Rod & Mira

Hosszú idő óta először éreztem igazán reményt arra, hogy rendbe lehet még hozni a házasságomat. A félig fedett teraszon ülve, egy közepes méretű, ezüst és kék színű, halovány rózsaszín szalaggal átkötött meghívót szorongattam a kezemben. Egy jótékonysági estéllyel egybekötött díjátadóra szóló meghívót. Mrs Wagner és partnere részérére szólt. Nem volt kérdés, hogy a férjemmel szerettem volna menni. A fiúk nem azért nem jutottak eszembe, mert nem akartam volna velük osztozni egy elismerő díj átvételében, hanem mert ez olyasmi volt, amit Brad-el akartam megosztani. Egy sikeres szívbillentyű műtétben részt vevő orvoscsapat részeként kaptam egy rangos elismerést, a Harper-díjat. Ez az alapítvány, amely a díjat kiosztotta olyan orvosokat ismert el vele, akik magzatokon végeztek sikeres műtétet. Bár magam elsősorban újszülöttekre és gyermekekre specializálódtam, szakmai kihívásként tekintettem az operációra, amire egykori professzorom Dr Hantington kért fel. Nagyjából huszonkét órás műtét volt, amely után két napig azt sem tudtam melyik világon vagyok, olyan fáradt voltam. De megérte. Az apróság nemhogy a műtétet élte túl, de egészségesen jött a világra három hónappal ezelőtt. Büszke voltam a csapatra akikkel együtt dolgozhattam, büszke voltam arra, hogy ennek az orvosi csodának a részese lehettem. És most szerettem volna az örömöm és ezt a büszkeséget a férjemmel is megosztani.
Betértem hazafelé a kedvenc pékségünkbe. Hoztam fűszeres sajttal töltött baguette-et, amely utolsó boldog időszakunk önfeledt reggeleire emlékeztetett. Volt frissen főtt indiai szemcsés-fahéjas kávé, gőzölt tejjel, és egy üveg don piarro, édes vörösen várt a hűtőben, hogy megünnepeljük az eseményt és megbeszéljük miképpen fogunk részt venni az egész estén.
Brad időben ért haza, nem volt fáradt mint gyakorta, és valahogyan az egész estének volt valami régen érzett varázslata. Átölelt, a nyakamba hajtotta a fejét, és nem éreztem rajta idegen nők illatát. Szótlanul simult hozzám, és én a kezemmel beletúrtam a hajába. Olyan meghitt volt az egész pillanat, és tudtam, hogy nem fog megzavarni bennünket senki. Jeff a próbája után a barátaival tölti az estét, hajnalnál hamarabb nem keveredik haza. Rod pedig éppen az egyetemi csapat győzelmét ünnepelte a fiúkkal, és ha helyesek az anyai megérzéseim akkor minden bizonnyal egy lánnyal tölti az estét, ahonnan csak reggel várható, hogy hazaér. Igaz, az már feltűnt, hogy jó ideje mindkét fiú előszeretettel marad távol itthonról, aminek nem az volt az oka, hogy nem szerettek volna a közelünkben lenni, hogy nem szerettek volna hazatérni, sokkal inkább sejteni véltem, hogy mindketten érzik: valami nincs rendben közöttem és Bradley között. Én azonban, ahogyan eddig is, úgy most is kitartóan őriztem a családi fészek békéjét és nem engedtem, hogy a saját problémáink a férjemmel árnyékot vessenek rá. Jó anya vagyok, mindig is az voltam, és ez most sem fog változni semmit. Védelmezek. Bármi áron.
Most mégis jólesően bújtam el Brad ölelésében, aki szótlanul simította kezét a kezembe és vont magával a hálószoba felé. Az asztalon maradt a félig evett baguette, a meghívó a poharak között hevert, a kávét meg sem ittuk. Önfeledt voltam, a hajam kibontva, mezítláb és nevetve követtem. Még ha egy részem tudta is, hogy ez csupán a részeg és ritka pillanatok egyikének szól, akkor is jól esett. Arra az egy éjszakára. És aztán elmúlt a varázslat. Reggel már nem volt mellettem, és napközben sem keresett. Valahol talán tudtam….igen azt hiszem tudtam, hogy folytatás nem lesz, az ostoba remény mégis megvolt bennem. Butaság. Mint mindig. Ellenben azért mégis maradt egy csöpp boldogságra okot adó apróságom, mely szerint a férjem megígérte, hogy velem tart a díjátadóra. A szmokingot másnap elvittem a tisztítóba, és egy fél délutánt töltöttem azzal, hogy a saját ruhámat is kiválasszam. Nem csak az volt a szempont, hogy az esemény színvonalának megfeleljen, hanem titkon abban reménykedtem….ostoba módon kicsit abban, hogy a férjem majd újra belémszeret. Mindig ebben reménykedtem. Mindig ezt próbáltam újra és újra elérni, de csak a távolság maradt kettőnk között. Áthidalhatatlanul messze, hogy szinte a segélykiáltásom se hallja, mellyel mindig őt hívom.
Két nap volt hátra a díjátadóig, amikor egy este a telefonom megzörrent. Brad volt az. Egy üzenet várt tőle, melyet féltem megnyitni….féltem, hogy azt találom benne amitől tartok, amitől félek, amit nem akarok tudni, nem akarok róla tudomást venni. Az nem lehet, hogy így lerombolja a maradék kis örömöm, nem lehet, hogy ennyire nem számítok már neki. Az üzenet rövid volt és lényegre törő: nem tud velem jönni a díjátadóra, mert sürgősen Aspenbe kell utaznia üzleti ügyben. Kihullott a kezemből a telefon, és én összerogytam. Tehetetlenül, könnytelen és némán rázott valami zokogás, amelyet nem tudtam szabadon engedni, oly régóta elnyomtam magamba. Mégis fájt. Pokoli módon. Megalázva éreztem magam, mint már annyiszor a két év alatt. Megint elárult. És tudom, hogy megint nem üzleti ügyben. Ha anya most látna, azt mondaná, hogy egy ostoba liba vagyok, akit a férje úgy rángat ahogyan a kedve tartja...de sem ő, sem más nem értené meg azt a ragaszkodást, azt a szerelmet, azt a fajta kitartó vágyat a visszatértének várására, amit érzek. Mert nem minden szerelem ugyanolyan. Nem minden szerelem tűnik el idővel, nem minden szerelem ragaszkodó. Van szerelem, amely túlmutat az önös érdekeken. Amely inkább elereszt egy időre, csak ne veszítsen el örökre. A legrosszabb, tudom, de nekem ez jutott. Képtelen vagyok belőle kiszakadni. Anya azonban már nincs velünk. Nincs aki megfeddjen, ha ostobaságot készülök elkövetni, aki józanságra, és tisztánlátásra intene. Én pedig ennyi idő alatt sem voltam képes megváltozni. Most már nem is fogok valószínű.
Egy ideig nem tudtam mit csináljak.Ha egyedül jelenek meg, akkor elég könnyen szóbeszédre adhatok okot, amit nem szeretnék megkockáztatni. Mindig ügyeltem a hírnevemre, a családunk hírnevére.Ha egy idegen kísérővel, akkor szintén pletykáknak szolgáltatnék alapot, amit megintcsak nem akartam….egyetlen lehetőség maradt hát, amit szerettem volna szintén elkerülni. Talán mind közül az egyetlen olyan lehetőség, amelyben a külvilág számára nem lesz majd semmiféle csorbára utaló jel, én azonban valamiféle minimális magyarázattal leszek kénytelen szolgálni affelé, akit fel akarok kérni kisérőmül. Először a kisebbik fiam jutott eszembe. Jefferson talán nem is kérdezné miért kell engem egy efféle díjátadóra elkísérnie, nem tenne fel kérdéseket, nem faggatózna, hogy miért nem az apjával megyek. Talán csendesen elfogadná a tényt, és ha még maradnának is benne kérdések, azt diszkréten megtartaná magának. Talán. Bár az utóbbi időben már ebben sem voltam teljesen biztos.Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ő az aki a legkevésbé tudná elviselni azt az összetételű társaságot, akik az efféle összejöveteleken megjelennek. A színpad reflektorfénye teljesen más mint egy estélyé. Ott a saját kis fényében lehet, míg ez utóbbinál mellettem, kérdésekre és akár még egy-egy táncra is lehetőséget adva. Marad Roderick. A legidősebb fiam, aki sokkal inkább elemében érzi magát a társasági körökben, aki könnyedebben csavarja az ujja köré a társaság hölgytagjait, és aki valahogyan egyszerűbben kezeli majd az egész felhajtást. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha őt hívom el, akkor nem fogom megúszni a kérdéseket, nem fogom megúszni a faggatózást, talán a szembesítést sem. Rod mindig is apás volt, és talán a legkülönösebb az egészben, hogy most mégis olyan sokszor keresi a társaságom, néha mondvacsinált okokkal, ami átlátszó….mégsem teszem szóvá. Egyszerűen élvezem, hogy ott van. Élvezem amikor a sikereiről beszél, amikor a huncut mosollyal a szája szegletében titokzatoskodva megjegyzi, hogy már nem azzal a kis szőkével van együtt, és ne lepődjek meg ha más valaki alszik nálunk másnap éjjel. Vidítani próbál, mosolyt csalni az arcomra, és rendszerint célt is ér. De ez a mosoly tűnékeny. Akkor és ott csak neki szól, de a hétköznapok, Brad elutasítása szüntelen eltörli. Mint a hullámok az ott hagyott lábnyomokat a parton...időleges.
Egy nappal az estély előtt, aztán valahogyan mégis erőt vettem magamon, és elhívtam magammal Roderick-et, és csak annyit kértem tőle, hogy ne hagyjon cserben és ne kérdezze miért vele akarok menni, el fogom mondani, csak könyörgöm segítsen, és jöjjön velem. Egyszerűen nem mehetek egyedül. Az apjával kapcsolatban csak annyit mondtam, hogy üzleti ügy miatt kell elutaznia. Tudom, sántít a magyarázat, mert ő is tudja, ahogyan tudjuk mindannyian, hogy az apjuk egyetlen üzlet miatt sem hagyta soha cserben a családját. Legyen szó egy jelmezversenyről, egy családi napról a gimiben, vagy egy sima piknikről, amit spontán találtunk ki...inkább az üzleti megbeszélést mondta le. Ilyen volt a férjem….ilyen volt. De már jó ideje nem ilyen. Rod igent mondott és nem faggatott. Akkor még nem. De azt is láttam a szemeiben, hogy ez csupán ideiglenes. Még nem tudtam mit fogok mondani, csak azt tudtam, hogy a teljes igazságot nem akarom….hogy képtelen vagyok beszélni a két éve tartó megalázottságról éppen nekik...és képtelen vagyok akár egy rossz szót is tenni az apjukról. Abban ringatom magam, hogy ez majd elmúlik….hogy ez majd el fog múlni, és Brad visszatér hozzánk. Felébredünk a rossz álomból.
Az estély napján a nappaliban vártam, hogy Rod is elkészüljön. Egy ezüst szín, selyem estélyi ruhát viseltem, színben harmonizáló kiegészítőkkel és egy vékony anyagú stólával. Kicsit még mindig bántott a gondolat, hogy ezt a ruhát kifejezetten Brad miatt vettem, aki még csak nem is fog látni benne. Roderick szmokingját reggel hoztam el a tisztítóból, és csak reménykedtem benne, hogy még jó rá, mert felpróbálni már nem volt idő. Töltöttem egy pohárka brandit amíg a fiamra várakoztam, és valahogyan önkéntelenül is a kandallón sorakozó családi fotókhoz sétáltam. Ott volt az esküvői képünk, a gyerekekről rengeteg fotó. Mindegyiken mosoly csücsül az arcukon. Ellágyult szívvel figyelem, és az egyiket felemelem. Roderick van rajta, olyan hat éves lehet. Bradley szüleinél készült valamikor tavasszal, és azt a pillanatot ábrázolja, amikor az apja először tanítja megfogni egy baseball ütőt. Keserédesen elmosolyodom, és csak nézem a képet, azon gondolkodva, hogy ha mindent elértünk az életben, ilyen gyönyörű gyerekeink vannak….vajon miért nem elég ez nekünk.Halk neszezést hallok magam mögött és még mindig fogva a képet a kezemben, a másikban a pohárka itallal megfordulok.Roderick áll a nappali bejáratában. Magas, csinos és gyönyörűen áll rajta a szmoking….büszkeségtől csordult szívvel csak nézem egy ideig….ha ez nem elég….ha nem elég akkor mi az?
- Örülök, hogy nem lett kicsi a szmoking. Fogalmam sincs honnan szereztem volna hirtelen egyet. Hihetetlen csinos vagy, kisfiam!- anya nem lehet büszkébb mint amilyen én vagyok a fiaimra.

Megtanultam már, hogy egy anyának nem mondunk nemet. Az ő kérése, az ő szava mindig szent. És ezt nem ledegradálásból vagy kicsinyes, nyakamon maradt gyermeteg hiszti, amit még akkor tanultam meg, mikor kölyökként rendszerint nemet mondtam és ellenszegültem neki, mígnem apa felvilágosított, hogyan is illik az anyánkkal viselkedni. Ez minden, csak nem dac. Egyszerű ténye annak, hogy nem áll a rendelkezésünkre annyi idő, annyi év és nyugodt élet, hogy ellent mondhassunk a szeretett félnek. Ő odaadón felnevelt, embert, férfit faragott belőlem úgy, hogy észre se vettem. Ezt pedig nem felejthetem el soha, még akkor se, ha elválaszt bennünket egymástól az élet.
Értem és az öcsémért élt… minden alkalommal, mikor úgy vélte, hogy fejjel ugranék a hülyeségbe, szavakkal vagy finom, észre nem vehető tettekkel vezényelt el engem a helyes útig. Ott volt akkor is, amikor nem gondoltam, hogy valójában a hátam mögött áll. És ott volt, mikor a legnagyobb kudarcaimat követően csak és kizárólag ellenkezni, hisztizni volt erőm. Ordítani és ököllel ütlegelni a falat, azt a szerencsétlen fát a kertünkben, ami annyi de annyi csalódásomat hordozhatja apró kis rügyeiben.  Boldog gyerekkorom volt.
… boldog volt és boldog lehetett, mert olyan támogató szülő állt mögöttem, mint amilyen az édesanyám. És amiért nem lehetek neki elég hálás. Talán nem akarja és nem is várja el azt, hogy mindent megmozgatva bizonyítsam ezt neki. Egyszerűen csak azt szeretné, hogy ott legyek vele mikor szüksége van rám.
Márpedig eljött az ideje annak, hogy talán én lehetek az egyik mentsvára. Valaki, akit maga mellett tudhat, aki pont ugyan olyan stabil kis stég lehet az elveszett életének vizén, amibe kapaszkodhat ha sodródna az árral, mint amilyen ő volt számomra egész életemben. De csak most.
Fogalmam sincs, hogy hol siklott ki a házassága a szüleimnek. Annyira elvoltam foglalva a saját életemmel, annyira a mindennapoknak, a mának éltem, nőt nőre cserélve, buliból egy másikba botladozva, hogy bevallom – legnagyobb szégyenemre – fogalmam se volt mind arról, ami idehaza történik. Próbáltam kizárni azon tényezőket melyek nem foglalkoztattak, csupán megőriztém a biztos tényét annak, hogy szerető család vár otthon, anya apa és az öcsém is boldog, teljes életet él. Az pedig, hogy az enyémmel mi történik, csak és kizárólag az én dolgom az én felelősségem. Meghagyták nekem azt a teret, amire mindig is szükségem volt. Már nem álltak olyan szorosan mögöttem, hogy egy-egy bukásom alkalmával elég legyen kinyújtanom a kezemet és belekapaszkodva anyuba hívjam őt segítségül, mondván szükségem van az útmutatására.
Ha hibáztam, magam tettem rendbe a dolgokat már amennyiben képes voltam rá. Ha jót cselekedtem, ha jól döntöttem, csak és a saját magam vállát paskolhattam meg.
Felnőttem. Lehet, hogy a támogatást mind idáig éreztem, de megtanultam, hogy mit jelent felnőni. Szembesülni a ténnyel, hogy már nem vagyok gyerek… elmúltak felettem az évek és a legkevesebb idő a napjaimból az, amit otthon töltök, mert csakugyan egyetem és a sportklub között ingázok majdnem null huszonnégyben. Néha megspékelem egy vadabb éjszakával, tömény, de mértékletesen magamhoz ragadott alkohollal. Felelős lettem a tetteimért, mert már nem gyermeki kis csíntevések írhatók fel a bűneim listájára, amit majd anyu vagy apu úgyis rendbe tesz annyival, hogy elmagyarázzák, mit kellett volna csinálnom. Ha felelőtlen vagyok, azt nekem kell helyre hozni.
… ha belegázolok mások lelkébe, ha nem veszem elég komolyan mások érzését, és míg számomra csak jó mókát jelentenek, a néhány éjszakáig tartogatott csinos kis babák, ez nekik talán komolyabb lehet. Persze azt se mondhatom, hogy minden, amit csinálok az negatív értelemben vett hóbort, bűn, barbarizmus vagy éppen lázadás. Mint ahogy arra se foghatom, hogy ilyen vagyok valójában. Nehéz jellem, betörhetetlen, szíve mélyén hatalmas, tátongó lyukkal mely csak arra vár, hogy végre valaki betöltse azt és boldoggá tegye.
Felnőttem… felnőtt férfi lettem, aki mégis szíve szerint minden egyes napon hazamenne, hogy az édesanyja főztjét egye. Mert vágyok a hazai ízekre, arra a szeretetre ami a tányéromon tálalva elém kerül az asztalra. A jóleső ténye annak, hogy anyu ott ül mellettem, kíváncsi mindenre ami aznap történt velem. Pont úgy, mint annak idején iskolából hazaérve. Várta, hogy elmeséljem mit tanultam, kivel beszélgettem, mit csináltam a kis társaimmal… és én mindig, minden egyes alkalommal dalolva meséltem neki a tanult matek egyenleteket, az addig soha nem hallott történeteket egy-egy nagy költőnkről vagy politikusunkról.
Ma már mit mesélhetnék neki? Hogyan csalogatom magamhoz a kis babácskáimat? Mi alapján és hogyan válogatok? Miért nincs még senki, aki stabilan mellettem maradna és esetlegesen már a jövőmre koncentrálnék valakivel? Vajon ilyen beszélgetésekre vágyik? Arra kíváncsi, hogy az idősebbik fia éppen valamelyik nőcskéjét kettyinti az emeleten, míg ő idelent nézi valamelyik kedvenc filmjét? Nem lenne pofám erről beszélni vele… mert nem erre tanított.
És ezek alapján, mi jogon várom azt, hogy ő számot adjon nekem a maga életéről? Talán változni fog valami akkor, ha elmondja? Ha őszintén beszél róla? Majd én leszek a megváltó és megpróbálom jó mederbe terelni azt, ami esetlegesen elromlott? Én, aki majdnem negyed évtizeddel kevesebb tapasztalattal rendelkezek, mint ő?
De mégis, hogyan lehetnék úgy felnőtt ember, ha nem látom a fától az erdőt? Ha jelenleg a tükör előtt ácsorogva is azon agyalok, hogy mi lesz ha a szüleim elválnak? Soha nem mertem belegondolni abba, hogy milyen lehet elvált szülők gyerekeként élni. Ha kölykök lettünk volna mindketten Jeffersonnal és tényleg megtörténik, ki hova került volna? Vagy mindketten maradtunk volna anyuval? Egyáltalán képesek lettek volna arra, hogy szétszakítsanak egy testvérpárt csak azért, mert ők már képtelenek egymás oldalán állni a továbbiakban?
Ma már ez a veszély nem fenyeget bennünket, engem különösképpen. De ettől függetlenül az érzés ugyan úgy ott maradna: nincs már olyan, hogy ők. Nincs olyan, hogy boldog családkép, anya és apa. Már csak külön vannak.
Anya.
Apa.

Talán ezért is esik olyan nehezemre kinyitni az ajtót és a cipőm kemény sarkának kopogásával megállni a nappaliban. Tekintetem is csak akkor lágyul el igazán, szemöldökömről az aggodalom ráncai is eltűnnek, mikor megpillantom anyut a közös, családi képek előtt ácsorogni. Arcára tévedő pillantással aztán csak elhúzom a számat, s kitárt karokkal teszem lehetővé, hogy a kérdéses helyeken is jobban szemügyre vegye a szmokingot, mert hát igen… mindketten tartottunk attól, hogy vállban és hátban szűk lesz már.
- Hidd el, megoldottuk volna. De azért még mindig csoda, hogy ezt a segget bele tudtam erőszakolni a nadrágba... – igazgatom meg az övemet, majd a szmoking alatti ing gombját, hogy aztán kihúzva magam, hálás tekintettel nézek végig rajta – az viszont már egészen biztos, hogy a legdögösebb csajt ma én viszem a „bálba”. Gyönyörű vagy – szeretnék látni az arcán egy jókedvű mosolyt végre, hiszen az utóbbi egy nap, és az elmúlt órák se arról szóltak, hogy fokozott örömmel ténykedett volna idehaza. Ezt persze részben megértem. Fogalmam sincs, hogy ezek tudatában hogyan fogom visszafogni magam, ha apa hazatolja a képét… hiszen tudja! Nagyon jól tudta, hogy milyen fontos ez anyunak.

Rod & Mira

Mostanság egyre többször és egyre hosszabban elidőztem a kandallón álló képeknél.Magához húzott a múlt, a tengernyi szép emlék és valami keserédes borús nosztalgia vett erőt rajtam.Talán ott, azokban a régi fotókban akartam megoldásra lelni, valamit megtalálni amit én ronthattam el. Hiszen ez volt a meggyőződésem, hogy én csináltam valamit rosszul. Talán nem figyeltem eléggé a férjemre, amikor arról beszélt, hogy hiányoztam. Talán nem vettem komolyan, amikor a gyerekekkel kimentünk a játszótérre és miközben szemmel tartottam őket, a férjem hátulról átkarolt és a nyakamba fúrta a fejét. Ostobaságokat suttogott, vagy talán nagyon is fontos dolgokat, de én csak arra figyeltem, hogy Jeff ne szaladjon oda a másik gyerek mögé a hintánál, és Rod várja meg amíg az előző kislány lecsúszik a csúszdán. A gyerekek jelentették számomra a világ közepét mióta csak megszülettek, és valahogyan mintha közben nem figyeltem volna eléggé a házasságomra. Az ember, a nő talán itt hibázik a legnagyobbat. Mert a gyerekek felnőnek, a kezeiket már nem foghatjuk, nem kell utánuk mennünk a játszótérre, fogni a biciklit, amikor az első bizonytalan kacsázásokat megteszik. Már nem vagyunk ott úgy mint régen.Egy másik világ foglyai voltunk, ahonnan kizártuk életünk párját. Igen, talán itt hibázunk, és itt hibáztam én is. Nem vettem észre amit mondani akart nekem, nem vettem észre a próbálkozásait, amelyekbe szépen lassan, az évtizedek alatt belefáradt.Végül már nem is próbálkozott és én ezt sem vettem észre. Már csak akkor tértem magamhoz, amikor azon a bizonyos házassági évfordulón két éve felvetette a nyitott házasságot. Akkor arcul csapásként éltem meg, de ha jobban visszagondolok, megvolt az előjele….több előjele is, csak én nem vettem észre.Bármilyen nehéz is volt most, egy dolgot biztosan tudtam: nem akarom elveszíteni a férjemet. Nem a gyerekek miatt, nem amiatt amit együtt megteremtettünk, hanem amiatt ami összekötött bennünket. Amiért az életünk egy bizonyos szakaszában úgy éreztük mi egymáshoz tartozunk, nekünk közös a jövőnk. És bár most ez a közös jövő mintha kicsit homályosabb lenne, mintha az el nem sírt könnyeim egy másik, ködös világba száműznék, amelybe nem tudok átjutni….ha most még nehéz is, de ez a jövő közös. Mi tettük azzá. A gyűrű még az ujjamon, nem is vagyok hajlandó megválni tőle. Nem a tárgy miatt, hanem amiatt amiért egykor Brad az ujjamra húzta. Azt ígérte, hogy az összes álmomat valóra fogja váltani. Egyiket a másik után. És meg is tette. Csodálatos életünk volt, csodálatos és megannyi gyönyörű emlékkel telve, de ezek most szinte elérhetetlen messzeségbe kerültek. Mint megannyi apró kis papírhajó, a viharosan hullámzó tengeren. Sodorja, tépi, cibálja az élet és én hiába nyújtom ki a kezem, nem érem őket el, majd eltűnnek, elúsznak a messzi horizonton.
Egy hete még annyira reménykedtem és bíztam. Mintha a láng, amely már nyomokban sem volt jelen egy kis időre újraéledt volna. A tüze már nem volt oly erős, hogy az egész világot lángba borítsa mint ifjonti korunkban, de a melegsége, a meghittsége a szenvedélye újra a régi volt.Én akkor, arra az éjszakára elhittem, hogy visszafog térni. Talán napok kérdése de vissza fog. Hiszen azt mondta szeret. Ha halkan is, ha olyan is volt mintha egy sértetten elrejtett titkot mondana ki, akkor is kimondta. Nem számított mit tett előtte, nem számítottak a titkos találkái, amikkel kapcsolatban soha nem mesélt semmit, nem számított hány nővel volt, hogy van e most olyan aki fontos a számára, nem számított a számtalan éjszaka amikor vártam haza...ó nem számított tényleg semmi más, csak az az egyetlen reményt adó szó. Ám két napja úgy zúzta porrá a reményemet, hogy csak ülök a cserepei között, markolom a semmit, az ígéreteket a hitet benne, a szerelmében, a házasságunk számolatlan éveiben, és úgy érzem semmim nem maradt. Csak a gyermekeim. Csak? Nem elég ez? Hiszen ők minden.Igen. De ők nem csak hozzám tartoznak, nem csak az enyémek. Ők Bradley fiai. A fiúk akikre olyan büszke volt. Igen, még Jefferson színházi sikereire is. Láttam hogyan szorítja össze a száját, és üti vörösre a kezét a meghatott büszkeségtől egy-egy premier után. Az meg nyílt titok volt, hogy Roderick volt a szemefénye, a mindene, benne látta leginkább önmagát. De Roderick nem csak apja gyönyörűen huncut mosolyát, vagy éppen erőteljes kisugárzását, sármját örökölte, hanem az én érzékenységemet is. Egy furcsa kis elegye volt ő kettőnknek, a legidősebb, a sokáig egy szem, aki mindig is a saját feje után ment. Aki mégis az öccse születése után úgy vigyázott a testvérére mint a szeme fényére. Ha Jeff sírt, akkor hamarosan Rod is sírt, mert osztozott abban a nem ismert fájdalomban. Hiába mondtam neki, hogy majd elmúlik, ő kitartóan ott állt  a testvére mellett. Nem egyszer a gyerekágy mellől vittem aludni a saját ágyába. Jó testvérek voltak, még akkor is, ha később  a kamaszkor környékén egy kanál vízben meg tudták volna fojtani a másikat. Azt hiszem ekkoriban kezdett kiütközni mennyire különböznek egymástól.
Az utóbbi években nagyon távol kerültem a legidősebb gyermekemtől. A saját élete kavalkádjában próbált érvényesülni, és én távolról szemléltem.Nem akartam közbeavatkozni, túl kíváncsinak tűnni, így aztán óvatosan kérdezgettem ha érdekelt valami, de Rod gyakorta bezárt előttem. Jeff közlékenyebb volt, noha mostanság már ő sem szívesen mesél semmiről. Mintha nem tudnám mi történik velük, pedig érdekel. Nem beleszólni akarok, az távol áll tőlem, egyszerűen csak a láthatatlan kötelék, amely attól kezdve hozzájuk láncolt, hogy dobogni kezdett bennem a szívük, hogy az első mozdulataikat nekem ajándékozták nem szűnt meg. A születés csak egy állapot, egy anya sosem engedi el igazán a gyermekeit. Én sem tudom. Felnőtt emberek lettek, de én még mindig látom őket úgy, ahogyan megszülettek, ahogyan a karomban aludtak el, ahogyan sírtak mikor először elestek, az első boldog nevetést, amikor kiestek a tejfogak szépen sorban, a meglepetést minden karácsonykor, vagy egyszerűen csak azért, mert jó volt otthon.Mindenemet odaadtam nekik, az éveimet, a szabadságomat, az álmaimat, amelyek körülöttük forogtak, az éjjeleket, amikor mellettük voltam.Mindent ami én voltam. És most itt állok. Büszkén és boldogan ha rájuk nézek, de egy minimális keserűséggel a szokatlan és mardosó magány miatt, amit az apjuk hagyott maga után.
Most nekem van szükségem rájuk.Első gondolatom, hogy önző vagyok. Hiszen soha nem vártam tőlük semmit, soha nem kértem úgy igazán semmit Roderick-től sem. Most mégis én vagyok aki kér, kérdések és megjegyzések nélkül. Ez az este nagyon fontos a számomra, és bár nem Bradley-vel osztozom benne, tudom, hogy a fiam mellettem fog állni. Lélekben pedig a másik gyermekem is.
Amikor meghallom az érkezését és végignézek rajta óhatatlanul az apját látom. Az esküvőnk napján pontosan ugyanígy, bár kicsit talán jobban feszengve és idegesebben. Félt, hogy valamit el fog rontani….én meg nevettem, hogy ugyan mit lehet elrontani azon, hogy kimodja: Igen akarom.
Leteszem a poharat az apró kis asztalra nem messze a kandallótól és odasétálok. Olyan magas, hogy még így emelt sarokkal is épp az álláig érek.Pedig én sem vagyok kis termetű.
- Valóban. Azt hiszem be kell majd szereznünk egy másik darabot. És tudom, hogy nem szereted az öreg Winnifred nénit, a varrónőmet, de még mindig neki van a legpontosabb keze egy szmoking elkészítéséhez. És most már az unokája is besegít. Nagyon csinos kislány.- néha tipikus anya vagyok. Megpróbálom felhívni a figyelmét a szemrevaló és kedves lányokra, noha egyébként fogalmam sincs milyen lánykák tetszenek neki. Az ízlése meglehetősen csapongó és kiszámíthatatlan. Járt már nálunk szöszi, barna, vörös...olyan is amelyiknek a csípőjén tetoválás volt és szemérmetlenül mászkált a konyhában, olyan is amelyiknek lila haja volt, mint egy szilvás fagylalt.
Rod a szemeit forgatja vidáman, és közben tovább igazgatja magán a ruhát. A ma estét még kibírja. Végigsimítok a vállán mindkét oldalon, és bár egy szösz sincs rajta, ez amolyan megszokott, rutinos mozdulat.A szavait követően elmosolyodom és végignézek magamon.
- Én dögös? Hát nem tudom. Ezt csak úgy kikaptam a szekrényből.- nevettem el magam, majd bólintottam. Az apróságokért voltam a leghálásabb a fiamnak.Talán csak vette el a vidámság élét, hogy ezt a ruhát kifejezetten Brad miatt vásároltam. Imádta rajtam az ezüst estélyi ruhákat, ez volt a kedvence, rengeteg ilyenem volt, amiket régen vásároltam. Bármelyikben mehettem volna, de a kedvéért egy újat választottam.
- Egyébként köszönöm. Feltéve ha ez a kategória olyan amiben megfér egy magam fajta negyvenes két gyermekes családanya.- magamhoz vettem a táskámat és a nappali melletti komódon lévő tálból kiemeltem a kocsikulcsot. Chevi Sedan Lineup-om volt, királykék színben. Igazából feketét szerettem volna, de amikor a kereskedésben megláttam a királykéket, beleszerettem. Megfogtam a fiam kezét, és egy mozdulattal tettem bele a slusszkulcsot.
- Az efféle eseményekre mindig apád vezet.És mivel ő nincs itt, így rangidősként te kapod ezt a megtisztelő feladatot. Megbirkózol vele?- kacsintottam rá mosolyogva. A Sedánomat nem igazán adtam neki oda soha. Megvolt a maga kics kedvence amit már jó ideje bütykölgetett, de tudtam, hogy egyszer szeretné vezetni az én kocsimat is.
Miközben a kocsi felé igyekezetünk, bezártam a házat, és a felhajtó felé sétáltunk. Már sötét volt odakint, az utcai lámpák fénye sorakozott az utcában álló ősi platánok között, fényösvényt biztosítva a város felé. Rod kinyitotta az anyósülést nekem, én pedig beültem, majd vártam, hogy ő is beszálljon.
- Sajnálom, ha esetleg miattam kellett valami programot lemondanod. Meg sem kérdeztem, hogy volt e egyáltalán, csak iderángattalak. Csakhát...sajnos úgy alakult, hogy apád nem tudott velem jönni. Én pedig nem akartam egyedül. Tudod, hogy Jeff nem bírja az efféle estélyeket...te pedig könnyebben elvegyülsz az emberek között.- magyaráztam, amikor már kihajtottunk a háztól és megindultunk a manhattan-i belváros felé.

Életem legalapvetőbb dolga, amit tagadni se tudok, hogy egész életemben, de legalábbis ami a gyerek- és tinédzser koromat illeti, apás gyerek voltam. Arra pedig képtelen lennék, hogy bizonyos hazugságokra adva a fejemet próbáljam elhitetni magammal és mindenki mással, hogy számomra az édesanyám jelentette a világ közepét… egy fiú gyereknek mindig az apja lesz az első számú szuperhőse. Valaki, aki menő, akire hasonlítani akarunk, akinek a figyelmét mindig és mindenkor a magunkénak akarjuk tudni… mit számít mellette egy Vasember vagy Amerika kapitány? Hol számítanak ők, ha olyan zseniális ember van mellettünk, mint az apánk?
Hosszú ideig az iskola vagy éppen a meccsek, külön órák miatt voltam képtelen arra, hogy észre vegyem, mi is történik valójában idehaza. Az más kérdés, hogy alapvetően nem akartam felesleges kérdésekbe és talányokba bocsátkozni. Minden iskolatársam részéről hallottam otthoni vitákról, eltávolodó szülőkről és más-más ehhez hasonló dologról, bár azt nem mondom, hogy én sűrűn fültanúja voltam bizonyos összezördüléseknek vagy épp ajtócsapkodásoknak. De abban az egy dologban biztos voltam – főleg azt követően, hogy elkezdtem felnőni és már ép ésszel tudtam a világra tekinteni, mintsem gyermeteg vágyálmokkal – hogy valami nincs rendben.
Ma már nem tudnám azt mondani, hogy az apám az én hősöm.
Ma már nem érzem úgy, hogy ő lenne az elsődleges szülőm, hogy rá nézek fel igazán.
Ma már biztos vagyok abban, hogy nála kell keresnem minden kérdésemre a választ, ami csak megfogalmazódott bennem az utóbbi időkben: mit csinálsz? Mit művelsz? Mi történik a házasságotokkal? Miként tekintesz te még anyura? Számít ő egyáltalán? Számítunk mi egyáltalán? Egy család vagyunk még?
Mint bizonyosan sok más emberben, bennem is felmerült az esetleges válás. Az, hogy talán van még egy családja valahol akikről mi nem tudunk… de legalábbis egy nő, egy szerető akivel azt az időt tölti, amit nem akar nekünk és ránk szánni. Mert unalmasak vagyunk, akár egy elnyűtt, kifakult kabát. Lehet, hogy van valaki aki fényt, valamiféle újat hozott az életébe. Tiszteletben akarom ezt tartani és tiszteletben is tartanám, amennyiben csak én lennék neki. De képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a hibáit, a tartózkodását és a folyamatos távolodását, hiszen itt van az öcsém aki lassan ugyan úgy önálló lesz mint én, de talán szüksége lenne még rá… de legfőképpen itt van anya, aki talán egyetlen egy szerelemre esküdött fel egész élete során, és azt az apámnak adta.
Látom rajta a vágyakozást, a vágyódást. Azt, hogy mellette akar lenni és szeretné, ha ez viszonzásra lelne. Ha az öregem is azt szeretné, hogy a felesége, a gyerekei anyja lenne mellette.
Tudom jól, hogy ma nem nekem kellene őt elkísérnem erre az estre. Tisztában vagyok azzal, hogy nem én vagyok számára a legjobb társaság, de aktuális esetben a leginkább kéznél lévő, mert tudja, hogy rám mindig számíthat. Miatta és érte bárkit lemondanék, bármilyen programomnak hátat fordítanék.
Most mégis elszorul a torkom ahogy végig nézek rajta, hiszen az érzés nem hagy békén, miszerint szomorúnak látom őt… lehet, hogy azok a csepp kis ráncok a szeme sarkában sokkal inkább árulkodnak a szomorúságról, a búról és az elveszettségről, mintsem az örömről. Én pedig el akarom érni, hogy mosolyogjon. Ha nem is úgy, ahogy szerette volna, de azt akarom, hogy jól érezze magát!
Szeretném, ha csak egy kis ideig is de elhinné és felismerné, hogy ha nem is az apám, ha nem a férje, de valaki mégis itt van mellette akire számíthat, akibe kapaszkodhat.
És voltaképpen ugyan annyira szeretném azt is, hogy idővel képes legyen beszélni nekem arról, hogy mi történik körülöttünk valójában? Ne nekem kelljen kiszedni belőle, hanem ő maga lássa be, hogy felnőtt gyereke vagyok akinek joga van  tudni, mivel áll szemben? Hogyan értékelje az otthoni viszonyokat? Mert valljuk be, engem érintene kellemetlenül, ha valami olyanról kérdezné, amiről gőze sincs, amiről nem szeretne beszélni…
… mint ahogy az is, hogy nem tudunk komoly témát elővenni, helyette amolyan „kicsit kicsi már rád ez az öltöny, de sebaj, szerzünk belőle nagyobbat!” üres semmiségeket rágunk át újra meg újra. De semmi baj. Két pont között nem mindig az egyenes út a legrövidebb, ráadásul jelen állás szerint mindkettőnk számára idegen helyzetbe keveredtünk. Innen lesz szép győzni és egy olyan  igazi anya-fia kapcsolatot felépíteni, amit csak emlegetni lehet majd.
Félreértés ne essék, anyu mindig fontos volt nekem. De én is azon „férfiak” táborát népesítem, akik jobb szeretik megtartani a maguk problémáját. Ha fáj, ha kellemetlen, ha rossz, ha szomorú egy érzés, az a magam véleménye szerint nem tartozik senkire. De idővel talán kinövöm és ehhez azt hiszem arra van szükségem, hogy én magam legyek az, aki érdeklődik a másik felől. Ha ő nyit, megnyílik, én is könnyebben fogok tudni lépni.
- Tudod anyu, amilyen ritkán én szmokingot hordok, egy tömeggyártmány is tökéletesen megfelel. De ha így nézzük, egy alkalommal még a Bajszos Nénit is kibírom, amíg rám szabja majd rám igazítja. Ezen nem fog múlni – biztosítom afelől, hogy nem kell ezt nagy dobra verni. Sokkal kényelmesebben érzem magam farmerban és ingben vagy egy laza pólóban, mintsem talpig csinosban bravúroznék, mint egy cirkuszi mutatványos. Ennek okán pedig nem muszáj nekem szabóhoz mennem ahhoz, hogy beszerezzek egy állandó darabot.
- Az unokája? Arra a búza szőke, füle hegyéig szeplős, kicsit pufóka kislányra gondolsz, akivel néha-néha együtt játszottunk a Néni ruha anyagjaival vagy fonalaival? – költözik megdöbbenésemben a hajam tövébe mindkét szemöldököm - hát nem mondom, most visszagondolva nem mondanám meg róla, hogy majd a jövőbeli énje egy „csinos kislány” lesz – mint ahogy rólam se mondta volna meg senki, hogy tizenöt-húsz év elteltével egy kétajtós szekrénnyé növöm ki magam. Tizenöt éves koromig cingár, egy szál bél kis srác voltam, aki ráadásként olyan hirtelen nőtt meg, hogy azt se tudta miként mozgassa a földig érő karjait. Pont olyan higanymozgásom volt, mint azok a szélben ide-oda táncoló bábuknak a benzinkutakon. Még a gondolattól is vigyorogni támad kedvem, amit csak akkor fojtok magamba, mikor anyu szavait újra meghallom.
- Te nem kapsz ki csak úgy valamit a szekrényből – legalábbis én magam soha nem láttam még ezt a ruháját. A nyakamat merném tenni rá, hogy csak és kizárólag erre az alkalomra vette, és nem velem akarta megosztani a látványt, ami végezetül mégis büszkeséggel és örömmel tölt el. Hát hányan mondhatják el magukról, hogy az édesanyjuk egy igazi bombázó? Na ugye?!
- Anyu? Szerinted egy családanya akinek gyerekei vannak, nem nézhetnek ki így? Hát figyelj ha kellemetlen, kereshetünk egy mamanacit valami moszat zöld... elnyűtt, ritka ronda kötött felsővel. Ha kényelmesebbnek és korhűbbnek látod – pimaszkodok jóllakott napközis vigyorral, de még idejében elkomolyodok – tényleg tökéletes. Illik hozzád... majd magamhoz láncollak nehogy a sok Casanova doki kinézzen mellőlem, aztán támaszthatom egyedül egész este a pultot - cüncögök elégedetlenül.
Ha valaki, hát anyu képes arra, hogy akkor rukkoljon elő a leghajmeresztőbb ötletekkel, mikor éppen nem számítok rájuk. Így hát elsőre lehetőségem sincs arra, hogy felfogjam mi az a kulcs amit a kezembe tesz, csak elveszett kisfiúvá avanzsálódva pislogok a menet közben elemzés alá vett tárgyra.
- Anci, remélem tudod, hogy ez most olyan mintha az öt éves énemet eresztetted volna el az édességboltban – egészen illuminált állapotban motyogom, s mintha innentől kezdve minden mindegy lenne, már pördülök is a sarkamon, hogy anyut előre engedve elkísérjem őt a kocsijához. Igen, hulla szerelmes vagyok a magam által bütykölgetett kis csodámba, de az még messze nem alkalmas arra, hogy sokat használjam. Az övét pedig mindig elakartam kérni, noha soha nem engedte volna meg… azt hiszem.
Talán parasztgyereknek számítok a magunk társadalmába, de némi figyelmesség, úriemberi véna belém is szorult, így még mielőtt elindulhatnánk, kinyitom előtte az anyósülés felőli ajtót, s miután eligazgatta magát valamint a ruháját, már dobom is be magam mellé.
- Nem kell magyarázkodni. Tudod jól, hogy bármit lemondok, ha szükséged van rám. Amúgy meg ténylegesen csak, hogy tudd, nem volt programom. A kedves kis szőkét most sikerült hát… úgymond szakítottunk, bár azt se tudom, hogy mikor jelentettük ki mi azt, hogy együtt vagyunk. Ah, teljesen mindegy csak beleélte magát. A lényeg, hogy tényleg szívesen elkísérlek, ne is gondolkozz azon, hogy keresztbe húztad a számításaimat. - biztosítom őt a lelki nyugalmat illetően. Egy valami viszont nagyon böki a csőrömet, de ezt úgy hiszem, hogy nem most kellene felhoznom, hogy aztán az est hátralevő részét feszengve töltsük mindketten.
- Miféle összeröffenésre kell számítanom? Csak, hogy tudjam mennyire szükséges a jól nevelt, jófiú énemet mutatnom? - teszem még fel a találós kérdést azt megelőzően, hogy kiszállnánk a járműből, ha már egyszer olyan zökkenőmentesen sikerült letudnunk az utat.

Rod & Mira

Őszinteség. Ez volt a kulcsszó amit szinte az elejétől tanítottam a fiaimnak.Bármit meg lehet beszélni, bármit meg lehet oldani, bármin túl tudunk lendülni, de ahhoz az kell, hogy beszélni tudjunk róla. Egymással. Hiszen a család a legfontosabb, az a kötelék amely egymáshoz fűz bennünket. Egészen apró koruktól kezdve mindenkor meghallgattam őket, nem csitítottam el ha éppen butuska óvodai történeteket meséltek, csicseregve, a levegőt is kapkodva, megállás nélkül csak fecsegve. Megtudtam, hogy melyik lánynak szép a haja, melyik fiú buta, mert csak egy törött autóval rohangál és azt hiszi menő. Megtudtam, hogy Mrs Hewing keze nagyon hideg, amikor kiosztja az uzsonnát, és az óvónéninek olyan hangja van mint nekem, amikor mesét mesélek nekik. És meghallgattam azt is ha valaki megbántotta őket, később is, és még azután is. Nem azt kérdeztem ki volt a hibás, hogy ki kezdte a konfliktust, hanem azt, hogy mindig mondják el.
Talán legbelül mindig elszorult kicsit a szívem, amikor Roderick nem nekem mesélt, nem nekem mondta el elsőként bármi is történt vele, vagy ha büszke volt, ha boldog vagy elkeseredett, hanem az apjának. Úgy tekintett rá, mintha nem is evilági lenne, mintha ott rejtegetné a mágikus piros szuper köpönyeget a gradrób mélyén a fekete öltönyök és a világoskék ingek között.Egyszerre éreztem egy pici féltékenységet és büszkeséget. Féltékenységet, hogy nekem ennyi nem jut és büszkeséget, hogy Brad ilyen apa. Ilyen, akire fel lehet nézni, akinek a családja a mindene. Mindig is Rod volt, akihez közelebb húzott a szíve, és talán ezért esik nekem most olyan fájdalmasan rosszul, hogy most tőle is eltávolodott.Nem csak tőlem. Azt gondolja, hogy nem változott semmi, hogy ha néha hazajön és megveregeti az idősebb fia vállát, pár percben elrendezi a heti eseményeket, azzal pontosan eleget is tesz az apai kötelességeinek. Pedig szülőnek lenni nem ér véget azzal a nappal, amikor már nincs szükségük úgy ránk mint régen.Ott kezdődik az igazi felelősség, amikor szavak és panaszok, fecsegések nélkül is olvasni kell a jelekből, érteni a némaságból, vagy éppen a bezáródó ajtóból. Ez a legnehezebb. Brad pedig éppen most hátrál ki.
Ma vele akartam menni. Ma azt szerettem volna, ha az a pár nappal ezelőtti hangulat itt marad kettőnk között, ahogyan reggel a bor maszatja megmaradt a poharakban, ahogyan a párnán még érezni kettőnk korábban szinte kifakulóban lévő illatát. Azt hittem, hogy visszatér, hogy majd megint minden úgy lesz mint régen. Hittem abban, hogy képes vagyok a csodára, hogy pusztán a türelmem és várakozásom elég volt hozzá. De amikor azt mondta, hogy nem tart ma velem, hogy máshol van dolga, tudtam, semmi nem fog változni. Bele kellene törődnöm, tovább lépnem, és hagyni a világunkat ebben a mások számára idillinek gondolt illúzióvilágban tovalebegni az éveken, de nem vagyok rá képes. A remény kifogyhatatlanul bennem van. Még mindig. És talán ez az oka, hogy képtelen vagyok bármit is mondani erről az egészről a legidősebb fiamnak. Csak hálás vagyok, hogy velem tart, és visszaharapott szavak közé kis semmiségeket, mindenféle ostobaságot beszélek. A ruháról, a családi fotókról, a varrónőről, az unokájáról….minél távolabb terelni a beszélgetést rólam. Mégsem tudom elrejteni, hogy a büszke mosoly mögött leheletnyi szomorúság is rejtőzik és Rod ezt észre is veszi, de nem teszi szóvá.
Őszinteség. Ezt tanítottam neki, és ő mindig az volt velem. Akkor is ha olyasmit csinált, amit nem kellett volna, akkor is ha tudta, hogy büntetést fog kapni. Őszinte volt, mert csak így vagyunk képesek túlélni. És most én felé, az apja felém töri meg ezt.Nem vagyok vele őszinte. De hogyan legyek az amikor még én sem tudom mi történik itt pontosan évek óta? Hogyan mondjam el neki, hogy nem tudom az apja merre jár és kivel, hogy nem tudom hova fog ez az egész vezetni….nem tudom. A bizonytalanságom pedig hallgatásba temet.A fiam előtt is.
Mégis a hallgatás mögé mit a viharfelhőket elkergető lágy esti, fakuló napsugár, úgy hozza magával a friss, szinte kérlelő vidámságot a fiam. A mosolya, a folytonos évődése, a dícséretei a feddő bókja, amely az éveim ellenébe megy, minden egy apró mosolyt csal az arcomra és hol pironkodva csóválom a fejem, hol csak halkan felnevetek.
Amikor leoltom a lámpát és a ház sötétségbe borul, még egy pillanatra visszanézek az ajtóból. Nem tudom miért teszem, csak egyszerűen látni szeretném az othonunkat, ahogyan mindig teszem ha távozom itthonról, hogy az érzést ne hagyjam elveszni: mennyire jó hazatérni, még mindig.Felvont szemöldökkel k lépkedek a kocsi felé, és csak bólogatok Rod szavaira.
- Tudom mit csinálok. Ahogyan azt is tudom, hogy bár időnként elszaladnak veled a lovak, de én is az autóban fogok ülni, és tudom, hogy ilyenkor óvatosabb vagy. Rod, én szültelek. Ki ismerne nálam jobban?- kacsintok rá derűs anyai mosollyal, nevető szarkalábakkal, miközben besegít az anyósülésre, elrendezem a ruhám ő pedig becsukja az ajtót.
Biztonságosan vezet és én a szemem sarkából csak gyönyörködöm benne. Néha nevetve pillant oldalra, mintha magyarázatot várna arra miért viselkedem így, de csak a fejemet csóválom.
- Emlékszel a lábbal hajthatós kis autódra, lenn a nagyinál San Diegoban? Csak még egy percet anya, csak még egy percet….így mutogattad a kis hüvelykujjaddal. Mennyi is lehettél? Öt vagy hat. Már nem emlékszem. És én mindig adtam még egy percet. Mert imádtál vezetni.Amíg neki nem mentél a nagy postaládának és a fejedre nem esett. Három öltéssel kellett összevarni a városban.Mindig engedélyt kértél és én mindig adtam, de mindig meg is bántam, mert állandóan valami bajba keveredtél.- előre nézek, ahogyan lekanyarodunk a hosszú sugártútról és a fiam a rendezvényközpont elé kormányozza a kocsit. A táskámba nyúlok és kiveszek egy ötdollárost, majd a fiam felé nyújtom.
- Ezt add majd oda a fiatalembernek aki a slusszkulcsért jön, és kérd meg, hogy a bejárat közelébe tegye le!- ez a minimum összeg szokott lenni, amit ilyen helyen adnak, és bár nem vagyok filléreskedő, nem szokásom szórni a pénzt.
Roderick kisegít az autóból én pedig kicsit eligazgatom magamon a stólát. Hűvös van, de annyira nem fagyok meg, amíg pár métert elsétálunk a bejáratig.
- Az igazság az, hogy én a kislányoknak lassan más csak a hajszínét jegyzem meg, vagy éppen azt, hogy van tetoválás a csípőjükön vagy nincs. Vagy hordanak ilyen kis...izét….hogy is hívják...piercing. Az egyiknek itt volt...itt ni a köldökében. Te jó ég! Egy akkora kavicsot hordott ott, hogy kedvem lett volna megkérdezni, hogy nem fáj esetleg viselni? A köldök egy nagyon érzékeny terület és születéskor noha rendesen ellátják a szülészek, utána még sok gondozást igényel. Nem mindegy mennyi alkoholt kennek rá, megfelelően lefedik a csonkot…- oldalra pillantok és látom a fiam arcán az elnyúló csodálkozást, az értetlenséget a pimasz derűt amit a  szavaim kiváltottak belőle.
- Megint túlszakmázom a dolgot, igaz?- nevetem el magam, majd megcsóválom a fejem és legyintek egyet a kezemmel, amiben az apró kis kézitáskát fogom. A másik karommal Roderick felajánlott karjába karolok, és a lépcsőn sétálunk éppen fel.
- Ettől függetlenül tényleg hálás vagyok.- a díszesen kivilágított előcsarnok kristálycsillárai szinte szemkápráztatóan szórják a fényeket. Az intarziás parkettára terített vörös szőnyegeken a léptek elhalkulnak, ahogyan a lassan hömpölygő embertömeg befelé igyekszik a színházterembe, ahol a mai esti gálát tartják.
- Legyél vele kedves, ő a főnököm...- súgom sietve oda még Rodnak, amikor is az előcsarnokban egy hatvanas évei elején járó maga férfit, és hasonló korú, termetes de nagyon kedves mosolyú feleségét pillantjuk meg.
- Dr Wagner! Mirabell. Nagyon örülök, hogy eljöttél….- fogja meg két kezével az én kezemet az idős orvos, majd kíváncsian pillant Roderickre, óvatosan megveregetve a vállát.
- Nahát! De régen láttam a legidősebb fiadat! Igazi derék fiatalember lett belőle. A Columbiára jár, ha jól tudom, és az orvoslás nem érdekli.- bár a fiamról beszél a szavait nekem intézi.
- Jogi pályára készül, és mellette a baseball a mindene.
- Ó igen, az látszik is, nagyon szép szál fiatalember.- jegyzi meg a férfi felesége, majd én vagyok aki sietve igyekszik a fiamat kimenetni ebből a helyzetből.
- Elnézéseteket kérem, de még meg kell keresni az asztalunkat, nem akarunk senkit feltartani.- lágyan szorítom meg Rod felkarját, jelezve, hogy induljunk tovább, ha nem akar további keresztkérdéseket, majd a terem felé haladunk tovább.
- Szóval. Ez egy igen neves rendezvény. Nem csak orvosokkal fogsz itt találkozni, hanem olyanokkal is, akik a sportban vagy éppen az ügyvédi praxisban igen magas pozíciót töltenek be. Szóval nagyon is szükséges a jólnevelt és jófiú énedet hozni. - csendesen beszélek hozzá, mosolyogva, néha kibiccentve oldalra, odakösz9nve ismerősöknek, vagy éppen a kórházból a kollégáknak.
- A Harper díjat fogom megkapni egy olyan orvoscsapat tagjaként, akik magzaton végeztek szívműtétet.Jah igen, és Rod. Ha egy mód van rá ne kerülgesd a rezidens lányaimat. Nem szeretnék problémákat a későbbiekben belőle. Maximum tánc. Semmi telefonszám csere, kis sötét zug meg végképp nem.- emeltem fel vidáman a mutatóujjam minden tiltakozásának elejét véve.
- Meg se szólalj, tilatkozni se merj! Tudok Felicity-ről, és remélem, hogy ez az egyetlen kis kaland elég volt, hogy rájöjj: házinyúlra nem lövünk. Szeretlek kisfiam, és neked akarok jót, hogy megóvjalak olyan hibától amit….- elharapom a mondatot, a mosolyom leolvad. A sarok felé pillantok, ahol egy fiatal nő ácsorog, éppen évődve beszélget egy másik férfival. A nő, akit már láttam. Két hete. A férjem kocsijában. Véletlenül.Elhallgatok, csak figyelem a nőt, és amikor egy pincér éppen elsétál mellettünk egy tálca pezsgővel leemelek róla egy poharat és szinte az egészet megiszom egyetlen szuszra.
- Menjünk, keressük meg az asztalunkat!- vonom el végül a nőről a tekintetem és újra belekarolok a fiamba.Pokoli érzés, én pedig ma jól akarom érezni magam, ahogyan azt szeretném, hogy Roderick is jól érezze magát. Majd feldolgozom, túlélem. Hiszen mindent túlélek, nem?