akkor sem jelzem, hogy ez egyáltalán nem kellemes. Nem túl sokat. Hát persze. A csillogó felszín, a minden rendben van. Vagy éppen, hogy nem. Fogalmam sincs, mit adtak be a sajtó felé, azok nem is kerestek, s nem is vágyom rájuk. Örültem ennek a csendnek, s azoknak, akik eljöttek. Nem úgy, mint a szüleim. Magamra hajtom a takarót, óvatosan, s megkönnyebbülök, ugyanakkor megint nagyon melegem lesz, hirtelen lep el. - Fel akartalak hívni - az ablak és közötte vándorol a pillantásom végül rajta állapodik meg. Nem akarom belerángatni mindebbe. S mégis eljött, itt van. Mélyet lélegzek. Nem, egyáltalán nem kellett volna felállnom, érzem. Behunyom a szemeim, ahogy a hideget a homlokomra teszi, nagyon jól esik. Kezem már mozdul a törülköző felé hozzáérve a kezéhez. - Köszönöm - nyílnak rá íriszeim. Puha a bőre. Finom. - Nem engedték, mondván, hogy pihennem kell. Végül mégis engedtek - ó, semmi hiszti, semmi düh. Nem tudom, mi késztette őket arra, hogy végül felhívják, mert arról fogalmam sincs, hogy látták, előtte mennyit szorongatom a készüléket, s a tekintetem, az bizony most először, nagyon is árulkodó volt. Az arcomon végigvonom, majd a nyakamhoz teszem a törülközőt, ami addigra már felmelegedett, mégis, jobban esik, mintha semmi sem érne hozzá. - Rád van szükségem - másik kezemmel felé nyúlok, keresve kezét. - Nem számít - felelem halkan.- Az számít, hogy te itt vagy - és valóban így érzem. Sokkal jobban vagyok, s egyben mégis nyomorultul. A folytatásra viszont csendben tekintek rá. Emlékszem, tudom, miket mesélt a nagyapjáról. S hogy miként érezte magát, mikor elment hozzá, mikor hívták. Egyszerre jövök zavarba, s önt el olyan boldogságérzet, amelyet még nem éreztem. Fontos nekem. Ezért vacilláltam, hogy hívjam-e. Mert nem akartam, hogy így lásson. Meg akartam ettől kímélni, ment át már nem túl jó dolgokon. ... Mióta vagyok figyelemmel ezekre? Válaszul csak finoman megsimítom kézfejét hüvelykujjammal. Nem csak a zavarom s megindultságom miatt nem tudok válaszolni. Teljesen új nekem mindezen érzés. Vagy csak elnyomtam magamban? Egy ideig csendben maradok, csak őt figyelem, a tekintetét keresve. Csak ez után veszek nagyobb levegőt, újfent végigsimítva arcomon a törülközővel, ami már teljesen meleg. Remélem, hamar el fog múlni ez az érzés. Olyan, mintha sütőbe tettek volna. - Nem tudom, mennyit mondtak el neked. A sajtó miatt van ez. - És a szüleim mesterkedése is benne van. - Meglőttek. A gyomromat találta el a golyó - sokszorosan szerencsém van, s ez az orvosoknak is köszönhető, nem csak a saját szerencsémnek. - A műtét sikerült, most már csak rendbe kell jönnöm - s nem, nem lesz ugyanolyan. Erre felkészítettek az orvosok. Nem leszek nyomorék, nem leszek béna, nem kell az étkezésemre odafigyelnem. Egészen másokra kell, s ezt még ők sem tudják egészen pontosan. Egyes változásokat már most érzek, s az nem csak a hőhullám. Akartam dühös lenni a szüleimre. Nem ment.
- De, igen! Majd én tudom, hogy mit szükséges csinálnom, és ettől amúgy is jobban érzem magam. Ugye, nem akarod ezt elvenni tőlem? – néztem rá szigorúan, kissé még sértetten is, vagy legalábbis úgy tettem, mintha. Csak szerettem volna segíteni, és ha hagyja, hogy megtegyem, amit jónak érzek. Voltak, akik nem szerettek másokra utalva lenni, én is ezek közé tartoztam bizonyos fokig, de van az a pont, amikor jobb, ha az ember elfogadja a felé nyújtott segítő kezet. - Ugyan már, ne hülyéskedj! Ez a természetes, nem? Ha az embernek fontos valaki… - még az előtt mondtam ki a szavakat, hogy jobban átgondoltam volna őket. Igazából eddig nem esett szó közöttünk ilyesmiről, hát most ez az esemény előhozta belőlem az érzéseim feltárását. És, ami a legmeglepőbb, hogy egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül miatta, hiszen ez volt az igazság. Majd maximum akkor fogom, ha azt látom rajta, hogy viszonzatlan a részéről, és csak feszélyezve érzi magát a társaságomban. Azért nagyon reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni. Tényleg elég szomorú lett volna. - De mégsem hívtál… - szúrtam oda, de szerencsére gyorsan kapcsoltam is, hogy hangzott ez. Ennek most nem volt itt helye. – Ne haragudj, nem szemrehányásnak szántam, csak… - nem, fogalmam sincs, hogy minek szántam. – Bizonyára nem voltál olyan állapotban, hogy megtedd. A lényeg, hogy valaki mégis felhívott, és most itt vagyok! – jelentettem ki végül, elhessegetve az egész témát. Jobb, ha nem agyalunk ezen túl sokat, hiszen már utána vagyunk. Most azzal kellett foglalkozni, hogy megoldjuk ezt az egész helyzetet. Neki rendbe kellett jönnie, mellőzve mindenféle stresszt. Nem akartam én lenni a kiváltó oka. - Hát, ha ezt mondták, akkor szót is kell fogadnod. Az a legfontosabb, hogy minél előbb helyre jöjj! – őszintén mondtam, tényleg nem fogok többé ezen fennakadni, az előbb is csak úgy véletlenül csúszott ki, meggondolatlanságból. Nem volt jogos, és amúgy sem volt nekem sem jogom ahhoz, hogy háborogjak. Végül is, ki vagyok én? Csak egy ismerőse? Egy férjes asszony, aki gyengéd érzelmeket táplál iránta. Elcseszett egy helyzet. - Hűtsem le újra? – ajánlottam fel, és ha engedte, akkor átvettem a törülközőt, hogy újra megnedvesítsem a csapnál. Tudom én, hogy ilyenkor milyen gyorsan átmelegszik, bár szerencsére nem sűrűn fordulok meg kórházakban, hogy akkora nagy tapasztalatom legyen az ápolás terén. Egyszerűen csak a lázas állapotból indultam ki, azért sejtettem, hogy neki is szükséges lehet egy újabb vizezés. - Nos, én itt vagyok! – mosolyogtam rá, megszorítva biztatóan a kezét, mutatva, hogy tényleg itt vagyok vele. – Úgyhogy, most már akár ki is találhatsz valamit, amire még szintén szükséged lehet. Bármit… - szerintem még a város másik végébe is elmentem volna, ha éppen ezen múlik, hogy teljesíteni tudjam a kívánságát. Közben viszonoztam kitartóan a tekintetét, aztán odahajoltam a homlokához, hogy csókot leheljek rá. – Tényleg meleg lettél, én ezt most elviszem a csaphoz! – közöltem határozottan, mielőtt még le akart volna róla beszélni. – Máris visszajövök! – biztosítottam róla, egy halovány kis mosollyal megtűzve szavaim. - Nem sokat tudok, tényleg... - húztam el a számat, hátra pillantva a vállam felett, miközben a csap alá tartottam az anyagot. – Jézusom! – meg kellett fognom az egyik kezemmel a csap szélét, hogy ne essek itt össze előtte. – És mit mondtak, mennyi idő a rehabilitáció? – érdeklődtem, miközben visszasétáltam, és a homlokára tettem a törülközőt ismét. – A rendőrség tud már valamit? Véletlenül talált el, vagy szándékos volt, és te voltál a célpont? – minden érdekelt, így letelepedtem az odahúzott székre, megfogtam a kezét, és figyelmesen pislogtam rá, várva a beszámolót.
A válaszra teljesen megmerevedek a mozdulatban a döbbenettől. Valahol apám köszön vissza ezekben a mondatokban, s mindazon szabadságom, amit már a legelejétől elvett tőlem. Vagyis hagytam, hogy elvegye tőlem, mert a jó kisfiú akartam lenni. Kiszárad a szám is, elsápadok. Attól is, hogy felismertem ezt. Már nem vagyok vak rá. S már nem tud befolyással lenni rám. - És az én kívánságom hol marad meg ebben a helyzetben? - Nézek rá, de aztán inkább elkapom a tekintetem. Nem akarom, hogy a nyilvánvaló döbbenetet és fájdalmat lássa bennem, s mindazon felismerést, amely szinte a legelső pillanatig visszavezet ahhoz, hogy engedelmes fia lettem apámnak. S valahol hálás vagyok neki, hogy éppen ő tartotta fel a tükröt elém. Egyszerre szabadít fel ez a felismerés és rántja össze testem éppen ott, ahol nem kéne. Irónikus, hogy éppen oda kaptam a lövést, nem? Pokolian el is kezd fájni, csak ennyit tudok kipréselni magamból válasznak. Szokatlan ennyire gyengének lenni, s nem csak fizikai értelemben. És ez a felismerés a fájdalomban is! Kezdeni akarok mindezzel valamit, most csak múljon el a fájdalom. A tekintetét keresem. Fontos vagyok neki. Ha tudnék pirulni, most lenne pír rajta, a kondicionálás elég szép maszk arcot tudott faragni az ábrázatomra, s pirosság most a melegre fogható. - Nekem is fontos vagy – azzá vált. Emberi oldalamnak, nekem vált fontossá. Nem Mr. Lowdennek, aki busás hasznot és befolyást akar rajta keresztül. S ez új, ugyanakkor nagyon szívet melengető érzés, s ez teljesen fel tud tölteni. S van benne ismerősség érzése, mintha már régóta ismernénk egymást. Először bennszakad a levegő, aztán a folytatásra elnevetem magam, amit nem kellett volna, most megint bennakad a levegő. Ha a közelben van, keresem a kezét, hogy megfoghassam. Ha már tudok rendesen levegőt venni, válaszolok. - Addig nem kaptam meg a telefont, hiába kértem. Aztán becsempészték, de az egyik nővér meglátta és elvette. Amikor megtudta, kit szeretnék felhívni, kedvesen felajánlotta. Mély és lassú levegőt veszek, s úgy tekintek fel rá, némileg, mintha féloldalasan néznék rá. - Jól esik – simítom meg a kezét. A testvéreim mondogatják így, a szüleim néma paranccsal közölték, ez a dolgom. Mert nem lehetek gyenge. S kezdek megnyugodni Veronica mellett. Mintha a világ kezdene egyensúlyba kerülni, lenyugodni. - Ha nem gond. Köszönöm – bár nem tudom, mennyire lenne értelme újra lehűteni, megint hamar átmelegszik. Jég kéne, nagyon. Kezének szorítására szívem hevesebben kezd dobogni. - Nincs, tényleg nincs – csak őrá van szükségem, a jelenlétére, a hangjára, az érintésére. Annyira új és jóleső ez az érzés, hogy mélyebbet sóhajtva, elveszek a tekintetében. Kezem még szinte csak megrándul, érzékelve, hogy hajol felém, s hogy a tarkója felé induljon, mire azonban ténylegesen megmozdulna, addigra már kiegyenesedik, de a csókja kellemesen hűsítő. Tenyerem kinyitva várja vissza a kezét, ahogy elszökken, s figyelem, amint hűti a ruhadarabot. Mintha teljesen másvalaki lennék most, sosem voltam ennyire nyitott, ennyire várakozó. S ennyire boldog. Meg sem érdemlem. Sokkal jobbat érdemel nálam. Megakad először a lélegzetem a válaszára, majd folytatom, hogy megnyugtassam. A lényeges dolog a műtéten múlott és az orvosok kitartásában. Abban, hogy én mit akarok, már akkor megszűnt létezni, mikor kimondtam apámnak az első igent. Egészen idáig. Mert nem akarom őt elveszíteni. És most először mondtam úgy nemet, hogy nem akarok kihátrálni mögüle. Ismerve azonban apámat, tudom, vagyis elképelésem lenne, milyen lépéseket tenne. Főként a mostani eset után. - Fél év, mire rendbe jövök, de legalább négy hónap szükséges – lesznek tartós utóhatásai, azokkal életem végéig számolnom kell, de azzal nyugtattak: legalább élek. Nem csak a hűvös törülköző, de kezeinek érintése is felér egy enyhüléssel. Köszönöm.
Megfogja a kezem, s a hüvelykujjammal elkezdem finoman simítani kézfejét. Mert sejtem, amit hallani fog, az nem könnyű hír. - Már zajlik a tárgyalás, aki meglőtt, azt azonnal letartóztatták – amiről már nem tudtam, hiszen nem csak én küzdöttem addigra már az életemért. - Niederhaus nem tudta elfogadni, hogy nem jött össze a tárgyalása. Eljött az esti rendezvényre és … - nyelek egyet. Még mindig érzem azt az ütést és azt az érzést is, hogy nem hiszem el, meglőttek. - Ketten voltunk ott a tárgyalásról s éppen egymással táncoltunk. Téged.. téged akartalak elhívni, és akkor örültem, hogy hallgattam a megérzéseimre. Amik nem hittem, hogy vannak – lepődöm meg végül, ahogy összeáll a kép. Akárhányszor meg akartam tőle kérdezni, van-e kedve jönni, vagy közbejött hirtelen valami, vagy teljesen lefagytam. Már tudom miért. Nehezebben kezdek lélegezni, s nem foglalkozom azzal, mennyire forró mindenem. - Te jó ég... te is ott lettél volna – tudattalanul egy kicsit jobban megszorítom a kezét. Ha őt találja el a golyó...
Kezdőlap
Én abban hiszek, hogy az ember életében csak úgy jönnek-mennek az emberek. Vannak, akik tovább maradnak, és akadnak, akik csak futólag fordulnak meg, aztán tovább állnak. Kik fontosabbá válnak, még ha nem sok időre is, kik pedig rájövünk, hogy annyira nem is voltak lényegesek számunkra. Az élet különös dolgokra képes, bárhogy nézzük is.