Az elmúlt néhány napban igyekezett terelni a barátját, nem is akárhogy; Fabiolától reggel egyenesen a villába ment, hogy beszéljen a fejével, vagy legalább megpróbálja megérteni, hogy mi történik vele, mert anélkül, hogy a részletekbe a másik beavatná, nem tud majd segíteni neki. Legnagyobb döbbenetére Alfonso a fél villát szétbarmolta reggelre, és még magánál volt ugyan, de annyira részegen ájuldozott jobbra, meg balra, hogy beszélgetésre lehetőséget nem is adott neki. Arról nem is beszélve, hogy amikor meglátta, éktelen üvöltésbe kezdett, hogy menjen el, mintha azt hitte volna, hogy fejmosás következik, pedig Marco maximum az arcába mondta volna, mennyire gáz, amit művel, és otthagyja, ha nem lehet vele értelmesen beszélni. Nagyjából ez is történt.
Alfonso valószínűleg nem emlékezett rá, hogy ki lett ütve, mert mintha nem haragudott volna a barátjára, de nem is volt a következő napokban sem annyira magánál, hogy érdemben lehetett volna vele kezdeni valamit. Marco nyaka körül folyamatosan szorult a hurok, és már minden estéje elkezdett arról szólni, hogyan óvja meg a legjobb barátját attól, hogy minden presztízsét lassan elveszítse a berkeken belül, és ha ez az olasz felismeri, hogy kurva nagy gáz van, akkor ott muszáj lépni valamit.
Onnan tudja, hogy a helyzet nem menthetetlen, hogy amikor beszél négyszemközt egy nap Alvizével, hogy segítsen, és oda is rendeli magához Long Island-re Alfonsot, a másik olasz összeszedi magát valamennyire, hogy ezt meg tudják ejteni, de olyan részeg az autóúton végig, hogy Marcello érzi a szagát az első ülésen ülve, vezetés közben is. Annyira ott van a torkán, hogy minden erejével üvölteni kezdjen vele, amiért még mindig így néz ki, de nem teszi, hátha Alvize majd hatással lesz rá, úgyhogy ezt aláásni nem akarja, mielőtt bármi haszna lenne.
Persze semmiről nem tud Alfonso, így csak meglepődik, amikor odaérve Marco ugyanúgy Alvize irodájában marad, mint ő, pedig ilyenkor vagy kint megvárja, vagy csak akkor marad, ha erre kifejezetten Alvize kéri. Most az öreg nem mond semmit, csak belekezd a fejmosás részébe; felhozza érvnek a közeget, Alfonso helyét, a családja folyamatosan növekedő befolyását, a testvérei és az anyja épségét, de mintha semmi nem menne át a barátjának. Marco az, aki megállítja abban, hogy az öregnek is nekimenjen, de ez csak egy dühös kirohanás a másik olasz részéről, mert amikor hátralöki, hogy elég, akkor nem ágál tovább, csak kifordul az irodából és magukra hagyja őket.
Épp csak pár szót tud váltani az öreggel, a bocsánatát kérve azért, amit Alfonso itt leművelt, amikor meghallja a kopogást. Természetesen ez bárkihez tartozhatna, de hallotta ő már eleget ez a járást, és a ritmusa, főleg, ha dühös, semmivel és senkivel nem téveszthető össze.
Elég ideje a közeg tagja ahhoz, hogy ne rezzenjen a nő kérdésébe az arca sem, sőt, azzal foglalja le a figyelmét, hogy igyekszik gyorsan összetenni, hogy most tulajdonképpen mi a fasz is van. Bár elég nyilvánvalónak tűnik; Adriano kinyitotta a száját valami miatt, meglehet a másik megközelítése a kedvességgel, meg minden egyéb szarsággal hatásos volt, most pedig számonkéri az apját.
Mivel Alvize is úgy tudja, hogy ehhez Marconak aztán semmi köze, éppen kifordulna az irodából, amikor maradásra intik. És akkor ő már tudja.
Visszaáll a szobának azon pontjára, ahol előtte is volt, messze Fabiolától, és ugyanazzal a faarccal, apró terpeszben, a háta mögött összekulcsolt kezeivel hallgatja, hogy az öreg mindenről tud, ami őket érinti. Az állkapcsa azonban megfeszül minden egyes kiejtett szóval egyre jobban, és ha Fabiola most ránézne, akkor tudná, hogy szétbassza a felszín alatt az ideg. Mert ez így ennyi. Vége van.
- Nem lett volna baj ezzel, ha hamarabb léptek. A mai nappal viszont be fogjátok fejezni, és ha még egyszer a tudomásomra jut, annak már következményei lesznek. - Alvize először rá, aztán a lányára néz, Marco pedig tiszteletteljesen bólint.
- Ahogy óhajtod. - Adja meg a tiszteletet az öregnek, ahogy az jár neki, és próbálja felfogni, amit az előbb mondott; hiszen, ha jól veszi ki a szavaiból, akkor már régen kúrhattak volna, nem lett volna az öregnek ellenvetése. Nem tudja, mert nem tudhatja, mennyivel késtek el, hiszen az esküvő tervezése kitudja, mióta tart, de ez a valóság, ami most arcon vágja. Hogy kvázi ő tehet róla, hogy ezt most be kell fejezni, ha nagyon leegyszerűsíti.
Kifelé menet Alvize mond még valamit Fabiolának, de csak fél füllel hall valamit arról, hogy Adrianoval kell elutaznia Nápolyba a másiknak, aztán az ajtó záródik, ő pedig ránéz Fabiolára, és hangosan elkezd nevetni. Mint aki nem hiszi el, hogy amíg tegnap még gond nélkül tudtak kúrni, holnaptól hozzá sem érhet a másikhoz. És ez most már a valóság, nem csak a fejében elképzelt óvatosság.

Ha egy valamit nagyon nehezen visel, akkor az az, amikor nyíltan veszít valamiben, legyen az játék, fogadás, vagy csak egy élet-halálharc, amiben kötelezően kell fölénnyel kikerülnie, vagy egyszerűen annyi. Nos, a mostani helyzet biztosan nem játék, vagy fogadás volt, sőt; ő élet-halál harcként tekintett rá, hiszen azt gondolta, hogy azonnal a fejét vennék, ha csak rá meri emelni a zöldjeit a másikra, most pedig kiderül, hogy az ő kibaszott hibája az egész.
Ugyan, ki ne röhögne teljes tüdőből, amikor így arcon csapja az igazság? Röhög, mert mást nem tud tenni, Alvizével nem üvölthet, Fabiolával nem akar, az egész meg annyira abszurd, amit az ő agya nehezen dolgoz fel. Azért jött ide, hogy megoldjon egy problémát, amit nyilván nem sikerült, úgyhogy cérnaszálon táncol a legjobb barátja, közben pedig elveszítette azt a nőt, akit úgy igazán akart világ életében. És nem azért, mert nem elég rangos hozzá, hanem mert kibaszott lassú.
- Mégis mit kellene tennem? - Mondja, amint képes néhány pillanatra lenyugtatnia magát annyira, hogy befejezze a röhögést, és nekidől az ablakpárkánynak, ami előtt eddig állt, és ahonnan továbbra is figyeli a másikat. Abból a tisztes távolságból, amit az előbb az egyik feje az egész kurva közegüknek kért tőle. Így még rohadtul nem döfték tökön soha.
- Hibáztassalak rögtön téged, ahogy te csinálod? - Vág vissza valamelyest, de közel sem, annyira, mint szeretne, hiszen itt lenne a lehetőség, hogy összetartsanak, és arra jussanak, van megoldás. Ő legalábbis azt akarta volna mondani, miközben a nő arcához ér, hogy a cél az, hogy ne legyen esküvő, addig meg úgyis kitart mellette dugás nélkül is, hiszen Marconak már nagyon régóta nem csak ez a célja.
Horkantva ingatja a fejét, nyúlva a saját italáért, amit még akkor töltött, amikor ideértek, és Alvize megkínálta őt is, meg Alfonsot is, bár a másik olasznak mindenre szüksége volt, csak a kibaszott piára nem.
- Azt hittem, ígéretet tettünk egymásnak. - Mondja ki, amikor már nem grimaszol a keserű íz miatt, aztán leteszi a poharat valahova, de a lába még nem mozdul. Kell pár perc, amíg felfogja, hogy ha most elmegy innen, akkor még kevesebb lesz a másik számára, mint előtte valaha volt, és mivel ez most az olasznak tökéletesen hihetetlen, a helyére kell tennie a történteket, mielőtt elsétál.

Ha eddig látszott az arcán, hogy feszült amiatt, ami történt és történik, akkor azután, amit Fabiola talál mondani, meglehet az egész feje befeszül a szavakba, és nagyon erősen a nyelvére kell most harapnia, hogy ne mondjon semmi olyat, amit később esetleg megbánna.
Bármit elfogadott volna tőle, amit esetleg a szájára vesz vele kapcsolatban, de a töketlen valahogy úgy találjon gyomorszájon, hogy nem igazán számít rá. Nem egy lelkis figura, nem szokása semmit sem a szívére venni, amit róla gondolnak, hiszen bőven bizonyított már a közegben, és elég keményen ahhoz, hogy tudja, mennyit ér. Ettől a nőtől azonban felér egy heréléssel, amit most róla gondol, és persze, valahol igaza van, valahol meg ha ennyire fekete és fehér lenne az egész, akkor lehet nem is létezne.
Marco úgy ment bele a Fabiolával való bármilyen kapcsolatba, hogy komolyan azt gondolta, hogy az életét kockáztatja. Néhány grimasz az, amíg még magában tudja tartani a szavakat, aztán megint nevet, ezúttal a másikon, és ezt elég feltűnően csinálja ahhoz, hogy ha éppen ránéz, akkor tudja, honnan ered a gesztusa. Mert basszameg, ismeri már annyira.
- Hallod magad amúgy? - Kérdezi még egészen normális hangon, mert valahogy egyelőre nem tudja elképzelni, hogy Alvize házában, a halálos fenyegetését követően üvöltözni kezdjen a saját lányával, de felismeri kurva gyorsan, hogy valószínűleg még életében nem baszta így szét az agyát semmi.
- Mikor teszed már meg leginkább magadnak azt a szívességet, hogy kilépsz ebből a hülye picsa áldozat szerepből? Mert kezd kurva unalmas lenni. - Morogja a másikra, aztán már kezdi lassan felfogni, miért van Alfonso olyan állapotban, amilyenben. Valószínűleg neki senki nem tiltotta éppen meg, hogy akárcsak hozzáérjen álmai nőjéhez, de az eredmény ugyanaz; nélküle van, az meg inkább vedel egész álló nap, mert máshogy ezt nem lehet elviselni. Marco sohasem fogja megengedni magának, hogy olyan állapotokba kerüljön, de érzi, hogy az az egy pia itt kurvára nem segített semmin.
- Te talán beszéltél az öregeddel? Ja nem. És miért nem? Mert ugyanabban a hitben éltél, mint amiben én. Csak tudod az a kibaszott különbség, hogy ennek a tudatában mindent feláldoztam volna érted, még a kibaszott fejemet is. - Emeli fel már ő is a hangját, és így elég egyértelmű, hogy hol lapul a sértettsége. És ha már csapkodás, akkor ő is kiveszi a részét belőle, és oldalra vágja a kristálypoharat, neki a falnak, hogy csattanva-csörögve törjön szét, mert Alvize annyit mondott, hogy fejezzék ezt ma be, de azt nem mondta, hogyan.
- Kibaszottul félsz Fabiola, félsz tőlem, félsz az apádtól, félsz attól a senkiházitól. Féltél volna akkor, amikor az ölembe ültél, én meg évek óta azt pofáztam, hogy ez nem ennyire egyszerű. Akkor az valahogy nem ment, amikor a farkam kellett. - Böki még oda, aztán mivel pont a farka került szóba, ezt elég jó végszónak érzi a szarral az agyában, amit Fabiola faszsága vált ki belőle, így elindul az ajtó felé, mert ha ez a nő képes így hátba szúrni azt, ami kettejük között van, annak ellenére is, hogy az életveszély eddig is tényező volt, az ígéretek pedig abban a hitben születtek, akkor neki itt nincs már semmi keresnivalója.