Sosem gondoltam volna azt magamról, hogy elmegyek majd egy rajongói találkozóra. Nem érzem a világomnak az ilyen eseményeket, ahogy azt sem értettem soha, hogy hogy lehet valakiért rajongani. Nem mondanám magam olyan lánynak, aki teljesen odáig tudna leni bárkiért is, persze szeretek én is tök sok színészt, de hát ők is csak emberek, nem?
Stella Montgomery egy egészen érdekes helyet tölt be az életemben úgy, hogy nem is tudja. Amikor tavaly meghaltak a szüleim az autóbalesetben, akkor úgy éreztem, hogy nekem semmi sem sikerül, semmi sem lesz már a régi és a világ teljes egészében összeesküdött ellenem. Nem akartam rajzolni, de a pszichológusom azt mondta, hogy azzal márpedig enyhíteni tudnék a hiányérzetemen. Ezzel sem győzött meg, ugyanis semmi ötletem nem volt, hogy mégis mit rajzoljak, s amikor ezt végre vele is megosztottam, akkor mondta, hogy keressek egy modellt, aki első ránézésre megfog és legyen ő a témám egy ideig, mondhatni legyen a múzsám. Nem hittem a dologban, de megfogadtam a tanácsát, keresgéltem, s így találtam rá Stellára és az ő fiatalos babaarcára. Rengeteg képem van róla, mindenféle technikával mindenféle fotósorozatából. Hogy sikeresnek könyvelhetem-e el a terápiának ezen részét? Azt hiszem igen, mert az egyik róla készített portré rajzolása közben szólalt meg először apa és anya. Furcsa érzés volt. Ijesztő, de mégis kellemes, mintha a bensőmből szóltak volna hozzám, s rá kellett jönnöm, hogy így is van. Csak én hallom őket, s ez egy ideig idegen volt számomra, főleg, hogy sosem tudhattam, mikor is csatlakoznak hozzám, de megszoktam a dolgot és boldog vagyok, hogy ha fizikailag nem is, de legalább mentálisan együtt lehetek velük. Ők mondták, hogy jöjjek el a dedikálásra, mikor megláttam az időpontot a Facebookon, s rögtön tudtam, hogy szeretnék adni valamit a lánynak, aki nem is tudja, mennyi mindent köszönhetek neki.
Sokan jöttek el, s nem számítottam ekkora tömegre, a meghátrálás gondolata viszont még véletlenül sem suhan át az agyamon. Szeretném ezt neki átadni, a festményt, amit az a bizonyos portré ihletett, nem túl nagy, csak hússzor húsz centis, feszített vászonra készült, de keret nélkül van. A legtöbb kép, amit vászonra festek keret nélkül marad, mert sosem találok hozzájuk olyant, amilyen a képzeletemben igazán illene hozzájuk. Kicsit izgulok, hogy hamarosan én kerülök sorra, hiszen az arcának minden egyes vonását már automatikusan tudja a kezem, de vajon lesz olyan jó a kép, hogy neki is tetsszen?
- Szia - köszönök idegesen. - Én... Nem szeretném feltartani a sort - bököm ki mint egy karót nyelt balfácán. Tök gáz lehetek, de hát az arca élőben is annyira szimmetrikus mint a képeken! - Öm... Izé... Ezt neked hoztam - rakom végre le a képet az asztalra, de ránézni nem merek közben, tartok ugyanis attól, hogy mindjárt összeomlik bennem egy elképzelt kép, ami időközben kialakult róla a fejemben. Tartok tőle, hogy azt mondja, ez mennyire ocsmány és ki fogja dobni az első kukába, amikor csak teheti...

Izgulok, mondhatni kicsit félek attól, hogy Stella vajon mit is szól majd a képhez, így ránézni sem merek, ahogy leteszem elé. Nem ő az ijesztő, szimplán csak én vagyok ilyen kis nyomi, hogy tartok a reakciójától. Én magam elég kritikusan tekintek a munkáimra, s a rajztanárom is szerencsére mindig őszinte véleményekkel lát el, de van egy stílusom, ami volt már, hogy valakinek nem tetszett. Meglepő lenne, hogy a saját festőstílusom megihletője Vincent Van Gogh volt, akinek a képei minden egyes alkalommal lenyűgöznek, hacsak képen is látom őket? Még nem volt szerencsém élőben látni a képeit, de hallottam, hogy a Starry Night az itt van New Yorkban kiállítva és szeretném Liam bácsikámat mielőbb elrángatni, vagy ha őt nem is, de valakit, hogy ott állhassak egy szó nélkül és percekig csak bámuljak magam elé, hogy "úristen, ez tényleg az eredeti?!".
A Stellának szánt kép esetében igyekeztem egy másik stílusban festeni, kicsit fotószerű hatást keltve, de mégis érzékeltetve rajta, hogy azért ez mégsem egy fénykép. Noreen mondjuk azt mondta, hogy tökre olyan mintha most dobta volna ki a kép, ennek mondjuk örültem, mert így kezdtem afelé hajlani, hogy Stellának talán még tetszeni is fog.
Meglepettem mosolyodom el, ahogy meghallom szavait. - Igen én. Tényleg tetszik? - kérdezek vissza őszinte kíváncsisággal, hiszen akár kedvességből is mondhatná ezt. A jó sajtókeltés végett simán mondhatták neki, hogy legyen mindenkivel kedves, ugye? Én amúgy csodálom, hogy még mindig van türelme az emberekhez, akik itt állnak sorba, én biztos ráuntam volna mostanra a helyében.
Én nem autogramot kérni jöttem, hanem azért, hogy ezt odaadjam neki, így amikor int, hogy várjam meg oldalt, érzem, hogy felgyorsul a szívverésem ismételten az izgalomtól. Oh pedig már pont kezdtem lenyugodni! Köpni nyelni nem tudok meglepettségemben, így csak bólintok, hogy igen tartsa csak meg, úgyis azért hoztam, majd elindulok a mutatott helyre.
- Ööö.. - pillantok az itallapra, mikor megkérdezi tőlem vélhetően Stella menedzsere, hogy kérek-e valamit inni. - Egy ilyen "Lazy Daisy" teát kérek szépen - mutatok rá a lapon még mindig kicsit összeszedetlen állapotban. Most komolyan beszélni fog velem? Oh  a pszichológusom most biztos mondaná, hogy ez mennyire jól jön az én helyzetemben... Várakozás közben is őt nézem és azt, hogy milyen kedvesen bánik a rajongóival, mondhatom azt, hogy úgy érzem, sikerült jól választanom? És mit mondjak majd neki, ha idejön? Egyáltalán elmondjam, hogy a terápiám része volt az, hogy őt rajzoltam? Nem fog ez hülyén kijönni? És nem tart majd emiatt fanatikusnak vagy zaklatónak? Vagy... - Szia - köszönök neki, ahogy közelebb ér hozzám, végig sem gondolva, hogy amúgy ez most mennyire gáz, mert korábban már köszöntem neki. Oh jesus, valaki vágjon már nyakon!

Figyelem Stellát, ahogy a többiekkel bánik a dedikálás közben. Próbálok rájönni, hogy mennyire is hasonlít az általam elképzelt lányra. Nem sokat tudok megállapítani róla ennyiből, de azt igen, hogy nagyon kedves és figyel a rajongóira. Olyan fura amúgy ez a kifejezés, sosem szerettem igazán, olyan lenézőnek érzem, mintha valaki magasabb lenne érdemben a többieknél. Pedig annyira látszik, hogy ő is csak egy olyan ember, mint mi, de akkor meg miért vagyok ennyire ideges? Minden bizonnyal a terápia miatt, szabad arról egyáltalán neki beszélnem? Így is tök gáz, hogy újra köszönök neki, amikor mellém érkezik és meglepetten pislogok rá, mikor hozzám ér, de sikeresen veszem a poént és még el is mosolyodom, hiszen szerintem is nevetséges a viselkedésem. Gondoltam én, hogy nem harap, hiszen nem hegyesek a fogai mint mondjuk egy oroszlánnak. Mondani erre viszont nem tudok semmit, mert már a is szóba kerül a rajz, én pedig szavait hallva csak még inkább elmosolyodom. - Eileen vagyok és nagyon örülök neki, hogy tetszik a rajzom. Annyira inspiráló vagy, tudod olyan természetesen szép - mondok valami hablatyszöveget, bár ugye én magam sem igazán tudom, mi fogott meg annyira Stellában, de talán pont ez: a természetessége. Szerencsémre azonban itt megszakít minket a pincér, hogy letehesse az italainkat, ezzel adva nekem némi teret és időt a gondolkodásra. A mézért nyúlok először a teámhoz, s közben kezdek el  beszélni, így valahogy könnyebb, hogy nem figyelem folyamatosan őt, meg azt, hogy vajon mit is rajzolhattam félre a képen a valósághoz képest. - Már egész kis korom óta szeretek rajzolni, szeretnék is ezzel továbbtanulni, csak még nem igazán sikerült döntenem, hogy a NYU vagy a Pratt lenne-e a jobb választás. Egyébként öm... Nem tudom érdekel-e, de van még rólad néhány rajz a füzetemben - beszélek már végre sokkal higgadtabban. Oké, azt hiszem már az segít kicsit lenyugodni, hogy kevergethetem a teát, aminek egyébként nagyon jó illata van. A füzet pedig ott kuksol egyébként a táskámban, mert mindig hordok magamnál egyet, hátha látok valamit vagy kedvet kapok firkálgatni és akkor legyen már minden egy helyen, mert sosem tudhatom, hogy mi lehet jó majd a portfólióimba az egyetemre.